Éber hallgatás
Amikor gyerek voltam, néhány osztálytársam azzal csúfolt, hogy állandóan beszélek, és folyamatosan úgy forgatom a szavakat, hogy mindig igazam legyen. Mivel akkor még messze nem tartottam ott, hogy a kimondott gondolataimat akár egyszer is megfigyeljem tudatosan, ezért ennek az lett a következménye, hogy egy idő után csak félve mertem megszólalni. A kép, amit a külvilág visszatükrözött arról az emberről, akinek önmagamat hittem, nem jött be.
Az évek múlásával annyi változott, hogy bár valóban kevesebbet beszéltem egy idő után, a magyarázkodás sokáig megmaradt, s még a mai napig is azon kapom magam néha egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy a mélyen gyökerező hitrendszerem visszaránt a gyermekkori állapotomba, amelyben azzal, hogy “igazam van” folyamatosan vissza tudom igazolni a létezésem értelmét. Ilyenkor jót mosolygok önmagamon mindig, hogy “látod, már megint pofázol” :), aztán megfigyelem a saját “működésemet” és “elteszem a leckét”. Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna.
De vajon miért van szükségem erre? Miért kell a folyamatosan visszaigazolás a külvilágból?
Az okok meglátásom szerint az alapvető emberi szükségleteinkben keresendők. Először is kell, hogy bizonyosságom legyen arról, hogy a világ olyan, amilyennek hiszem. A kormány az én érdekemet szolgálja (vagy nem), az orvos gyógyít (vagy nem), a kereskedő nem ver át (vagy igen), a barátomban és a partneremben megbízhatok (vagy nem). És ehhez hasonlók. Aztán szükségem van változatosságra. Ha minden állandóan ugyanolyan, a külvilág történései túlontúl kiszámíthatók, akkor becsavarodok. Kell egy kis krízis, hogy utána a katarzisban feloldódjak. Varietas delectat. Harmadikként vissza kell igazolnom a létezésem értelmét: én egy fontos ember vagyok. Ha nem érzem a cselekedeteimet és a világhoz hozzáadott input-omat jelentősnek, kisebbségi érzésből fakadó „konfliktus-hegyeket” hozok létre odabent. A blogolás többek között nekem leginkább ezt az emberi szükségletemet rendezi el. (…csak hogy őszintén és tudatosan tekintsek önmagamra és arra, amit a mátrixban művelek.) Aztán szükségem van a kapcsolódásra is. Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok. A bizonyosságaimat “díszítő” változatosságból fakadó bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek. Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek. Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz. :))
Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki. Minden ember minden egyes tevékenységét a fenti szükségletek kielégítése hatja át. Ennek kapcsán jutott eszembe az is, hogy mennyi felesleges információval terheljük le az agyunkat nap mint nap, és hogy mi köze van ennek ahhoz a vágyott élethez, amit élni szeretnénk, de mégsem tudunk. Főleg azért, mert sok-sok felesleges információt nem csak átengedünk, hanem meg is csócsáljuk és „másokhoz vágjuk tiszta erőből”.
Nem mintha az emberiség bármikor is szűkölködött volna a felesleges információk egymás közötti megosztásában – gondoljunk csak öreganyáink falubéli pletykálkodásaira -, a mai, “felgyorsult világunkban” ez a jelenség (talán) még inkább tapasztalható. Beszélünk, szövegelünk, ha kell, ha nem. 🙂 A világ persze egyáltalán nem gyorsult fel, és ugyanolyan sebességgel halad, mint előtte, csak a kommunikáció sebessége és az információ mennyiségének az áramlása változott, így több mindenről lehet eszmét cserélni. És tesszük is. Ami viszont érdekes paradoxon, hogy az információ mennyiségének és sebességének a növekedése együtt halad a “türelmetlenségi hányados” növekedésével is. Ha nem kapom meg az információt, amire szükségem van (ráadásul gyorsan), akkor bepippanok. 🙂
“Mégis miért elmélkedsz erről Te Józsi?” – tehetitek fel a kérdést, teljesen jogosan.
Azért teszem, mert szerintem az információ, vagyis az adatok “feldolgozásának és kezelésének” a módja nagyban meghatározza saját életünk minőségét és annak mások életére kifejtett hatását. Elmondom pontosan, hogy mire gondolok.
Volt-e már olyan, hogy sétálsz az utcán, állsz a buszmegállóban, vásárolsz a piacon, valamelyik plázában és akarva-akaratlanul belehallgatsz mások beszélgetéseibe? Előfordult, hogy ezek a beszélgetések a “semmiről” szóltak? A “semmi” alatt azt értem, hogy nem hangzott el olyan információ, amivel akár a közlést végző, akár az “adatokat” befogadó valóban gazdagodott volna. Értékes, hasznos és használható információról beszélek. Vagy volt-e olyan, hogy Te kezdtél el egy olyan témáról szenvedélyesen beszélgetni, pletykálkodni, amely valójában semmilyen értékes, építő adatot nem tett hozzá sem a saját életedhez, sem másokéhoz? Vagy lazításképpen egy olyan emberről ítélkezel fennhangon, aki ott sincs, hogy megvédje önmagát… Igazából nem is tudom ilyenkor, hogy miért beszélek a témáról, de hát ha már találkoztunk pl. kávézás közben, nézzünk egymásra bután? Milyen ciki csendben maradni… (Szidjunk inkább valakit, az trendi. Vagy ahogy egy amerikai mondás tartja: „It’s fun to trash someone about whom I, personally, know nothing.”, vagyis „Poén gyalázni valakit, akiről egyébként személy szerint semmit nem tudok.” Bocsánat, ha ez általánosításnak tűnik.)
Tényleg ciki csendben maradni? Mi van akkor, ha pont az üres fecsegéssel teremtünk olyan jövőt, amit egyébként nem is szeretnénk? Elképzelhető, hogy a szavaink befolyásolják a genetikai működésünket?
„A felesleges beszéd környezetszennyezés.”
Hallottad már ezt a kifejezést: kínos volt a csend. Mitől lehet “kínos” a csend? Nem tagadom, vannak olyan helyzetek, amikor egy olyan emberrel kerülök egy térbe, akivel valamilyen okból kifolyólag világnézeti különbségünk van, és nincs értelme gondolatokat cserélni, mert a nézőpontoknak nincsen közös vetülete. De miért kínos ez? Attól, hogy valaki teljesen másként szemléli az életet, amennyiben az én energiámat nem rabolja el, miért kéne szenvednem? A “kín” az egy szenvedés állapot, amit én hozok létre úgy, hogy magát a gondolatfolyamatot nem figyelem meg, csak hagyom, hogy az előítéleteimből fakadó érzelmek kontrollálják az elmeműködésemet. (Ha tehát kínos csendbe kerülsz, figyeld meg az érzést, ami átjárja a tested és tudatosítsd magadban, hogy most szenvedsz emiatt egy picit. A megfigyelés megszabadít a szenvedéstől, mert rájössz, hogy Te kreálod a sztorit az agyadban.)
„Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz.”
Az „érzelmi szemüveg” brutális erejű. Felvesszük és abban a pillanatban nem vagyunk a gondolatainknak urai, sem őrei. Mint egy fékevesztett vadállat, a “szemüveg” viselése közben megszűnik a megfigyelő, csendben megélt állapot és vágtatni kezdenek a gondolatok. Nem véletlen, hogy az eladástechnikában azt tanítják, hogy se vallás, sport és politika ne kerüljön szóba egy üzleti beszélgetésnél. Ha kiderül a vevőnek, hogy az eladó “áruló”, a megállapodás soha nem jön létre. Ha mélyen belegondolok, micsoda tudatlanság és hazugság van egy ilyen megközelítés mögött. Ha képes lennék a másik embert nem azonosítani az elméjével és gondolati folyamataival, mennyivel könnyebb lenne a (saját) szenvedés(eme)t elkerülni. Tudom, ez nem könnyű.
Állandóan éberségben lenni, gondolataimat, cselekedeteimet megfigyelni nem egyszerű. Azért nem, mert amikor megfigyelem a saját elmeműködésemet, akkor fókuszálnom kell, ez pedig energiát “fogyaszt”, pedig az elme legfontosabb “üzemanyaga” a külvilágból kapott energia, ami legtöbbször a figyelem által érhető el (lásd celebek irracionális viselkedése). Ha bármiről beszélek, a másik figyel rám, ezáltal “fontos vagyok”, így energiához jutok a másik figyelméből. És itt van a kutya elásva: Ha nem éberségben élek, akkor nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem az, hogy mondjak valamit, mert akkor tudat alatt visszaigazolom a létezésem értelmét azáltal, hogy energiát kapok. És hopp, már szennyezem is a világot felesleges gondolatokkal. 🙂
Gyakorlat: Menjetek ki az utcára, üljetek közel kávézókban, éttermekben beszélgető emberekhez és figyeljétek meg, hogy miről folyik a diskurzus. Aztán ha ez már megy, figyeljétek meg saját magatokat, amikor információt cseréltek a másikkal. Van az infónak iránya, célja, tanulsága, előremutató szerepe? Tanulok / tanítok-e valamit azzal, hogy szóra nyitom a számat, vagy csak meleg levegővel töltöm meg az aurámat és a saját hangomat szeretem hallani, hogy VANságom visszatükröződjön “valahogy”?
„Nagyszerű elmék ötleteket vitatnak meg, átlagos elmék eseményekről beszélgetnek, kis elmék emberekről diskurálnak.”
Eleanor Roosevelt
Amikor tanultam hangszeren játszani, mindig azt mondta a zenetanárom, hogy képzeljem el a következő hangot, amit megszólaltatok. Legyen egy pontos képem arról, hogy az a hang hogyan szólal meg. Amikor ezt nem tettem meg, problémák voltak az intonációval (fúvós hangszeren a nem megfelelő irányú és erejű levegőoszlop sebessége alacsonyabb vagy magasabb hangot eredményez) és hamisan szólalt meg a hangszer, amikor azonban megvolt a fejemben a kép, mindig “odaértem”, ahová kell. Zongorán, vagy ütős hangszeren ez az a pillanat, amikor az ujjam a billentyűhöz ér, vagy a kezem megérinti az ütőhangszert. Ekkor persze még nem vontam tágabb összefüggést a zenei hangok megszólaltatása és a beszéd között, de a későbbi megfigyelő “Józsi bácsi” számára ezek már feltűntek. Ha éberen élek, tudatában vagyok annak, hogy mit fogok éppen mondani és ezzel a teremtés – elsősorban a saját magam valóságának – irányát befolyásolni tudom. (S ha már korábban papoltam nektek a karmikus utamról, aki ismer tudja, hogy gyerekkorom óta gyorsabban jár az agyam, mint a szám – azaz hadarok, ha nem figyelek oda -, így nekem pont azt kell megtanulnom, hogy lelassítsam a beszédemet, hogy átgondoljam a mondanivalómat és így azt tudjam teremteni, ami a szívem szándéka.)
Miért fontos a csend ebben a procedúrában?
Nekem az a meglátásom, hogy a csend mindennek az alapja, olyan mint a fény. Ha teremteni akarok hasznos gondolatokat, inspirációra vágyom vagy csak reflektálni akarok a saját elmém működésének eredményeire, akkor legtöbbször a csend segít. Volt már olyan, hogy egy túrázás közben kiültél a hegytetőre és élvezted a csendet? Mi lehet az, ami ilyenkor jól esik?
Tudom (mert az is személyes tapasztalat), hogy pl. rengeteg meditációs gyakorlat eredményéhez “speciális, ráhangoló” zenék segítenek hozzá, a csend mégis segít összekötni a mindent átható univerzális intelligenciát a cselekvőképességemmel. Bevallom, én nem tartom véletlennek azt sem, hogy akárhová megyek, mindenhol szórakoztatni (=a jelenben meglévő figyelmemet szétszórni) akarnak valami zenével, hogy addig se jusson eszembe, hogy megkérdőjelezzem a fogyasztásom szükségességét. Amíg a figyelmem máshol van, a bennem megszólaló igazságra (=nem kívülről jön a boldogság) nem vetül fény. 🙂
Egy mondat értelmét is a szavak közti csend adja meg. Ha mindent egybeírnánk /egybemondanánk és írásjelek nélkül közölnénk egymással a gondolatainkat, nagyon nehéz lenne a szívünk, elménk szándékát közvetíteni. Olyan semmilyen massza lenne az egész, mint egy nyers tészta, mielőtt elkedzed felcikkelyezni. Gondoljatok csak bele, hogy már csak az írás által is milyen nehéz önmagában a kommunikáció, amikor az emberek közti közlés-rendszer 80%-ban non-verbális, azaz nem szavakkal történik, hanem gesztikulációval, hanglejtéssel, stb. Az ÉRT-ELEM mindig a tagolásban (=a csend állapota) jelenik meg.
“A bölcs emberek azért szólalnak meg, mert mondanivalójuk van. A bolondok meg azért beszélnek, hogy mondjanak valamit.”
Platón
Mire akarok kilyukadni ezzel a csend témával? Hiszen a csend az pont a semmi megléte… vagy mégsem?
Az utóbbi időben nagyon sokszor figyelemmel kísértem azt, hogy az engem körbevevő világban ki miről beszél. Sétálok az utcán, utazom a buszon, találkozom ismerősökkel, bemegyek egy étterembe, mindenhol eszmék, gondolatok és érzelmek cserélnek gazdát. Bizonyosságok harcolnak fontossággal, változatosság küzd a kapcsolódással, és gyakran mosolygok azon, hogy az egók hogyan feszülnek egymásnak, vagy hogy milyen úton-módon próbálunk energiát elszipkázni a másik embertől. Bevallom, nagyon érdekes “játék” megfigyelni, hogy egyébként nagyon okos, de éberségen kívül lévő elmék miként hatnak egymásra, beleértve a saját elmémet is, mely természetesen a sok-sok emberi játszmába szintúgy elmerül, ha nincsen ott a tudatosságom és a figyelmem.
De ha tudatosan hátralépek és belehelyezkedem a megfigyelő szemszögébe, akkor képes vagyok meglátni azt, hogy a csendben ugyanúgy megszólal egy rezgés, megszólal a szív, azon keresztül pedig a „szer”, vagyis a (világhoz való) kapcsolódás(om) „hangja”. Talán hallottátok már azt a mondást, hogy az igazi barátok olyanok, hogy órákig tudnak egymás mellett ülni szó nélkül és a végén úgy érzik, hogy soha nem beszélgettek ilyen jót. Ennek kapcsán jutnak eszembe Saint-Exupéry szavai is a Kis Hercegből: “A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”
Amikor tavaly az édesanyám haldoklott, a legtöbbször csak ültem az ágya szélén, fogtam a kezét és szüntelenül megmártóztunk a csendben. Nem beszéltünk már semmiről, csak figyeltünk egymásra szomorúsággal a szemünkben, és ezekben a pillantásokban mindent elmondtunk a másiknak, szavak nélkül. A szívünkben lüktető fájdalom ellenére egyedülálló tapasztalat volt átélni a MOST-ot. Ezek a pillanatok a teljesség csodáját „égették bele” az elmémbe és a szívembe egyaránt és úgy gondolom, hogy ezt drága anyukám is magával vitte a következő dimenzióba. A csendben ugyanis „harapni lehetett” a köztünk lévő kapcsolódást: a SZER etetett mindkettőnket.
Úgy érzem, hogy az emberiségnek komoly karmikus feladata az, hogy megtanulja értékelni a csend teremtő erejét, mert a felesleges szövegeléssel és zajkeltéssel a saját jövőjét írja (át), és az a megérzésem, hogy ez enyhén szólva “nem mindig” a kívánt irányban történik meg.
Ezeket a gondolatokat talán a híres amerikai zeneszerző, John Cage is tudta, amikor megírta 4’33” c. egyedülálló darabját. Fogadjátok szeretettel ezt a tartalmas művet így a bejegyzésem végén.
Ha értetlenül állsz a fenti videó előtt, ajánlom segítségül hívni Lantos Erzsébet műelemzését. 😉
Csodálatos csendben megélt pillanatokat kívánok minden kedves olvasómnak, s azt kívánom, hogy legyünk minél nagyobb éberségben azért, hogy a világ jobbításának szándékával ne váljunk (valójában további rombolást eredményező) „információ szemetelőkké”. Mi lenne vajon, ha azzal tisztelnénk meg egymást egyre inkább, hogy az alapvető szükségleteink kielégítésére csak részben keresnénk a (sokszor teljesen felesleges) szövegeléssel gyógyírt?
Vagy éppen „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”? 😀
Írod: „Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok”
„bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek”
Amíg érezned „kell”, hogy szerethető vagy, – addig a szeretet koldusaként vagy jelen a világban ahelyett, hogy Te magad képviseld a szeretetet….
Ha szeretni tudsz, – az már elegendő, mert elENGEDŐ …
Csak az képes másokat szeretni, aki előbb megtanulja önmagát szeretni.
Csak az vágyik mások általi szeretet-visszaigazolásokra, aki még bizonytalan önmaga szeretetében …
Ha felismerjük valójában, mit is jelent az önszeretet, akkor még az után is szeretet van bennünk, – amikor mások épp belénk rúgnak …
Írod: „Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek.”
– Másoktól teszed függővé a létezésed ?
Írod: „Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz.)
Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki.”
Akkor mondanék egy még egyszerűbbet:
Egyszer, egy fáradt harcos – aki elvesztette a lelkét – felkeresett egy Zen Mestert, hogy világosítsa meg elméjét és mutasson célt az életének.
– Mester! Mi az élet célja? – kérdezte a szamuráj az öreg Zen Mestert.
– Az életnek nincsen semmiféle célja, fiam. – válaszolt a Mester.
– De akkor mi lehet a cél az életben? – kérdezett tovább a harcos.
– Maga az ÉLET a cél, mely benne van minden pillanatban és lélegzetedben. – válaszolt a Mester.
…
2013-04-08 – 22:21 Írod:
„Amikor valaki szer-elmes, akkor elemében van benne a szer, a másikhoz való kapcsolódás”
A „szerelem” szó egyike azon magyar szavaknak, mely főnevet és igét is jelöl.
A kapcsolódást erősíti az igei jelentése: „szerel” (ő szerel, én szerelem 🙂
Vagyis a „szerelem” szó jelentése:
– egymáshoz IGAZÍTás…
– egymáshoz IGAZodás…
– egymásra hangolódás…
– IGAZ elköteleződés…
– IGA-z ?
🙂
Lilith, Ádámmal mint első emberpár, első női társaként, mindenben egyenrangú és egyenjogú volt Ádámmal. Szabad és független, a nőiség minden kellékével és bájával teremtett igazi NŐ.
A Patriarchátus uralom beköszöntével azonban megvonták tőle egyenlő társi jogait.
Ez ellen Lilith fellázadt.
Ezután ’adták’ Ádámnak Évát, akinek a női létből már csak a fele-ség és az Anyai szerepkör jutott.
Mint fele-ség, másodrangú szereplőjévé vált ennek a társkapcsolatnak,(a házasság intézménye ellenére, mely eredetileg a férfi kényelmét és a nő létbiztonságát hivatott földi értelemben szolgálni) s ezzel az Éva típusú (megnyírbált) női szerepkörrel kezdődött el a női lét nőiségének sokszínűségétől megfosztása… majd testének kizsákmányolása (a nő prostitúcióba kényszerítésével, kiszolgáltatottsága)… a női nem leigázása… – mintegy válaszul a férfi tudatban/tudatalattijában megjelenő Lilith kísértéseire…
Tehát, Lilithet kiáltották ki fő gonosznak, mert női hatalma kezelhetetlen volt a férfi uralom számára.
Ekkor ’vált’ Lilith a férfiak éjszakai álmának kísértőjévé…
– no nem bosszúból, ahogy ezt szeretnék Róla beállítani, hanem a természet rendje szerint.
Vagyis: mivel a férfi a tudatalattijába leszorította Lilith utáni férfiúi vágyát, ezért a vágy és a kéj démonjai Lilith alakját öltötték magukra…
Remélem, ez a kis bejegyzés segít minden férfi társat a karma oldásában…
🙂
Mesélj nekem Lilithről, kérlek. Vagy írd meg hol tudhatok meg erről többet. Köszönöm! mindenmas0000@gmail.com
Kedves Józsi Bácsi!
Mi a helyzet a gyerekekkel? Gondolom még nagyobb a szülők felelőssége ebben a kérdésben! Példa: Van egy édesanya, aki gyermek korában nem kapott kellő figyelmet és törődést . A saját gyerekénél ezt a hibát már nem szeretné elkövetni, és megállás nélkül beszél a 4 éves gyerekéhez és , el van keseredve, ha mondjuk a gyermek édesapja nem így tesz. Vajon hogy lehet megértetni ilyen esetben a csend fontosságát?
Üdv:
Sz. A
Bagoly 😉 Az írás pöpec, mint mindig. Köszönöm. Vers dukál mellé. A csend nekem megértés… ritka kincs.
EMPÁTIAHIÁNY
Mert törvény
mit elítélsz, bizony átélsz
egy alkalmas napon
vagy éjjeli órán
mikor végre hozzád ér
a megértés árama
A vélemény ítélet,
jogossága délibáb,
míg vissza nem verődik
kerektelen világod partjáról
hol csak te voltál
én meg hiába
ha segíteni akarsz
maradj csendben
és csak figyelj rám
ha már jártál ott, hát azért
ha még nem jártál ott, azért
nem volt kérdés, azért
(Verőce, 2013. március 29.)
Pszszszt…
😉
A csend az,ami értelmezhető részletekké bontja a lét konstans információáradatát.A csend,mely időt ad az információ feldolgozására,a reflektálásra.
A világ igenis gyorsul,a csend minősége leértékelődött: az érlelő,ülepítő folyamatoknak egyre kevesebb szerep jut,hiszen „az idő pénz”,és az a tévképzet is él,miszerint is az információ tudás,a tudás pedig hatalom.
Fizikai síkon az Univerzum gyorsulva tágul.A téridő tehát gyorsulva növekszik.Ám ez csak fizikai síkon marad „csupán önmagával mérhető”. Szellemi-lelki perspektívából a szünetek nélküli zenepótlék,az immár csak percekig tartó hírnév,a szüntelen fecsegés meg akció,és a mennyiség diadala egyaránt arra utal – a lét hadar,mielőbb túl akar lenni az Ítélet korán.
Nemsokára már egyáltalán nem lesz hová „visszavonulni”.A remeteség intézményét is felszámolták,mindenhol olcsó pótzene szól,egyre több az öncélú fecsegés a művészetektől kezdve a közéleten át a lét szinte minden területéig.A félelem jele ez.
A saját alkalmatlanságuktól rettegő,a lét feletti uralmat bitorló erők kísérlete ez,hogy elnyomjanak mindent ami minőség,ami nemes,ami kiemelkedő,maradandó – ami alternatívát vetne fel,irányt mutatna,időt adna a megfontolásra,az értékelésre,a keresére/próbálkozásra.
Ez egy ilyen kor,de ez is csak akkor tudja „kiforrni magát”,ha elmegy a végletekig.Akkor,és csak akkor eldől majd,Atlantisz sorsára jut-e ez a menet is,vagy a másik végletbe csapódva pusztul el,avagy sikerül kiérlelődnie egyfajta szimmetriának,harmóniának,ahol a helyükön vannak az arányok,és az örök változás folyamatában ezúttal egy tudatosabb,éberebb szakasz következik.
Van egy kedves barátom, aki azt mondja, hogy a „szer” nem a fény, hanem a kapcsolódás eleme. Amikor valaki szer-elmes, akkor elemében van benne a szer, a másikhoz való kapcsolódás. A fél-elem ennek ellentéte, amikor ez nincsen, a kapcsolódás helyett eltávolodás van. A zaj – a csend hiánya – pont azt a célt szolgálja, hogy ne legyen kapcsolódás és önmagam felismerése a másikban.
Az én meglátásom az, hogy az abszolút lét fizikai megtapasztalásának hozzátartozója az az ellenerő (a Lilith, aki a bibliai kígyó is egyben), amelynek felismerése és az azon való felülkerekedés (vagyis annak meghaladása) minden egyes ember és az emberiség legfontosabb feladata is. (Ez az a keresztút, amit Jézus is véghez vitt a golgotai misztériumában.) Csak és kizárólag abban az esetben oldódik fel ez a karma, ha képes vagyok felismerni és meghaladni a részemként létező Lilith programjait.
A jelenleg tapasztalható társadalmi széthullás szerintem egy olyan szükségszerű betegség, mely azért hatalmasodott el az emberiségen, mert az abszolút létező, a fény és szeretet egysége így akar utat mutatni az éberségben élőknek, hogy a helyes irányt tudják választani.
A változás – és a sinus hullám felfelé kunkorodásának – kulcsa, hogy hányan ismerjük fel a SZER meglétét önmagunkban és egymásban, s megteszünk-e mindent felelősségteljesen, amely a felebarátainknak segít ugyanebben a folyamatban.
Abban úgy gondolom, hogy igazad lesz, hogy ez a fordulás még nem most fog megtörténni. Még nem. De meg fog, mert az abszolút létező nem elpusztulni akar, csak megtisztulni és tudatossá válni rajtunk keresztül. 🙂
Írod: „az abszolút létező nem elpusztulni akar, csak megtisztulni és tudatossá válni rajtunk keresztül.”
Nehogy má’ a farok csóválja a fejet ! 🙂
Az Abszolút Létező (mivel a Kozmikus Intelligencia megnyilvánulása), vagyis az Eredő legtisztább Forrás,
– ezért ’nincs szüksége’ megtisztulásra…
Mivel pedig a Kozmikus Intelligencia maga a legfőbb Tudati megnyilvánulás, melynek szikrái mi vagyunk,
– ezért az Isteni Tudat az, ami áthatja a mi tudatosságunkat…
Nem létezik olyan tapasztalat, amely ne lenne már meg eredendően is az Abszolút Létezőben.
Én is világ életemben csendes, magamnak való, elmélyülő voltam, ami engem nem igazán zavart, a körülöttem levőket annál inkább. Van, hogy úgy telik el nap, hogy ki sem nyitom a számat (csak amikor eszem :D), de ez nem tűnik fel, mert mindig olyan partnereket vonzok be magam mellé, akik imádnak beszélni 🙂 Ez valahol jó is számomra, mert így én mindig a háttérben tudok maradni, és élvezhetem kedvenc időtöltésemet, az emberek megfigyelését, de rossz is, mert így a partnereimmel nem beszélünk egy „nyelvet”. Azt hiszem, pont ezért kapok ilyen partnereket, hogy Ők megtanítsanak engem beszélni, én meg Őket hallgatni 🙂
Az is érdekes még, hogy régen nagyon sok zenét hallgattam, és szinte mindig szólt valami körülöttem. Pár éve, egy érzelmileg nagyon erősen érintő változás történt az életemben. Akkor figyeltem fel rá először, hogy ebben az állapotban egyszerűen képtelen voltam zenét hallgatni, mert elmondhatatlanul idegesített, és azonnal kibillentett az összeszedettségemből (amire akkor nagyon nagy szükségem volt) azáltal, hogy az érzelmeimre hatott. Ez a csend állapot azóta valahogy észrevétlenül állandósult az életemben. Nekem nem tűnik fel a tömény csend körülöttem, mert hallom a madarakat, a szelet, a kutyák ugatását, a környezet zaját stb., és a saját gondolataimat is a fejemben 😀
” Kicsi korom óta tanultam egyre pontosabb véleményt alkotni. Mindenről, mindenkiről. Bármikor, bárkiről,bármiről. Micsoda erő – gondoltam. Aztán a véleményemről is lett véleményem. S persze a másokéról is. Jónak, jobbnak tartottak sodrában gyengültek felváltva máséi, enyéim. Győzelmek, veszteségek, áldozatok, alkuk, megalkuvások után, a szemekben újabb győzelmek, veszteségek, belátott tévedések, önként feladott, mégsem hitt álláspontok tükröződtek. Hol egyik, hol másik oldalon találtam magam, mintha egy végtelenített szalag játszaná, újra meg újra hallottam, láttam, éltem, tapasztaltam, ugyanazt. Aztán eluntam. Meguntam. Még nem értettem miért van, de untam, és döntöttem. Mint egy körjátékból, ami a felhevültségen kívül már semmit sem ad – kiszállok. Tudtam micsoda igazi erő a megszabadulás. Boldogan figyeltem, ahogy szabaddá lett érzékeim a csodát ízlelgetik. ” részlet Katona Klári, Kész szavak c. könyvéből való
A csendről a következő idézet jutott eszembe a bibliából; „Békességet adok néktek,az én békémet adom néktek, de nem úgy ahogy azt a világ adja.” Nem pontosan idéztem, de a lényeg az, hogy ennek a békének nem rajtunk kívül van a forrása, hanem bennünk van a forrása.
Téves felfogásban él az az ember aki bárminek is a forrását önmagán kívül keresi, értem itt azokat amiket nyugalomnak, boldogságnak, szeretetnek, gazdagságnak, sikernek, bölcsességnek, szépségnek, egészségnek, nevezünk. Ezek bennünk vannak. Sőt ami még érdekesebb, hogy ezek vagyunk valójában. Nem kapjuk a szeretetet, hanem mi magunk vagyunk azok. Mi magunk vagyunk a nyugalom, a gazdagság, a siker, a boldogság, stb. A probléma abból adódik, hogy mást hitettek el velünk, pontosan azt, hogy mi nem ezek vagyunk, és ezért kezdjük el keresni ezeket a külvilágunkban.
Ami még érdekesebb, hogy ha az ember rá is jön erre, tudatosan, attól még nem válik újra azzá. Ahhoz hasonlítom, mint amikor az ember megtudja, hogy a pozitív gondolkodás mennyire jobb a negatív gondolkodásnál, beszél róla, hirdeti, de a cselekedeteit még mindig a negatív gondolkodás határozza meg.
Amikor azt mondom légy csendben, ez alatt nem azt értem, hogy nem mondj bármit is, hanem, hogy légy a csendben. Tovább fokozva ezt, te magad légy a csend. Ne a szeretetben élj, hanem te mag légy a szeretet.
Nagyon köszönöm az értékes kiegészítést, Lenci.
„Amikor azt mondom légy csendben, ez alatt nem azt értem, hogy nem mondj bármit is, hanem, hogy légy a csendben. Tovább fokozva ezt, te magad légy a csend. Ne a szeretetben élj, hanem te magad légy a szeretet.”
Én vagyok a világ közepe, minden belőlem fakad. 🙂
Nem lehetsz a világ közepe, mert a világnak, nincs közepe. A világ végtelen, mindnen irányba.
A világot szemléled, de nem a középontból, hanem egy nézőpontból, mégpedig sajátos nézőpontodból. Ez a pont egyedi, abból a pontból csak te magad tudsz szemlélődni. A nézőpontodon változtathasz, de nem azáltal, hogy helyet változtatsz. Van ilyen nézőpont is, ez a fizikai világot jellemzi. A belső nézőpont váltáshoz, nem kell fizikális elmozdulást eszközölni. Az a váltás más jellegű. Pl. Valamiről azt állítod, hogy rossz, belső szemlélet váltáskor, megvizsgálod más szemszögből és rájösz, hogy valójában jó. De azt is megállapíthatod, hogy semleges, se nem jó, senem rossz, csak van.
A minden belőlem fakad állítsod, véleményem szerint nem ugyan azt jelenti, hogy te magad vagy a forrás.
Drága Lenci! Hogy nem én lennék a „világ közepe”? De hisz minden és mindenki körülöttem van a fizikai világban… 🙂 Csak viccelek, természetesen átvitt értelemben értettem és a pontosításod nagyon is jogos.
A forrás, mint abszolút létező természetesen nem én vagyok, az rajtam keresztül áramlik (bennem lüktet, mint az egész világegyetem minden létezőjében, hiszen attribútuma az Univerzumnak), amikor azt mondom, hogy felelősséget vállalok (azért a világért, amely a nézőpontom által teremtetik), az alatt értem azt, hogy annak a döntésnek a forrása vagyok én és az rám is hat vissza, ami által pedig a hatás is én leszek. 🙂
„Józsi bá” írod: „A forrás, mint abszolút létező természetesen nem én vagyok, az rajtam keresztül áramlik (bennem lüktet, mint az egész világegyetem minden létezőjében,”
Amíg a nézőpont és az álláspont ennyire elkülönül egymástól, – eredményezi a tudathasadást…
Az emberiség „története” arról szól: épp a „forrás”-tól elkülönültnek hittségünk képezi az illúziót.
A cél: merjük végre felvállalni VALÓDI ÖNMAGunk. Azt, hogy a Forrás egy cseppje vagyok, – ahelyett, hogy az edénnyel azonosítanám magam…
Ez nekem irodott 🙂 en pont az ellenkezojet eltem meg, ram mindig is ertetlenul neztek, hogy sokat hallgatok. Mindig kerdezgettek, hogy valami bajom van? pedig egyszeruen csak nem volt mondanivalom. aztan elkezdtem az utcan hallgatni az embereket, hogy mi a fenerol tudnak annyit beszelni, de nem talaltam erdekesnek egyiket se. vegul inkabb nyelvtudas nelkul elmentem londonba, azzal az elmelettel, hogy ha nem beszelem a nyelvet, akkor meg fogjak erteni miert vagyok ilyen csendes 🙂 engem sosem zavart a hallgatas, engem az zavar, hogy a masik nem erti miert hallgatok, igy docogosen, de megtanultam hulyesegekrol beszelni, hogy a masik felet kielegitsem, es szamara ne legyen kinos a csend.
Én is így vagyok ezzel Anita. Azt szokták mondani, hogy fura vagyok. Meg hogy csendes gyilkos 😀 De ha egyszer nincs mit mondanom, akkor miért kellene szövegelnem? Persze így barátkozni is baromi nehéz, mert erősen elütök az átlagembertől. Én szeretem a csendet, szeretek egyedül lenni. Amúgy is csak csóválni szoktam magamban a fejemet amikor hallgatom mások üres fecsegését. Teljesen értelmetlen 🙂
Hu ez jó. Én is az emberek miatt tanultam meg fecsegni, aztán ma már egész jól megy. Persze azért azt valljuk be, a hallgatás sem mindig bölcsességet takar. Szerintem jó ha az ember tud beszélni, ha kell, de mégfontosabb, hogy tudjon hallgatni 🙂
Nálam ezt az írás most nagyon aktuális volt.
Köszi Józsi :))