Ez egy kicsit rázósabb téma lesz, mert a nemzeti érzelmekről objektíven írni ma már nem könnyű dolog. Aki ma nemzeti érzelemről beszél Magyarországon, arra azonnal rásütik, hogy fasiszta fideszes meg jobbikos, pedig szerintem semmi köze a kettőnek egymáshoz. Ráadásul a fasizmus teljesen más jelent, mint amire a hétköznapi nyelvben használják, de erről majd egy másik bejegyzésben. A nemzeti érzelem mindenesetre arról szól számomra, hogy megbecsülöm annak a népnek a gazdasági és kulturális értékeit és érdekeit, amelybe beleszülettem, az említett pártok – és az ezek ellenpontját képviselő másik oldal – pedig emberekből állnak, akik így vagy úgy gondolkodnak erről a kérdésről.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről a kérdést.

Az elmúlt 20 év “okosan kitermelte” a magyarkodás jelenségét. Korábban nem emlékszem rá, hogy létezett volna ez a kifejezés, bár az is igaz, hogy kevésbé jelent meg az emberekben a nemzeti érzés, tekintve, hogy a szocializmus enyhén szólva igen szűk korlátok közé szorította a hétköznap emberét és a keleti blokkon (=szocialista országok a Szovjetúnió irányítása alatt) kívül nem túl sokat láttunk a világból. Mindenki egyenlő(en csóringer és átlagos) volt és a legalább nem csak nekem szar “felemelő” érzése kovácsolt össze bennünket. A helyzet jóllehet a vasfüggöny leomlása után sem javult olyan sokat gazdasági szempontból, mint amennyire azt szerintem a legtöbben szerettük volna, s a “várva várt” kapitalizmus megjelenése óta is többnyire a közös “szenvedés” vigasztaló érzése melengeti meg a magyarok lelkét. A nagy nemzeti összefogás viszont már nem ennyire nyilvánvaló és az összeborulós United We Stand (=szó szerint “Együtt állunk” , ami az USA nemzetegységesítő szlogenje volt 2001. szeptember 11. után) egyre kevésbé létezik, akik meg csinálják, azokat megbélyegzik magyarkodással. 2012-re eljutottunk oda, hogy egy nemzetállam valódi érdekeinek emlegetése egyre inkább ciki kategória és leginkább megosztást szül az emberek között. Ez szerintem nagyon szomorú…

Vajon mi lehet ennek az oka?

Örök szkeptikusként mindig óvatosan kezeltem a médiából áradó egyirányú érzelemkeltést legyen szó bármiről: politika, gazdaság, háborúk, terrorizmus, globális felmelegedés emberi tényezői, járványok, stb. Amiről sokat beszélnek, és amit folyton-folyvást az emberek elméjébe akarnak beletuszkolni, mint abszolút igazságot, az nekem gyanús. Persze elképzelhető, hogy valóban úgy van, ahogy a rádió és a tévé fújja, de ha az ellenvélemények nem kapnak ugyanakkora teret (a polaritások, azaz a vélemények különbözőségének ütköztetése is a tömegtájékoztatás célja kellene, hogy legyen), akkor elkezd a történet büdös lenni. Ilyen ez a nemzeti érzés téma meg a magyar zászló “kisajátításásának” túlzott kihangsúlyozása is. A politikai jobb oldal kisajátította a nemzeti jelképeket. Ha jól emlékszem, a 90-es évek 2. fele óta rengeteg helyről hallottam ezt a mondatot és nem értem, hogy ez hogy lehetséges, amikor ilyet csinálni egyszerűen lehetetlen. De ha mégis lehet, akkor engedelmetekkel kisajátítanám a pozitív gondolkodást. 🙂

Bevallom nektek őszintén, lokálpatriotizmusom ellenére nagyon sok helyen megfordultam már a világban és több évet éltem más nemzetek fiai & lányai között is, és a mai napig megfordulok külföldi kocsmákban, ráadásul néha több ezer kilométerre innen. Szinte minden általam meglátogatott országban örömmel láttam azt, hogy bár pénz reményében sokan vágynak gazdagabb helyekre dolgozni és időlegesen élni, a legtöbb nép gyermekei örömmel tekintenek a nemzeti és kulturális értékeikre és igyekeznek azt megőrizni. Így van ez még az alig több, mint 200 éves Ausztráliában is, ahol a nemzeti értékek fontos részét képezi az őslakos (aboriginal) kultúra, melynek kiirtását mellesleg épp a ma már őslakos hagyományokat tisztelő fehér ember kezdeményezte még évszázadokkal ezelőtt. Az egyes népek állampolgáraival beszélgetve továbbá azt tapasztaltam, hogy rengeteg embert zavar és szomorúvá tesz az, hogy a globalizációnak köszönhetően egekbe szökött a nemzeti és egyéni eladósodottság és az ebből fakadó kiszolgáltatottság, valamint azt is éreztem rengeteg helyen, hogy az egészséges értékrenddel rendelkező, gondolkodó homo sapiensek (=értelmes ember) szívük mélyén érzik, hogy ez egyszerűen nem oké. (Mint tudjuk: ha el vagy adósodva, nincs önrendelkezésed. Se nemzeti, se egyéni szinten. Ilyenkor a túléléshez azt kell tenned, amit mások mondanak.)

Még mielőtt bárki feltételezésekbe bocsátkozna, nem vagyok sem zászlólengető magyar, sem ultrakonzervatív globalizáció ellenes aktivista, bizonyos szempontokból konzervatív, más szempontból liberális felfogásúnak tartom magam, azonban hitem szerint minden nemzetnek megvan a feladata ezen a Földön és ez alól mi, magyarok sem vagyunk kivételek. Vagyok annyira spirituális beállítottságú is, hogy az egész emberiséget egyetlen közös családnak tekintsem, de ahogyan a saját kis makrovilágom családjának költségvetésébe és egyéb erkölcsi alapelveibe sem engedek belepofázni senkit, így szerintem nemzeti szinten is lényeges tényező, hogy ezeket illetően erős integritással (=érintetlenség, sértetlenség) rendelkezzünk. Kényelmes dolog az, hogy a Tescoban minden kapható (bár én nem járok oda, így csak feltételezek), de a Tesco nyereségéből nem Magyarország (pl. infrastruktúrája, oktatási rendszere) épül, maximum csak annyira, amennyire az a Tesconak az érdekeit szolgálja.

Miről is szól a (szerintem!) egészséges nacionalizmus?

Mivel hiszek a gazdasági önrendelkezés fontosságában (=én mondom meg, hogy mit szeretnék és nem külső kényszer hatására kell így vagy úgy döntenem), ezért lényegesnek tartom, hogy egy ország vezetése olyan törvényeket alkosson, mely az adott országban élő és értéket teremtő vállalkozók és cégek érdekeit képviseli. Ez nem jelenti azt persze, hogy az ilyen, nemzeti érdekeket előtérbe helyező országok kormányai ne engedélyezzék a tömegtermelésben készült, sok esetben olcsóbb külföldi termékek behozatalát és kereskedelmi forgalmazását, de lényeges pont a nevelésben, hogy a saját piacot védő emberek tudjanak arról, hogy az önrendelkezésüknek része az, hogy saját gyártású cikkeket vásárolnak. Svájc pl. egy ilyen hely.

Nemrég hallottam egy sztorit, elmesélem nektek:

Egy magyar tanárnő kiment Svájcba dolgozni és az volt a feladata, hogy a munkájához kellékeket vásároljon. A tanárnő ezt megtette, majd örömmel újságolta a főnökének, hogy a megszabott keretnél jóval kevesebb pénzből kijöttek a dolgok. A főnök azonban dühös lett, amikor meglátta, hogy a tanárnő távol-keleti cuccok tömkelegét vásárolta össze, és így szólt:
“Figyelj ide Te Julis! Az becsülendő, hogy spórolni akarsz, de ez az országunk állampolgárait, munkásait nem védi meg attól, hogy pl. hosszú távon ne nőjön a munkanélküliség. Ha mi bármit vásárolunk, akkor először megnézzük azt, hogy helyben előállítja-e azt valaki. Ha nem, akkor megnézzük, hogy Svájc területén van-e gyártó és onnan vesszük meg. Ez általában megoldja a problémát. Ha viszont nem találunk Svájcban gyártót, akkor annak valószínűleg oka van és lehet, hogy nincs is szükség az adott termékre.”

Érdekes és véleményem szerint igen értékes gondolkodásmódra vall a főnök nézőpontja. Lehet, hogy nincs is rá szükség. Ez egy nagyon fontos pont egy olyan társadalomban, ahol bármit előállítanak, amit jó marketinggel le lehet nyomni az emberek torkán. A fenntartható fejlődés és az önrendelkezés meg kit érdekel…

Az persze frankó dolog, hogy egy pl. hazánkban működő multicég rengeteg embert foglalkoztat és adót is fizet (bár nagyon kíváncsi lennék azért a cégek könyveire…), azonban fontos a matematikai egyenletben az is, hogy sok multicég megjelenésével hány helyi vállalkozó ment tönkre, mert nem bírták az árversenyt és ezzel hány ember kényszerült olyan munkát vállalni, amit nem szeret és ezáltal beállt a boldogtalanok táborába. Az élet nem egy közgazdasági képlet, melyben a boldogság mérőfoka a folyamatos és színes grafikonokon kimutatható növekedés, hanem az emberek szociális és lelki gazdagodása is elengedhetetlen az egyébként kényelmet biztosító külső fejlődéssel együtt. A kettő nem zárja ki egymást, csak oda kell figyelni az egyensúlyra.

A gazdasági érdekeken túl ott vannak a kulturális gyökerek. Mit, mikor és miért tettünk a múltban úgy ahogy (pl. nyelv, hagyományok, szokások kialakulása) és ezek milyen mértékben gazdagítják az életünket és határozzák meg az identitásunkat, magyarul azt, hogy kik is vagyunk valójában. Popper Péter egyik utolsó írásában olvastam a következő történetet, ami nagyon elgondolkodtatott ezzel kapcsolatban:

Néhány magyar spirituális gondolkodású, nyitott szívű ember elment Tibetbe, hogy az ottani szerzetesektől “ellessék” az emberi létezés “titkát”. Néhány hétnyi meditáció után az egyik szerzetessel közelebbi kapcsolatba kerültek és egy mélyebb beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy mi a fő célja a magyar lélekbúvárok látogatásának. Amikor a szerzetes meghallotta, hogy az utazók a saját életük céljára és a Ki vagyok én? c. kérdésre akarnak Tibetben választ kapni, akkor ezt válaszolta: “Ha Ti a szülőföldetektől több ezer kilométerre akarjátok megérteni, hogy miért születtetek oda, ahová, akkor nagyon nem értettétek meg a spiritualitás lényegét. Ahhoz, hogy kiderítsétek, hogy mi a feladatotok a Földön, ahhoz meg kell értenetek annak a népnek a gondolkodását és kultúráját, amelyikbe beleszülettetek.”

Bevallom, ez a történet engem rendesen mellbe vágott, mert az itthoni nehézségek és gazdasági korlátozások (rendkívül előnyös, “vállalkozás-barát” adórendszer pl.) és a Dögöljön meg a szomszéd tehene gondolkodásmód miatt rettenetesen elvágyódtam innen és el is mentem egy időre, aztán mégis hazajöttem, mert úgy éreztem, hogy nem véletlenül születtem magyarnak. Imádom az embereket mindenhol, bevallom őszintén azt is, hogy soha nem volt honvágyam több éves, egyhuzamban töltött külföldi tartózkodás ellenére sem; vannak mohamedán, zsidó, keresztény és ki tudja még milyen felekezetű ismerőseim és barátaim szerte a széles világ kocsmahálózatában és beszélek is néhány nyelven a magyaron kívül, de pontosan a spirituális meggyőződésem miatt gondolom azt, hogy most ebben a kultúrkörnyezetben és nemzeten belül kell valamit megtanulnom arról, hogy ki a fene is vagyok. Ez egy megérzés, szóval meg ne kérdezzétek, hogy mit szedek. 🙂

Azt fontos megjegyeznem, hogy a külföldön boldogulni kívánó honfitársaimat nem ítélem el egyáltalán, és nem tartom senkinek a részéről nemzetellenesnek azt, ha nem akar a született hazájában élni. Az sokkal inkább bántó számomra – bár tudom, ezen nekem kell dolgoznom, hogy ezt el tudjam önmagamban fogadni – hogy az itt élő és ebben az országban jövőt tervező emberek egy része úgy beszél a magyarságról, a magyar nyelvről és a kulturális örökségről, mint teljesen “felesleges” értékekről és örömmel fogadnák el azt, ha országunk mindenkori vezetői teljes mértékben a nemzetközi pénzhatalmak előírásai szerint ugrándoznának akkor is, ha az az itt élők sorsát hátrányos mértékben befolyásolja hosszú távon. Tudjátok, jó dolog a szomszédokkal jóban lenni, de azért a spájzba ne sétáljanak be az engedélyem nélkül…

Az egészséges nacionalizmus valami ilyesmiről szól az én számomra. Elsősorban ember vagyok, és csak másodsorban vagyok magyar, de örömmel vagyok az. Nem büszkén és megkülönböztető módon, hanem szeretettel és alázattal. Szeretem a végtelenül gazdag nyelvünket és melegség járja át a lelkemet, hogy mennyi csodálatos találmány fűződik magyarok nevéhez, pedig ezekhez a találmányokhoz nekem személy szerint semmi közöm. Boldogság önti el a szívem, ha Kodály Zoltán, Bartók Béla, Széchenyi István, Petőfi, Ady és József Attila “teremtményeire” gondolok, pedig keveredik bennem sváb, szerb, askhenázi és szittya vér is és nagyon is elképzelhető, hogy az őseim egy része nagyon is nem a Kárpát-Medencébe való. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy én ide születtem, a magyar az anyanyelvem, tudom, hogy ki az a Ludas Matyi és szeretem a kürtőskalácsot, a lángost és a jófajta szilvapálinkát. Ámulatba ejt az az ősi tudás, ami a nyelvünkön, a hagyományos építészeten keresztül sugárzik és nagyon fainnak tartom azt is, hogy pl. a magyar rovásírás ismerete vezette el a tudósokat az egyiptomi hieroglifák üzeneteinek megfejtéséhez is. (Legalábbis ezt olvastam, de persze nem állítom azt, hogy ez biztosan így van.) A nyelvünk gazdagsága és a népi építkezés természetközelisége viszont döbbenetes tudást rejt, ehhez kétség nem fér. (Ajánlom figyelmetekbe Színia: A magyar ház mágikus titka c. könyvét és egyébként minden könyvet, amit Színia, azaz Bodnár Erika írt, melyek igazi Józsi bácsi nyelven vannak megírva és nagyon élvezetesek!)

Sokat találkozom azzal a véleménnyel egyébként, hogy az ember egy spirituális lény, egy végtelen isteni energiából származó tudatosság, akinek célja, hogy megtapasztalja a tudatos(!) létezés és egység csodáját és hogy ebbe a gondolkodásba nem férnek bele a nemzetállamok és az egyes kulturális különbségek, mert úgyis mindenki EGY. Ahogy a magyar nyelv is mondja: MindEGY. 🙂 Azt is mondják nagyon sokan, hogy ha nem közösen, emberiségként gondolkodunk és hagyjuk, hogy a nemzetek közötti megosztás érvényesüljön, akkor soha nem érhetjük el ezt a vágyott célt. Ebben van egy pici igazság, mert valóban – ahogyan a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésben is írtam – a legfontosabb önmagunkban elfogadni a másságot és megérteni azt, hogy a külső és belső megosztottság nem az EGYség, hanem a KÉTség irányába visz. Mindemellett az is való igaz, hogy a nemzetállamok kialakulásához “kellettek” háborúk és megosztottság, különben egyes népek nem akarták volna a földjüket és kultúrájukat mindenáron megőrizni és nagyobb területekre kiterjeszteni. Krízis nélkül nincsen katarzis, mint tudjuk. Valahogy nekem mégis az az érzésem, hogy az emberiség egy teljesen tudattalan egységből a tudatos egység felé megy, vagyis amennyire tudattalanul együtt éltünk évezredekkel (milliókkal?) ezelőtt, majd egyre inkább szétszakadtunk, annyira látszik az a törekvés egyre több humanoid részéről, hogy az egységet keresi újfent. Ebben az újfajta, tudatos egységben pedig az egyes nemzetállamok a saját kultúrájukkal és örökségükkel olyan szerves részét képezik az egésznek, mint az emberi test egyes alkotóelemei az egész szervezetünknek. Az emberi test számára nem elég, ha csak szív vagy máj van benne, hanem az összes többi szerv és “alkatrész” is szükséges ahhoz, hogy normálisan működjünk. Én valahol így tekintek a Föld népeire és az egyes nemzetállamokra, és ezért minden népcsoport és nemzetállam szuverenitásának (=önállóságának) a megőrzésére irányuló törekvését támogatom. Ennek pedig az egyik kulcsa a gazdasági önállóság a másik pedig a hagyományőrzés, mert ha az én pénztárcámban a szomszéd nyúlkál és az oktatási rendszert nem az adott ország érdekeinek mentén állítják össze (nem csak Magyarországon, hanem mindenhol), annak nem lehet túl jó vége…

A közös nyelvet és kulturális értékeket valló nagyobb családok (nemzetek) ősi tudásának és identitásának megőrzését a konzumtársadalom (=fogyasztásra épülő társadalom) uniformizáló (=mindenkit ugyanolyan ruhába öltöztető) egységesedésével szembeállítani szerintem ráadásul logikátlan, mert ez két külön minőség. Az egyik erkölcsi értékekre épít, a másik meg a folyamatos gazdasági növekedésre, amely okos és tudatos gondolkodással igenis meg tud férni egymás mellett, főleg ha megértjük a pénz szerepét és működését ebben a világméretű képletben. (Azért pofázok annyit a pénzről egyébként, mert higgyétek el nekem, hogy a legfőbb teremtő energia a mai világban egy olyan világszerte elfogadott értékmérő, ami mögött már nincs is valódi érték, csak egy jó nagy csomag illúzió és rendkívül ügyes kommunikáció.)

Ennek a cikknek a célja mindössze annyi, hogy akár spirituális beállítottságúak, akár materialisták, akár jobb, akár bal oldali érzelműek vagyunk, érdemes észrevenni és megbecsülni azt, hogy egy nép mitől egyéni és különleges, és hogy ezt az egyéniséget megőrizni leginkább gazdasági és oktatási eszközökkel lehet, nem utolsó sorban pedig ennek köszönhetően szeretünk utazni és más nemzetek gyermekeit is megismerni, mert ha mindannyian ugyanolyanok lennénk, eléggé dög unalmas lenne szerintem a világ.

Finom az a házi barackpálinka, de Moszkvában mégis vodkát, Görögországban meg Metaxát kérek a krimóban, ugyi. Egészségetekre!

Share This