Így működik a pénzvilág #2

Szerző: | dec 5, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Ahogy az előző részben bizonyítást nyert, a 100% fedezettel rendelkező pénz korlátozza a fejlődést. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ezen felismerés után terjedtek el azok a modern közgazdasági elméletek, mely szerint a kihelyezett hitelből történő gazdasági növekedés – függetlenül attól, hogy van-e a hitel mögött tényleges fedezet vagy nincs – így is úgy is növekedés, aminek mindenki élvezi a gyümölcsét. Mindössze létre kell hozni egy olyan pénzügyi rendszert, melynek ez ab ovo (=kezdetektől fogva) része. Amíg az emberek bizalma nem rengeti meg a rendszert, addig ez működik. Ennek a típusú közgazdasági elméletnek volt a legnevesebb képviselője egy John Maynard Keynes nevű fickó. A keynesienizmus (=keynes-i közgazdaságtan) követőinek szilárd meggyőződése az, hogy a korlátlan hitelpénz létrehozása következmények nélkül lehetséges, tekintve, hogy a folyamatos értékteremtés mindig fedezetet fog nyújtani a – majdnem, hogy – korlátlan mennyiségben létrehozható hitel összegére. (A folyamatos értékteremtés valóban megteheti ezt, bár az infláció miatt veszélyes játék, főleg a kisemberre nézve. A spekulációs – főleg nyerészkedő – céllal létrehozott hitelekkel és tőzsdén kereskedett ún. származtatott ügyletekkel azonban már teljesen más a helyzet, de erről majd később!)

A hitelpénz létrehozása mind szép és jó mindaddig, amíg ezt a hitelpénzt INGYEN, azaz NEM kamatért hozzák létre. De ez nem így van és soha nem volt így. Annak ellenére, hogy a korábbi fejezetben felvázolt pénzügyi manőver igazolta a hitelpénzek létrehozásának pozitív hatását, az soha nem került célkeresztbe, hogy (sok esetben) nem létező fedezetre hogy a fenébe lehet létrehozni KAMATÉRT pénzt? Ez mitől normális? (Erre azt mondja egy modern közgazdász, hogy ha a hitelkihelyezésen nem keresne a pénzintézet, akkor nem foglalkozna vele és akkor a hitelezés nem létezne, ami pedig a gazdaságnak kell. De miért egy privát szféra keresi meg a hitelezés hasznát, amiből a nép semmit se lát? Ha meg bevezetik a bankadót, elkezdődik a prüszkölés a médiában meg mindenhol. Na, erre mindjárt kitérek, mert pont ez a legnagyobb trükk.)

Az előbbi logikai menetbe még bele lehet kötni egyébként, mert ugyan a pénzmultiplikátor miatt van lényegesen több kihelyezett hitel, de azért a banknak van pénze, szóval nem a „levegőre” ad kölcsön. A pénzmultiplikátor meg különben is egy természetesnek nevezett jelenség. (Szerintem akkor sem etikus valódi munkával visszafizettetni egy egyezményes jel – a banktól kapott kölcsön esetén legtöbbször számlapénz – ingyenes előállításának kamatait!) A probléma viszont nem csak ez. Ugyanis ma már nem minden pénz így keletkezik. Sőt.

A gond itt jön:

Mi van azokkal a pénzekkel, amiket pl. a FED (=Federal Reserve, az USA jegybankjának szerepét betöltő bankja) bocsájt ki az amerikai állam számára csak úgy azért, hogy az országot és a pénzügyi rendszert működtetni lehessen? Jóllehet a hivatalos magyarázata az ennek, hogy a pénzt nem csak úgy hozzák létre, hanem államkötvényekért cserébe, aminek fedezete a dolgozó néptől beszedett adó, viszont a kötvények kamattal terhelt értékpapírok, így a pénz létrehozása végső soron plusz pénzbe – ami a kamat – kerül.

A legfontosabb és igen elgondolkodtató kérdés ezen a ponton tehát a következő: Tegyük fel, hogy a világban – központi szabályozás által – forgalomban lévő összes pénz 100 Ft, amiből 95 Ft kihelyezhető hitel céljából kamatra, akkor a kamat összege honnan jön létre? (Nehogy azt mondjátok, hogy újabb hitelből… és azt, hogy ez egy “adósságcsapda”, amiben már közel 1 évszázada benne van a világ… mert akkor harakirit követek el a kocsma előtt holnap délben… 🙂 ) Magyarul: a jelenlegi rendszerben csak újabb hitelek létrehozásával (=újabb pénzteremtéssel) lehet kifizetni a kereskedelmi bankok legális pénzteremtő tevékenysége és pl. a FED által kreált pénz kamatait. Ez egy soha véget nem érő adósságspirál! Nézd meg a következő, Chris Martenson által készített 4 perces videót, hogy megértsd a pénz teremtésének folyamatát:

És most egy kis történelmi visszatekintés, hogy világos legyen az imént felrajzolt kép:

A pénzügyi tranzakciók és banki ügyletek mindig befolyásos (és elég fifikás) csoportok kezében kötöttek ki, akik az egész pénz- és tőkepiaci tranzakciókat felügyelték, irányították. Az ő kezükben folytak össze a szálak, ha betétgyűjtéstől vagy hitelezésről volt szó, ők hozták létre az első bankokat és pénzintézeteket is. Azonban, bár 1694-ben megalakult a világ első központi bankja, a Bank of England, 1913-ig a bankrendszer viszonylag függetlenül működött és – mint bármilyen másik gazdasági vállalkozás – csődbe is mehetett, ha rosszul kezelte a betéteket és a hitelezés kérdését. És ez meg is történt, főleg olyan alkalmakkor amikor a tömegtájékoztatás már lehetőséget nyújtott arra is, hogy (bizonyos körök) pánikokat keltsenek és riogassák a tömegeket azzal, hogy egy bank a csőd szélén áll. Mivel azt már tudjuk, hogy a betéteknek csak egy részét kellett megőrizni a kincsárban, a többit pedig ki lehetett helyezni hitelbe (és ezáltal a betéteseknek is tudtak kamatot fizetni), ezért nem volt nehéz mindenféle pánikokkal rázúdítani a betéteseket a bankfiókokra, hogy aztán a bank ne tudjon fizetni és becsődöljön. (A hiteleket visszahívni ugyanis nem olyan könnyű, ha azok mondjuk ingatlanokban, vagy vállalkozásokban csücsülnek. Emlékszel még a Posta Bank botrányra a 90-es évek végén Magyarországon? Az ugyanilyen volt.)

Egy ilyen labilisnak nevezett környezet vezetett el ahhoz, hogy egy nagyon okos, de meglehetősen számító bankárcsoport létrehozta a Federal Reserve System (Szövetségi Tartalék Rendszer) nevű Delaware államban bejegyzett zárt körű részvénytársaságot, ami 1913. december 23. óta az Amerikai Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő (központi) bank. Az ő kulcsszerepe pedig az, hogy ő a legutolsó hitelező, angolul the lender of last resort. Erre a funkcióra pedig azért volt szükség, mert így – legalábbis papíron ezt kommunikálták – lehetővé vált az, hogy ha a 2 szintű bankrendszerben (1. szint: központi bank, 2. szint: kereskedelmi bankhálózat) becsődöl egy bank, akkor a központi bank ki tudja menteni és akkor a betétesek nem veszítik el a pénzüket, a behitelezett vállalkozások tovább tudnak működni, stb. Ugye ez jól hangzik? Szerintem is. De azt soha nem teszik hozzá, hogy az a pénz, amiből kimentik a kereskedelmi bankokat, az nem ingyen van, hanem államkötvényeket ad érte cserébe az amerikai állam, aminek viszont kamatterhe van. Vagyis a FED úgy utolsó kölcsönadó, hogy ezt a szerepét állami garanciáért cserébe komoly kamatokért teszi. Mekkora egy buli ez? Semmi értékteremtés, csak irányítás és felügyelet. Nem csoda, hogy a Federal Reserve Act (a Szövetségi Tartalék Rendszerének törvényét) akkor iktatták érvénybe, amikor az amerikai kongresszus tagjai hazamentek karácsonyozni, nehogy véletlenül megértsék ennek veszélyeit és ne szavazzák meg… Na de erről még részletesebben írok egy későbbi leckében.

A hitelpénzrendszer valóban nagyon sokat tett hozzá a fejlődéshez, azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy mivel a pénzt nem ingyen hozzák létre, ezért minél instabilabb a világ fejlődése és minél több pénzt hoznak létre hitelből, annál magasabb a pénz létrehozásáért fizetett kamat. És mivel a FED egy profitorientált vállalkozás tulajdonképpen, ezért neki nem érdeke az, hogy ne legyen szüksége az ő termékére. Értitek már, hogy miért kell mindenhová Világbank és IMF? 🙂

Mindezeket figyelembe véve talán már egyre világosabbá kezd válni az olvasó számára az, hogy ha körbenézünk 2011. végén a világban, akkor a nyugati országok között csak mélységesen eladósodott országokat látunk. Az adósságok törlesztését (=egyre magasabb kamatok fizetését) pedig csak újabb hitelek felvételével és a belső adók, szabályozások növelésével lehet biztosítani. Nem beszélve arról, hogy a folyamatos hitelpénzek létrehozása (bármilyen céllal is történik) növeli az inflációt, amely (elvileg) nem más, mint az, hogy a reálgazdasági fedezetet meghaladó mértékű a reálgazdaság értékét képviselni hivatott értékmérő. Magyarul több pénz van forgalomban, mint valós fedezet, ami a pénz vásárlóértékének csökkenéséhez vezet. (Vagyis emelkednek az árak és mindig gyorsabban emelkednek, mint a fizetés.) Ez pedig magasabb adók mellett az emberek elszegényedését eredményezi, amelyről az elmúlt 20 év statisztikái mindent megmutatnak.

Összegzés: mivel a hitelezés valóban gazdasági növekedéssel jár, viszont a levezetett matematikai példából látszik, hogy velejárója a pénz vásárló értékének romlása (mert folyamatos inflációt gerjeszt az állandó pénzteremtés szükségessége), ezért a modern pénzrendszerből csak azok keresnek pénzt hosszú távon (a hitelpénzt ingyenesen létrehozó bankrendszer tulajdonosain kívül), akik a pénzt olyan helyre tudják fektetni, ahol több lesz belőle. Erről szól a Keynes által megfogalmazott tőke határhatékonyságának törvénye, mely alapján csak akkor van értelme hitelt létrehozni, ha a létrehozott pénz várható hozama nagyobb, mint az előállítás költsége. Ezt pedig csak azok tudják megtenni, akik értik a rendszert. A 9-5-ig dolgozó Pista bácsi nem. Magyarul (nagy általánosságban): a pénzrendszer működését megértő ember növeli a vagyonát, a pénzrendszert nem értő ember pedig elszegényedik.

Végezetül egy nagyon érdekes, 90-es években készült amerikai dokumentumfilmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melynek címe: A pénz urai. Ez a 3,5 órás film részletesen elmeséli azt, amit az imént felvázoltam. Melegen ajánlott végignézni. Csak egyet kérek. Ne ítélkezz a végén, mert ennek a pénzrendszernek az előnyeit Te is élvezed (és persze szenveded is). Én csak tényeket vázolok fel, hogy tiszta legyen a kép.

(Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a „Parancsikon” felirattól balra, majd „Kész”.)

A következő részben egy kicsit arról fogok majd elmélkedni, hogy mit jelent a kedvező befektetési környezet. Ezt a kifejezést ugyanis nagyon sokan használják, de nem mindenki tudja, hogy mégis miért. 🙂

Na, most legurítok egy felest a FED urainak az egészségére! Legfőképpen pedig a tiédre, kedves komám! 🙂

Így működik a pénzvilág #1

Szerző: | dec 2, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész „pénzbalhéval” kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban megértjük azt, hogy a jelenlegi helyzet valójában teljesen normális. Olyanná vált a pénz, amilyenné mi, emberek tettük. És ezt azért kaptuk, mert mindig egyszerűbb volt elfogadni, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és mert nem tettünk fel kérdéseket.

Röviden a pénz története:

A pénz története úgy kezdődött, hogy az emberek rájöttek: a székgyártó kisiparosnak, aki kenyeret akar venni, nagyon macerás egy olyan pékre várnia, akinek szék kell. 🙂 ) A barternek (cserekereskedelemnek) ugyanis ez volt az alapja. Kellett tehát valami, ami közvetít és nem különben megőrzi az értékét, továbbá osztható és mindenki által elfogadott!

Bevezetőnek nézz meg egy néhány perces videót a pénzről, Chris Martenson pénzügyi alapozójából (Crash Course):

A pénzt képviselő jel megteremtésekor tehát fontos volt, hogy valódi értéket fejezzen ki, ezért – a kagylók és színes kavicsok csereeszköz funkciójának elhagyása után – előtérbe került a pénz legfontosabb kritériuma: mivel a pénz nem más, mint a munka értékét kifejező (osztható) egyenértékes, ezért olyan eszközt akartak választani pénznek, ami önmagában már munkát feltételezett. Ezért lett olyan fontos az arany és az ezüst, azok kibányászásához ugyanis dolgozni kellett. Minél jobban üzletelt, vagy (aranyat / ezüstöt) bányászott valaki (=minél több értéket állított elő), annál több arannyal vagy ezüsttel rendelkezett. A felhalmozott nemesfém pénzt előbb-utóbb biztos helyre akarták tenni, mert senki sem szerette, ha pl. kirabolják. Itt jöttek be a képbe az ún. pénzváltók (aranyművesek), akik hatalmas széfekben tárolták az aranyat és vigyáztak rá, mindezt néhány százaléknyi jutalékért cserébe. A széfben elhelyezett aranytartalékra pedig kibocsájtottak egy ún. váltót (ami egy értékpapírdarab), melyen a kincstárnok bizonyította, hogy Pista bácsi valóban rendelkezik a széfben elhelyezett összeggel. A váltó önmagában akkor ért valamit, ha a kincstárnok és a tulajdonos aláírása is rajta volt, így volt csak beváltható. Mivel a váltók hurcolászása egyszerűbb volt, mint zsákokban aranyat vinni, ezért előbb-utóbb mindenki rászokott a váltókra. (Ez volt a papírpénz első komolyabb megjelenése.) Több előnye is volt: elfért a zsebben és nem kellett attól félni, hogy meglopják az embert. Ha nem volt aláírva a tulajdonos által a váltó, az semmit nem ért. Tök jó, nem? 🙂

A pénzváltók némi plusz bevételért cserébe elkezdtek hitelezni embereknek, mert rájöttek, hogy úgy sem fog mindenki egyszerre jönni a pénzéért, bizonyos részét ki lehet helyezni hitelbe. (Ráadásul előbb-utóbb nagyon kevés jutalékot kértek a “vagyonkezelésért” és ha valaki lekötötte az aranyát hosszabb időre, akkor garantáltak neki egy kis plusz hozamot, mely az arany hitelként történő kihelyezéséből származott. Ezt mindenki szerette, mert ez már ajándék pénz, ugyi.) A történet akkor fordult trükkösre, amikor a kincstárnok / pénzváltó egyre több hitelt kezdett kihelyezni. Több kihelyezett hitel ugyanis több kamatbevétel számára, több „levegőből származó” haszon. Főleg nem létező fedezetre! Ráadásul semmit nem kell érte tenni, csak ügyesen kell kommunikálni a betétesekkel (=az arany tulajdonosai), hogy miért éri ez meg nekik és miért ne vegyék ki az aranyukat (ami a fedezet volt minden kibocsájtott papírra). Mindeközben – ügyesen kommunikált és jól „megmarketingelte” (=okos kommunikációval piacot teremtett) magát a pénzváltó – ő hitelbe lényegesebb több papírt állított ki, mint ami mögött már volt fedezet.

Itt viszont már valós veszély lépett be a képbe: mi lenne, ha az összes betétes (aranytulajdonos) egyszerre jönne a nála elhelyezett vagyonáért? Ez persze meg is történt aztán, mert a pénzváltó volt olyan hülye (egy időben), hogy a könnyen jött gazdagságát villogtatta az emberek között és ez feltűnt mindenkinek. Ilyenkor megrohamozták a pénzváltót (és fény derült a turpisságra, hogy fedezetlen papírok voltak forgalomban), sokan buktak egy csomót, a pénzváltó meg elbujdokolt egy időre. (De mivel az emberek gyorsan elfelejtik a rosszat, előbb-utóbb előjöttek ismét, mert a pénzkezelés és a hitelezés az jó buli. Az ezzel kapcsolatos munka nem is annyira munka, mint inkább a kommunikációs képesség ügyes használata. 🙂 ) A pozitív előnye ennek a manővernek azonban az volt, hogy megindult a fejlődés általa. Az emberek csak azt hitték, hogy van fedezet a kibocsájtott hitellevelek mögött, pedig csak ügyes kommunikáció volt az egész. De látszólag mégis fejlődött tőle a világ, létre jöttek üzleti vállalkozások, munkahelyek teremtődtek stb. És ezt senki nem tudta elvitatni. Ez lett a hitelpénzrendszer mozgatórugója.

A modern bankrendszerben már komolyan szabályozzák a hitelkihelyezést, bizalomkeltés (és biztosíték) céljából már egy kötelező tartalékot is bevezettek. Ez olyan pénz, amit nem szabad hitelbe kihelyezni, hogy csőd esetén ne mehessen minden a levesbe, s ezt az összeget betétállomány (=a bank ügyfelei által elhelyezett pénzek összegének) bizonyos százalékában határozzák meg. Ezt hívják kötelező tartalékrátának. Ez volt már 10% is, most Magyarországon 5%. 100 Ft-ból tehát 5 Ft-ot kell tartalékként megőrizni és 95 Ft-ot ki lehet helyezni hitelbe. A „hivatalos” verzió szerint csak ebből él a bank. Magyarul: 5% kamatot ad a betétekre és 10% kamatért ad kölcsön. (Vagyis a hitelkamatok és a betéti kamatok különbsége az ő haszna, ezért jött létre, mint vállalkozás.) Azonban ebben a módszerben is van egy trükk. Csak ez már legális és minden közgazdász elfogadja, hogy ez jó. Ezt pedig úgy hívják, hogy pénzmultiplikátor hatás, ami nem más, mint a bank pénzteremtő képessége. (Pénzteremtés = Legyen pénz! És lőn. És Isten látá, hogy ez jó… 🙂 ) Ennek annyi a lényege, hogy az „A” bankból kihelyezett hitelek összege „B” bankfiókba vándorolva növeli a „B” bank betétállományát, és ezzel a hitelbe kihelyezhető pénzösszegének mennyiségét is. Vagyis, megint csak több (számla)pénzt lehet létrehozni, mint amennyi valós fedezet van mögötte. Tulajdonképpen ez is az oka annak a válságnak, amit most él a világ.

Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon jó kis rajzfilm, amiben már a következő fejezetek témáiról is szó esik, de akkor is idekívánkozik, hogy megosszam, ezért nem várok vele. Nyilván ezt is az ivócimboráim ajánlották, mert a sok disznó, meg tehén, amiket legeltetek, nem beszélnek ilyenekről. 🙂 A film címe: Pénz, mint adósság. A filmben felvázolt folyamat eredménye a statisztikai mutatók alapján nem teljesen pontos – ugyanis nem teremtődik annyi számlapénz, mint amennyire lehetőség nyílna -, de a rendszer működési elvét elég pontosan bemutatja.

A következő fejezetben a hitelpénzrendszert egy másik nézőpontból fogom megvizsgálni és olyan pofon egyszerűen tűnő kérdéseket fogok feltenni, ami – valami különös oknál fogva – nem túl gyakran kerül célkeresztbe egyetlen fősodrású médiában sem. Szerintem meg fogjátok érteni, hogy miért… 🙂

Most viszont koccintok egyet az egészségetekre, mert megszomjaztam… 🙂 Jó hétvégét, jó pihenést mindenkinek, jövő héten folytatom!

A világ egy üzleti vállalkozás #2

A világ egy üzleti vállalkozás #2

Szerző: | dec 1, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Folytatom az előző, hasonló című cikket, kicsit szájbarágósabban. 🙂 Nagyon sok szó esik mostanában arról, hogy a bankok, spekulánsok tevékenysége etikus-e vagy sem, ezért írni akartam egy lehetőleg objektív cikket arról, hogy a jelenlegi helyzet tulajdonképpen egy következmény. Annak a pénzrendszernek a következménye, amelyben élünk. És amelyből Te is profitálsz néha, csak amikor nyersz, akkor nem mész ki az utcára tüntetni. A problémák ott kezdődnek, hogy a veszteség jobban fáj, mert nem értjük azt, hogy a világ egy üzlet, melyben minden gazdasági szereplő célja ugyanaz: pénzt akar keresni. Magyarország „bóvli” kategóriába sorolása a Moody’s leminősítése által szerintem ugyanezt a célt szolgálja. A költségvetési terveknek ugyanis úgy kellene megvalósulniuk, hogy az a befektetők érdekeit nem sérti. Ez pedig nem egyszerű feladat.

Nem lesz rövid az eszmefuttatás és eléggé józsibácsis lesz, de mire végére érsz, ígérem kitisztul a kép.

Ha nincs időd és csak a konklúzióra (=tanulság) vagy kíváncsi, akkor kattints ide.

Képzeld el, hogy a világ egy üzleti vállalkozás. Mindenki, aki élni akar, dolgozik valahol (állami, vagy privát cégben) vagy saját vállalkozást épít és valamilyen terméket vagy szolgáltatást árul. (Vagy sportoló, művész, író, feltaláló, stb.) Miért tesszük ezt? Azért, mert pénzt akarunk keresni mindannyian, ami a boldogulás alapja a társadalomban. Pénzt meg azért akarunk, mert először túlélni, aztán pedig növekedni szeretnénk. Volt egyszer egy Abraham Maslow nevű pszichológus pasas, aki felépítette az emberi szükségletek hierarchikus (=alá és fölérendeltségi viszonyban lévő) rendszerét, mely elég jól szemléleti azt, hogy egy adott állapot elérése után mi a következő vágyott szint. Ezt hívják Maslow-piramisnak. Mivel az ember mindig többet akar a jelenlegi állapotnál, ezért Maslow megállapításai axiómának (=megkérdőjelezhetetlen igazságnak) számítanak. Jobb lakás, jobb állás, szebb ház, szebb kocsi, egzotikusabb utazás, vagy egyszerűen csak egy jobb, nagyobb választékkal rendelkező kocsma. 🙂 Többet akarunk, mást, újabbat, jobbat. Ilyen az ember természete. Ami nem is baj, mert különben még mindig barlanglakók lennénk. 🙂

Egy vállalkozásban a megfelelő termék/szolgáltatás kiválasztása vagy azon múlik, hogy jól méred-e fel a piacot (ez a megszokott megközelítés) és elkezdesz valamit eladni, amire már igény van, vagy jól ismered az embereket és tudod, hogy mi kell nekik, ezért létrehozod azt. (Az utóbbira jó példa Steve Jobs, az Apple nemrég elhunyt vezetője, aki azt mondta: „Az emberek nem tudják, hogy mit akarnak addig, amíg meg nem mutatod nekik.” És igaza lett, az emberek nem tudták, hogy kell nekik iPod meg iPhone és a számok eléggé azt mutatják, hogy kell.)

Egy termelésre/szolgáltatás nyújtására berendezkedett üzleti vállalkozás működtetésének nagyon leegyszerűsített folyamata a következő: Piackutatás (=körülnézel, hogy mit vennének szívesen az emberek), szegmentálás (=célpiac kiválasztása, hogy kinek akarsz eladni, ugyanis mindenkinek nem lehet), másik oldalról termékfejlesztés, marketing + PR (=”betámadod” a célpiacot ügyes érzelmi manipulációval), és eladás. Ez fontos lesz később, mert a mai világ legfontosabb „terméke” a tőke, amely ugyanígy működik.

Vannak nem termelő cégek (főleg állami intézmények), az ő céljuk a vállalkozási környezet megfelelő feltételeinek a biztosítása. Oktatás (hogy legyenek szakképzett dolgozók), mindenféle jogi környezet (cégjog, munkajog, büntetőjog + ezernyi más dolog), adózás szabályozása és sok-sok satöbbi. Nézzétek meg mennyi állami intézmény (minisztériumok, stb.) van, az mind erre kell. Egy demokráciában az államot azért bízza meg a nép (elvileg), hogy a közös ügyeket, rövidítve a közügyeket szabályozzák és azokat a nép érdekében intézzék helyettünk. Régen sokkal több közügyet oldott meg egy állami rendszer, mint manapság, ugyanis a privatizáció (=államilag működtetett intézmények és vállalatok magánkézbe való eladása) óta már az állam nagyon sok, a nép érdekeit, kényelmét szolgáló intézkedést külső (privát kézben lévő) cégekkel végeztet el.

Amikor azt olvasod, vagy hallod, hogy egy adott kormányzat az államilag fizetett megbízások esetében lobbizik (vagy inkább cégek a kormánynál lobbiznak), az ma már szinte mindig azt jelenti, hogy azon cégek közül válogat a kormány, akik jól dolgoznak (lehetőleg nem drágán és megfelelő minőségben), de legfőképpen úgy, hogy legyen visszaosztás. Vagyis az állam képviseletében dolgozó döntéshozó (csapat) kapjon egy vastag borítékot jó sok pénzzel azért, mert az állam nevében munkát adott a kiválasztott vállalkozónak. A vállalkozó megkapja az államtól a pénzt, ő ebből vissza osztja az előzetes (titkos) megállapodásban meghatározott összeget és valahogy majd elszámolja. Mondjuk úgy, hogy vesz számlát. 🙂 Ez kis hazánkban így megy, bárki is legyen kormányon. Mindenki meg akar élni. Gyerekek, asszony/férj otthon, nyaralás vár, autó benzint kér és az anyósnak is kell új ruci vagy valami fülbevaló. 🙂

Azért fontos kiemelni az államilag finanszírozott (=fizetett) munkákat a többi közül (és azért is hoztam példát a kilobbizott megbízások elnyerésére), mert azokat az államkasszából fizetik, mely az állampolgároktól és vállalkozásoktól beszedett (nyereség, iparűzési és egyéb), valamint a termékek/szolgáltatások árában meghatározott (ÁFA) adójövedelem. Magyarul: az adófizetők pénzéből dönti el az állam, hogy kit bíz meg egy adott feladatra (=aki jól lobbizik), és ugyanebből a pénzből kapja ő a visszaosztást. Egy állam addig tud működni, amíg van folyamatos adóbevétele, amiből a költségeit, állami beruházásokat, felvett hitelek kamatait fizetni tudja. (Akárcsak Te a saját, otthoni háztartásodban.) Csak Te állampolgári kötelesség címén nem húzhatsz le senkit több pénzre, ha a kasszád kiürülni látszik.

Bizonyára észrevettétek, az állam(ok) működtetéséhez egyre több pénz kell, ami pedig egy okozat, vagyis a következménye az államok modern-kori működtetésének. Ezt mindjárt kibontom, hogy ezt mi okozta.

Megjegyzés: Egy jól kialakított adórendszerben minden állampolgár tudja, hogy a közterhek viselése kötelező és jó érzés, mert ugye Te is szeretsz olyan helyen élni, ahol megfelelő a közbiztonság, van járda és közvilágítás, stb, stb. Mivel az adózás közismert állampolgári kötelesség már évezredek óta, ezért mindig is volt értelme politikai hatalmat szerezni, mert az adóbevételekből tutira van fizetés (+lehetőség lobbizásból származó visszaosztásokra). Persze ehhez az országot jól kell működtetni. Nem véletlen, hogy az adózás körül mindig olyan nagy a szövegelés. Mekkora adókulcs legyen, milyen adókedvezmények, stb. Adót fizetni senki nem szeret, de az állam szigorúan behajtja, azt, ami neki jár. Hogy miért kell szigorúan behajtania (azon felül, hogy az állam és így a közügyek elvégzésének megléte függ tőle), az ennek a cikknek a lényege. De lényeg: az országot jól kell működtetni, hogy a nép elégedett legyen és akarjon adót fizetni. Ez fontos!

Lépjünk tovább.

Mindannyian tudjuk, hogy egy adott országban a hitel segíti az infrastruktúra (=utak, víz, villany, csatorna, stb.) és egyéb, társadalmi komfortot és elégedettséget növelő beruházások meglétét, ezért a nyugati államok évtizedekkel ezelőtt (Magyarország 1973-tól) elfogadták, hogy kölcsönből fejlesszenek. Erre alapból nem feltétlenül lenne szüksége egy országnak – bár való igaz, akkor korlátok közé szorítaná a fejlődést bizonyos szinten -, mert ha lenne belső termelése és olyan értékeket állítana elő, amire itthon is, és külföldön is nagy igény van, akkor az abból származó haszonból lehetne növekedni, építkezni. (A középkorban Magyarország mezőgazdasága volt ilyen iparág, a megtermelt élelmiszerek egész Európát etették.) Ha tehát lenne ilyenünk, akkor jobban tudnánk a teljes államot működtetni, magyarul az országot finanszírozni (akár külső hitelek nélkül is).

John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvében tisztán és érthetően leírja, hogy ezek ma már felülről szabályozott dolgok. Mivel minden államvezetés szeretne a nép előtt jó színben feltűnni (fejlesztésekkel, kedvező vállalkozási környezet megteremtésével, stb.), ezért a XX. század II. felében elkezdtek az országok hiteleket felvenni a Világbanktól, amely hitelek visszafizetését egyéb tevékenységei mellett a Nemzetközi Valutaalap felügyeli. Ez az „ikercég” (Bretton Woods-i ikrek) tulajdonképpen egy olyan vállalkozás, mely – rengeteg egyéb szabályozó és harmonizációs (=nemzetközi együttműködést elősegítő) feladaton túl – államok felé történő hitelezéssel foglalkozik és a tulajdonképpeni profiljuk az, hogy az államoknak hitelt adnak el kamatért. Ebből keresik a pénzt. Lehet szépen is fogalmazni, hogy a „világ fejlesztése”, meg a „fejlődő országok segítése” a cél, de valójában egy profitcélú vállalkozásról beszélünk: pénzt akarnak kölcsönadni (befektetni) biztos helyre, kamatjövedelem reményében. Ha a kölcsönadott pénz termel valódi értéket az is jó, ha csak „védőháló”, az is. Az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyv pont azt mutatja be, hogy okos PR-ral (Public Relations = a kommunikáció tudatos szervezésével) ezt hogyan tudták elérni. És hogy visszautaljak eme cikk 2. bekezdésére, a „tőke” felmérte a piacot és rájött, hogy az államok finanszírozása (eladósítása) a legnagyobb üzlet.

Képzeld el a következő szitut (ezt most nagyon nagy vonalakban mutatom be):

Egy Világbanknak dolgozó közgazdász, nagyon okos és intelligens, magas rangú képviselő (értékesítő) elmegy egy ország vezetőjéhez és ezt mondja neki: „Figyeljen Elnök/Miniszterelnök Úr! Megvizsgáltuk az Ön országának gazdasági helyzetét és úgy látjuk, hogy komoly finanszírozási problémáik lehetnek a közeljövőben, mert az ABC és az XYZ iparágak előtt komoly visszaesés várható. Ezt abból látjuk, hogy a szomszéd ország ugyanezeket a termékeket, ami az Önök nemzeti össztermékének (=egy országban megtermelt teljes jöveledem, azaz GDP) jelentős százalékát adja, olcsóbban tudja előállítani, ami miatt az önök versenyképessége csökkenni fog. (Magyarul kevesebbet fognak tudni a jövőben eladni, kisebb lesz a bevétel.) Mi lenne, ha mi nyújtanánk Önnek 1 milliárd dolláros kölcsönt nagyon kedvező kamatra, építsen belőle autópályát, amiből ezt a hátrányt le tudja majd dolgozni, mert a hatékonyabb közlekedés miatt csökkenni fognak a költségek és a versenyképesség megmarad, a nép meg örülni fog nagyon, mert Ön bölcs döntést hozott, ráadásul az autópályát a kisember is használja, ami mi miatt külön hálás lesz. Az említett iparágak megmaradnak, az emberek nem veszítették el a munkájukat és létrejött egy üzleti + kényelmi infrastrukturális fejlesztés. A kölcsön kamatterheit Ön 5%-os ÁFA emeléssel megoldja, minden szép és jó. A nép egy picit elégedetlen lesz a megnövekedett adók miatt, de Ön utána kiáll a sajtó elé és elmondja, hogy ez a döntés megmentette az ABC és XYZ iparágakat és az ország továbbra is fejlődni tud. A pénzt meg nem sürgős visszafizetni, a kamatokkal mi bőven elvagyunk.” (Ráadásul a döntés megkönnyítése céljából a hitelező egy jó vastag borítékot ad még a döntéshozónak, hogy ne nagyon gondolja meg magát.)

Egy kis kitérő kedvéért íme egy 10 perces videó John Perkins-szel, amelyben elmeséli, hogy Dél-Amerikai országokban hogyan adtak el adósságot úgy, hogy a profitok ne az adott ország érdekeit szolgálják. (Ha a felirat méretét változtatni/növelni szeretnéd, kattints a CC jelre, majd Beállításokra, ott pedig a + jel-t nyomogasd a „Parancsikon” felirattól balra, majd „Kész”.)

Visszatérve a korábbi példához, az ország megkapja a kölcsönt és elindul a „játék”. A valódi probléma abból fakad, hogy ez egy nagyon egyszerű módja a külső forráshoz (=kölcsönpénz) való hozzájutásnak, ezért minden vezetőben fel fog merülni a kérdés: Ha ilyen könnyű hitelből fejleszteni, miért ne vennénk fel még 1 milliárdot? A megnövekedett kamatfizetésre majd kitalálunk valamit, de a nép örülni fog, mert csináltunk valami látványosat. Ebben a látszólag építő jellegű folyamatban ott történik a megakadás, ahol az értékteremtő termelőgazdaság számára már lehetetlenné válik a folyamatosan növekvő hitelkamatok visszafizetése és a további működéshez és a meglévő hitelek kamatainak fizetéséhez már újabb hitelek kellenek. Jó magyarul megfogalmazva: Megettük a következő 30 év kajáját előre (addig minden nagyon finom volt), most viszont nincs kaja, bocsi. Persze ez nem ennyire egyszerű, de sajnos ez történik. És nem csak nálunk.

Most pedig jöjjön az egész cikk lényege, ami minden üzleti vállalkozásra igaz:

Az egész „eladósítás játék” lényege a cash-flow termelő (=készpénzáramlást biztosító) üzlet. Ha van egy lakóházad 30 lakással, akkor nem az a buli, ha eladod az összes lakást, mert akkor lesz egy csomó készpénzed, amit valahová megint be kell tenni, hogy (az infláció következtében) az ne veszítse el a vásárlóértékét. (A pénznek a vásárlóértéke a lényeg. Ha nem hiszed, próbálj fizetni 1930-as évekbeli Magyar Pengővel.) A „buli” tehát mindig az, hogy a vagyonodat olyan helyre teszed, ahol az inflációtól többnyire védve van, s amelyből folyamatos készpénzáramlásod van. A „külföldi befektető” azért ad kölcsön, mert így neki egy akármilyen állam (a mögötte lévő adófizető társadalommal) egy folyamatos cash-flow termelő üzleti vállalkozás. Egy adófizető nép pedig elég jó fedezet a pénzére. Ő a jövőbeli bevétellel kalkulál, és ha egy ország bekeményít (mint ahogy a jelenlegi magyar kormányzat megpróbálta), akkor mindenféle spekulatív módszerekkel (forintgyengítés, médiahisztéria) ráveszi a népet(!), hogy követelje az államtól azt a megoldást, amitől a cash-flow termelő helyzet ismét visszaáll a helyére. A manipuláció célja mindig az, hogy a készpénztermelő vállalkozás üzleti potenciálját (=erejét) ne veszítse el. Ha olvastátok Machiavelli A fejedelem c. könyvét, akkor tudjátok: A cél szentesíti az eszközt. Nem beszélve arról, hogy ha egy ország minél jobban el van adósodva, annál jobban a hitelező szabja meg a játékszabályokat. Képzeld csak el, hogy vannak ügyfeleid (vásárlóid) és Te szabod meg azt, hogy nekik mikor és hogyan kell vásárolniuk tőled. Óriási játék! Ráadásul a Maslow-piramis rájuk is érvényes, ők is többet akarnak mindig. 🙂 Persze tudom, vannak mindig vis maior, azaz előre nem látható problémák, amelynek következtében néha át kell ütemezni a befektetést (=adósságot), stb., de a cél mindig az, hogy a befektetés megtartsa a készpénz-áramoltató képességét!

A Világbank + IMF piacot teremtett, ügyesen szegmentált, frankón „bemarketingelte” magát „ajándék pénzzel”, aztán eladta nekünk a csomagot. (A kapott pénz mellesleg teremtett értéket + munkát is, ez volt az átmeneti hozadéka!). Ez történt 1973-ban. Hiába azonban a sok fejlesztés, meg az időszakos munkahelyteremtések, ‘73 óta úgy eladósodtunk, hogy az életben nincs esélyünk ebből kikeveredni. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy lenne. Aki megpróbál kikeveredni az adósságcsapdából, azokat meg elgáncsolják. És akiknél nincs termelőgazdaság, ott ez sikerül is. Ne feledd: ami neked kamatfizetés az adósságra, az a másiknak cash-flow! (Könyvajánló: Robert Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa)

Ez, barátaim, kőkemény üzlet.

Egy ország leminősítése tehát főleg azért történhet meg (szerintem), mert a hitelezők ezáltal akarják elérni azt, hogy az általuk lezsírozott üzleti megállapodásból hosszú távon biztosíthassák a rendszeres készpénzáramlást. (A hitelezők és a hitelminősítők elnevezése között még nyelvi-logikai kapcsolat is van. 🙂 ) Egy államnak meg azért kell állandóan fiskális kiigazításokat tennie és adótörvényeket változtatni, valamint folyamatos megszorításokat alkalmazni, mert a felvett kölcsönökre fizetendő kamatterhek (vagyis a nagytőke cash-flowja) másként nem gazdálkodható ki az állami bevételekből. Mindezt ráadásul úgy lenne szerencsés bármilyen kormányzatnak megtennie, hogy még a népnek is jobb legyen egy kicsit, különben minek választották meg őket? (A jelenlegi magyar kormány meg pontosan úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy azoktól próbálta bevasalni a hiányt, akik a pénzüket ide hozták, hogy az nekik cash-flowt termeljen. Az adósság lefaragásának iránya szerintem jó ötlet – mint ahogy neked is komoly megkönnyebbülés, ha megadtad azt, amivel lógsz valakinek -, de úgy néz ki, hogy ez a rúgás most mellé ment. A következménye pedig valószínűleg olyan brutális megszorítás lesz, hogy vissza kell álljak a feles helyett a „negyedesre”… 🙁 )

Az államoknak való kölcsönadás egyébként nem újkeletű dolog, a bankárok és pénzváltók mindig is szerették ezt a tevékenységet, mert biztos jövedelemre számíthattak az államtól a befektetés biztos megtérülését illetően (=adófizető nép fizeti a cehhet). Ha pedig egy kicsit sok lenne a visszafizetendő kamat a meglévő államháztartásnak, hopp egy kis adóemelés, és máris lehet „fiskális kiigazítással” rendezni a tartozást. Mivel Magyarország 1973 óta rettenetesen eladósodott, és a felvett hiteleknek már jó ideje csak a kamatát fizeti, ezért a fennálló tőketartozás (=maga a pénz amit felvettünk) már olyan szintre emelkedett, hogy az teljességgel kifizethetetlen. De ez csak nekünk rossz. Az országba befektetett tőke cash-flowt termel. És a statisztikák azt mutatják, hogy már jóval többet fizetett ki Magyarország adósságtörlesztésre, mint amennyit valaha felvettünk, a „befektetés” tehát már megtérült, most már csak a nyereség szabályozására kell ügyelni. A tőkének ez számít, ilyen a természete.

A kocsmának meg az számít, hogy legyen vendége, különben bezárhat. Én meg nem szeretném, ha ezt tenné, ezért megyek, megtámogatom, és benyomok egy felest… 🙂

Mi van, ha mégis igaz?

Szerző: | nov 30, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Spiritualitás és metafizika

Az emberek többsége nem szeret olyan információkról hallani, amelyek a „köztudatban elfogadott” információktól eltérnek. Olyan feltételezésekről és világképekről, melyek nem „tudományosan” megalapozottak. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy rengeteg a ferdítés, a személyes tapasztalatok hiányára épülő feltevés és elmélkedés, valamint rengeteg az ún. dezinformáció (=félretájékoztatás) is, melyek célja, hogy félrevezessenek, megzavarjanak vagy egyáltalán csak eltereljék az ember figyelmét.

Mindazonáltal vannak olyan tények, melyekre már nem tekint nagy többség sem furcsa szemmel, a „hivatalos” tudományok mégsem foglalkoznak velük soha. llyen pl. az agykontroll technika, vagy eredeti nevén Silva-módszer, melyet Magyarországon dr. Domján László belgyógyász szakorvos munkája során ismert meg a nagyérdemű. Ennek a technikának a célja nem kevesebb, mint bebizonyítani azt, hogy az emberi elme ereje nagyobb, mint hinnénk. Hogy a tudatosság, az elménk tudatos irányítása képessé tesz minket arra, hogy gyógyítsunk és rajtunk kívül álló eseményeket befolyásoljunk. A Konzervatív vagy liberális? c. cikkemben már utaltam rá, hogy a konzervatívnak tekintett, tradicionalitást tisztelő világnézetből ez az, ami engem megragadott. Az, hogy van a világunkban valami metafizikai, az érzékelhető valóságon túli realitás, melyről nem tudunk, pedig ha tudnánk, más valóságot teremtenénk, tudatosan. Ha végeztél már agykontroll tanfolyamot és végigcsináltad az alapképzés mind a 4 napját, akkor nagyon nagy valószínűséggel van már olyan élményed, amit nem tudsz megmagyarázni. Ezt hívják úgy, hogy metafizikai tapasztalat. Mintha az ember kilépne az elméje korlátaiból és Isten beszélne hozzá. Semmihez nem hasonlítható élmény. Ott voltam, átéltem. Megdöbbentett.

Mint minden más, ez is a gyakorlással fejlődik. Azzal, hogy rendszeres ismétléssel kiiktatod az elméd azon védekező mechanizmusát, mely azt mondja neked folyamatosan: Ez egy baromság! Most komolyan elhiszed, hogy ha erősen koncentrálsz arra amit szeretnél, akkor az megvalósul? Pedig megvalósul. Ha hiszel benne és nem veszíted el a fókuszt, akkor bejön. (Erről szól a már elcsépeltnek tűnő vonzás törvénye is.)

Volt már ilyen élményed? Nekem nem egyszer.

Olyan élményem is volt, hogy a „nagy semmiből” eszembe jutott valaki, akivel régen nem beszéltem már, erre megcsörrent a telefon és ez a „valaki” volt a vonalban. Ez számtalanszor megtörtént. Ezek tapasztalatok. Elsiklunk felettük, mert miért ne tennénk, biztos csak véletlen, de túl sok emberrel történik ilyen, ezért az én hitem szerint ez nem véletlen. Van metafizikai valóság. Nem hiszed? Kérdés: Voltál már szerelmes? Ki látta, ki tapintotta, szagolta, ízlelte, hallotta a Te szerelmedet? Ki az, aki képes minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy amit éreztél, az tényleg szerelem volt és nem csak képzelegtél?

Mindannyian élünk át metafizikai (=a fizikai valóságon túl létező) élményeket, csak nagyon sokról nem tudjuk, hogy azok.

A minap kaptam egy 1 órás videót, melyben elmondottak részint döbbenetes, másrészt egyáltalán nem meglepő információval szolgáltak. Évekkel ezelőtti, hétköznapi Józsi bácsi elmém az ilyen információk nagy részét sületlenségnek tartaná, azonban már túl régóta tanulmányozom a nem reklámozott valóságot, hogy az ilyen, szokatlan információk hallatán ne az merüljön fel bennem: Mi van, ha mégis igaz?

A videóban egy Bill Ryan nevű – eredetileg matematikus, fizikus és pszichológus diplomával rendelkező – brit dokumentumfilm-készítő beszél, akinek az interjúit és cikkeit az általa alapított Project Camelot és Project Avalon weboldalain keresztül már jó ideje ismerem. Rengeteg olyan érdekesség kategóriába tartozó információt szereztem be általa, melyek igazságtartalmáról egyszerűen nem vagyok képes személyes tapasztalatot szerezni, de számos gazdaságpolitikai következtetése valóra vált, így egyszerűen lesöpörni az asztalról nem lehet az ilyet.

Az alábbi beszélgetés témája rendkívül meredek és a teljesen „újszülött” olvasók és nézők számára a valóságtól teljességgel elrugaszkodottnak tűnik. Én ennek ellenére azt tanácsolom, hogy ha van 1 órád, ne hagyd ki ezt az elemzést. Főleg a közepétől kezd érdekessé válni a történet…

Először is nem kell elhinni semmit, amit Bill Ryan állít. Csak érdemes rajta elgondolkozni. Én személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a világ csak úgy haladjon a maga útján. Túl sok olyan politikai esemény, nehéz döntés, krízishelyzet, tárgyalássorozat, megállapodás történik ma már, melyek arról szólnak, hogy a jövőt nagyon is szabályozni akarják számunkra. Vagy csak én érzem ezt? 🙂 Ha csak a terrorizmus elleni háború következtében bevezetett szigorításokról beszélünk, már azok szembeötlők. Egyre kevesebb dolgot csinálhatunk szabadon, a hatóságok tudta nélkül, s az az érzésem (nekem legalábbis nagyon), hogy irányítók minden lépésemről tudni szeretnének. Pl. pontgyűjtő hűségkártyák, a – vásárlásokat teljesen átláthatóvá tevő – bankkártyás fizetés promóciója és a készpénz állomány csökkentésére irányuló intézkedések mind mind abba az irányba mutatnak, hogy előbb-utóbb nem tudsz eltitkolni semmit. Olyat sem, ami csak rád tartozik. Persze azt mondják, hogy erre azért van szükség, hogy megvédjenek. Vajon kitől? Saját maguktól? 🙂 Vajon mi adjuk a felhatalmazást ehhez az irányított világhoz, mert lusták vagyunk kérdéseket feltenni?

Nem akarok összeesküvés-elméleteket szövögetni, csak hangosan gondolkozom. Valami nekem nem kerek. Ezért is indítottam el ezt a blogot. Ki akarom írni magamból ezeket a gondolatokat, melyek szerintem nem alaptalan feltételezések, hanem logikus(nak tűnő) következtetések. Persze majd eldönti a történelem, hogy melyik. De mi van akkor, ha nekem is, neked is van beleszólásom/sunk ebbe? Hm? 🙂

A legtisztább véleményem az komám, hogy Nem tudom. A videóban elhangzott információt nem abból a szemszögből közelítem meg, hogy ez biztosan igaz. Mint ahogy Bill Ryan sem teszi, ő is csak továbbad valamit, ami eljutott hozzá. Az egyetlen tanulni valónk leginkább az, hogy a sokszor ostoba, világtól elrugaszkodott elméletnek hangzó magyarázatokkal kapcsolatban is érdemes feltenni a kérdés (leginkább önmagunknak): Mi van, ha ez mégis igaz? És ha az elme erejével kapcsolatos rész igaz (márpedig az agykontroll tanfolyamok tapasztalata ezt bárki számára bizonyíték erejűvé teszi), akkor honnan tudhatjuk, hogy a másik fele félrevezetés, vagy csak a valóságunkba bele nem illő dolog?

Nem tudom, hogy mi igaz. De érdemes ezen elmélkedni egy picit, szerintem. Az viszont, ha jól emlékszem mindenképpen igaz, hogy a kocsma 10-től nyitva van. Szóval megyek és elindítom a napot egy felessel… 🙂

Helyi pénz? Az meg mi? #2

Szerző: | nov 29, 2011 | Blogbejegyzések 2011-2014, Pénz

Folytatom a múlt héten elkezdett, közösségi pénzhelyettesítőkről szóló cikkemet. Kevesen tudják, hogy a svájci gazdaság nem azért erős, mert ott a leghíresebb és legbiztonságosabbnak vélt a bankrendszer. Ez utóbbi ugyanis egy következmény. A stabilitás annak köszönhető, hogy 1934 óta létezik Svájcban egy másodlagos, üzleti vállalkozások között használt pénzhelyettesítő eszköz, amit úgy hívnak, hogy WIR. Maga a szó nem a német nyelv többes szám első személyű „mi” szóból ered, hanem a Wirtschaftsring, azaz „gazdasági kör” elnevezés rövidítése. A hivatalos svájci fizetőeszközhöz (Svájci frank, azaz CHF) a WIR-nek is van ISO kódja, ez pedig a CHW. Nagyon lényeges pont minden közösségi pénz esetében: a CHW nem a CHF helyettesítője, hanem egy kiegészítő pénz. Minden közösségi pénz a legjobban komplementer (=kiegészítő) pénzrendszerként működik hatékonyan. Az egésznek – hogy úgy mondjam – inspirációja pedig egy Silvio Gesell nevű közgazdász által kitalált „szabad pénz„, amit az 1930-as évek elején az ausztriai Wörgl-ben használtak.

Mitől olyan fontos ez a WIR?

(tovább…)