Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Karmateremtő “kilépés”?

Gyakran előfordul, hogy az elmém egy furcsának tűnő játékot játszik velem, valószínűleg a jelen pillanat csodájára való figyelemfehívás végett, amely valójában az egyetlen örökkévalóság. Az embereket az utcán, buszon, autójukban elnézegetve eltűnődöm, hogy 100 év múlva nagy valószínűséggel mindenki – de legalábbis a biztos többség -, aki itt és most sétál, néz ki az ablakon vagy éppen kapaszkodik a mobiltelefonját bámulva, velem együtt halott lesz. 200 év múlva pedig már azok is halottak lesznek, akik őket és engem valaha ismerhették, vagyis a legtöbb olyan ember, aki nem kerül bele a “történelemkönyvekbe”, egy fiók vagy egy digitális mappa alján porosodó “dossziéban” vezetett név lesz csupán (persze a történelemkönyves srácok és lányok is), egy érzelmi kapcsolódást többnyire semmilyen szinten nem kiváltó felmenő a családfában. Talán lesz egy sírkövem, ami ideig-óráig mementóként szolgál a leszármazottaknak, aztán ha már senki nem fogja azt sem látogatni, elbontják, a sírt a maradványaimmal együtt eltávolítják és végleg a feledés homályába merülök. Egyszer volt, hol nem volt Józsi bácsi. Mintha nem is lettem volna soha. A túlélni vágyó egóm bármennyire is szeretné ezt a gondolatot elhessegetni, veszíteni fog. Akkor mégis miért izgulok és vagyok képes szenvedést okozni magamnak nap mint nap, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném?

Az elsuhanó, lassan közeledő és távolodó arcokat nézegetve az az érzés fog el, hogy eme törvényszerűség furcsa, ám annál életszagúbb kettősségéről kevesen elmélkednek. Persze talán ez jobb is így, hiszen előbb élni kéne megtanulni, bár ezt még megelőzi az, hogy az élet megtanulása mit jelent. Fizikai létünk végének elkerülhetetlenségéről való elmélkedés mégis úgy érzem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy életemet annak szenteljem, ami a küldetésem és a hivatásom együtt. De ez egy másik téma, erről már elmélkedtem korábban is.

Nem tehetek róla (vagyis nem fejtettem meg, hogy miért így alakult, de) gyerekkorom óta nagyon erős bennem a halál témája iránti érdeklődés. Mintha érezném, hogy ezt elbagatellizálni hiba lenne, ott “kattog” bennem, hogy a halál a fizikai életünk (lezáró) része, tehát fontos. 11 éves voltam, amikor az akkor 65 éves anyai nagymamám sírva mesélte Karácsony másnapján, hogy az ő édesanyja, az én 86 éves dédimamám meghalt. Az első megrázó halálélményem ez volt, rá egy évre pedig kedvenc nagyapám ment el. Ezt követően minden családtag, vagy közeli, családi barátunk távozása megrázott és nehezemre esett elképzelni, hogy (a fizikai valóságban, jelenlegi formájukban biztosan) nem találkozunk többé. Az évek során persze “hozzászoktam”, hogy ez az élet része, de ugye az ego mindig tiltakozik.

A természetes halállal vagy súlyos betegség következtében eltávozókon kívül voltak öngyilkosságok is, talán ezek ráztak meg a legjobban. Értetlenül álltam az előtt, hogy egy ember önszántából kilép az életből. S bár 29 évesen volt egy kvázi halálközeli élményem egy trópusi betegségnek köszönhetően, melynek hatására elmúlt bennem a saját halálommal kapcsolatos félelem, ego szinten továbbra is megdöbbentő mások elmúlásával szembesülnöm, főleg, ha annak oka az önkezűség. Talán éppen ezért, vagy talán mert nagyon megérintettek a filmjei, Robin Williams öngyilkossága különösen megrázott. Igazából ez a bejegyzés Robin Williamsnek köszönhető…

Az elmúlt években 4 hozzám viszonylag közelálló ember döntött úgy, hogy “elég volt”. Kicsivel több, mint 5 évvel ezelőtt gyerek- és fiatalkorom kedvenc tanára, a saját tüdőrákja pusztítása elől menekülve kiugrott a hetedikről, 2 közeli fiatal barátom a reménytelenségből menekülni képtelen felakasztották magukat, egy másik pedig feltételezhetően hasonló indíttatásból nekihajtott autójával egy fának. Noha elfogadtam a döntésüket, mégis amikor csak eszembe jutnak, mély szomorúság önti el a szívem. (Csak egy kis statisztika: Évente kb. 25000 magyar ember követ el öngyilkossági kísérletet, ennek 10%-a sikeresen “kilép a lelki terhek alól”.)

Vajon meddig van szabadsága egy embernek a saját élete végéről dönteni?

A kérdésre azért nem egyszerű egyértelmű választ adni, mert szinte valamennyi, az élet szentségét megközelítő szellemi nézőpont más-más célt jelöl ki az embernek. A monoteisztikus (=egy Istenben hívő) világkép követői számára a megtérés, vagyis a szentírások üzenete által Isten “kifürkészhetetlen útjainak” elfogadása, megértése és feltétel nélküli szeretete az egyetlen járható ösvény, a keleti hitek némelyike pedig az ember fizikai testébe szándékkal beleszületett, folyamatosan inkarnálódó lélek adott helyzetének teljes szívvel történő megtapasztalásában látja az élet célját a karmikus (=jelenlegi és / vagy korábbi életekből és a felmenőinktől részünkre továbbpasszolt információ-csomagokba programozott, megoldásra váró) életfeladatok felismerésével és azok meghaladásával egyetemben. Mindegyik hitrendszernek megvan a saját maga válasza a “ki vagyok, s miért vagyok” kérdésekre, s bár egymásnak ellentmondónak is tűnhetnek ezek a nézetek, sok bennük a közös nevező. A legnagyobb különbség talán a távol-keleti és az európai, vagy ahhoz közeli hitek között az, hogy míg a monoteisztikus nézőpont az embert Istentől különállónak véli és egy képzeletbeli hierarchikus rendszerben “alacsonyabb szintre” helyezi el, addig a keleti nézet képviselői a saját létüket Istenben létezőnek tartják, ami kb. annyit tesz, hogy a metafizikai (=természeten túli) végtelen tudatosság a fizikai világban létezőkön keresztül tapasztalja meg a VANságot és az igazság működését, leginkább a karmateremtés és karmaoldás folyamatán át. (Karma = tett, cselekedet: minden amit teszünk / nem teszünk beletenyerel az ok-okozatiság, a magasabb szellemi világok felé törekvés hálójába.)

A fenti kérdésre az elmondottak tükrében azért nem könnyű tehát választ találni, mert az egyik nézőpontból Isten ellen elkövetett bűn az öngyilkosság (“az életet az Úr adta, és csakis ő veheti el”), a másik világkép követői viszont ezzel szemben viszonylagos “szabadságot biztosítva” a végtelen potencialitás eme megnyilatkozásának, fájdalommal teli ugyan, de elfogadják ezt a “kilépési módot”, mint az ember szabad(nak vélt) akaratának következményét azzal a kis klauzulával, hogy a magasabb szintű ÉN, a rajtunk keresztül megnyilvánuló Isteni szellem továbbélésével ennek bizonyosan meglesz a “böjtje”. A feladatok elől ugyanis nem lehetséges elfutni…

A téma iránti érdeklődésem hatására több olyan spirituális témájú könyvet olvastam, mely a halál kvázi tagadásáról szól, illetve arról, hogy az a szellemi ÉN, aki valójában vagyok fizikai köntösben embernek “öltözve” az nem hal meg, csak a fizikai test az éter- és az asztráltest, amiben és amivel élek, vagyis juhé. A vallásos nézőpont szerint pedig az Istenben való megingathatatlan hit által érkezem meg az öröklétbe. Ezeket ugyan pozitív hírnek is felfoghatnánk, mégis, a halállal való szembesülést még a magas tudatosságú, mélyen vallásos emberek sem örömben élik meg. Az elmét birtokló ego ragaszkodása ehhez a világhoz a túlélésre programozott test egészséges állapotában nem teszi lehetővé, hogy saját és szeretteink, vagy a szívünknek kedves ismeretlen ismerősök múlandóságával örömmel szembesüljünk. Pontosan ebből fakadóan – P. Howard módján fogalmazva – “viszonylag ritkán” érezhetjük mindannyian azt őszintén – egy általunk ismert ember halála kapcsán -, hogy “De örülök, hogy a Józsi meghalt!” (Hacsak nem valami tömeggyilkos diktátor kivégzéséről esik szó vagy éveken tartó személyes elnyomottság szűnik meg az adott ember halálával, de személyes érintettség hiányában akkor sem érzünk örömet, max. az elménk örül annak, hogy “van igazság”.) Ha van élet az “ajtón túl”, ha nincs (bár eme opciót már a mainstream tudomány is újszerűen szemléli), egy egészséges ember számára (normális társadalmi körülmények között!) egy másik ember halálához általában nem kapcsolódik pozitív érzelem.

Miért beszélek én erről?

Robin Williams augusztusban bekövetkezett öngyilkossága kapcsán az interneten furcsa módon azon pozitív búcsúzási forma terjedt el a rajongók részéről igen nagy gyakorisággal, hogy “Dzsinn, most már végre szabad vagy!” (utalva a neves színész egyik híres szerepéhez kapcsolódó mondatra az Aladdin című rajzfilmből) azonban ez metafizikai szempontból igencsak veszélyes következtetés. Mégha a (klinikai) halálközeli élményt oly hasonlóan elmesélő beszámolók egy könnyed “kiszabadulásnak” is írják le a “kapun” való átlépést (“lebegtem a saját testem felett és minden olyan békés volt”), azt nem tudhatjuk pontosan, hogy az én személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban milyen lesz (hiszen ahogy az életben különféleképpen éljük meg a velünk történő eseményeket, úgy van esély arra is, hogy a visszafordíthatatlanul bekövetkező tényleges halál “megtapasztalásakor” sem történik ez másként), ezért a szabadság fogalmát és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmeket belevetíteni a test meggyilkolása általi “kitörésbe” ezen a ponton óvatosságra int. Mivel a szellemi ÉN és annak “érzelmi kistestvére”, a lélek számára nem létezik a dualitás (=minden és mindenki a saját teremtményem) és az elme is mindent önmagára tükröz vissza (=amit a világból nem tudok elviselni az bennem van és rólam szól), ezért az öngyilkosságot követő élmény a szabadsággal összekapcsolva egy olyan feltételes programot is beindíthat a saját elmémben (a folyamat tudatos felismerésének hiányában), amely egy krízishelyzet megoldását a test meggyilkolásában véli megtalálni. (Nem véletlen, hogy híres emberek halálát, főleg öngyilkosságát követően megszaporodnak az öngyilkosságok a rajongók körében.)

Fontos-e ezekről egyáltalán morfondírozni?

Nem olyan régen megjelent az Origón egy cikk az öngyilkosságokkal kapcsolatban és a hozzászólások között szerepelt egy brit dokumentumfilm említése, mely az élet tudatos kiolt(at)ását, vagyis az eutanázia kérdéskörét járja körbe, azon belül is 2 esetet dolgoz fel. Az 1 órás dokumentumfilm címe Choosing to Die (kb. “Akik a meghalást választják”) készítője Sir Terry Pratchett, a fantázia könyvei által híressé vált – egyébiránt ateista – brit író, aki a stábjával annak apropóján forgatott, hogy Sir Terry-nél Alzheimer-kórt állapítottak meg a szakorvosok, s ezért ő erősen elmorfondírozik azon, hogy a Nagy-Britanniában tiltott eutanáziához vajon milyen módon is “juthatna hozzá”, ha az állapota majdan végletesen egyirányú utcába fordul. A dokumentumfilm készítésének elsődleges célja jóllehet nem az eutanázia propagandája, hanem az azzal kapcsolatos jogszabályi keretek módosításának szükségességére való figyelem felhívása, tekintve, hogy a film készítésének idején (2010-11) hatályos törvények szerint a méltósággal, gyógyszer által meghalni készülőt támogató családtagok akár 14 évnyi börtönt is kaphattak. (Mivel eme írásnak nem célja a jelenlegi – 2014 végén hatályos – törvényi keretek vizsgálata, ezért ezzel kapcsolatban nem keresgéltem friss információk után.)

Terry azt mondja a film elején: “Addig szeretnék élni, amíg ki tudom préselni az életből a nedűt, aztán meg akarok halni.” Ezt követően mindazonáltal beismeri, hogy ez nem olyan egyszerű, mert a sérülékeny és a mentálisan gyengébb emberek halálának a tucatjait hozhatná el egy ilyen jogszabályi háttér, de azért mégis beszélni kell erről.

A dokumentumfilm nagyon tárgyilagosan járja körbe eme halálnem témáját, s az eutanáziát engedélyező és azt elutasító európai országok jogi és vallási környezetének rövid vizsgálatán túl részletesen foglalkozik a 2 főszereplővel, akik közül az egyik egy 42 éves sclerosis multiplexben szenvedő tengerbiológus srác, a másik pedig egy 71 éves brit hotel tulajdonos milliomos férfi, aki egy motorikus bénulásos kórban (Motor Neuron Disease) szenved és a méltóságteljes öregkorra a kilátásai enyhén szólva siralmasak. Mindketten úgy döntenek, hogy a betegségük elviselhetetlenné váló tüneteit elkerülendő halálba segíttetik magukat egy svájci, Dignitas nevű céggel (mintegy 10 ezer angol fontért cserébe, melyben a hamvasztás és a földi maradványok hazaszállíttatása is benne van). A film jól szerkesztett, és mindazonáltal rámutat az általánosan elterjedt törvények korlátozottságára (ezeknek az embereknek az otthonuktól több ezer kilométerre kellett elutaziuk, hogy ‘méltósággal’ meghalhassanak) elfogulatlan(!) nézőként még szimpatikussá is válik a halálba segítés eme szelídnek tűnő módja, mely egyébként jelenleg legjobban Svájcban támogatott Európában. Én sem akarnék teljesen bénán, másokra utalva szenvedni még éveket, akár évtizedeket is! – gondoljuk, főleg ha az is eszünkbe jut, hogy a személyes szenvedésünk és korlátozott lehetőségeink szeretteink életkörülményeire milyen hatással lesz.

(Fontos kiegészítés: természetesen a megfelelő jogszabályi környezettel rendelkező és az eutanáziát engedélyező országok törvényei egyelőre csak a végstádiumú vagy a méltóságteljes élet lezárását lehetetlenné tévő, kilátástalannak tűnő és orvosilag igazolt diagnózis esetén járulnak hozzá a halálba segítéshez, azonban ahogy a filmben is elhangzik, a halálba segítés egy jelentős százaléka esetén – 20% – az életbe való belefáradás miatt jelentkeznek a páciensek a végső “kezelésre”. Maga a módszer annyiból áll, hogy 2 különböző szérumot itatnak meg a távozni szándékozóval, az első egy gyomorvédő elixír – hogy ne hányja ki a beteg a gyilkos, másodikként beadott szert – ezt követően pedig fél óra múlva egy olyan oldat következik, mely mély álomba szenderít némi szorító levegőért kapkodás után, majd először leállítja a légzést, aztán a szívet. Jogilag pedig attól hívják ezt assisted suicide-nak – vagyis öngyilkosságban való segítségnyújtásnak -, mert a szérumot minden esetben a betegnek saját kezűleg kell meginnia, ha erre nem képes, akkor a “mutatvány” nem lehetséges, ha ugyanis valaki más adná be a koktélt, akkor az már jogilag gyilkosságnak számítana.)

Bár már az elejétől fogva érezhető, hogy a dokumentumfilm a hitelességet alátámasztandó végig fog menni az egyik eset lezárásának bemutatásán, a túlélésre programozott ego részem kérlelhetetlenül drukkol, hogy az eltökélt búcsúzni vágyó végül ne igya meg az életet kioltó elixírt. De mégis megissza és a dokumentumfilm készítői lefilmezik, ahogyan az előtte még 10 perccel utolsó teáját mosolyogva elfogyasztó 71 éves Peter Smedley a feleségétől való elköszönés (“légy erős drágám”) és egy több, mint 40 éves házasságot lezáró utolsó hitvesi csók után távozik az élők sorából. A teljes filmet eredeti (angol) nyelven betettem ide az egyszerűség kedvéért. Öveket bekapcsolni!

Bevallom napokig a film hatása alatt voltam, egyrészt a tárgyilagossága döbbentett meg, másrészt az, ahogy a halál tudatos választása és a végrehajtás folyamatának ellenállás nélküli megfigyelése (“aha, akkor a pasi most oda átül, megissza ezt az izét és mindjárt végignézzük, ahogy meghal”) egyszerűen szembemegy az egóm normális, túlélésre programozott működésével. Pedig együttérzek a 70 éves Peterrel és szívből nem kívánom, hogy akarata ellenére bénán szenvedjen még évekig. “Én sem szeretném önmagam teljes árnyékaként befejezni, ha van más kiút.” – jelenik meg azonnal az ilyen esetben könnyebb utat kereső elme válasza.

A legfontosabb kérdés szerintem “csak” az, hogy ez a más tényleg “A kiút”-e?

Ez az a pont, ahol elkezdünk a dolgok “józsibácsis” mélyére menni, s valójában ennek köszönhetően okozott a dokumentumfilm komoly felháborodást a szigetországban (főleg vallási körökben) és ez az aspektus öszönzött arra engem Robin Williams öngyilkosságán túl, hogy írjak erről. (A dokumentumfilmet a BBC egy átlagos hétfő esti műsorként 2011. júniusában leadta a brit televízióban.)

Mi ezzel a történettel a bibi, egyáltalán van-e vele bibi?

Senki sem szeretne akarata ellenére a testének börtönében létezni. (Ez szinte biztosra vehető, bár ha megkérdezzük az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking-et, a világhírű brit elméleti fizikust, lehet, hogy mást fog állítani.) Ha a túlélésemet és EGÉSZségemet szolgáló ok-okozatiság törvényszerűségeinek figyelembe vétele nélkül(!) belegondolok a teljes fizikai bénulásba, egyértelműen az az érzés ugrik be, hogy meginnám a szérumot. Főleg ha Alzheimer-kór várna rám, amely végstádiumban a teljes emlékezet kiesését, s ezzel önmagam elvesztését vonja maga után. “Borzasztó érzés ebbe még csak belegondolni is!” – mondanánk legtöbben hirtelen felindulásból és látszólag teljesen jogosan. Mivel azonban az érzés nem azonos az érzelemmel, ezért a válasz mégsem annyira egyértelmű.

Az érzés kvázi objektívebb (“de szar ennek a gyógyteának az íze”), az érzelem viszont egy szubjektív megélés (“de mégis megiszom, mert jó nekem” / “igya meg az, akinek elmentek otthonról!”) és egyre több tudományos bizonyíték létezik arra vonatkozólag, hogy az utóbbi befolyásolja az előbbit, vagyis az érzelmi hozzáállás által képesek vagyunk meghaladni az automatikusan megjelenő és programként működő érzéseket és azok okozta “mellékhatásokat”. Aki böjtöl, az is érzi, hogy éhes (hiszen jelez a teste!), de képes az érzelmeit irányítani a böjtölés céljának felismerése következtében, és ezért nem eszik. Az ember úgy van felépítve, hogy KÉPes legyen meghaladni önmagát. Márpedig az egyéni szintű meghaladás, egy bármilyen elváltozás folyamatának megértésével és a lelki megéléssel együtt segít egy másik potenciális jövőképet megvalósítani a végtelen lehetőségek világában. Pl. azt, hogy egy halálosnak mondott betegséget mégis túléljünk.

Miért fontos ezt a tényezőt figyelembe venni a véleményalkotás előtt, hogy ti. legyen jogom meghalni, ha állapotomból fakadóan úgy döntök?

Amikor egy ilyen dokumentumfilmet elkészít egy profi csapat és lead a televízió, mindig van benne egy irányultság, jelen esetben az, hogy változzon a jogszabályi környezet és legyen szabad bárhol eutanáziát alkalmazni bizonyítottan fájdalommal és szenvedéssel járó halál bekövetkeztét elkerülendő, illetőleg lerövidítendő. A probléma azonban az, hogy ennél sokkal többet elmond egy ilyen film, amit a megfelelő éberségű és tudatosságú ember valószínűleg észrevesz (ahogy Ramtha mondja a “Mi a csudát tudunk a világról?” c. filmben: egy videókamera ítélet nélkül MINDENT felvesz, az értelmezést és a szelekciót az elménk a begyűjtött – azonosságokat kereső – minták alapján végzi!), de a metafizikával és spirituális sorskérdésekkel nem foglalkozó ember figyelmét valószínűleg egyrészt elkerüli, másrészt pedig “sziklaszilárd” meggyőződést alakít ki annak ellenére, hogy a legfontosabb kérdést kihagyja: Képes-e a megfigyelő tudatos fókuszálása (minőségi figyelem nyújtásával) – ne adj Isten egy tényleg megélt konfliktus háttértörténetének “kibogozása” – hatással lenni az érzelemvilágra is, megváltoztatva ezzel egy fatálisnak tűnő programot? (Erről beszéltem az Igazságosztó kompjúter c. írásban is)

Mert pl.:

  1. Mi van akkor, ha a visszafordíthatatlannak mondott betegségek mégis visszafordíthatók (annak ellenére, amit az akadémikus orvostudomány állít)? Ebben az esetben is az “egyszerűbb” út a kilépés?
  2. Mi van akkor, ha maga az állapot / elváltozás egy karmikus “üzenet”, amit meg kellene fejtenem, hiszen ha nem fejtem meg, “viszem tovább”? (Vagy a gyerekem viszi tovább, lásd generációkon átívelő, bizonyos betegségekre való hajlam.) Mi lenne ha megpróbálnék előbb rájönni az okokra vagy az elváltozás “céljára” szellem-lélek-test szinten, mielőtt a testi “kilépést” választom?
  3. Mi van akkor, ha az egyre szabadabbá váló világ előbb-utóbb a halálosnak ítélt rák és egyéb végzetesnek mondott diagnózisokat is beleteszi ebbe a kategóriába és minden “zsákutcából” – még az illuzórikusból is, i.e. “az életbe való belefáradás” – lehetséges lesz kifarolni?

Ne feledjük, hogy bizonyos tudományos körök a túlnépesedést komoly problémaként kezelik, vagyis miért ne jönne jól a természetes szelekcióhoz egy ilyen hitrendszer megalapozása? (A dolgok mélyén itt egyáltalán nem fontos, hogy a ténylegesen méltatlan körülmények között élők távozását segíteni lehessen, mert az csak egy eszköz a végcélhoz.) Persze az is lehet, hogy megint működésbe lépett az összeesküvés-elméletes elmeszeletkém. 🙂

Mégis, ha a fenti kérdéseket nem felvetve nemzetközileg is elterjed a halálba segítés intézménye, akkor fennállhat a veszélye annak (főleg az emberiség valóság showkra hangszerelt tömegeit elnézegetve), hogy a megismerésre (hogyan is működöm én és miért ilyen a működésem?) nem vágyó tömegek az ehhez hasonló filmek hatására a feladatok “elől” inkább kilépnek, mintsem szembesüljenek velük. Ha belegondolunk abba, hogy a belső konfliktusainkkal sok esetben szembesítő személyes érintkezés helyét már átvette a könnyed facebook-os csevegés, az üzenetküldés, a twitter és a lájkolás, miért ne feltételezhetnénk azt, hogy az egészségünk terén történő változások is az egyszerűsítés irányába mennek majd, amely során az öregség fáradalmai és az időskori betegségek elkerülése végett, vagy akár csak az “életfáradtságból” való menekülés céljából bevesszük a pirulát és “csá”?

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki biztosan tudja a fenti kérdésekre a választ, mindenesetre él bennem az óvatos kiváncsiság, és egészségesen szkeptikusnak is tartom magam. Az egyszerűsítés ugyanis, amit az akadémikus orvostudomány tudománnyal takarózó zászlóvivői az elmúlt néhány évszázadban “ügyesen” lezongoráztak (nincs se szellem, se lélek, így csak a fizikai testtel kell foglalkozni, ami egy kizárólag matériákból álló, a nem láthatótól független biokémiai gépezet) nagyon úgy tűnik, hogy nem a megértést szorgalmazza, hanem az áldozati szerep (“nekem ehhez az elváltozáshoz / betegséghez semmi közöm”) erősítését, ezzel a nézőponttal pedig egyre könnyebb lesz “rávenni” az elöregedő társadalomra teherként nehezedő nyugdíjasokat az önkéntes és örömteli távozásra, hiszen a fájdalom és a súlyosnak mondott betegség már nem puszta jelzésnek fog számítani, hanem a “kilépés” konkrét szemaforjának.

…és végezetül néhány záró gondolat:

Ha körbenézek a természetben, azt látom, hogy mindennek megvan a maga szerepe és a helye. “Csak úgy” semmi sem létezik. Még a Maláriát terjesztő szúnyog sem, hiszen lehet, hogy annak meg az egyensúly fenntartásában van szerepe. Rengeteg a “köztes” láncszem az univerzális körforgásban, és számomra nagyon úgy tűnik – és hiszem, hogy ezzel sokan vagyunk így -, hogy a kauzalitás (=mindennek oka van) nem kikerülhető, a fizikai világhoz kapcsolódó szinten biztosan nem, de szerintem az ennél finomabb (energia)világokban sem. Az ok(ok) pedig szerteágazó(ak) lehet(nek)…

Szerintem – elfogadva saját forrás létünket – érdemes mindig feltenni a leglényegesebb kérdéseket (mi ennek a helyzetnek az oka / célja?), még mielőtt az ember a saját szűklátókörűségének válik áldozatává és ezáltal – ha hisz benne, ha nem – a saját karmájába (“ki mint vet, úgy arat”) olyan “sorokat” is beleír (=megiszom ezt az elixírt komám, elég volt a sok szop@sból!), amelyeket a lehetséges következmények ismeretében (mert mi van, ha tényleg vannak következmények, amit az anyagba beleragadva nem akarunk látni?) inkább elkerülne. Vannak olyan területek az életben, ahol érdemes lehet a tudományos véleményeket is pici fenntartással kezelni (pl. azt a Marxista megközelítést, hogy “az anyag öröktől fogva létezik”), nehogy “véletlenül” visszanyaljon a fagyi…

Halottak napjához közeledve, létformát váltott szeretteink emlékét a szívünkbe zárva szóljon Edward Elgar – a filmben is hallható – csodálatos IX. tétele az Enigma variációkból: Nimrod.

Smink és photoshop

Smink és photoshop

Smink és photoshop

Légy önmagad! Ne dőlj be a reklámoknak vagy a magazinok borítóinak, melyek azt akarják veled elhitetni, hogy a tökéletesség egy elérendő cél! Egyre több helyről halljuk már manapság, hogy a hírességekről és modellekről készült képek valójában egy agyon photoshoppolt (=képszerkesztő grafikai programmal a valóságot úgy átalakítva, hogy az tökéletesnek tűnjön), hazug képet mutatnak. Nincsenek ennyire tökéletes külsejű emberek. Azt a torz illúziót követni tehát, hogy jobb ember lehetek, ha úgy nézek ki, mint a borítón a csaj/pasi, önértékelési problémák garmadáját idézheti elő, ebből pedig torz társadalom lesz. Talán éppen ez a nem létező(?) háttérhatalom célja, hiszen a negatív önképpel rendelkező emberek rengeteg érzelmi konfliktust teremtenek maguknak. Az elme szintjén zajló, sok esetben tudatalatti küzdelem (hogy “de azért én nem akarok ilyen lenni”, mármint, hogy kevésbé csinos, túlsúlyos, görbeorrú, stb.) elég erős. Ez a viselkedés pedig jó gyógyszerfogyasztókat termel egy idő után, ami kiváló üzlet. Valakiknek.

Hála Istennek – gondolhatnánk – egyre több celeb (=híres ember) áll ki a természetes szépség mellett és művészetével (már aki tényleg művész) azt az üzenetet küldi ki “a világűrbe”, hogy legyünk nyugodtan önmagunk, és mit számít, hogy mások mit gondolnak. Itt van például egy nemrég felkapott kis nóta a kaliforniai Colbie Caillat (ejtsd: Kolbi Kejla) énekesnőtől, ami arról szól, hogy “ne erőlködj bébi, lásd meg a saját szépségedet és mindegy ki mit mond”:

A klipet végignézve támadhat az az érzésünk, “végre megmondta”. Kinek nem esik jól az, ha leteheti a mázsás súlyt az “elméje platójáról”, hogy végre(!) bevallhassa önmagának: úgy vagyok jó, ahogy vagyok. (Több millió spermából én voltam a leggyorsabb, ez már önmagában is egy teljesítmény, nem? 🙂 ) Egy bizonyos szinten van ebben igazság, de azért ennek a nézőpontnak van egy veszélye. Könnyen átverhetem magamat és megfelelő tudatosság nélkül a rossz üzenetet hallhatom meg. Főleg ha azt a mondatot égetem a fejembe a dal szövegéből, hogy “you don’t have to change a single thing” (egyetlen dolgot sem kell megváltoztatnod).

Van a valóságnak az a szintje, amikor azt mondom, hogy nekem így a jó, ahogy vagyok és van az, amikor ezt így is érzem. Ha csak mondom (elme) de nem érzem (szív), akkor ott szenvedés lesz, mert teljesen nyilvánvaló az önhazugság. Ha nem mondom (magamnak sem), de egyébként tényleg így érzem, az már sokkal jobb, de még az sem a legjobb út. A kettőből ugyanis (=amit mondok és amit érzek) lesz egy cselekvés (sportolok, csinosabban öltözködöm, sminkelek, vagy éppen eszem tovább a cukros és zsíros ételeket), a végeredményt mégis az fogja meghatározni, hogy van-e kongruencia. Magyarul: a gondolat-érzelem-cselekvés hármasa teljes harmóniában működik-e vagy sem. Ha nem, akkor előbb-utóbb öngólt rúgok, mondjuk egy betegséget “kifejlesztve” önmagamban.

Ez nem csak a külsőségeket tekintve igaz, hanem életünk minden területén. Aki azt állítja, hogy kevéssel beéri (mert vagy bénázik, vagy egyszerűen csak nem jól, nem elég kitartóan és szenvedélyesen csinálja, amit csinál és nem eredményes a munkájában, de azért be akarja magának magyarázni, hogy ő ezt szeretné és ezt is kommunikálja kifelé) közben pedig többre – ne adj Isten sokra – vágyik, annál ugyanez a helyzet. Előbb-utóbb fizikai jelei lesznek annak, hogy az ember átveri saját magát. (Ezt saját tapasztalatból mondom!)

Férfiként szeretem, ha egy nő csinos, ápolt, jó illatú és nem baj, ha van rajta egy diszkrét smink, ami kiemeli a vonalait. Nem a ruha meg a kozmetikum teszi az embert, de még a legnagyobb kánikulában sem szaladgálunk meztelenül és büdösen, szóval azért egy kicsit talán mégis. 🙂 Ha viszont egy hölgy a fenti klip hatására “mindent eldob” azért, hogy végre “önmaga” lehessen, de közben mégsem érzi magát jól ebben a szituációban, akkor zsákutcába kerülhet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alapvető önhazugságát (“csak úgy nézhetek ki, ahogy a magazinokban sugallják, különben nem leszek elég fontos senkinek”) ne írja felül az ember fia/lánya, csak azt, hogy vigyázzon rá, hogy a “megoldás” ne egy másik hazugság legyen.

Mikor külföldön éltem néhány évet, megismertem egy tök jó humorú szerb csajszit, akinek a legnagyobb baja az volt, hogy nagyon nem szerette a mellei formáját. Nem jöttünk be egymásnak (főleg, hogy én az egyik brazil barátnőjéért voltam oda akkor) így nem derült ki számomra, hogy miért, de jó haverok lettünk és képesek voltunk őszintén beszélgetni az érzéseinkről. Hiába mondták neki a barátnői, hogy ő úgy jó, ahogy van, ő nem ezt érezte. Hála a technika vívmányainak – ahogy ő mondta -, befeküdhetett a kés alá és csináltak neki egy olyan cicit, amivel már együtt tud élni és az önbizalma is sokat nőtt. Erre lehet azt mondani, hogy nem volt elég “magas” szinten (hiszen nézzük csak meg pl. az amazóniai vagy az afrikai törzseket, ahol a lógó mellű nőket egyáltalán nem érdeklik a külsőségek, mégis évszázadok óta nevelik a következő generációt), de én ezt másképp látom.

A mi genetikai rendszerünkbe (itt Európában és az egész “nyugati” világban) információ szinten más – tudatalatt futó – elvárások vannak beprogramozva és ezeknek hatása van a működésünkre akkor is, ha azt nem szeretnénk. Lehet azon munkálkodni (és érdemes is), hogy ezt kiprogramozzuk önmagunkból (és megtanuljuk önmagunkat feltétel nélkül szeretni), de figyelmen kívül hagyni azt, hogy most éppen még hol tartok, az nem okos ötlet. Nem az a lényeg, hogy mit kéne, hogy érezzek, hanem az, hogy mit érzek. Pontosan ezért egyáltalán nem tartom elítélendőnek az, ha néha külső eszközöket (legyen az kondizás, kozmetikus vagy neadj Isten extrém! helyzetben egy plasztikai sebész) is felhasználunk ahhoz, hogy jobban tetsszünk önmagunknak és másoknak. Valahogy úgy vagyunk beprogramozva (legalábbis a többség), hogy a külső visszaigazolás erősíti a belsőt. Mint mindenhol, itt is a mérték a lényeg és az arany középút.

Colbie Caillat közel 20 milliószor (YouTube statisztika) lejátszott dalának mondanivalójánál ezért szerintem sokkal valósabb üzenet az, amit Csemer Bogi üzent a világnak még idén januárban: Vigyázz, a photoshop hazudik. (De azért ne feledjük: a diszkrét retusálástól egy kép még nem válik teljesen hazuggá, csak kiemeli azt, ami a lényeg!)

Nektek mi a véleményetek erről?

Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Létezik-e szabad akarat?

Kevesen vagyunk az útkeresők között, akikben a fenti kérdés – ha csak futólag is – de nem jelent még meg. A kérdés megválaszolása már csak azért is lehet fontos, mert a válasz minősége és az ahhoz kapcsolt személyes érzelemcsomag meghatározza életünk megannyi pillanatát. Az is lehet, hogy ennek körbejárása egy lehetséges választ ad a “Ki vagyok én? Miért vagyok itt?” kérdésekre. 😉 Ha az a bizonyosságunk, hogy van szabad akarat, akkor könnyebben leszünk motiváltak a céljaink elérésére, ha viszont az eleve elrendelésben hiszünk “DNS szinten”, akkor jellemzőbb lehet egy rezignált (=beletörődő) hozzáállás. Hiszen ha úgyis minden meg van írva, akkor mit erőlködjek?

Melyik lehet az igaz? Szabad vagy nem szabad?

Szokták mondani, hogy ahány ember van a Földön, annyi igazság létezik, egy barátom pedig azt mondja, hogy egy vitában 3 nézőpont van jelen: “Van a te verziód, az én verzióm és van az igazság.” Szerintem véleményből (személyes valóságból) lehetséges csak 7+ milliárd a Földön, de az abszolútumnak egyetlen igaz iránya van. S a legnagyobb alázattal én úgy érzem, hogy az abszolút igazságot is meg szabad kísérelni megközelíteni a személyes valóságomon keresztül. Hékás Józsi, már meg is válaszoltad a kérdést! A megkísérlés szándékának felhasználására senki nem kényszerít téged, hanem szabad akaratodból teszed! Hmm, azért ez nem ilyen egyszerű. 🙂 Na nézzük akkor:

Létezik-e szabad akarat?

A spirituális nézőpontok jelentős része vallja azt, hogy valójában nincsen szabad akaratunk. Minden, ami történik velünk, így vagy úgy meg kell, hogy történjen és a viták során leggyakrabban az az érv szokott megjelenni ennek kapcsán, hogy “ha nem kellett volna megtörténnie, nem történik meg.” A valóságban nincsen jó vagy rossz, minden a VANság része, s ahogy a tiszavirág is csak 3 órán át él, így mindannyiónk életében is fut egy adott program, mely meghatározza, hogy milyen tapasztaláskon kell keresztül mennünk és pl. hogy meddig élhetünk. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgok természetét, a valóság teljes szívvel történő “átölelése” és elfogadása az egyetlen értelmes út, a szenvedés ugyanis mindig akkor lép fel, ha a történtek ellenére egy olyan valóságot írunk (a fejünkben és a szívünkben), amelyben más – vagyis az óhajtott realitás – megy végbe a ténylegesen tapasztalt megélések helyett. Szenvedés = az óhajtott valóságra szánok minőségi figyelmet ahelyett, amit éppen megtapasztalok. (Magyarul: pl. Sietség közben éppen a piros jelzésre érek a lámpához és az önmagammal szembeni kommunikációban inkább a szenvedést választom azzal, hogy arra koncentrálok ami nem történt meg, i.e. “Miért nem értem át a zöld jelzésen??? Áááá!” 🙂 ) Az öngerjesztő szenvedés felismerése és a “VANság beemelése” egyébként nagyon sokat segít a stressz okozta betegségekből való gyógyulás esetében.

Ebből a nézőpontból következik az is, hogy pl. a 2014. július 17-én az MH17-es jelzésű, rakétával lelőtt maláj utasszállító utasainak, vagy a közúti balesetben ártatlanul(!) meghaló utazóknak és pl. a 8 évesen szörnyű kínok közt szenvedő daganatos gyermekeknek az az előre elrendeltetett sorsa, hogy (rajtuk keresztül a Teremtő tapasztalatszerzési szándékából) a fizikai valóság eme szegmensét megtapasztalják és bármennyire is szomorú, ez így van jól. Véletlen pedig nem létezik. Elnézést kérek, ha egy kicsit sarkítok ennek kapcsán, de a megváltoztathatatlan VANság többé-kevésbé erről szól, hiszen bármi is legyen egy szerencsétlen kimenetelű esemény oka, nem lehet nem megtörténtté tenni, vagyis VAN. (Az egyedüli, ami megváltozhat az az, amit mi a történtekről gondolunk. Az angol nyelvben pl. a represent (reprezentál) szó a jelenbe hozásra is utal – RE-present -, amit mi kép-viseletként fordítunk, márpedig a viselt képet nézhetjük másként is.) Azt mondják az okosok, hogy az egyedüli részünk, amelyik nem tudja elfogadni az “elképzelhetetlent” és a szörnyűséget, mint a valóság tökéletes részét, az az ego. Az élet jóllehet nagyon sokszor az ilyen eseményeken keresztül tanít meg arra, hogy értékelni tudjuk az élet megtapasztalásának csodáját (amíg tart), vagyis ha az ego küzdelmein és alternatív sztoriján (=ragaszkodunk ahhoz érzelmileg, amit szerettünk volna ahelyett, ami lett) túljutunk, a krízisből előbb-utóbb katarzis lesz.

Deterministának vallom magam. Mint olyan, nem hiszek a szabad akaratban. A zsidók hisznek a szabad akaratban. Ők úgy gondolják, hogy az ember saját életét alakítja. Filozófiai szempontból ezt a doktrínát elutasítom. Ebben a vonatkozásban nem vagyok zsidó.”
Albert Einstein

Az ezzel szembenálló, sokkal materiálisabb nézőpont képviselői szerint (ugye milyen érdekes szó ez a kép-viselő, egyértelműen mutatja, hogy egy, a valóságról alkotott elképzelés birtokosa, s nem azonos azzal, aki maga az ember; ugye milyen csodálatos teremtés valójában az a fideszes, jobbikos, mszp-s politikus, ha leválasztjuk az elmeműködését róla? 🙂 ) mindennek az alapja a szabad akarat, hiszen senki sem tilthatja meg egy embernek, hogy azt gondoljon és bizonyos – kemény munkával és állhatatossággal tágítható – kereteken belül azt tegye, amit csak akar. (Most tekintsünk el attól, hogy Észak-Koreában és pl. Gázában mi a helyzet, ott ez picit bonyolultabb.) Megfelelő gyermekkori motivációval és példamutatással simán “nevelhető” egy gyerekből tudós, aki aztán szabad akaratából fantasztikus dolgokat fedez fel az emberiség számára, motiváció és támogatás hiányában pedig ugyanebből a szabad akaratából hajléktalan is lehet. Mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Néhány évvel ezelőtt szó szerint faltam az ún. önfejlesztő sikerkönyveket. Rengeteget tanultam belőlük pszichológiából, hozzáállásból, üzleti etikából, online és offline eladástechnikából, és még sorolhatnám. Ezekben a könyvekben megosztott személyes élettörténetek kétségtelenül bebizonyították számomra, hogy ha egy ember elhatározza magát (=húz egy határt a korábbi ambíciói, vagy annak hiánya és az új tervek közé), akkor nagyon sok mindent el tud érni, amit szeretne. Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is említettem, én pl. 25 évesen kitaláltam, hogy el akarok menni hátizsákkal körbeutazni a Földet, ezért szenvedéllyel áthatott szabad akaratomból – a szüleim támogató egyetértése nélkül – külföldre költöztem, ahol aztán 3 évig keményen dolgoztam heti 6 napon át 12 órákat, s a végén tettem egy 13 hónapos földkerülő túrát 21 országon keresztül. Ez vajon szabad akaratból történt vagy ez is előre elrendeltetett? Ha ez utóbbi, akkor miért nem csinálja meg ezt minden ember, aki erre vágyik? (Hozzáteszem, hogy sok-sok mindent viszont nem tettem meg, amit megtehettem volna, vagyis a motiváltságunk fenntartása egy adott területen még nem tesz minket feltétlenül sikeressé! Lásd testileg önmagukat elhanyagoló milliárdosok.)

Emlékeztek még a Rocky c. filmben erre a jelenetre?

Ahogy Yoda is mondta a Csillagok háborújában: “Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!”

A modern világban sikeresnek tekintett állapot egyik kulcsa még az is lehet – mint mondják -, hogy lemásoljuk a már sikeres emberek azon cselekvési és gondolkodási(!) mintáit, amelyek az eredményeik eléréséhez vezettek. Lásd a Kentucky Fried Chicken gyorsétteremláncot megalapítő Sanders ezredes, aki a hadseregből történő nyugdíjazása után, 62 évesen közel több száz vendéglátó egységet keresett fel, hogy eladja a fantasztikus sült csirkés receptjét, de eleinte senkinek nem kellett “a tuti”, míg aztán egy helyen igent mondtak, ezt követően pedig egyre több helyen álltak be a sorba. Az állhatatosság és Sanders ezredes önmagába és termékébe vetett bizonyossága meghozta a gyümölcsét. Aki pedig hozzá hasonlóan hisz a saját termékében / szolgáltatásában és hajlandó annak megismertetéséért tenni is – ennek ma többek között az online és offline marketing az útja -, az nagy valószínűséggel eléri, amit szeretne. (Bár érdekes, hogy ma már az étteremláncot mindenhol csak KFC-nek hívják és a táblákra is a rövidítést írják rá, mert az egészségtudatosság útján lévő USA-ban nem hangzik túl trendin, hogy valami “fried”, azaz olajban kisütött. A gyümölcs tehát “rohadni kezdett” egy picit, de ‘ügyes’ marketinggel ez ellensúlyozható…)

A szabad akarat megfelelő figyelemmel történő mozgásba hozása mégis úgy tűnik tehát, hogy igenis alakítja az életünket, s tovább megyek, mások életét is. Ha ugyanis én fel- vagy megtalálok egy forradalmian új energiaforrást és el tudom jutattni a tömegekhez (és közben nem tesznek el láb alól), akkor nagyon sokat teszek / tehetek a Föld minden lakójáért. A mozgásba hozásnál pedig – ahogy már sokszor említettem – a legfontosabb az, hogy éberséggel és lehetőleg metafizikai ismeretek birtokában történjen meg, mert ha erre nem figyelünk, akkor akaratunk ellenére könnyedén okozhatunk rombolást és szenvedést. Erre példa az atombombát feltaláló magyar fizikusok Szilárd Leó vezetésével, akiknek egyébként az atomenergia jószándékú felhasználására irányuló munkáján kívüli, békésnek hitt törekvései egy nap – félő, hogy atombomba formájában – elpusztíthatja az emberiséget, ha a világ jelenlegi vezetői nem tesznek le az egész planétát irányító terveikről. (A mellé(rend)elt (társ)adalom c. írásomban elmélkedtem egyet arról, hogy szerintem a bibi abból fakad, hogy olyanok irányítanak, akik számára a ‘metafizika’ csak egy újabb, felelősséggel nem járó szó a lexikonban. Egy remek elgondolkodató film a témában, amit szívből ajánlok az 1990-ban készült Szellemi barangolás.)

“Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes ember. Nézz körül, hogy mennyien szeretnének többet kiszedni az életből, mint amennyit beletesznek. Egy értékes ember többet ad, mint amennyit kap. Legyél kreatív, de vigyázz, hogy amit létrehozol ne váljon átokká az emberiség számára.”
Albert Einstein

A két nézőpont képviselőinek “összecsapása” a szabad akarat terén azonban igazából itt indul, hiszen spirituális megközelítéssel bármilyen szabad akaratból elkövetett sikeres / sikeresnek tűnő cselekedet kódolva van az emberben meglévő végtelen potencialitás szintjén, vagyis bármire rá lehet azt mondani, hogy azért történt úgy, ahogy, mert a végtelen lehetőségekből éppen “ez a potencialitás akart megnyilatkozni”. Meglátásom szerint érdemes elkezdeni összefésülni ezt a két valóságképet és észrevenni, hogy mindkét tábor ugyanarról beszél, csak az “egyik az elefánt első lábát fogja, a másik meg a hátsót”. 🙂

Az eleve elrendelés és a szabad akarat közös nevezője bennünk van és felismerésre vár.

A spirituális nézőpont képviselői szerint a lélek választja ki (talán az eleve elrendelés alapján?) a saját szüleit (=azt, hogy gyerekként hová akar / kell neki leszületnie) és legyenek a körülmények bármennyire kihívással teliek, neki pontosan arra a megtapasztalásra van szüksége, amibe belekerül. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, de itt most nem is ez a lényeg. A helyzet az, hogy van, akinek az ölébe hullik a gazdagság, mások pedig a mélyszegénység osztályrészét kapják. A történet ott lesz érdekes, hogy mi van akkor, ha az egyébként anyagi szegénységben élő szülő, aki egész életében fizikai munkát végzett és a felmenői is ezt tették, felfedezi a gyermekében a tehetséget a művészetek, vagy a tudomány iránt és éberséggel úgy dönt, hogy szeretné a saját gyermekét arra motiválni és segíteni, hogy legyen “több” őnála, vegye fel a kesztyűt és tanuljon, gyakoroljon minél többet? Ha a szülő nem döntene így, akkor a gyerek nagy valószínűséggel az ő példáját követné, ahogyan ő is a saját szüleitől látta a követendő életmódot. (Vagy pl. Sting, aki úgy döntött, hogy a vagyonát nem hagyja a gyerekeire, “kaparják csak ki saját maguknak a gesztenyét”. Aztán arra is van ritkán példa, hogy valaki a gazdagság ellenére lemond az anyagi javakról és elvonul a világtól.) Szóval miért dönt másként a szülő? Vagy miért dönt másként a gyerek?

Van-e tehát szabad akarat?

A kérdésre egy többnyire bal agyféltekés neveltetés után egyértelműnek tűnik a válasz, de egyre több tudományos kísérlet mutat abba az irányba, hogy az nem a tutibiztos igen. Hiszen az a gazdag, életesemények megélése általi, érzelmi tapasztalattal áthatott gondolat-folyamat és elmeműködés, ami a szülőt arra sarkallja, hogy a saját csemetéjét egy másfajta, a sajátjától elértő minőségű élet megtapasztalására ösztönözze, nem biztos, hogy csak a saját életéből fakad. (Ahogy említettem, ezt tudományosan is kezdik [angol nyelvű cikk] egyre több helyen alátámasztani. Erről szól az epigenetika is!)

Szerintetek a komoly vagyont felhalmozó családok saját gyermekeik számára miért keresik a hasonló anyagi helyzetben lévő párokat? A válasz elsősorban nem az, hogy azért, hogy megmaradjon az “összegürizett” pénz (és nehogy már egy csóringert odaengedjenek a zsírosbödönhöz), hanem azért, mert ezek a családok egy bizonyos szinten beavatottak (erre is valók a Szabadkőműves páholyok többek között, hogy az ilyen emberek közelebbről megismerhessék egymást), és tudják, hogy a hasonlóan “kódolt” – kitartást, lojalitást, tanulási szándékot, stb. tartalmazó – információhalmazzal felvértezett utódok nagyobb valószínűséggel viszik tovább a “kiérdemelt kiválasztottságot” (=hatalmi pozíció), ami mellesleg azért is fontos, mert az egónak szükséges a létezésének értelmét, íly módon a “halhatatlanságot” beemelni. Ha az utódok tovább viszik, amit létrehoztam, volt értelme az életem céljának. (Ez akkor is igaznak tűnhet többé-kevésbé, ha az összeboronált utódok háborúból – és így mások szenvedése és halála által – meggazdagodó szülők gyermekei, hiszen mind a gondolkodásminta, mint az értékrend hasonló, így “nincs veszély az elbukásra”, bár az is kétségtelen, hogy vannak, akik rájönnek a felmenőik metafizikai tévútjára, aminek következményeként éber szeretettel és igazsággal átírják a saját sorsukat, meghaladva ezzel a jó “öreg” karmát.)

A gondolatmintáinkat és a génjeinkben hordozott információhalmaz világhoz való hozzá-állásának egy jelentős részét (hogy pontosan mennyit, az tudományosan egyelőre még nem kideríthető) felmenőinktől is kapjuk bennünk futó adatok formájában, magyarul: az, ahogyan döntéseket hozunk / a velünk történő eseményekre reagálunk függ a nem tudatosan öröklött információhalmaztól is, amely anyától / apától, nagymutertől / dédfatertől jön, s ezeknek az adathalmazoknak a saját életünkben megnyilvánuló működését (bizonyos esetekben mindenképpen) nekünk kell, vagy legalábbis érdemes kideríteni. (Erről szólnak az érzelmi konfliktus megfejtésére irányuló, gyógyításban segítő természetes módszerek is, mint a GNM vagy a Recall Healing, melyek adott elváltozásokat a saját életünkből / felmenőktől hozott programok, életsztorik kibogozásával igyekeznek helyrebillenteni és az EGÉSZségbe visszakormányozni.)

A szabad akarat elsősorban azt kellene, hogy jelentse, hogy szabadságom van – metafizikai ismeretek megszerzése által – jól dönteni. Mindannyiunkban vannak felmenőktől hozott (tudatos megfigyelés nélkül automatikusan lefutó, “eleve elrendelésből” fakadó) érzelmi programok, de ezek nem determinálják végérvényesen, hogy az én életem milyen lesz, hanem megfelelő éberséggel lehetőséget nyújtanak arra, hogy megértsem a saját működésemet, majd kibogozzam és meghaladjam azt, ami korlátozza a teljességem elérését, legyen az egy beteljesült küldetés/hivatás megélés, vagy “csak” egy egészségben eltöltött élet. (Ebben segíthet egy helyesen megállapított asztrológiai képlet, mert az olyan, mint egy térkép: utat mutat, hogy 12! bolygó erőterében mi a személyes karmikus, önmeghaladásra szánt sorsunk. Egy bulvár horoszkóp csak Napjegyet és az Aszcendenst vizsgálja hanyag felületességgel, de az olyan kevés, mint mackósajtban a brummogás!) S ha ezeket kibogozzuk, akkor még az is elképzelhető, hogy a “véletlen máshogy dobálja elénk” a következő útelágazást.

A környezetünkre adott válaszreakciók és a saját életünkben, szabad akaratból hozott döntések mögötti figyelem minősége (=ez határozza meg a “teremtés” minőségét), illetve annak gyökerei a felmenőink érzelmi történeteiben is fellelhetők tehát, így a megértésben sokat segíthet, ha a saját őseink életéről és sorsáról tudunk egy s mást, mert egyáltalán nem kizárt, hogy “nagyanyó beteljesületlen vágyai / kiábrándultságból fakadó fásultságának” megfejtése olyan felismerésekkel gazdagítja a saját életemet, melynek hatására a szabad(nak vélt) akaratomat szenvedélyből fakadó jó döntések meghozatalára leszek képes használni. Például rájövök, hogy miért vonzódom a káros szenvedélyek iránt “szabad akaratból”, vagy pl. miért vonzódik egy ember a saját neme iránt. (Erről írtam legutóbb.)

Nem érdemes elfelejteni tehát, hogy a gondolatainkért és cselekedeteinkért felelős, elménkben futkározó program-adatcsomag egy része hozott anyag, így az, hogy a vélt szabadságunkból fakadó szabad akarattal mit kezdünk, nagyban függhet attól, hogy ténylegesen ismerjük-e a saját “komputer-programunk” működését.

Mire lehet ezt az egészet használni komám?

Leginkább arra, hogy alázattal legyünk saját magunk irányította “működésünk” és mások szabad akaratból fakadó (sok esetben tudattalan) működése iránt is. Vajon miért így működik ez a csávó? Miért morcos állandóan? Miért akarja a hatalmat, a pénzt? Szabad akaratából miért ezt a viselkedést választja? Biztos, hogy szabad akaratából választja, vagy inkább valami tudattalan működés eredményeként? És én? Miért panaszkodunk mi magyarok sokat szabad akaratunkból? Milyen érzelmi (=történelmi) programot nem akarunk átírni ahhoz, hogy meglássuk önmagunkban a örömteremtő morfondírozás csíráját? A döntéshozatal a mindenkiben meglévő forrás-energiából fakad, az érzelmi-értelmi viszonyulás és a kapcsolódó cselekedetek viszont nem elválaszthatók attól a programtól, amit önmagunkban hordozunk. Magyarul: amit és ahogyan teszünk, annak mindig olyan oka is lehet, amivel nem vagyunk tisztában. Viszont ha felismerjük a programból fakadó kivetítéseinket (pl. azt, hogy tudattalanul elszakítom magam mindentől, amit nem tudok önmagamban elfogadni), akkor rájövünk, hogy a szabad akaratot azért kaptuk, hogy ebből a hatalmas emberiségnek nevezett megzavarodott masszából egy tudatos és saját teremtő felelősségével tisztában lévő egységet kovácsoljunk.

Persze ez a bölcselkedő eszmefuttatás látszólag nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor miért háborúzik olyan sokat az ember, és miért gyilkoljuk egymást – akár csak szavakkal is – szabad akaratunkból, azonban ha egy picit a dolgok mélyére nézünk, azonnal észrevesszük az elefántot a nappali közepén, hogy tudniillik a puska túloldalán mindig olyanok húzzák és húzatják meg a ravaszt, akik lelkében és elméjében futó program az éber szeretet hiányából fakadóan még nem jutott el odáig, hogy megpillantsák a kulcslyukon bevilágító fényt, mely azt üzeni: EGYEK VAGYUNK. (Itt említem meg, ha már úgyis szomorú aktualitása van, hogy örömteli látni izraeli katonákat, akik inkább a bebörtönzést választva egyre nagyobb számban tagadják meg a katonai szolgálatot! Példák erre itt és itt és itt. Így történik a változás. Csakis így.)

A tudatos lelki és szellemi egység, ami a végső cél lehet az út végén(?) pont azért érhető el nehezen (az igazi eredményt sose “adják” könnyen), mert a forrás-energia metafizikai működésének (=nem a világot, hanem önmagamat kell rendbe tenni a teremtés törvényeihez való igazodáshoz) megértése nélkül szeretnénk a megváltást.

Segítsünk egymásnak megérezni, hogy a folyamatos programként íródó szabad(?) akarat önmagunk meghaladásában nyújtja a legnagyobb katarzist, s ha ezt egyszer felismerjük, teljesen mindegy lesz, hogy kinek van igaza.

Ha ide eljutnánk, azt hiszem már “csak egy kávét” kérnék. 🙂

Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Gondolatok a szakállas nőkről

Napok óta azon tépelődöm, hogy vajon mi lehet a tényleges üzenete a transzvesztita osztrák előadó Thomas “Tom” Neuwirth, művésznevén Conchita Wurst (szó szerint “Punci Kolbász”) eurovíziós győzelmének? Egyáltalán van-e üzenete annak, hogy a “szakállas nő” folyik a csapból is? Eljött-e a másság végre megérdemelt ünneplése, vagy ez valami új irány kezdete, amely – ahogy sokan félve(!) írják – veszélyezteti a jövő nemzedékének nemi identitását?

Ami engem illet, nincs kifogásom a homoszexuális emberekkel szemben, elfogadom és tiszteletben tartom a nemi vonzalmukat. (A viselkedés területén van csak némi belekötni valóm. Erről később.) Eddigi életem során 2 esetben kifejezettem kedveltem és jó barátságba is kerültem két meleg sráccal, közülük az egyikkel, aki egy liverpooli buddhista pali és Neil-nek hívják, végigutaztam Új-Zélandot közel 2 hónapon keresztül. Rengeteget tanultam tőle, minden reggel és este 1 óra meditációt tartott, sokat mesélt nekem a spirituális útkereséséről. Az a tapasztalatom (főleg ebből a barátságból táplálkozva, de látván sok nyilvánosan is megszólaló homoszexuális férfit), hogy a meleg férfiakra jellemző a mélyebb önismeret iránti vágy, valószínűleg a megváltozott hormonszint miatt is (hiszen bennük kevesebb a tesztoszteron), a nőies viselkedés alapvetően sokkal nyitottabbá teszi az ember fiát/lányát a lelki folyamatok megértésére (lásd pl. végzős női pszichológusok száma).

A szubjektív viszonyulásomon túl mindemellett van egy másik objektív nézőpont is, ami nem hagy nyugodni a homoszexualitással kapcsolatban. Ez pedig választ találni arra a kérdésre, hogy vajon van-e (talán tudományosabban megközelíthető) oka annak, hogy egy ember a saját neméhez vonzódik és ha esetleg van, mit tanulhatnánk ebből és mire segítene odafigyelni?

Aki esetleg nem látta volna a 2014-es Eurovíziós dalverseny győztesének produkcióját, íme:

A legkézenfekvőbb válasz, ami azonnal felmerül, hogy vajon miért is kellene oko(ka)t keresni, hiszen a történelem is bizonyítja, hogy rengeteg híres tudós és művész is volt (sok esetben nem bevallottan) homoszexuális és ez teljesen egyértelművé teszi azt, hogy darwini értelemben van és mindig is volt helye a másságnak. Az állatok között is van homoszexualitás, tehát ez nem emberi sajátosság. Tiszta sor, hiszen ami VAN, annak VAN helye, különben nem is létezne. Amíg tehát egy Homo Sapiens Sapiens nem veszíti el az EMBERT önmagában és a másságával senkinek nem árt, addig teljesen mindegynek is tekinthetjük, hogy miért is olyan a nemi vonzalma, amilyen. Ebből a szempontból tehát Conchita Wurst győzelme kifejezetten szerencsés, hiszen végre bebizonyosodott, hogy mindentől függetlenül lehet az embert nézni egy produkció mögött. (A középszerű dalát pedig lehet szeretni és gyűlölni egyaránt, nekem speciel még tetszik is, olyan James Bond-os kicsit.) Amennyiben valóban ez történt, bravó, én azért fenntartom aprócska kétségemet, hogy a győzelem része volt a megjelenésből fakadó tudatos deviancia (=átlagostól, megszokottól való eltérés) is, szakállas transzvesztitákat ugyanis ritkán látunk és aki ezt a mai világban vállalni meri, arra akarva-akaratlanul oda fognak figyelni. Mivel ma már egyre több mindent tekintünk “csak egy jó poén”-nak, honnan tudhatjuk biztosan, hogy Conchita, vagy az ő PR szakemberei nem voltak ezzel a marketing eszközzel tisztában? Na de Józsi bá, ne legyél már ennyire cinikus! De hadd legyek! 🙂 (Később még visszatérek erre.)

Amióta közelebb kerültem a Recall Healing és az élőlények bio-logikus rendszerének ismeretanyagához, tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen egészségügyi állapotban, viselkedésformában, identitásban (=azonosulás) és viszonyulásban a természet viszontválasza van, melynek célja az egyed közvetlen túlélésének biztosítása. Ahogy a bio-logikus meglátás szerint az összes betegség egy értelmes(!) biológiai különprogram, melynek célja a test minél további életben tartása (hiszen ha nem így lenne, akkor az energiánk elfogytával egyszer csak összeesnénk és meghalnánk, de előbb inkább megbetegszünk, hogy legyen időnk helyrejönni megfelelő lelki és testi tápanyagok segítségül hívásával), így a nemi identitás mögött is ezt az élet-értelmet (bio-logosz) keresem.

A bio-logikus rendszer lényege: Rendszeresen tapasztaljuk mindnyájan, hogy a stressz sem azonnal betegít/öl meg, hanem ha túl sokáig stresszelek, akkor jön a gáz. Egy ideig a test simán bírja a terhelést, a túlélő üzemmód ilyenkor ezerrel pörög, de ha lemerült a Duracell®, akkor könyörtelenül jön a helyreállítási szakasz (=betegség), hiszen a test életben tartásához elraktározott tartalékaiból elveszett energiát pótolni kell, ha meg “ágynak esünk”, a kiadós pihenésen kívül nincs sok lehetőségünk mást csinálni.

Visszatérve az első bekezdés kérdésére, van-e tehát bármilyen vélt veszély a jövő gyermekeinek nemi identitását illetően, vagy ez a félelemmel teli gondolat egy begyöpösödött és dogmatikus, neadj Isten kirekesztő(?) indoktrináció szörnyű következménye?

Metafizikai szempontból lehet némi veszély (tudatosság hiányában!), először azonban a kérdéskör biológiai értelmét járom körbe.

Az, hogy én a fizikai valóságban létezem, biológiai értelemben annak köszönhető, hogy valamikor a téridőben az édesanyám és az édesapám egy örömteli aktus során egyesítették az ivarsejtjeiket, illetőleg az ivarsejtjeikben meglévő genetikai program (=túl kell élnem!) a szerelmi légyott eredményeként lefutott. Az együttlétből fakadó szexuális izgalom hatására édesapám prosztatája megfelelően lúgos váladékot termelt abból a célból, hogy a megmerevedett hímvessző behatolását és az azt követő ejakulációt követően édesanyám hüvelyének savas közegét ellensúlyozandó olyan ideális környezet jöhessen létre, amelyben édesapám heréiben termelődő hímivarsejtek túléltek 48 órán keresztül és így esélyük volt eljutni a petesejtig annak megtermékenyítése céljából. Mivel a spirituális utunkat is lehetővé tevő fizikai létezésünk ettől a genetikai automatizmustól függ, ezért nem nehéz azt a biologikus törvényszerűséget észrevételezni, hogy a nemi vágy bio-logikus célja a faj túlélésének biztosítása.

Sose felejtem el pl. azt, amikor már 3 éves koromban(!) az óvodában számomra is érthetetlen módon a lányok puncijának látványa fokozott izgalommal töltött el, majd egy alkalommal, 6 évesen az egyik (nagycsoportos) lánytársammal a délutáni alvás során közös megegyezéssel megvizsgáltuk a másik nemi szervét és elcsodálkoztunk, hogy “jéé neked mid van”, közben pedig mindketten némi izgalmat éreztünk. Ekkor még azt sem tudtam, hogy hogy születik egy gyerek, mi az a behatolás, s hogy a kis fütyülőm miért lesz merev néha-néha, de azt tudtam (éreztem!), hogy a punci számomra egy jó “dolog”. A túlélést biztosító genetikai program tehát már évekkel az ivarérettség előtt ott tombolt bennem és gondoskodott arról, hogy hormonálisan a lányok irányába terelgessen. Az pedig, hogy 3,5 évig nem sikerült a kisbaba az asszonypajtással (erről írtam a gyermekem születése kapcsán a Születni tudni kell! c. írásban), igen “töketlen” lelkiállapotba hozott időnként, hiszen pont a belém “ültetett” tudat alatti programot nem tudtam lefuttatni rendesen… Erre még visszatérek, hogy ez miért is lehetett így.

Szigorúan ebben a (biológiai) értelemben az azonos neműek iránti vágy a faj túlélését biztosító genetikai programmal szemben működik, hiszen két férfi vagy két nő szexuális együttlétéből semmilyen esetben sem születhet utód. Ebből az következik, hogy ha hirtelen megszaporodnának a homoszexuális emberek a Földön, nagy valószínűséggel jelentős visszaesést tapasztalnánk a népesség növekedését illetően (egy bizonyos ponton túl pedig egyértelmű hanyatlás következne be). Az emberiség túlélését illetően tehát – biológiai szempontból – a homoszexualitást egy félresikerült genetikai programnak is tekinthetnénk, és sokan teszik is. Mivel azonban a különböző állapotok és viselkedésformák a természetben mindig okkal történnek (ha valamiben nem látunk ok-okozatiságot, az valószínűleg csak azért van, mert még nem tanulmányoztuk elég részletesen azt), így a homoszexualitás kialakulásával kapcsolatban is léteznek különböző tudományosnak is tekinthető elméletek, amelyből most csak kettőt emelnék ki.

Egy általam kedvelt, 2 amerikai pszichiáter által írt Agyszex c. könyvben pl. a 60-as évektől elterjedő, hormonbombaként működő fogamzásgátlók mellékhatásának tudták be a homoszexuális emberek számának növekedését az azt követő időszakban (az utód magzati fejlődését ugyanis az anyában hormonálisan felborították ezek a brutális esemény utáni szerek és így a nemi identitás kialakulásért is felelős első 3×6 hét során máshogy és máskor indultak be a magzatban a hormonális folyamatok), a Recall Healing és annak alapját képező Total Biology sokkal távolabbra nyúló – és időben visszamenőlegesen is érvényes! – esettanulmányai pedig arra világítanak rá, hogy egy adott individuum azonos neműek iránti vonzalmának mindig meg lehet találni akár a saját gyerekkori, akár a felmenők életében is a lelki kiváltó okát. Pl. ha a felmenők között sok volt a nők elleni erőszak (és az esetleg ebből származó halál is), akkor az utód túlélését az biztosítja, ha az leányként leszbikus lesz, mert akkor nem is akar majd férfiak között sündörögni; ha pedig a fiú utód meleg lesz, nagy valószínűséggel találunk a családban olyan biológiai programot, amely a túlzott férfias viselkedéshez (“fegyvert rántok és lelövöm a másikat, hogy ne pofázzon, mert én vagyok a Jani!”) kapcsol egy negatív életeseményt (=nem ő volt a Jani és őt lőtték le) és ennek “megoldása” (elkerülése) lesz a nőies viselkedés és nemi identitás kialakulása. (A konfliktusokból fakadó nemi vonzalom jóllehet keresztben is működik, vagyis az anya konfliktusa is vezethet homoszexualitáshoz a fiúgyermekben.) Ebből az utóbbi nézőpontból tehát érdemes lenne megvizsgálni Conchita Wurst családi történeteit, nagy valószínűséggel a dédszülőkkel bezárólag megtalálható egy olyan visszatérő drámai konfliktus, mely során egy valamely férfi felmenő / felmenők vagy a túlzott férfiasság miatt bajba sodródott ill. sodródtak, vagy a nőkkel szembeni erőszak miatt nagyon mélyen megélt férfiellenesség alakult ki az anyai / női oldalon, így a természet megoldásaként a megszületendő kis Thomas tesztoszteron hiányos lett, hogy a bio-logika így segítse az ő túlélését a világban.

A homoszexualitás tehát a fajunk továbbörökítése szempontból egy nem szerencsés, de bio-logikusan nagyon is ésszerű “mellékhatás”, egy értelmes biológiai (külön)program is lehet. Darwini megközelítéssel azonban, ahogy egy süket vagy egy vak ember számára is nehezebb “kitérni a ragadozók” elől (és így tovább örökíteni a génjeikben lévő programot), úgy a homoszexuális egyedek számára is komoly “kereszt” a saját nemükhöz való vonzalom, hiszen természetes állapotukban a génjeik továbbörökítéséhez szükséges biológiai program nem fut le. (Magyarul egy meleg férfi számára egy meztelen nő látványa nem állítja fel a ceruzát, a leszbikus nő meg egyenesen falra mászik még a pénisz gondolatától is.) Még az sem kizárt, hogy a sok esetben tudat alatti programból fakadó deviancia egyes embereknél ebből a hiányérzetből fakad!

Érdekes módon pl. a Recall Healing esettanulmányai között van olyan, hogy egy homoszexuális férfiban futó genetikai program felismerése – a felmenők között találtak olyan férfias / nőies programot, ami brutális konfliktusként “épült be” az egyedek DNS-ébe, majd ezt később megfelelő irányítással feltérképezték – részlegesen vagy teljesen “visszakapcsolta” az ellenkező nemű egyedek iránti vágyat is, így a korábban teljesen fiúkat szerető férfi a nők irányába is nyitni kezdett. Ha tehát megvan a sztori forrása, a túlélő üzemmód visszatérhet az utód-örökítő módba. (A Recall Healing módszer működésére egyébként bizonyíték a kvantumfizika tézise is, azon belül is a holografikus világkép és David Bohm valamint Dr. Karl Pribram munkássága, mely gyönyörűen bebizonyítja, hogy a szubatomi részecskék a megfigyelés – ez esetben a túlélést biztosító “bio-logikus sztorihoz” való kapcsolódás – hatására megváltoztatják a viselkedésüket és ezáltal a teljes képet is. Nem mellesleg erről szövegel Bruce Lipton is a “Tudat, a belső teremtő” c. munkájában.)

Biologikus szempontból tehát a homoszexualitás egy teljesen normális reakciója a természetnek, de a Recall Healing tapasztalatai és a holografikus világkép figyelembe vétele talán a teljes elfogadás mellett segíthet feltenni azt a kérdést, hogy “lehet-e / érdemes-e ezen változtani valahogy?” (…hiszen a természet valódi célja az, hogy tovább örökítsük a saját génjeineket. Aki ezt bármilyen szinten kétségbe vonja, annak szeretettel ajánlom Az ember gyermeke c. filmet.) Ennek elsősorban akkor van jelentősége, ha egy adott egyed képtelen szembenézni a saját nemi identitásával! Aki homoszexuálisan is teljesnek és egésznek érzi magát az utódnemző állapotba való kapcsolás igénye nélkül, azt meglátásom szerint feltétel nélkül szeretni, tisztelni kell és kész. (Aki pedig elfogadja a bio-logikus nézetet és szeretne változni, annak segíteni kell.)

Conchita történetének másik oldala egy metafizikai sík, amiről érdemes még szót ejteni.

Egyértelműen megfigyelhető tendencia az, hogy a fiatal lányok tinédzserként általában a rosszcsont srácokhoz vonzódnak, vagy legalább akik egy kicsit rosszak. Olyanokhoz, akik vagányak, merészek, sokszor őrültségeket csinálnak és mégsem lesz semmi bajuk, vagy ha esetleg balesetet is szenvednek, keményen felállnak és mennek tovább. (Nekem volt például egy barátnőm huszonévesen, aki azt mondta – előre is bocs: “Nekem kell, hogy egy férfiban legyen egy kis geci.” Mármint a viselkedés terén, mert számára az akkori érzései alapján ez jelentette azt, hogy férfias.) Ezek a srácok tele vannak tesztoszteronnal, a tudat alatti programjuk be akarja bizonyítani a nőstényeknek, hogy ők “képesek megszerezni a vadat”. A lányok pedig, sokszor önmagukkal szembeni értetlenségüknek is hangot adva, vonzódnak az ilyen hímekhez. Már gimnazistaként is nem egyszer hallgattam végig osztálytársnőim “panaszkodását”, hogy az általuk kedvelt macho srác mennyire nem figyel oda rájuk, majd bevallották, hogy mégis ellenállhatatlan vonzalmat éreznek iránta.

Vajon miért? Mi lehet ennek az oka?

“Érdekes módon” a nőket úgy alkotta meg a bio-logikusan tervező Jóisten, hogy vonzódjanak a férfias férfiakhoz. Az utódnemzéshez ugyanis az szükséges, hogy egy leendő anya olyan partner mellett kössön ki, aki meg tudja védeni a csemetéket. Aki felkapja a szekercét és rátámad a medvére, s aki minden körülmények között megvédi őt és a családot. Aki mellett ő, a – gyengébb – “fészekrakó” nőstény és az utódok biztonságban lehetnek. A modern világban ezt a védelmet és biztonságot már nem csak a fizikai erő és / vagy a magabiztos attitűd, hanem a férfi pénzszerzési képessége is jelenti. Bio-logikus szempontból így azonnal érthetővé válik az, hogy a nők miért tartják a pénzes pasikat sokszor vonzónak, függetlenül attól, hogy fizikailag bejön-e nekik az ipse vagy sem. Ezek mind-mind tudat alatt futó programok, melyek célja az, hogy az utódok biztonságban nőhessenek fel egy védelmet adó fészekben és túléljék a “vadállatok” támadását.

Az, hogy a férfi férfias legyen, egy nő pedig nőies, az emberiség fennmaradásának és túlélésének szempontjából elengedhetetlen kritérium. Amikor “működik a kémia”, az egymással szimbiózisban lévő biológiai programok megsokszorozzák az utódlás lehetőségét, gondoljunk csak a fiatalok buli utáni “baleseteire”, amikor még a felelősség gondolatától nem “befolyásolva” két 17 éves összerak egy gyereket pikk-pakk. A természet azt az üzenetet kapja ilyenkor, hogy a nő férfinak, a férfi nőnek tekinti a másikat, őrült kémia van közöttük, tehát minden adott az utódláshoz. És páff.

A (fizikai testet öltött) élet feltétele tehát az egyértelmű férfi és a női minőség fennmaradása. Ha elkezdünk egyre inkább gender-szemlélettel gondolkodni, akkor ezt a princípumot szerintem felrúghatjuk. Azzal tehát, hogy a homoszexualitás ünneplésével (lásd Budapest Pride) kvázi a “nemtelenség” állapotát piedesztálra emeljük, azokat az erőtereket formálhatjuk át, melyek a fajunk túlélését biztosítani hivatottak. Sokan ezen eseményekben csak egy ártatlan poént látnak, de szerintem ennek sokkal távolabbra mutató következményei is vannak.

Ismeritek a “viccet”:
Két modern anyuka beszélget a játszótéren. Megszólal az egyik:
– De aranyos a gyereked, fiú vagy lány?
Mire a másik:
– Majd ha felnő, eldönti ő.

Mi lehet a helyes hozzáállás?

Homoszexualitás van, mindig is volt. Ha szembesülünk vele – akár a személyes életünkben ismerjük ezt önmagunkban fel – talán gondolkodjunk el azon, hogy ennek valamilyen oka lehet és ha elég nyitottak vagyunk, próbáljunk választ (esetleg okot) is találni a lelki békéhez szükséges teljes elfogadáson túl, heteroszexuálisként pedig ne idegenkedjünk ettől, mert ami van, az VAN. A homoszexualitás egyre nyilvánvalóbb ünneplése azonban szerintem(!) az elfogadáson túl nem jó irány, mert az abból fakadó gender szemlélet (=nem számít, hogy férfi vagy / nő vagy függetlenül attól, hogy minek születtél, aminek érzed magad az a lényeg) metafizikailag beleavatkozik a teremtés princípiumába. A bio-logosz szempontjából egy férfit egy nő képes igazi férfivá tenni és ez fordítva is igaz, s ez teszi lehetővé azt, hogy ne haljon ki az emberiség és mondjuk legyen esélye még spirituálisan is fejlődni. (Ne feledjük, hogy a homoszexuálisoknak is van apja és anyja is, akik érvényesítették a biológiai programjukat, s ők is, mint mindenki más, egyáltalán ezért születhettek meg!)

A homoszexualitás másságának egyre gyakoribb ünneplése azért rejthet némi veszélyt, mert ez a másság egy másra is használható gyűjtőszóvá válhat idővel, aminek következtében a tradíció által felépített erkölcsi korlátok – amelyek emberré teszik az embert és nem állattá – teljesen ledőlhetnek. Ti el tudtok képzelni egy olyan világot, melyben pl. az emberek az utcán fesztelenül szeretkeznek meztelenül, vagy valaki leül a padra és mosolygó arccal maszturbál egyet a városháza előtt, mert ahhoz van kedve? Vagy este 8-kor főműsoridőben hol hetero, hol meleg pornót adnak, mert úgyis mindenki szeret dugni? Ha belegondoltok, a másság fogalmába ezek is simán beleférnek, a fogalom értelmezésének kiszélesítésével csak idő kérdése, hogy már ne legyen törvényekbe iktatva az ilyen. (Az internet forgalmának 50%-át már így is a pornó adja, ami a szexualitásban lévő szakralitást már így is porig rombolta a fiatalok elméjében. Meg ilyenek történnek.) Lehet, hogy ez csak a saját belevetítésem egy túldimenzionált folyamatba, mégis úgy érzem, hogy vannak olyan erkölcsi korlátok, amelyek feszegetése folyamatosan tapasztalható. Nem arról van szó, hogy hazudjunk önmagunknak (hiszen a sok tiltás sajnos ezt eredményezi, na meg egy csomó betegséget), hanem hogy ne feledjük el a sokszor előre nem látható következményeket, mint pl. a másság elfogadásának univerzális kiterjesztése. Ezt jelenti az éberség. Hiszen mindent lehet, de azért mégsem mindent lenne szabad. Hol van a határ?

A másik megfigyelésem mindezek ellenére viszont az, hogy pont azért kezd előtérbe kerülni a homoszexuálisok elfogadásának és jogainak védelme, mert Newton 3. – a hatás-ellenhatás – törvényének összefüggéseit nem ismerik fel a “buzizók”: amilyen erővel nyomom a falat, olyan erővel nyom vissza engem a fal. Minél jobban el akarnak tehát valamit nyomni, az annál erősebben tör felszínre. (Lásd szélsőséges politikai nézetek erősödése a nemzetállamok szuverenitása ellenében működő “közös” Európai Uniós eszmékkel szemben.) Jóllehet eme logikus magyarázaton túl látok némi “ördögi” – összeesküvés-elméletes – tervet is (erről lejjebb), hiszen a másság elfogadásásának propagandája ma már politikai programmá is előlépett, szerintem pedig nem véletlenül. (Bár az is meg merném kockáztatni, hogy az elfogadást propagáló honatyák egy része bele se gondol ebbe az aspektusba.)

Jóllehet a revizionista történészek hivatalostól eltérő véleményének másságát ők sem szeretik, de ez valahogy kimarad a képletből mindig. 🙂

A férfi-női princípiumot érintő gondolatfűzér lezárásaként még annyit, hogy a Recall Healing tapasztalati eredményei nagyon magas hatékonysággal bizonyítják, hogy (amennyiben nincsen semmilyen látható testi elváltozás) a meddőség forrása feltűnően sok esetben a férfi-női szerepek és erőterek eltűnése. (Magyarul: A nő hordja a nadrágot, a férfi meg papucs!) Amikor egy nő nem tud igazi férfiként, vagy egy férfi igazi nőként tekinteni a partnerére, amikor összebújnak “gyerek-projektelés” céljából, egyszerűen nem jön létre az az erőtér, ami az utódlást lehetővé teszi. Az utódlás azon is múlhat, hogy a felek alfaként tekintenek-e egymásra. (Az alfanőstény partner az, akire az adott férfinak ránézésre feláll, az alfahím pedig, akire a nő ránézve mehet bugyit cserélni.) Az alfa persze nem csak partner, hanem családtag is lehet (hiszen itt erőterekről! beszélünk), erre személyes példám, hogy a gyermekem 3,5 évnyi meddő “próbálkozás” után közvetlenül az anyukám halála után fogant, amire egyrészt lehet az is válasz, hogy “egy távozó életet egy születő élet követ”, vagy pedig az a bio-logikus elmélet, mely szerint képtelen voltam a páromra alfaként tekinteni addig, amíg a betegséggel küzdő anyukám életének megmentése volt a legfontosabb tudat alatt és nem a saját génállományom tovább örökítése. (Hiszen én az ő biológiai programjának a következménye vagyok.) Persze ez csak feltételezés részemről, de a RecallH okfejtése elég logikusnak tűnik.

Mit tartsunk szem előtt?

Közismert tudományos nézet és tapasztalat, hogy egy gyerek úgy tanul, hogy másol. Amit a szülő csinál, azt csinálja a gyerek is. Ha káromkodom, a gyerek eltanulja. Ha türelmetlen vagyok, azt is. Mondhatom egy gyereknek, hogy “nekem sem kéne ezt tennem”, de ha teszem, akkor lemásolja, mert AZT látja, amilyen vagyok. Egy cseperedő gyerek számára a legfontosabbak azok a minták és külvilágból fakadó visszajelzések, amelyek alapján megpróbálja összerakni a saját személyiségét, s amelyből aztán később egyéniség lesz. Ebbe beletartozik a szülők rasszizmusa, kirekesztő gondolkodása is, de a metafizikai igazságot nélkülöző konformizmus is! (Nem véletlen, hogy a tehetségkutató műsorok ilyen népszerűségnek örvendenek manapság, hiszen fiatalok millióinak nyújtanak mintát a tömegből való kitűnéshez és eme minta kialakítása során azért nagyon sok mindent el lehet nekik adni és be lehet őket tenni egy “elvárt” dobozba!) A mintákon túl persze ezt a folyamatot a karmikus programok (asztrológia!) is befolyásolják, valamint a testi-lelki táplálékok, az él-elem, amit elfogyaszt egy gyermek. A gyereknevelés felelőssége metafizikai szempontból leginkább az, hogy az igazi szeretet az éberség példájának állítása legyen. Az éberség pedig – Hamvas szavaival élve – a lélek intenzív érzékenysége a tudatos élet szolgálatában. Olyan példát ildomos állítanom, amely a tudatosságban leélt élet megélésére és továbbadására sarkall, hiszen én is ennek köszönhetem a saját fizikai létemet. Az érdekesség egyébként pont az, hogy tényleg erre vagyunk programozva, az idősödő(!) férfiak prosztata problémáinak jelentős hányada az unoka hiánya (“nem viszi tovább senki a génállományomat”) miatti, nem tudatosan megélt félelemből jön. (Ezzel kapcsolatban itt van egy 1 órás elemzés angolul.)

A homoszexualitással kapcsolatos éber hozzáállásnak meglátásom szerint két fontos tényezője van a fent említett ok-okozatiság tükrében:

  1. Ítélkezés nélkül fogadjuk el a homoszexuálitást és legyünk tisztában annak mögöttes ok-okozatiságával is (hiszen a természetben minden okkal történik), mert a megértés mindig egyensúlyt szül! (Arról nem is beszélve, hogy az elfogadás képtelensége mindig abból fakad, hogy nem tudom önmagamban elfogadni ezt a minőséget, pedig OTT VAN! S ha a meglehetősen bio-logikus Recall Healing nem téved, akkor szüleink, nagyszüleink érzelmi konfliktusainak hatására bennünk is kialakulhatna a saját nemünk iránti vonzalom.)
  2. Metafizikai okok miatt nem frankó kitüntetett figyelmet és energiát adni a homoszexualitásnak (vagy a másság ünneplésének, vö. ‘gay pride’ azaz meleg büszkeség), ezért szemléljük egészséges szkepticizmussal a gender-szemléletet, mint teljesen normálisnak mondott állapotot, hiszen az emberiség létezésének alapfeltétele a férfi és női princípium kettőségének megléte, ez pedig a “nemtelenség” ellenében létezik. (A hüvely biológiai funkciója a pénisz befogadása és a szülés, a végbélé a széklet ürítése, ezt a gender-szemlélet propagandistái sem tagadhatják!) A Yin és a Yang együtt adja ki az egységet, ez nem “bűnös” polaritás és dogmatikus korlátozni akarás! (Persze ha azt feltételezzük, hogy az egyedfejlődésünk a homo androgünos – hímnős humán faj – irányába tart, akkor az más tészta, de bátorkodom azt gondolni, hogy ahhoz még egy kicsit alacsony tudatossági szinten vekengünk, már ha az említett állapot egyáltalán lehetséges “célállomás”.)

A széleskörű toleráns elfogadás hozzáteszem az említett newtoni törvényszerűségből fakadó “büszke nyomulást” szerintem(!) kioltja, így minél többen vesszük természetesnek a homoszexualitás meglétét, annál kevésbé akarják majd a homoszexuálisok ünnepelni a saját másságukat.

…és akkor most a vad “ördögi” tervről befejezésképpen…

Kutatók véleménye szerint ha a Föld népességének növekedése a jelenlegi ütemben folytatódik, akkor 2050-re kb. 9 milliárdan leszünk ezen a csodás kék bolygón. Számos híresztelés azzal riogat, hogy ennyi embert ez a planéta egyszerűen nem tud eltartani kényelmesen, vagyis a népesség szabályozására kell valami megoldás. A legvadabb összeesküvés-elmélet hívők a Georgia Guidestone-okba belevésett üzenetre mutogatnak (=a Föld urai 500 millióra akarják csökkenteni a bolygónk népességét), mások a Bill Gates Alapítvány világméretű vakcinaprogramjában látják a veszélyforrást, mint potenciális – anti-humánusnak vélt – szabályozó rendszer. Hogy ezeknek az elméleteknek mennyire valós az alapja azt nem tudom (de nem zárom ki, hogy van bennük igazság), az viszont felmerül bennem eme bejegyés kapcsán, hogy a depopulációs törekvések szempontjából kulcsfontosságú lehet a gender-szemlélet elterjesztése is, ugyanis egy konformizmusra és másolásra épülő világban minél több nőies férfi és férfias nő példakép jelenik meg az individuum szabadságának önkifejezését hirdetendő, annál kevésbé lesz a család, mint legkisebb létközösség megalapításának és az utódnemzésnek értéke, arról nem is beszélve, hogy egy individualista és hedonista társadalom sokkal jobbat tesz a gazdaságban a fogyasztásra épülő növekedési modelleknek.

Egy gondolkodó elme mindazonáltal azonnal beleköthet abba az okfejtésbe (teljes joggal), hogy ha a homoszexualitást elsősorban egy bio-logikus program okozza az egyén közvetlen túlélési potenciálját erősítendő, akkor vajon mitől lenne(?) hatása az ilyen gender-normák példaképek általi propagálásának a tömegekre, viszont erről meg az a véleményem a kvantumfizika szemüvegét az orromra biggyesztve, hogy minden megfigyelő tudatállapotára hatással van a környezet általános paragidmája, így bizonyos elménket elérő szubliminális üzenetek (Conchita Wurst győzelmének egy másfajta olvasata: “lehet a neved Fütyis Punci, és legyél nyugodtan szakállasan is nőnek öltözve a tömegből való kiemelkedéshez!”) a férfi/női princípiumok eljelentéktelenítésével eredményezhetik azt, hogy a dominánsan nőies / férfias érzelmi konflikusokra adott bio-logikus válaszreakciók magasabb százalékában szerepel majd megoldásként a homoszexuális identitás (nem tudatos) kialakítása, aminek egyenes következménye lesz a népesség csökkenése, A végső cél.

Persze ilyen szemszögből akár még szerencsésnek is tarthatnánk a népesség csökkentésének eme szelíd módját (“szemben a feltételezett és még várható? népirtással…”), nekem mégis az a szkepticizmussal teli meglátásom, hogy a kulturális gyökerek jelentőségének elhomályosításával, a nemzeti határok “jószándékú” eltörlésével és a nemek közti határok egyértelmű elbagatellizálásával egy “végül is mindenhogy jó és minden mindegy” szellemében vekengő, többnyire metafizikai ismeretekből tökéletesen impotens és egyre könnyebben manipulálható massza irányába terelgetik a tömegeket, ami végső soron nem a polaritás megszűnéséből fakadó vágyott egységet fogja elhozni az emberiség számára, hanem a tökéletes állatfarmot.

Csak remélni tudom, hogy ezzel az utolsó gondolatcsokorral csúfosan mellétrafálok.

I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

I(gaz)ságos(?) választás(?)

A demokrácia azt jelenti, hogy a nép (értsd: a többség akaratának az) uralma. Hogy önmagában jó-e egy demokratikus társadalom, azon lehet vitatkozni, de ebben az írásban nem ezt szeretném taglalni. Természetesen nem állítom, hogy egy diktatórikus vagy autokratikus társadalmi rendszer – ami nem is lenne társadalom – jobb lenne, de ahogy a mellé(rend)elt (társ)adom c. bejegyzésben is kifejtettem, a demokratikus rendszer sem oldja fel azt a nyilvánvaló problémát, hogy nagyon sok esetben olyanok vannak vezető pozícióban, akik nem valók oda akkor sem, ha a többség rájuk szavazott. (Vagy inkább az általuk képviselt politikai nézetre.) Az alkalmatlanságuk oka pedig nem az IQ, hanem sokkal inkább az EQ (érzelmi intelligencia) és az SQ (spirituális intelligencia), vagy más szóval a felelősséggel járó lelki és metafizikai érettség hiánya.

A választások közeledtével sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért van az, hogy bárki legyen kormányon kicsiny országunkban, a nép elégedetlen, szitkozódik és mutogat? Amióta szabad választások vannak, nagyon ritkán érzékeltem azt, hogy a tömeg – bármilyen szinten – elégedett lenne az általa(?) választott(?) vezetőkkel és az elért eredményekkel. A fókuszban mindig a mutyi, az összefonódások, a lefizetések, a megvesztegetések és a korrupció van. Mondjuk nem is jellemző ránk, XXI. századi magyarokra (sajnos), hogy a pozitívumokat elismerjük, annyit mosták már az agyunkat azzal, hogy minden sz@r, hogy elhittük.

Hogyan lehetne ezen változtani? Lehet-e olyan választási – demokratikusnak mondott – rendszert kitalálni, amely egyrészt az ország vezetésén, másrészt az országban élők lelkiállapotán is változtatni tud?

Nekem van egy ötletem, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, úgyhogy “bedobom a közösbe”, hátha egyszer elindulunk ebbe az irányba. De először nézzük meg, hogy mi az alapvető gond a jelenlegi rendszerrel:

  1. A legelső probléma az, hogy a politikusok nem számonkérhetők. Ígérhetnek bármit, még ha kiderül, hogy tudatosan hazudtak, akkor sem zavarhatók el. A politikai kommunikáció nagyon magas szintű, így bármilyen hazugságot lehetséges úgy megmagyarázni, hogy az igaznak tűnjön. Noha bármi is legyen a magyarázat hivatkozási alapja, a hazugság az hazugság marad. (Tökmindegy, hogy miért vagy kiért hazudnak.)
  2. A második probléma az, hogy az embereket valójában nem érdekli, hogy mit csinál a politikai vezetés. (Ez úgy hiszem, hogy nem ab ovo van így, hanem ez már következmény. Túl sok volt a hazugságokból, kinek van erre energiája? A nincs háttérhatalom c. bejegyzésemben ezt bővebben kifejtem.) Egy szűk, gondolkodó réteg az, aki szívén viseli az országa sorsát és figyeli a nagyobb horderejű döntések forrását és hatását, de ebben az információba belefulladós társadalomban a tömeg egyetlen célja a kényelem és a hedonizmus. A média célja sem az objektív tájékoztatás, hanem a szórakoztatás, hiszen attól lesz nézettség és reklámbevétel. Az emberek többségének nincs elképzelése arról, hogy mitől lehetne felelősebb állampolgár, de elvárja, hogy az adóforintjaiért cserébe fejlődjön az ország. (Pedig ez nagyban múlik az egyéni felelősségen is, ti. hogy mire költöm a fizetésemet pölö.)
  3. A demokratikus választások nem azt mutatják meg, hogy a többség mit szeretne, hanem azt, hogy a választási körzetekre osztott országunk egyes körzeteiben ki kapta a legtöbb szavazatot. Ha egy körzet A jelöltje 10.000 szavazatot kap, a B jelöltje pedig 9.900-at, akkor az emberek valójában (szinte) 50-50%-ban megosztottak az irányt illetően, a csak 100-zal több szavazatot kapó jelölt mégis 100%-ot nyer, mert abban a körzetben ő lesz a képviselő. (Azt most hagyjuk ki a képletből, hogy a nem szavazók kire voksolnának, mert őket még vagy annyira sem érdekli a helyzet, hogy a saját felelősségüket meglássák, vagy azt gondolják, hogy az egész politikai játék valahol egy színház és ezért belekakilnak a választásokba.)
  4. A választások valójában névtelenek és így nélkülözik a valós felelősségvállalást. A voksolás semmilyen konkrét felelősséggel nem jár, soha nem derül ki, hogy egy adott ember ténylegesen kire adta le a szavazatát. Ha elmondja elmondja, ha nem nem. Ha pedig elmondja, akkor sem biztos, hogy igazat mond, mert ugye a legfontosabb, hogy szeressenek és elfogadjanak és ez a tény az ego öröméért (“én nem szavaztam ezekre a tolvajokra!”) látszólag felülírja az igazságot. De szavaztam. (Biztos Ti is találkoztatok már azzal az elmúlt 24 évben, hogy egy adott kormányra utólag “senki” nem szavazott, vagyis a többség a saját felelősségét nem vállalja fel.)

A jelenlegi demokratikus rendszerrel kapcsolatban a következő gondolat jut így eszembe:

“Ha a demokratikus választásokkal bármit meg lehetne ténylegesen változtatni, már régen betiltották volna.”

(Persze ez azért némi túlzás, de azért van benne egy lényeges gondolat. Ha szabad és demokratikus világban élnénk, akkor semmilyen véleményt nem szabadna törvényesen betiltani. Akkor sem, ha az istenkáromlás és akkor sem, ha a történelem revíziójáról szól.)

A felsoroltak közül a legjelentősebb probléma tehát az, hogy a demokratikusnak nevezett választások nem a többség akaratát, hanem a választási törvények szerinti matek eredményeit mutatják meg, a megválasztott vezetőket pedig az ebből következő, valójában hamis demokráciának nevezett rendszerben szinte semmilyen felelősség nem terheli az ígéretek be nem váltásáért. Amit persze meg lehet bocsájtani – mert az vesse rájuk az első követ, aki még nem szegett meg soha ígéretet az élete során(!), ráadásul ha nem bocsájtod meg, magaddal szúrsz ki -, a pozícióval való visszaélés és a korrupció viszont más tészta. Csak hát metafizikai ismeretek hiányában hogyan lennének képesek a törvényalkotók olyan “kiskapu-mentes” jogszabályokat alkotni, amellyel esetleg a saját sírukat is megássák?

Ez sajnos egy demokratikus társadalomtól nem várható el, csak egy olyantól, amely mellérendelt formában működik, s melyben minden réteg a szellemi gondolkodóktól a kereskedőkön át a dolgozókig teljes felelősséggel tartozik a társadalom többi tagja felé az elkövetett (vagy el nem követett) tevékenységeiért. Teljes felelősséggel, ahol az igazság a törvények és a jogszabályok felett van. (Azon lehet vitatkozni, hogy jog nélkül hogyan állapítjuk meg az igazságot, de ha valami egyértelmű – pl. visszaél az állami beosztott a pozíciójával és a közérdek helyett önérdekre használja azt -, azon nincs mit bizonyítani, az VAN.)

Mitől lehetne akkor igazságos egy demokratikus választás? (Egyszerűsítsünk egy picit, mert egy metafizikai szempontból tiszta társadalom a jelenlegi romlottságban úgyis elképzelhetetlen.)

  1. Induljunk ki abból, hogy ha a nép, a (választó) többség akaratát szeretnénk alapul venni – ami mint említettem volt magában rejti azt a hibalehetőséget, hogy olyanok lesznek a (valójában) szellemi(?) irányítók, akiknek nincs meg hozzá a metafizikai eszköztáruk (lásd az emberiség szempontjából értelmetlen háborút kezdeményező – pl. amerikai – elnökök) -, akkor a választásban részt vevő nép akaratát abszolút értékben vegyük figyelembe. Ez azt jelenti, hogy bármilyen országgyűlési választás első körében annak kellene kiderülnie, hogy a nép az egyes politikai pártok nézeteinek és programjának mennyi bizalmat szavaz egymáshoz viszonyítva. “A” párt 34,4%, “B” párt 28,3%, “C” párt 19,4%, és így tovább. Nem az lenne a lényeg tehát első körben, hogy ki a személyes körzetem képviselője, hanem az, hogy a parlament felosztása ténylegesen a nép akaratát tükrözze. Ha megvannak a százalékok, akkor jöhetnek a jelöltek. A választókörzetek egyetlen jelentősége csak az lenne ezen a ponton, hogy arányosan fel legyen osztva az ország, és egy-egy településen / körzetben menedzselhető legyen az ott szavazók száma.
  2. Az első körben leadott pártpreferencia meghatározná azt, hogy a második körben mely jelöltekre szavazhatok. Ha az “A” pártra szavaztam, akkor csak az “A” párt listáján induló képviselőre adhatom le a voksomat a második körben. (Ebből egyértelműen következik az, hogy rögzíteni kell névre szólóan, hogy az első körben kinek melyik program volt szimpatikus.) Ha már felelősség, legyen felelősség. Név nélkül úgyis csak színjáték az egész. Egy szimpatikus és általam üdvösnek tartott program tehát frankó, de ennek megvalósításához olyan embereket kellene megválasztani, akiknek megvan a tudása a program megvalósításához. Aki egy ilyen, a nép akaratát sokkal inkább tükröző rendszerben nem szavaz, annak pedig pofa be, nem élhet később semmilyen panasszal. 🙂
  3. Az alkotmányban rögzített X fős parlament összetétele az első választási körben leadott szavazatokból már adott. A (választó) többség a parlament abszolút összetételét meghatározza. A második körben a választókörzetek helyett az ország előre felosztott régióin belül az első körben kialakult aránynak megfelelő számú, azonban az adott régiókhoz erős szálakkal kötődő képviselőkre lehet voksolni. Az egyes pártok képviselői teljes felelősséget felvállalva versenyeznek egymással a parlamenti helyekért. (Teljes felelősség esetén az ügyes politikai marketing jelentősége minimalizálódna, mert aki hazugsággal kampányol, az viselni fogja a következményeit.) A mandátumot elnyerő képviselők (akár nagyon) magas fizetést és kiemelkedő jutattásokat kapnak, cserébe a választók elvárhatják a teljes átláthatóságot, s hogy a meghirdetett és megszavazott program (nagyrészt) megvalósuljon. (Azon pártok, akiknek a programjára csak nagyon kevesen szavaznak, az alapján döntenének a választott régióról – hiszen mindenütt nem állíthatnának jelöltet, ha csak összesen 3 mandátumuk lehet -, ahol a képviselő képzettsége és gyakorlati tapasztalata a leginkább illeszkedik a párt programjához.) Ezzel a módszerrel a választáson induló képviselőjelöltek legrátermettebbjei kerülnének be a parlamentbe. Akit megválasztanak, az a teljes vagyonával és büntetőjogi felelősségével felel a parlamenti munkájáért. Ha visszaél vagy mutyizik, lapát, majd rögtönítélő bíróság. 🙂 Ha már disznó, legyen fat.
  4. A valóban demokratikus összeállítású parlament mellett a helyi (városi, térségi) ügyek felügyeletét és szabályozását a hasonló módon megválasztott polgármesterek és az általuk vezetett önkormányzatok irányítanák. Nagyon fontos lenne, hogy polgármester az lehetne, aki a legtöbb szavazatot kapja egy adott településen, viszont azokból kellene a felsővezetést összeállítania, akik ugyancsak indultak a polgármesteri székért, de kevesebb szavazatot kaptak mint ő. Így megint teljesen igazságos lenne a vezetés összetétele, mert az irányítana, akit a legtöbben választottak, de azok is beleszólhatnának a döntésekbe, akik nem az első helyen jöttek ki. A közgyűlést pedig olyan arányban kellene pártemberekből összeállítani, amilyen arányban az egyes polgármesterekre voksolt a nép. A még teljesebb demokráciáért esetleg egy-egy párt 2-3 jelöltet is indíthatna, hiszen akkor nem csak a pártpreferencia, hanem maga az ember is számítana a választásban. Ami azért valljuk be, nem mellékes szempont. (Persze itt még lehetne további finomítást eszközölni a közgyűlés megválasztását illetően is, de azt most hagyjuk.)
  5. Mivel a parlament és az önkormányzatok feltehetően igen vegyes összetétele és az egyes programok különbözősége megnehezítené a mutyizást és a részrehajló politikai döntéseket is, ezért nagyon komoly érdekegyeztetések lennének szükségesek a törvényalkotásban és a programok megvalósítását illetően mind a parlamentben, mind az önkormányzatok szintjén. Ez pedig a jelentős nézetkülönbségek ellenére nagyon is az ország érdekeit helyezné előtérbe a személyes érdekek helyett, főleg a képviselők objektív felelősségéből kifolyólag. (Pl. nem lehetne büntetlenül átnyomni olyan törvényeket, amiket a képviselők el sem olvastak idő – vagy érdeklődés – hiányában.) Arról nem is beszélve, hogy így teljesen feleslegessé válna az egyes ciklusokon belül a vagyonos vállalkozások lekáderezése a későbbi kampánytámogatásért cserébe, mert úgyis az ország érdekében megvalósítandó és komoly egyeztetések mentén összefésült pártprogramok döntenék el a gazdaságpolitikai irány sorsát. Aki szerint ez ellehetetlenítené a demokratikus kormányzást, az nem érti a demokrácia szó valódi jelentését. (Vagy lehet, hogy csak én nem értem? 🙂 )

Az általam felvázolt rendszer persze utópisztikusnak tűnik és valljuk be, az is. Teljes átláthatóság? Komoly érdekegyeztetések és a képviselők elszámoltathatósága a választási programokkal szemben? A különböző nézetű pártok képviselőinek együttműködése egy közös, szebb Magyarországért? Objektív felelősség és NO mentelmi jog? Ki (a f@sz) akarna így politikus lenni? Már bocs. (Azt persze lényeges ezen a ponton megemlíteni, hogy a korrupció egyik eredője a kizsákmányolást is lehetővé tevő hitelpénzrendszer – ami olyan mint a kés, tehát jó kezekben segédeszköz, rossz kezekben gyilkos szerszám -, tehát az igazi demokrácia megvalósíthatóságához azzal kellene valamit kezdeni először.)

Ha belegondoltok, mely irány lenne az, amely valóban megmutatná, hogy a demokráciának van értelme? A jelenlegi demokrácia (i.e. két farkas arról beszélget egy báránnyal, hogy mi legyen a vacsora), nem több, mint egy parlamentáris tragikomédia. Nem mondom, hogy nem születnek néha olyan döntések, amelyektől valóban pozitív irányban változik egy ország sorsa (ha más nem átmenetileg), de sok esetben ezek eredője nem a társadalom és a választók iránt érzett személyes felelősség és a tettekben rejlő igazság (hiszen nincsen számonkérhetőség!), hanem az, hogy egy adott “brigád” újabb és újabb felhatalmazást kapjon a személyes jóléte meghosszabbításának érdekében. Mert – sajnos – csakúgy, mint rengeteg egyéb munka esetén is, a legtöbb politikus sem azért megy be dolgozni, hogy valóban jobbá tegye a világot vagy a nemzete sorsát, ami az adóból való magas szintű megélhetésért elvárható lenne, hanem azért, mert ők is meg akarnak “valahogyan” (= k. jól) élni.

Panem et circenses. (“Kenyeret és cirkuszt!”) – mondta Decimus Iunius Iuvenalis, római költő. Soha ne feledjétek, hogy a jelenlegi rend(?)szer erről szól. Azért azt talán érdemes lenne kipróbálni, hogy mennyit változna csak az által a demokratikusnak nevezett rendszerünk, ha mindenkinek a szavazata nyilvános információ lenne és a politikusok számonkérhetők lennének az ígéreteikért? Az lenne ám az igazi “X”(-elés) faktor! 🙂

Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Igazságosztó kompjúter

Ki lehet a kakukktojás? Jézus Krisztus, Krishna, Buddha, Lao-Ce, Eckhart Tolle, Hamvas Béla vagy Richard Dawkins? Aki egy picit is kutatta már létezésünk miértjét, azonnal kiszúrja, hogy az utolsó a listában, Richard Dawkins, az ismert brit, ateista tudós-biológus az, aki nem való a felsorolásba. Az összes többi “szaki” (elnézést kérek, hogy Isten legnagyobb tanító gyermekeit is ezzel a szóval illetem) szerint a léleknek van teste, és az életünk egy fizikai síkon megtapasztalandó és leginkább éberségben eltöltendő spirituális “akadálypálya”, Mr. Dawkins pedig az egész Isten kérdést és spiritualizmust eltévelyedésnek tartja. Szerinte a test egy biológiai túlélőgépezet és nem csak, hogy a vallások nevetségesek, hanem mindent az elme ópiumának vél, ami a materiális életen túli létezést feltételezi. Szerinte a testünket működtető önző gének célja kizárólag a túlélés biztosítása és ennyi. Aztán ha lejárt a gének szavatossága, megyünk a levesbe. Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, hogy szerintem mindegyik avatárnak / tanítónak / tudósnak igaza van. Bármennyire is hiszem, hogy az életünk nem itt kezdődött és nem itt fejeződik be, és a gének nem annyira önzők, mint amennyire annak tűnnek, Richard Dawkins mondanivalójában sok igazság van.

Ha félretettük Mr. Dawkins Isten- és lélektagadásából származó személyes kivetítésünket(!) arról, hogy “ez a pali megőrült”, vagy ha ateisták, azaz az istennélküliség hívői vagyunk, tételezzük fel, hogy Mr. Dawkins az igazsága mellett (esetlen bőven) téved is, vizsgáljuk meg közelebbről a témát, mert érdemes.

Ha biológiailag feltérképezzük a testünket, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy egy EGÉSZben lévő SZERvezet minden egyes építőkockája fontos feladatot tölt be. A REND-SZERünk bio-logikus, azaz élettani (bio) szempontból az egész világot átható (logosz), ahhoz kapcsolódó entitások vagyunk. Vannak létfontosságú szerveink, melyeket nagyon nehéz helyettesíteni (pl. szív, tüdő, máj, hasnyálmirigy) és van, ami “szabdalható, rövidíthető vagy kivágható”, mégsem szűnünk meg létezni attól, hogy megrövidítették őket (pl. vastagbél, lép, vakbél, egyik vese). Az persze más kérdés, hogy (ha igaza van a szellemvilág ismerőinek) spirituális szempontból mindegyik szervnek fontos szerepe van (hiszen ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lennének a testünk részei), a modern orvostudomány fejlődésével mégis egyre több mindent tudnak “kilegózni” belőlünk úgy, hogy a fizikai tapasztalás további lehetőségeit nem bukjuk el, azaz életben maradunk. Kérdés, hogy ha minden helyettesíthető lenne bennünk, vajon ugyanazok maradnánk-e vagy sem? 🙂

Nézzük meg közelebbről, hogy mi is ez a címben említett “igazságosztó kompjúter” (a tényleges “terminátor” / “kreátor”), s hogy az eddig leírtak hogyan függnek össze. (Ezek a gondolatok a fejemben a 2013. novemberében, Budapesten megrendezett ún. Recall Healing – kb. “Emlékezés általi gyógyulás” – tanfolyamon elhangzottak következtében álltak össze egész mondatokká.)

Képzeljétek el, hogy az életünk folyamatosan és egyszerre 3 szinten zajlik: szellem, lélek, elme szintjén. A(z abszolút) szellemi sík maga a logosz (amelyet a kairosz idejével mérünk, s amelybe minden ember minden tettének következménye folyamatosan beleíródik – nesze neked “szabadok vagyunk” :)), a lélek a logosz egyéni megtapasztalásának érzelmi szintje, az elme pedig a fizikai valósághoz szükséges jármű, mely az életnek nevezett akadálypálya logikai feladatait hivatott megoldani. Minden, ami velünk történik (MINDEN!) egy érzelmi és logikai értelmezést kap bennünk, azaz ha hajlandóak vagyunk a jelenbe megérkezni, megfigyelni a működésünket és őszinték lenni önmagunkhoz, akkor pontosan(!) tudjuk, hogy mit érzünk egy adott helyzetben és azt is képesek vagyunk meghatározni, hogy mit gondolunk (az érzelmeink által vezérelve). Nagyon fontos elfogadni, hogy a személyes értelmezésünk, vagyis a velünk történő események érzelmi megélése és annak intenzitása saját életünk zárja, s az egészségünk / boldogságunk azon múlik, hogy megtaláljuk-e a kulcsot ehhez a zárhoz, ti. az érzelmi élményekhez, megéléshez. Egy olyan zárról beszélünk, amely minden embernek van, de minden embernek másik(!) van, mint a lakások ajtaján a zár. Vannak hasonlóságok, de minden tekintetben nincs még egy olyan, mint az enyém. Ahogy Kosztolányi írta a Halotti beszédben: “milliók közt az egyetlenegy.” S annak ellenére, hogy Én vagyok Te (vagyis az abszolútumnak mindketten ugyanolyan részei vagyunk), egyetlenegy vagyok egy saját programmal. A személyes értelmezésemmel és megéléseimmel együtt. S mivel minden zár különböző, ezért a holisztikus (azaz mind a három fent említett szinten megélt) EGÉSZséghez az egyéni kulcsok személyes megfejtése szükséges. A nyugati orvostudomány szerintem(!) ezért nem fogja soha megfejteni az egészség titkát teljesen. Lehetnek csodálatosan működő(nek mondott) kemikáliák, amelyek a statisztikai többségnél ideig-óráig működnek (hogy miért az persze lehet, hogy nem is biokémiai, hanem pszichológiai kérdés), de mert az akadémikus orvoslás nem holisztikusan gondolkodik, hanem többnyire képletekben, ezért meglátásom szerint a teljes megoldás kulcsa soha nem lesz “náluk”. Még akkor sem, ha esetleg megfejtik a “halhatatlanság titkát” a vegyületek szintjén. Az ugyanis CSAK a testet fogja életben tartani, ettől még nem leszünk NEM biorobotok. (Ha esetleg azt gondolnánk, hogy a halhatatlanság olyan frankó, érdemes megnézni gondolatébresztőnek a vallási szempontból komoly vitákat kiváltó Az őslakó, eredeti címén A Man from Earth c. filmet.)

Hogy pontosan érthető legyen, hogy hová is próbálok kilyukadni, a legfontosabb feladatom azt elfogadni, hogy amit érzek, az VAN. Lehet, hogy a velem történő eseményről a Föld összes embere ugyanúgy vélekedne (kizárt) és elbagatellizálná az adott szitut (pl. lebénázott valaki), de én lehet, hogy egy idióta kivétel vagyok, mert ahogy én személyesen megélek egy adott helyzetet, az csak az enyém. Az érzelmi megélés nem más, mint egy program, mint a számítógépben egy szoftver. Az érzelem elindít valamit, ami lefut és fizikailag leképeződik. Van, amikor konkrétan is meg tudjuk határozni ezt az érzést (megbizseregtem, fellélegeztem, összeszorult a gyomrom, félek stb.), de nagyon sokszor a kellemetlenséget csak stressznek éljük meg, ami arról szól, hogy más történet íródott a valóságban, mint amire számítottam / amit szeretnék. (És azért élem meg stressznek, mert még MINDIG folyamatosan azt a valóságot írom, ami NINCS. :))

Ha pl. beszól nekem valaki, hogy görbe az orrom (tényleg az, lásd videót lent :)), vajon őszintén(!) nevetek, hogy “na és akkor mi van?” vagy átélek egy önértékelési krízist, mondván “baz+, de gáz”. Kirúgtak az állásomból, fellélegzek, hogy végre megtalálhatom, amit ténylegesen szeretnék csinálni (csak a “kényelemzóna eddig berántott” és ezért ellustultam), vagy kétségbeesek, elindítva ezzel egy birtokveszteségi krízist, mert azt az illúziót vetítem ki, hogy a létezésem biztonsága megingott. És még sorolhatnám. Az érzelmi konfliktusok elszenvedésének milliónyi oka lehet, jóllehet a komolyabb betegségek kiváltó oka (annak “számítógépes” programja) egy különleges algoritmusból fakad, amit R.G. Hamer (a GNM megalkotója) leírt az első biológiai természettörvényben, A megbetegedések vastörvénye címűben.. (Megjegyzem, lehet azzal vitatkozni, hogy ez esetleg nem így van, de ha meg mégis így van, akkor a rövidebbet is húzhatjuk, az meg nem finom. Javaslom tegyük el belülre a vastörvény létét és értsük meg azt – de inkább mind az 5 természettörvényt együtt -, mert csak segíthetünk vele önmagunkon. A személyes felelősség felvállalásával mindig az igazság és a lelki béke felé haladunk.)

Legyen tehát a megélés bármennyire lealacsonyító, kétségekkel és félelemmel eltöltő, felemelő, eufórikus vagy gyászos érzelmet kiváltó, a program elindul és kezdeni kell vele valamit. Tudomásul kell vennem, hogy akár tetszik, akár nem, VAN és MOST ez a valóság. (A programot az is elindíthatja bennem, hogy tudattalanul, de a lelkem által tudva önmagammal szemben, a karmikus sorsomat fel nem vállalva létezem.) Amennyiben nem teszem (elodázom a tudomásul vételt), az érzelem energiája nem hagyja el a testemet, hanem az érzelmi konfliktus típusának megfelelően (erről szól a GNM) elraktározódik egy adott szervben és ott elváltozásokat okoz, mert hogy az energiamegmaradás törvénye óta tudjuk, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. (A GNM szerint a halálfélelem konfliktusa pl. a legtöbbször tüdőrákként manifesztálódik, nem véletlen, hogy rengeteg daganatos beteg “áttétje” a tüdőrák lesz nem sokkal azután, hogy közlik vele a diagnózist.) Ha az érzelem energia valahová elindul, akkor az addig fog menni, amíg az energiából származó megélést fel nem oldjuk valahogy, leginkább a megjelenő érzelem elfogadásával. “Kicsi a farkam. Hmm. Nem baj, legalább nem fogok fizikai fájdalmat okozni a nőknek. Ez az erősségem. Juhé.” 🙂 (És még az is lehet, hogy egy ilyen szembesüléssel megmenekül egy nép 50 évnyi diktatúrától. Pölö.)

Az igazságosztó kompjúter nem más, mint az elménk. Minden történésnek van egy érzelmi leképeződése, valamint egy abból származó gondolati energiacsomag, amiből az elme egy programot kreál a megélés hatására. A személyes megélésemből származó energiát az elmém addig dolgozza fel és áramoltatja keresztül a testemen, amíg azzal nem vagyok hajlandó szembesülni. Amennyiben szembesültem vele, az energia (a tiltakozás, hogy nem akarok szembesülni egy bizonyos érzelemmel, ami kérlelhetetlenül VAN) elhagyja a testemet és megy tovább a teremtő útján. Bennem meg megszületik a béke, a testi elváltozás nagy eséllyel helyrejön. (Amennyiben megtaláltuk a tényleges kiváltó érzelemhez kapcsolódó sztorit.) Fontos, hogy a szembesülés csak egy lépés, sok esetben a felismerést követően tettek kell, hogy jöjjenek (pl. ott kell hagynom egy munkahelyet, ahol annyi konfliktus ér, hogy abba betegedtem bele).

Szoktatok azon gondolkodni, hogy mégis miért van az, hogy nagyon jó emberek, akik rendelkeznek a megbocsájtás, az elengedés és a jelenlét megélésére való képességgel, mégis elmennek a földi világból idejekorán, sokszor szörnyű kínok között? Ők miért nem menekülnek meg, miért nem kapják meg az esélyt, hogy tovább éljenek és békés elszenderedéssel érjen végig a földi “vendégségük” 120 évesen? Azért, mert nincs Isten? Vagy talán pontosan azért, mert van? Szabad akaratot kaptunk mindannyian, hogy tudatos emberré váljunk, reflektálni tudjunk önnön működésünkre, amelynek esetenkénti torz voltát őszinte szembesüléssel helyre tudjuk pofozni. Minden betegség egy zár egy személyes sztorihoz, amelynek megfejtéséhez kell egy érzelmi kulcs. Lehetek én a legjobb ember, ha a betegségemhez nem találom meg a sztorit és annak érzelmi kulcsát, vagy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit találtam(!) és annak hatására fogadni el a vanságot és adott esetben cselekedni az igazság irányába, nem jutok be az EGÉSZség ajtaján.

Mi tehát a megoldás (ha egyáltalán van ilyen)?

Az első és legkönnyebb(?) megoldás az, hogy ki kell mondani hangosan azt, amit érzünk. (Akkor is, ha ez az érzelem 30 éve született meg és a mai napig cipeljük.) Ha szégyelljük ezt mások előtt megtenni, akkor tegyük meg a fürdőszobában, zuhanyozás közben. Varázsereje van annak, ahogy a saját hangunkon a személyes érzelmeinkkel szembesülünk. “Egy gyenge, gyáva pöcs vagyok.” És ezzel az érzéssel hajlandó vagyok farkasszemet nézni további menekülés és pszichotikus hadakozás nélkül, mert EZ VAN. Kapiss? (Megjegyzés: az önmagunkra vetített negatív kép elfogadása arra jó, hogy nem küzdünk a valóság ellen. Viszont ha fel- és beismertük, hogy mi VAN, abban a pillanatban nekiállhatunk ezen változtatni.)

Ne becsüljük alá a szavak erejét és a szavak sorrendjét sem. Észrevetted, hogy sok esetben a szinte teljesen ugyanarról a témáról szóló könyvből az egyiknek az üzenete átmegy felismerésbe, a másiké meg nem? Vajon van jelentősége annak, hogy milyen szavakat milyen sorrendben használunk vagy olvasunk egymás után? Lehetséges lenne az, hogy az érzelmek által beprogramozott elménkhez vezető kulcs a kimondott / elolvasott szavak sorrendjétől válik ténylegesen a személyes megoldókulcsunkká?

A másik módszer kicsit komplexebb, azt felfogni szerintem a XXI. század elkényelmesedett, a megoldásokat két kattintásra megtalálni vélő hétköznapi embere számára nagyon nehéz. A kulcsmondat így hangzik: “Felelős vagyok minden emberért, az igazság rajtam keresztül is folyamatosan megnyilvánul.” Elmondok egy történetet, hogy ez érthető legyen:

Volt egyszer egy kisfiú Indiában, aki a mezőn sétált egy sadhu-val (szent ember Indiában, ejtsd: szadu), ahol szembetalálkoztak egy kobrával. A kisfiú és a kobra közeledtek egymás felé, majd a kobra egyszer csak megmarta a kisfiút, aki nem sokkal később meghalt. A kisfiú édesanyja szomorú szívvel megkérdezte a sadhu-t, hogy miért kellett a gyereknek ilyen fiatalon meghalnia, mire a sadhu azt mondta: “Ez volt a kisfiad karmája.” Ezt hallva a szellemi vezető, a brahman felcsattant és megszólalt: “Az lehet, hogy ez egy karmikus sors, de az is karma, hogy Te ott voltál vele sadhu, aki megakadályozhatta volna ezt!”

Felelős vagyok minden emberért. Brutális szembesülés, de igaz. Minden emberért, akivel az életem során találkozom, felelős vagyok. (Rajtuk keresztül továbbá azokért is, akikkel ők találkoznak.) Soha nem tudhatom, hogy milyen információ / érzelem / energia indul ki belőlem, amely a másik ember életét a helyes irányba, az EGÉSZség(ben megélt igazság) irányába vagy akár halálba (hukk!) – ahogy A párhuzamos valóságok titkai c. bejegyzésben is írtam – terelheti. Vagy milyen nem indul ki és ezért létrejöhet a “tudatlanságból elkövetett emberölés” is. Mint pl. a beszűkült látásmódú orvosok / természetgyógyászok esetében, akik csak a saját tudományukat tartják egyedül igaznak és egóból nem tájékozódnak eléggé a másik iskola működő módszereiről. (Bár leginkább az akadémikus orvoslásra vonatkozik a kritikám, hiszen ott a legtöbb fehérköpenyes szaki nem hisz a holisztikus gyógyításban, ami elég gáz, ha azt vesszük, hogy a természetközeli gyógyító módszerek milyen sok-sok esetben működnek mellékhatások nélkül.) Fontos azonban, hogy mindig az lesz a megoldás-együttes, ami a legoptimálisabban szolgálja az adott elváltozásból való felgyógyulást, csak tudnunk kell, hogy ebben mind a 3 szintet helyre kell tenni. (Gondolat, érzelem, tett: pl. meditáció, táplálkozás, sport, pihenés, stb.) Ezért is nagyon lényeges folyamatosan információkat, személyes megéléseket keresni / kutatni és tapasztalatot szerezni, mert soha nem tudhatom, hogy az életem hogyan változik meg a tudatos felismeréseim hatására, és azok élete, akik engem ismernek hogyan változik meg ugyanezért… Felelős vagyok minden emberért. Ez VAN.

Az alábbi videóban (ami egyelőre még csak angolul érhető el, de majd később lesz rá magyar felirat is) a Vancouverben élő francia kanadai természetgyógyásszal és Recall Healing specialistával, Gilbert Renaud-val beszélgettem a Recall Healing születéséről – vagyis főleg ő beszélt 🙂 – ugyanis megkértem, hogy mesélje el a kezdeteket, a saját sztoriját.

(Az angolul nem beszélők számára az elhangzottak lényege: az egészség / boldogság titka, hogy amit érzünk, gondolunk és teszünk egymással összhangban kell, hogy legyen. Ha a három közül bármelyik hiányzik, gebasz lesz. Elváltozások esetén pedig az érzelmi sztorit kell megtalálni, mert ha az nincsen meg, nehéz / nem lehetséges helyrehozni a “kisiklást” ezzel a módszerrel.)

Ami még nagyon lényeges (ennek elmélyítéséhez ajánlom a Recall Healing tanfolyamot, mert ott a magyarázat mellé csupa-csupa esettanulmányt is kaphatsz), hogy az érzelmi elváltozások / mérföldkőnek számító sorsfordító események ciklikusan is jelentkeznek egyrészt a saját életünkön belül, de akár a felmenőink fel nem oldott konfliktusaival szembesülve is. (Pl. viccesnek hangzik, de van olyan, hogy a nagymama érzelmi konfliktusát megfejtem – vagy rájövök, hogy az ő programját cipelem és azt képessé válok elengedni, hiszen “hé, ez nem is az én sztorim!” – és nem halok meg rákban. Több kutatóorvos, pszichiáter kutatta és bizonyította a generációkon keresztüli érzelmi konfliktusok, minták öröklődését, ezt sem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert önmagunkat rövidíthetjük meg azzal, hogy “jobban tudjuk”.) A ciklusok jelentőségét akár az évszakok megfigyéséből is megérthetjük, vagy ott van a nők Hold ciklussal megegyező mentruációs időintervalluma is, de ha mélyebben elkezdenénk elemezni a személyes életünket, döbbenetes mintákat találnánk olyan visszatérő ciklusokra is, amiket észre sem vettünk. Az egészség megtartásához / visszanyeréséhez ezért érdemes tudatosítanunk a visszatérő események mögötti érzelmi konfliktusokat (“ezt vajon miért kaptam, mit nem veszek észre?”), mert bár szinte mindig fájdalmas a felismerés, csak az igazság gyógyít. Az igazságosztó kompjúter azt a programot adja, amit az érzelmekből fakadó logikai értelmezés megírt a génjeimben (vagy a felmenőim génjeiben, akár). A mindenkiért való személyes felelősségvállalás pedig azért is nagyon fontos, mert így érthetővé válik, hogy a gyermekeink jövőjét a személyes lélekállapotunkkal való szembesülés is folyamatosan alakítja. Leginkább ezért saját magamon kell “dolgozni”, s a jó hír, hogy mindezt folyamatosan. 🙂 A “titok” leginkább az egyébként, hogy a fent leírt folyamat nem csak az egészségünk (vagy inkább egésztelenségünk) kibogozása esetén segít, hanem voltaképpen arra is választ kaphatunk általa, hogy “mi vagyok, s miért vagyok?“…

Az ember egy olyan érzelmei által vezérelt élőlény, amely/aki a személyes sorsának (= a küldetésének hivatásával történő egyeztetése) kibogozása mellett egyben egy túlélőgépezet is, s ezt a “gépezetet” leginkább egyetlen princípium irányítja: az igazsággal való szembesülés kép-essége. (Érthető már ezen a ponton, hogy az ún. titkos, szabadkőműves társaságok beavatásai miért olyan nagyon lényegesek? Ha nem tudod az érzelmeidet kontrollálni, azokat feldolgozni, akkor NEM vagy alkalmas egy adott szerepre.) Egyébként pedig ez az a pont, ahol a bevezetőben említett avatárok és tudósok nézőpontjai találkoznak, ahol Dawkins önző génje megöleli az abszolút szellem végtelen szeretetét. A megélésem és az éberségem minősége ugyanis hatással van arra, hogy az elmém milyen programot indít el a sejtekben. (A szervi elváltozások pedig azért következnek be, mert a “meg nem fejtett”, elraktározódott érzelem-energiacsomag valahová “lerakódik”, hogy addig is tudjunk létezni és dolgozni a megoldáson.)

Minden, amit érzünk, amit megélünk és ahogy megélünk, üzenni akar valamit, amellyel az EGÉSZ felé, az igazság irányába halad(hat)unk tovább. S hogy ez a valami az egyéni sorsunkban micsoda, jó esetben kapunk rá egy néhány évtizedet, hogy kiderítsük, ha pedig megfejtettük, akár még boldog öregkorunk is lehet, melyben segíthetünk a következő generációnak is a saját labirintusából megtalálni a kivezető utat.