Konteó és tudomány

Szerző: Józsi bácsi | nov 25, 2021 | 2021-

Konteó és tudomány

Az ún. koronavírus világjárvány régóta nem tapasztalt mértékben hozza ki az emberekből a világképek különbözőségét. A társadalom egyik fele sorban áll a megoldásért(?) és abban reménykedik, hogy ettől majd minden visszatér a régi kerékvágásba, a másik fele pedig vehemensen ellenáll és összeesküvést kiált. A kormányok világszerte kényszerítő eszközöket alkalmaznak a renitens ellenállók “jobb belátásra bírása” érdekében, s van, aki a megélhetésének elveszítésétől félve végül be is adja a derekát. A felkínált megoldás elfogadása továbbra sem kötelező, ugyanakkor annak visszautasítása nehezebbé teszi a fősodortól eltérő véleményen lévők mindennapi életét. A feszültség egyre nő.

Mi vezetetett idáig?

Meglátásom szerint a válasz a történelem eseményeinek logikus vizsgálatában és kritikus szemmel történő elemzésében, illetve annak hiányában keresendő. Gyerekkoromban az aktuális korszellemnek megfelelően a történelmet úgy tanultam és tanulmányoztam, mint a szentírást. Ami a töri könyvekben le volt írva, azt elhittem A-tól Z-ig, amit meg kellett tanulni, azt bemagoltam, mert arra neveltek, hogy az érvényesüléshez 5-öst kell szereznem a fontosabb tantárgyakból, mint a magyar, történelem, matematika, fizika, biológia, nyelvek, stb. A történelemben csak az lehetett igaz, amit a tankönyvek és a történelem tanáraim tanítottak. Mivel nem készültem bölcsésznek – és alapvetően egy elég egyszerű gondolkodású, kevéssé kritikus “Józsi bácsi” voltam még akkor – ezért nem is gondoltam bele mélyebben, hogy a történelem eseményei mögött milyen szándékok húzódnak meg. Akkor valamiért nem tűnt fel (magolás közben), hogy a hatalomért folytatott harc milyen mértékben használta ki a hétköznapi embert, s hogy a háborúk és forradalmak mögött micsoda pénzügyi erők dolgoztak.

Emlékszem rá, hogy 2008. körül a budapesti Lukács-fürdőben lévő szaunában arról beszélgettem az egyik ismerősömmel, hogy vajon a FEDeral Reserve Bank (Szövetségi Tartalék Bank, az “Amerikai jegybank szerepét betöltő bank”) 1913. decemberi megalakulása és az 1914. nyarán kitört I. világháború között van-e összefüggés. A beszélgetésünket hallva egy idősebb úr, aki a végén bevallotta, hogy az ELTE-n történelmet oktat kikérte magának az általam feltételezett sületlenséget, és közölte, hogy az ilyen radikális idiótákat, mint én, börtönbe kéne zárni. Szó szerint ezt mondta.

De miért gondolta ezt a tanár úr? S vajon tényleg igaza volt?

A szaunában történt beszélgetés során elmeséltem az ismerősömnek, hogy olvastam egy elméletet, mely szerint a pénzügyi és gazdasági hatalmak régóta akartak már világháborút kirobbantani az éppen aktuális világrend radikális átalakítása érdekében, de ehhez pénz kellett, márpedig korlátlan likviditást lehetővé tevő központi bankok nélkül ez nem ment. “Mit ad Isten”, megalakult a(z azóta is privát kézben lévő) FED és hopsz, kitört a háború. A 2 világháború összesen 30 éve alatt a világrend átalakult (gondoljunk csak egykori nagy hazánk feldarabolására, vagy európai és amerikai erőviszonyok megváltozására), elfinanszírozgatták a bankárok mindkét oldalt, eladtak egy rakás fegyvert, és létrehoztak számtalan narratívát, aminek hatására a világot már nyilvánvaló háborúk nélkül is formálni lehet. A szétbombázott Európával szemben Amerika és annak gazdasága szinte sértetlen maradt, így szépen meg is ágyaztak az USA dollár tartalékvaluta szerepének, amit végül az 1944-es Bretton Woods-i egyezményben rögzítettek. Ráadásul a háború elől az új világba menekült egy csomó tudós ember az öreg kontinensről, így a FED megalakulásán túl ennek is köszönhető az, hogy az USA világhatalommá vált.

A világháború kitörésének alternatív megközelítésében aztán arról is olvastam egy összeesküvés-elméletet, hogy a FED létrehozását ellenző bankárok mind a Titanic fedélzetén utaztak annak első és egyetlen tengerjáró útján 1912 áprilisában, s azért kellett elsüllyednie az “elsüllyeszthetetlen hajónak”, mert ezeket a pénzembereket el kellett távolítani az akadálypályáról. A FED nélkül nincs “korlátlan” pénznyomda, így se háború, se világrend átalakítás. Ráadásul egy olyan elméletbe is belefutottam, hogy nem is a Titanic süllyedt el, hanem egy Olympia nevű hajó, ennek pedig biztosítással kapcsolatos oka volt. (Akit érdekel ez a sztori, itt van róla a film: The ship that never sank. Érdekességként fogd fel, nem tudjuk mi az igazság.) Én (sajnos vagy nem sajnos) vagyok olyan nyitott (konteós idióta), hogy érdeklődve hallgattam, olvastam ezeket az elméleteket, és egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az általam megismert történelem nem lehet igaz. Igen, közhely, hogy “a történelmet a győztesek írják”, de valahogy soha nem értettem, hogy ez miről szól. Ezeket a pénzügyi-gazdasági indítékokat megismerve azonban egyre több esemény nyert értelmet számomra. A háborúk nem csak az erőforrások megszerzésének, hanem a természetesen is formálódó, állandóan változó világrend gyorsabb átalakításának eszközei. Arról nem is beszélve, hogy bár a Földön az élet mindig is a túlélésről szólt, az erőszakos és értelmetlen háborúk általában olyan félelemmel teli lelkiállapotot eredményeznek az emberekben, hogy egy idő után bármit megtesznek a békéért, csak “legyen már vége”. Ezért is logikus számomra a sok “konteós” elemző történelemszemlélete, melyben a hegeli dialektikának nevezett “probléma-reakció-megoldás” hármasát emlegetik, mint örökzöld társadalomformáló eszközt.

A hegeli dialektika lényege röviden, hogy a kívánt (általában radikális) változáshoz – amit szimplán “csak úgy” nem lehetne lenyomni a szabadságát féltő nép torkán – először káoszt kell teremteni a fejekben (“Úristen, mi történik itt?”), az összezavart tudatlan tömegeknek erre a káoszra egy előre megtervezett narratívát kell biztosítani (“Ezt meg ezt kell tenni a káosz felszámolása érdekében”), majd be kell hozni a konkrét megoldást és annak folyamatos ismétlésével el kell adni, mint egyetlen kivezető utat. Ez a 3. lépés maga az az intézkedés, amit káosz nélkül esélytelen lett volna a néppel elfogadtatni. Ennek a módszernek az alkalmazása sajnos el nem múló népszerűségnek örvend a hatalom köreiben, így ha nyitva tartjuk a szemünket, folyamatosan újabb és újabb “káoszból kivezető megoldással” találkozhatunk a napi hírekben.

A kérdésre válaszolva, hogy vajon a tanár Úrnak igaza volt-e, szerintem nem volt. A legnagyobb tisztelettel azt merem gondolni, hogy a – főleg modern kori – háborúk mindig a radikális társadalomformálás eszközei voltak, s a XIX. századtól kezdődően dőreség lenne elválasztani a gazdasági és pénzügyi érdekeket a világtörténelem alakulásától. (Lehet, hogy korábban is így volt, ezt nem tanulmányoztam behatóan.)

Mi tehát a szembenállás és a növekvő polaritás oka?

Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik – hozzám hasonlóan – hajlandóak részleteiben megvizsgálni egy-egy történelmi esemény indítékait és fel merik tételezni annak sötét szándékait, felismerni vélik a sokszor teljesen logikátlan hivatalos magyarázatait, és az igazságtalanságtól (és még nemzetközi jogi szabálytalanságoktól is) hemzsegő következményeit, azokban el van/lesz ültetve egy mag. (Gondoljunk csak 9-11 hivatalos történetére, az ennek köszönhető “terror elleni háborúra” és a soha meg nem talált “tömegpusztító fegyverekre.”) Egy olyan világnézetnek az apró csírájáról beszélek, melynek következtében a hivatalos hírforrásokból származó információkra már alapból szkepticizmussal tekint az ember. Ez nem azt jelenti, hogy ab ovo nem hiszem el, ami elhangzik, hanem mindig némi fenntartással fogadom és felteszem a kérdést: “Ezt vajon milyen céllal mondják? Mire akarnak rávenni?” A szkepticizmusom pedig folyamatosan erősödik, minél többször és erőltetetten hangzik el egy adott információ, ha pedig egyértelműen propagandisztikus szintre jut a narratíva, akkor nálam ez kicsapja a biztosítékot. Amikor a világban milliónyi említésre méltó, csodálatos dolog (is) történik, de a hírek mégis mindig ugyanarról a krízisről, problémáról vagy veszélyhelyzetről szólnak, akkor egy gondolkodó embernek kötelessége “elővennie az agyát” és feltenni a kérdést: “Mi folyik itt?”

A történet persze nem ilyen egyszerű. A jelenlegi helyzetben teljesen érthető, hogy az értelmiség nagy része jóhiszeműen áll az ún. pandémiára felkínált megoldáshoz. Az ugyanis teljességgel lehetetlen(nek tűnik), hogy az összes orvost, vagy tudóst megvették, aki a járvány széleskörű megoldásán dolgozik, és az oltást tartja a kivezető útnak. (Végső soron sok korábbi járvány eltűnését is az oltások eredményének tartja a tudomány.) Az is teljesen normális, hogy vannak kritikusok egy ilyen szituációban, ugyanakkor az tűnik logikusabbnak, hogy a tudományos konszenzus biztosan közelebb áll az igazsághoz, mint a másként gondolkodó szűk réteg, aki szerint egy politikai járvány folyik, nem pedig egészségügyi. Ezen a ponton válik a szembenállás részben világnézetivé és nem pusztán tudományossá. Elmondom mire gondolok.

A modern tudomány az embert egy biokémiai túlélőgépezetnek tartja. A bennünk lévő, életünket szabályozó folyamatokat alapvetően függetlennek tartja a lélek és a szellem működésétől, bár a Pavlovi reflexről mindannyian tudunk, és azt is tapasztaljuk, hogy erotikus gondolatok hatására a férfiaknál a hímvessző merevedése, a nőknél a hüvely nedvessé válása a következmény. Ezeket a tényeket – hogy ti. a gondolat hat a testre – azonban a gyógyítás természetét illetően valamiért elhanyagolják, nem fontosak. Mint ahogy az sem, hogy az állandó félelemkeltés kibillenti az embert a természetes működéséből, mert az autonóm (vegetatív) idegrendszer szimpatikus (készenléti, harcra kész) állapotát “túlpörgeti”, s így olyan hormonok kiválasztása kerül túlsúlyba, melynek következményeként rosszul lélegzünk, alszunk, stb, és mindenféle krónikus és ún. auto-immun betegségeket “fejlesztünk ki önmagunkban”. Ha ilyen előfordul (márpedig tömegesen előfordul, a népesség 10% álmatlansággal, 30%-a alvászavarral küzd), akkor jönnek a jól bevált gyógyszerek. Az életmód jelentőségét az akadémikus tudomány sajnos marginálisan veszi csak figyelembe, ami persze érthető, ha “felvesszük a közgazdász sapkát” és belegondolunk, hogy a légzés vagy a jó alvás ingyen van, és gazdasági szempontból nincs jelentőségük.

Ez persze nem volt mindig így, és itt jön be a történelem tanulmányozása ismét. Az történt ugyanis, hogy bár mindig is voltak tudományos viták az egészség mibenlétét illetően, alapvetően az emberek szabad kezet kaptak a testük gyógyítása felett. Az oszteopátia, homeopátia, kiropraktika, különféle természetgyógyászati modalitások megfértek egymás mellett a XIX. század végéig, nem létezett még mindenkit könnyen elérő média, hogy hiteltelenítse az egyiket a másikkal szemben. A XX. század elején azonban pénzügyi körök rájöttek (vigyázat, konteó ? ) , hogy a társadalom irányításának és formálásának remek eszköze lenne az orvostudomány átalakítása a tudományos materializmus irányelvei szerint. Ráadásul sokkal jövedelmezőbb is, mint pl. a szabadalmaztathatatlan gyógynövények, a különféle lelki gyakorlatok, vagy pl. a test vázrendszerének helyreállítása általi gyógyulás támogatása. (Erről szól pl. az Undoctored c. dokumentumfilm, mely a kiropraktika elleni “tudományos” – valójában koncepciós – harcot mutatja be.)

A cél – vagyis a tudományos szemlélet átalakításának – eléréséhez megbíztak egy Abraham Flexner nevű embert, hogy térképezze fel az amerikai orvosi egyetemeken a különféle módszereket, melyekkel gyógyítják a népet, és készüljön egy tudományos irányelv a legeredményesebbnek tartott elterjesztésére, a többit pedig iktassák ki. Ez lett az 1910-ben megjelent Flexner-jelentés, melynek következtében az orvostudomány teljesen a medikalizáció irányába indult el. Itt egy rövid videó erről:

Ennek a folyamatnak tökéletesen megágyazott továbbá a Louis Pasteur és Antoine Béchamp közötti tudományos szembenállás. Ez a két francia tudós ugyanis a XIX. század második felében heveny vitába keveredett a betegségek természetét illetően. A XVIII. században élt németalföldi Anton van Leeuwenhoek-nek köszönhetően – aki a mikrobiológia atyja és az első mikroszkóp felfedezőjének tekinthető -, eddigre már a tudományos közeg tisztában volt azzal, hogy az életünket milliárdnyi, szabad szemmel nem látható élőlénnyel együtt éljük. (Baktériumok, vírusok, gombák.) Pasteur a betegségek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy az elváltozások okozói ezek a kis mikrobák – hiszen egy-egy betegség esetén bizonyos mikrobákból a megszokott mennyiség sokezerszerese volt jelen az emberi szervezetben -, vele szemben Béchamp viszont azt állította, hogy ez a nagy mennyiségű mikrorganizmus ugyan jelen van a betegségek közben, de ők annak nem az okozói, hanem a következményei. Magyarul nem a mikrobák betegítenek meg, hanem ők csak akkor jelennek meg nagy számban, amikor betegség van. A betegség kialakulása pedig a táptalajtól függ, vagyis annak az embernek az általános (egyensúlyi) állapotától, akibe a mikrobák bejutnak. (A táptalaj a legtöbb esetben életmód, gondolkodásmód és persze sok-sok öröklött program következménye is.) Ezt ismerte fel egyébként a Germán Gyógytudomány, és annak tudományos táblázatát összeállító német orvos, Dr. Ryke Geerd Hamer is, hogy ti. a rák bizonyos biológiai – túlélést veszélyeztető – konfliktusok értelmes következménye és nem a test önmaga ellen fordulásának eredménye. (A mikrobákat és ún. daganatsejteket pedig az egyensúlyi helyzetbe – i.e. EGÉSZség – való helyreállítási fázis szorgos kis munkásainak tartja. A daganatsejtek elburjánzását és halált okozó következményét pedig a biológiai konfliktusra adott válaszreakció fel nem oldásában vélte felfedezni.) Fontos itt megjegyeznem, hogy aki a betegség-egészség állapot eme megközelítését nem képes nyitottan, kíváncsian és érdeklődően megvizsgálni, annak számára ez örökre konteó és áltudomány marad. Hogy egy analógiát mondjak, egy idegen nyelv szépségét és kifejezéseinek gazdagságát annak tanulmányozása és megtanulása által érthetjük csak meg. Már csak azért is tartanám fontosnak ezt minden, az akadémikus (főként materialista) orvostudomány követőinek, mert Hamer doktor felfedezése valójában természettudományos bizonyíték(!) a spontán remissziókra és “megmagyarázhatatlan csodás gyógyulásokra”.

Visszatérve Pasteur és Béchamp vitájára, bár az emberek mindig is tapasztalták, hogy a legnagyobb járványok közepette is tömegesen voltak olyanok, akik nem betegedtek meg – pedig az kizártnak tekinthető, hogy ők elkerülték volna a betegséget okozó(?) mikrobák / az ún. kórokozók belélegzését -, a tudomány mégis Pasteur elméletét tartotta hihetőbbnek (vagy inkább jövedelmezőbbnek). Ez ráadásul tökéletesen illett abba a – szellemi szempontból általam igaznak vélt – képbe is, amit a vallások használtak kezdetek óta, hogy ti. a világban folyamatosan a jó és a rossz küzdelme tapasztalható. Így aztán a betegségek esetén nagy számban előforduló mikroorganizmusokat “kórokozóknak” kezdték hívni, és megindulhatott a már jól bevált “háború a kórokozók legyőzésére”. (A mai napig ez folyik, milliárdokat összekalapozó alapítványok ezrei léteznek világszerte az életellenes életmódnak köszönhető krónikus betegségek, köztük a zászlóvivő, a rák legyőzésére. A rák mégis kitart. “Kell még pénz, már csak egy kicsi hiányzik…”) Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyébként Louis Pasteur a halálos ágyán felismerte Béchamp igazságát, és ő is bevallotta, hogy “a kórokozó semmi, a táptalaj minden”. Ez a táptalaj pedig nem más – ahogy azt már fent is említettem -, mint a gondolati, érzelmi és testi/biológiai állapotunk által létrehozott egyensúlyi helyzet. Krónikusan félelmi helyzetben például az érzelmek hatására másként fog működni a hormonális rendszerünk (kibillen), s ennek hatására a testünk mikrobiomjának (a test különböző részein élő milliós baktérium- és víruskolóniák) egyensúlya is felborul, ezzel növelve a betegségekre való fogékonyságunkat. Hippokratész is megmondta, hogy “az egészség a belekben kezdődik”, így ha a mikrobiom nincs egyensúlyban, akkor bizony sokkal többször “kaphatunk el” betegségeket. A gondolatok hatnak az érzelmekre, az érzelmek hatnak a biológiai működésünkre az endokrin-rendszer (belső elválasztású mirigyeinkben termelt hormonok) által, ami pedig meghatározza a táptalaj minőségét. A kör bezárul és igazolást nyer az a tétel, hogy a gondolatok teremtő erővel bírnak.

A Pasteur és Béchamp vitájához kapcsolódó személyes viszonyunk, jóllehet, csak az egyik, jelenleg még kevéssé lényeges oka a polaritás kibékíthetetlennek tűnő voltának. Társadalmi szinten ugyanis még nagyon alacsony azoknak az embereknek a száma, akik a betegség esetén a szervezetben megjelenő, kiugró számú mikrobában – az ún. kórokozókban – nem ellenséget, hanem figyelmezetést látnak a saját egyensúlyuk kibillenéséről. Ezen a ponton merül fel az, hogy ha nem lennének ún. kórokozók, akkor mégis miért tűntek el a széleskörű oltási kampányok hatására bizonyos betegségek, ahogyan a tudomány állítja? A fentitekben kifejtett nézőpont mentén a válaszom erre az, hogy az egészségnek nevezett állapot alapvetően 2 módon közelíthető meg.

Az egyik az, amit a modern orvostudomány vall, vagyis, hogy ki kell irtani az elburjánzott mikrobákat (“kórokozók”) és akkor rend lesz. Mint látjuk, ez egy működő modell. Ugyanakkor azt is(!) látjuk – ha látni akarjuk -, hogy mivel ez a hozzáállás nem az alapproblémát kezeli (hogy ti. mitől is fogékony valaki egy adott betegségre / mitől kevésbé ellenálló a szervezete), ezért ez a fajta beavatkozás nem feltétlenül nyújt hosszútávú megoldást a tényleges egészség tekintetében, értem ez alatt azt, hogy bár megold(hat)ja azt, amire közvetlenül irányul, de létrehoz(hat) más problémákat is. Magyarul: nincs gyermekbénulás, kanyaró, vagy diftéria, ami csodálatos, de van / lehet helyette valami más, kellemetlen krónikus betegség, mint ADHD, allergia, idegrendszeri problémák, stb. Egy közeli gyógyszerész lélektársamtól tudom, hogy a tudomány véleménye szerint “aminek nincsen mellékhatása, annak hatása sincs”, vagyis az orvostudomány sem tagadja, hogy a modern, tudományos protokollok és kezelési módszerek egyéb kellemetlen problémákhoz vezet(het)nek (i.e. mellékhatások), de ezt a működési elvei miatt szükségszerű és ésszerű kockázatnak tartja. (Ráadásul ez újabb bevételi forrást teremt.)

Ezzel szemben a másik, alternatívnak nevezett (valójában természetesnek tekinthető) megközelítés az, hogy a táptalajt kellene rendbe tenni gondolati-érzelmi-fizikai szinten, s ha ez megvan, akkor a rettegett betegségek ugyan megtalál(hat)ják, de nem ölik meg az embert, hanem megfelelő támogatás mellett néhány hét alatt a szervezet ellenálló képessége megerősödik, és leküzdi az adott kórt. Ennek pedig hosszú távú pozitív hatása is lesz, hiszen Friedrich Nietsche-től is tudjuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Meggyőződésem, hogy a tudomány végül azért választotta az előzőt, mert egyrészt az menedzsment szempontból egyszerűbb, és nem kell az emberekre bízni semmit – “kiirtjuk a betegségeket, és akkor nem kell velük foglalkozni, ha meg létre jönnek újabbak, akkor majd azok ellen folytatunk háborút” -, másrészt azért, mert az sokkal jövedelmezőbb. Valljuk be, az emberek úgysem szeretnek felelősséget vállalni semmiért…

Visszatérve a szembenállásra, annak sokkal jelentősebb okát a rendszerrel szembeni bizalomvesztésben látom. Nálam akkor indult el ez a folyamat – ami nem a kétely megjelenésének, hanem a konkrét csalódásnak a kezdete volt -, amikor az édesanyám daganatos betegséggel küzdött, és megtapasztaltam, hogy a hivatalos orvoslás a kialakult keretrendszeren kívül semmilyen egyéb módon nem akar segíteni, még akkor sem, ha az ún. alternatív beavatkozásokért az ember 100%-osan vállalná a felelősséget. (Pl. intravénás C-vitamin a Nobel-díjas Dr. Linus Pauling útmutatásai alapján. Nyilván azért, mert a hivatalos vélemény szerint ez továbbra is hazugság. Pedig nem az.) Sőt, ezeket a felvetéseket kinevették, nevetségessé tették számomra mondván, hogy “ha ezek működnének, széles körben alkalmaznák őket.” Bennem azonban felmerült, hogy mivel a súlyos betegségek esetén a hivatalos protokollok sem garantálhatják az ember gyógyulását, s ezért így is úgy is alá kell írni a következményekért való személyes felelősségvállalást, akkor miért nem lehet ugyanezt megtenni egy olyan kezelési protokoll esetén, ami nem tartozik a hivatalos keretekbe, de létezik nem kevés empirikus tapasztalat azok hatékonyságát illetően? (Ugyanez a kérdés merül fel kovid esetén a hidroxiklorokin + cink, valamint az ivermectin gyógyszerek szedése esetén is, melyek bizonyítottan megakadályozzák azt a súlyos tüdőgyulladást, mely a lélegeztetőhöz, majd többnyire halálhoz vezet.)

Egyre több olyan ember van, akinek személyes tapasztalata, majd ebből fakadó felismerései lesznek a rendszeren kívüli hatékony gyógyulásról. Növekszik azon józan paraszti ésszel rendelkezők száma, akik pl. a saját felső légúti, tavaszi-őszi megbetegedésük esetén már feleslegesnek tartják a háziorvoshoz való elsétálást (max. az igazolásért, ha a munkahely miatt erre szükség van), mert néhány nap alatt könnyedén meggyógyítják magukat gyógynövényekkel, vitaminokkal, minőségi pihenéssel, stb. Ugyanezek a “józan paraszti oldalra átállt” emberek azok, akik a természetgyógyászat különféle ágai felé is nyitottá válnak, és egyre több gyógyító módszert próbálnak ki – és tapasztalják meg azok hatékonyságát -, mely a hivatalosnak mondott modern kezelések módszerein kívül esik. A kovid betegség esetén is ugyanez az alternatív módszerek felé történő nyitás erősíti a polaritást, hiszen az internet tele van olyan, a személyes tapasztalataikat világgá kürtölő orvosokkal (Dr. Vladimir Zelenko, Dr. Pierre Kory és a Front Line COVID-19 Critical Care Alliance, America’s Frontline Doctors), akik meggyógyították a betegeiket a hivatalos protokolltól eltérő olcsó módszerekkel, pl. az előző bekezdés végén említett szerek használatával. Az, hogy ezekről sem a fősodor tudománya, sem a politikusok, sem a média nem hajlandó beszélni, sőt “tényellenőrzők” dolgoznak az információ felcímkézésén, hogy “ez is konteó”, hatványozottan növeli a bizalmatlan emberek számát. (Mindezt úgy, hogy nyilvános tudományos viták gyakorlatilag alig vannak, de azért szerencsére akadnak.)

A helyzetet ugyanakkor árnyalja az, hogy az akadémikus orvoslás medikalizált (nem a jogi szempontból “levédhetetlen természetből” származó, hanem laborokban létrehozott, szabadalmaztatott gyógyszerekkel történő) kezelési protokollja és annak rengeteg anyagi hasznot hozó volta miatt számos olyan eljárás kifejlesztése lehetővé vált az elmúlt évszázadban, ami korábban nem létezett, és most fantasztikus dolog, hogy ezek rendelkezésünkre állnak. Sok-sok orvostechnikai, életmentő eszköz és gyógyszer, vagy diagnosztikai eljárás annak is köszönhető, hogy nagyon megéri gyógyszereket gyártani és széles körben eladni, majd az ebből származó bevételt részben újabb fejlesztésekre költeni, melyek közelebb viszik az emberiséget az anyag természetének megismeréséhez. Ezen felül az akadémikus tudomány a maga gyógyszercégeivel, laboratóriumaival, kutatás-fejlesztésével, diagnosztikai központjaival, stb. sok-sok millió embernek ad munkát és megélhetést világszerte, ami nem elhanyagolható szempont. Talán ezért is terjed az az összeesküvés elmélet(?), hogy a betegségek eltüntetése nem lehet célja a politikai-gazdasági-tudományos elitnek, de még az emberek egy jelentős részének sem, mert rengetegen vannak, akik ennek a rendszernek köszönhetik, hogy egyáltalán megélnek. Ha azonban csak a tudományos vita részét nézzük, az vitathatatlan, hogy a modern orvostudomány az életmentés és akut beavatkozások, vagy a diagnosztikai és képalkotó eljárások terén bámulatos eredményeket ért el a XX. században. Ez a tény pedig látszólag – és hozzáteszem logikusan! – ellentmond annak, hogy bizonyos gyógyszerek propagálása elsősorban anyagi érdekeket szolgálna. Ha az életmentés fontos – és én biztos vagyok benne, hogy a legtöbb orvos ezért választja ezt a hivatást -, akkor az kizárt(nak tűnik), hogy ne a leghatékonyabb módszereket használnák egy adott probléma esetén. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az ún. tudományos konszenzus eredménye nem (tud) független (lenni) a benne résztvevő tudósok megélhetésétől (és sajnos – egyre inkább – a politikától sem). Be kell látnunk, hogy azok az ismerőseink és barátaink, akik a gyógyításban tevékenykednek és ebből élnek, nem lehetnek érdekeltek abban, hogy a betegségek eltűnjenek, és az emberek tömegesen felfedezzék az öngyógyítás erejét. Konteó vagy nem konteó, ez az igazság. Ha paradicsomot árulok, de senkinek nem kell, felkopik az állam.

Ezzel elérkeztünk a jelen valóságához. Van egy egyre szélesebb, a hivatalos eljárásokkal szemben bizalmatlan – képzettség szempontjából vegyes – réteg, szemben velük pedig a tudományos eredményekre támaszkodó, és a tudományos konszenzusban maximálisan bízó, többnyire képzett értelmiség. Mivel a nagy lexikális tudású, sokat tanult értelmiségi réteg tökéletesen tisztában van a tudás megszerzésének embert próbáló természetével – i.e. éveken keresztül értelmező szótár terjedelmű szakkönyvek tudásanyagának megtanulása éjszakákon át -, ezért számukra egyértelmű és logikus, hogy bármilyen hivatalos protokollal szembeni szkepticizmus kizárólag a képzetlenség és tudatlanság következménye lehet. (Erre a tényre való reflexióként született az Értelmiség észvesztése c. írás, egy egyébként értelmiségi ember tollából.)

Van-e mégis közös nevező?

Véleményem szerint a megoldás az egymás felé való elindulás.

A bizalmatlansággal küzdő embereknek fel kell ismerniük, hogy a rendszerben dolgozó szakemberek kiszolgáltatottak. Az orvosoknak, kutatóknak a magas szintű és folyamatos továbbképzésüknek köszönhető, bővülő tudásuk erősíti azt a világképet, amit az egyetemen is tanultak. Ez szükségszerűen azzal is együtt jár, hogy meg van kötve a kezük, és csak olyan kezelési módszereket használhatnak, amit “felülről” jóváhagytak. Sokan akkor sem tehetnek semmit, ha felismerik a rendszer korlátait, vagy kezelési módszerek ellentmondásait / hatástalanságát. A túléléshez pénz kell, és nem mindenkinek való a vállalkozói lét, amelyben viszonylagos szabadsága van (és még ott sem mondhatod egy általad tapasztaltan hatékony szerre, hogy gyógyítani képes, amit nem hagyott jóvá a hatóság). A “rendszerellenes” gondolkodóknak továbbá azt is látniuk kell, hogy ugyanez az egészségügyi / egészségipari rendszer az életük megmentésére is alkalmas számos esetben, még akkor is, ha ez a rendszer a krónikus vagy járványos betegségek kezelése terén elfogult, és csak a saját megoldásaiban bízik. Ha van olyan nem hivatalos de bizonyított módszer, aminek a hatékonyságában bízunk, akkor tanulmányozzuk azt, és gyűjtsünk pozitív tapasztalatokat, majd szeretettel és megértéssel ajánljuk azok figyelmébe, akik szakemberként ennek hasznát vehetnék. Lesz, aki nyitott lesz és lesz, aki nem. Tegyük meg, amit tudunk, a többin ne mérgelődjünk, és legfőképpen ne ítélkezzünk. (Mivel a hivatalos orvosképzés eléggé egyoldalú, ugyanakkor hatalmas mennyiségű tudásanyag elsajátítását követeli meg, ezért az alternatívnak nevezett gyógymódok irányba való nyitás nem könnyű. Gondoljunk csak a fent említett Pasteur és Béchamp közötti tudományos szembeállásra. Ha Béchampnak van igaza, feje tetejére áll a világ…)

Lényeges kitérnem itt arra, hogy a rendszerrel szembeni bizalmatlanok egy jelentős részének nem biztos, hogy elegendő tudása van ahhoz, hogy önmagát meggyógyítsa, s itt nem is elsősorban lexikális ismeretekre gondolok, hanem a mélyen gyökerező hitvilágra. Amíg a tudatalattidban működik az a régi program, hogy a gyógyuláshoz gyógyszer kell, és nem kellő bizonyossággal állsz a természet működésének bölcsességéhez (i.e. a betegség az egyensúlyból való kibillenésem jele), addig lehet, hogy rosszabbat teszel egy-egy gyógymód elutasításával. Ismerek olyanokat, akik daganatos betegségük megjelenésekor elutasították a kemót, hogy ne mérgezzék őket, aztán szépen meg is haltak. Az ilyen esetek pedig a fősodor tudományának követői számára bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozólag, hogy az alternatív megközelítés zsákutca. Nehéz bevallani önmagamnak azt, hogy nem tudom milyen tudatossági szinten állok, s ez elegendő-e ahhoz, hogy pl. legyőzzem a rákot pusztán azzal, hogy ismerni vélem a mögöttes folyamatokat, a daganat kiváltó okát.

A modern tudományban bízók számára a bizalmatlan réteggel való kapcsolatteremtésben a megoldás a kíváncsiság és ugyancsak a megértésre való törekvés. Az emberek nagy többsége nem rendelkezik tudományos ismeretekkel, de a saját teste egészsége, és az engedélyezett beavatkozások fölött veleszületett, elidegeníthetetlen jogai vannak. Aki megtapasztalta, hogy egy gyógyteától vagy homeopátiás gyógyszertől meggyógyul, annak ne azzal jöjjünk, hogy “a tudomány bebizonyította ezek hatástalanságát”, mert az kontraproduktív. Továbbá, érdemes elgondolkodni azon, hogy a növekvő bizalmatlanságnak milyen egyéb okai is lehetnek a tudatlanságon kívül. A kovid oltás körüli bizalmatlanság elsősorban nem a konteók miatt terjed, hanem azért is, mert egyre több olyan ember van világszerte, aki – vagy akinek valamelyik ismerőse – kért oltást, de azóta már megbánta, mert annak valamilyen kellemetlen mellékhatása lett. (Elég csak megnézni ezt a fórumot a FB-on, ami egyáltalán nem oltásellenes.) Sokan rengeteg időt töltenek a fősodorból kitiltott, vagy nevetségessé tett szakemberek véleményének meghallgatásával, melyekben hajmeresztő dolgokról számolnak be. (Itt van pl. egy interjú egy brit temetkezési vállalkozóval.) Fel kell tételezni, hogy a bizalmatlanság oka a szakmai vélemények különbözőségéből is fakad, vagy abból, hogy valaki tényleg rengeteg időt tölt a járványkritikus szakmai vélemények vizsgálatával. A dolgok nem feketék vagy fehérek, a bizalmatlanság nagyon sokszor hosszú kutatómunka eredménye. Ne feledjük, hogy a tudománynak csak “mai állása” van, végleges állása nincsen, mert a megismerés folyamatos. (A nem materiális megismerés is.)

Megnehezíti az egymáshoz való közeledést, hogy a világképünkhöz való ragaszkodás miatt elsősorban azokat az információkat keressük, amelyek a saját hitrendszerünket támasztják alá (ezt angolul “confirmation bias”-nak hívják). Ez azonban viszonylag nehezen tud megváltozni (gondoljunk csak a vallások, politikai meggyőződés különbözőségeire), és általában valami komoly krízis kell ahhoz, hogy az ember a korábbitól merőben eltérő világképet kezdjen el kialakítani önmagában. A változás azonban állandó, így nem szabad feladni az értelmes, előremutató, valódi tényeken és tapasztalatokon alapuló vitákat, ugyanakkor szeretettel és megértéssel álljunk a másik véleményű ember felé. Ismerjük fel, hogy a saját véleményünk jelentős része SEM a sajátunk. ?

Végezetül van még itt valami. A véleményformáló gazdasági és politikai hatalom számára a legfontosabb a megosztottság. Divide et impera. (Oszd meg és uralkodj.) Egy egységes, véleménykülönbségei ellenére összefogó, vele született jogaiért kiálló, gondolkodó emberekből álló társadalom veszélyes ellenfél, ami bármikor szembefordulhat, és akár le is válthatja a mindenkori hatalommal bírókat. Képzeld csak el, hogy van egy jól működő vállalkozásod, majd bejön a piacra valaki, aki jobb és olcsóbb terméket / szolgáltatást értékesít nálad. Ha az eddigi eredményességednek köszönhetően vagyonos lettél, akkor egyszerűbb a másikat kicsinálni, mint a saját termékedet / szolgáltatásodat jobbá tenni. Létrehozol egy szembenállást, egy fals narratívát és mindenhol világgá kiabálod azt. Probléma “megoldva”. (Ezt csinálják!)

Az emberek egymásnak ugrasztása ellen az egyetlen megoldás a közös nevező irányába való elindulás, és az igazságra való törekvés közös szándéka. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian emberek vagyunk – rövid ideig élő átmeneti lények a fizikai testünkben -, akik értelmet és boldogságot keresünk az életben. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kényszerítjük rá egymást a másik véleményének, politikai akaratának, vagy pl. a kezelési módszereinek az elfogadására, hanem nyitottan, kíváncsian közelítünk meg mindent, ami az életünk része, és értelmes, érvekkel teli vitákat folytatunk egymással. Fogadjuk el, hogy nincs olyan, hogy “mindenkire jó sapka”, akármennyire is ezt erőlteti a tudomány. Az emberek különbözőek, más-más “csomagokkal” (értsd transzgenerációs traumákkal) érkezünk, minden ember személyes felelőssége önmaga megismerése, a saját megélhetésének biztosítása, gyermekeinek felnevelése, és ide tartozik a betegségekre való fogékonyságának csökkentése is. “Segíts MAGADON és az Isten is megsegít.”

Véleményem szerint az ún. összeesküvés elméletek azért is születnek meg és terjednek el – amellett, hogy az elit is létrehoz egy csomót, hogy összezavarjon minket -, mert a hatalom birtokosai hazudnak a valóságról az emberek fölötti kontroll megtartása végett, az emberek pedig egy idő után rájönnek erre (megérzik!), és hipotéziseket állítanak fel arról, hogy mi is lehet az igazság. S mivel mindig lesznek olyan emberek, akiket nem lehet megvenni, mert morális elvek szerint élnek, ezért az igazság elkerülhetetlenül kiderül egy idő után. A hatalom számára ezen a ponton az egyetlen kiút a fals narratívák, ellentétes információk elterjesztése, melyeken való vitatkozással megint egymással szemben álló táborokat hoznak létre, s így a megosztottság által elterelődik a figyelem a hazugságról, ami a konteót életre hívta. Örök körforgás ez, de ennek egyetlen tényleges gyógyszere az IGAZSÁG MEGISMERÉSÉRE VALÓ TÖREKVÉS.

Ha egyszer eljutnánk oda, hogy a moralitás, az igazság és az elfogulatlan (valódi) tudomány mentén szerveződne az életünk, úgy tűnnének el az életünkből a konteók (valószínűleg), mint az ember lelkéből az őszinte megbocsájtás után a harag.

Létezik-e szabad akarat?

Szerző: Józsi bácsi | aug 1, 2014 | Blogbejegyzések 2011-2014

Létezik-e szabad akarat?

Kevesen vagyunk az útkeresők között, akikben a fenti kérdés – ha csak futólag is – de nem jelent még meg. A kérdés megválaszolása már csak azért is lehet fontos, mert a válasz minősége és az ahhoz kapcsolt személyes érzelemcsomag meghatározza életünk megannyi pillanatát. Az is lehet, hogy ennek körbejárása egy lehetséges választ ad a “Ki vagyok én? Miért vagyok itt?” kérdésekre. 😉 Ha az a bizonyosságunk, hogy van szabad akarat, akkor könnyebben leszünk motiváltak a céljaink elérésére, ha viszont az eleve elrendelésben hiszünk “DNS szinten”, akkor jellemzőbb lehet egy rezignált (=beletörődő) hozzáállás. Hiszen ha úgyis minden meg van írva, akkor mit erőlködjek?

Melyik lehet az igaz? Szabad vagy nem szabad?

Szokták mondani, hogy ahány ember van a Földön, annyi igazság létezik, egy barátom pedig azt mondja, hogy egy vitában 3 nézőpont van jelen: “Van a te verziód, az én verzióm és van az igazság.” Szerintem véleményből (személyes valóságból) lehetséges csak 7+ milliárd a Földön, de az abszolútumnak egyetlen igaz iránya van. S a legnagyobb alázattal én úgy érzem, hogy az abszolút igazságot is meg szabad kísérelni megközelíteni a személyes valóságomon keresztül. Hékás Józsi, már meg is válaszoltad a kérdést! A megkísérlés szándékának felhasználására senki nem kényszerít téged, hanem szabad akaratodból teszed! Hmm, azért ez nem ilyen egyszerű. 🙂 Na nézzük akkor:

A spirituális nézőpontok jelentős része vallja azt, hogy valójában nincsen szabad akaratunk. Minden, ami történik velünk, így vagy úgy meg kell, hogy történjen és a viták során leggyakrabban az az érv szokott megjelenni ennek kapcsán, hogy “ha nem kellett volna megtörténnie, nem történik meg.” A valóságban nincsen jó vagy rossz, minden a VANság része, s ahogy a tiszavirág is csak 3 órán át él, így mindannyiónk életében is fut egy adott program, mely meghatározza, hogy milyen tapasztaláskon kell keresztül mennünk és pl. hogy meddig élhetünk. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgok természetét, a valóság teljes szívvel történő “átölelése” és elfogadása az egyetlen értelmes út, a szenvedés ugyanis mindig akkor lép fel, ha a történtek ellenére egy olyan valóságot írunk (a fejünkben és a szívünkben), amelyben más – vagyis az óhajtott realitás – megy végbe a ténylegesen tapasztalt megélések helyett. Szenvedés = az óhajtott valóságra szánok minőségi figyelmet ahelyett, amit éppen megtapasztalok. (Magyarul: pl. Sietség közben éppen a piros jelzésre érek a lámpához és az önmagammal szembeni kommunikációban inkább a szenvedést választom azzal, hogy arra koncentrálok ami nem történt meg, i.e. “Miért nem értem át a zöld jelzésen??? Áááá!” 🙂 ) Az öngerjesztő szenvedés felismerése és a “VANság beemelése” egyébként nagyon sokat segít a stressz okozta betegségekből való gyógyulás esetében.

Ebből a nézőpontból következik az is, hogy pl. a 2014. július 17-én az MH17-es jelzésű, rakétával lelőtt maláj utasszállító utasainak, vagy a közúti balesetben ártatlanul(!) meghaló utazóknak és pl. a 8 évesen szörnyű kínok közt szenvedő daganatos gyermekeknek az az előre elrendeltetett sorsa, hogy (rajtuk keresztül a Teremtő tapasztalatszerzési szándékából) a fizikai valóság eme szegmensét megtapasztalják és bármennyire is szomorú, ez így van jól. Véletlen pedig nem létezik. Elnézést kérek, ha egy kicsit sarkítok ennek kapcsán, de a megváltoztathatatlan VANság többé-kevésbé erről szól, hiszen bármi is legyen egy szerencsétlen kimenetelű esemény oka, nem lehet nem megtörténtté tenni, vagyis VAN. (Az egyedüli, ami megváltozhat az az, amit mi a történtekről gondolunk. Az angol nyelvben pl. a represent (reprezentál) szó a jelenbe hozásra is utal – RE-present -, amit mi kép-viseletként fordítunk, márpedig a viselt képet nézhetjük másként is.) Azt mondják az okosok, hogy az egyedüli részünk, amelyik nem tudja elfogadni az “elképzelhetetlent” és a szörnyűséget, mint a valóság tökéletes részét, az az ego. Az élet jóllehet nagyon sokszor az ilyen eseményeken keresztül tanít meg arra, hogy értékelni tudjuk az élet megtapasztalásának csodáját (amíg tart), vagyis ha az ego küzdelmein és alternatív sztoriján (=ragaszkodunk ahhoz érzelmileg, amit szerettünk volna ahelyett, ami lett) túljutunk, a krízisből előbb-utóbb katarzis lesz.

“Deterministának vallom magam. Mint olyan, nem hiszek a szabad akaratban. A zsidók hisznek a szabad akaratban. Ők úgy gondolják, hogy az ember saját életét alakítja. Filozófiai szempontból ezt a doktrínát elutasítom. Ebben a vonatkozásban nem vagyok zsidó.”
Albert Einstein

Az ezzel szembenálló, sokkal materiálisabb nézőpont képviselői szerint (ugye milyen érdekes szó ez a kép-viselő, egyértelműen mutatja, hogy egy, a valóságról alkotott elképzelés birtokosa, s nem azonos azzal, aki maga az ember; ugye milyen csodálatos teremtés valójában az a fideszes, jobbikos, mszp-s politikus, ha leválasztjuk az elmeműködését róla? 🙂 ) mindennek az alapja a szabad akarat, hiszen senki sem tilthatja meg egy embernek, hogy azt gondoljon és bizonyos – kemény munkával és állhatatossággal tágítható – kereteken belül azt tegye, amit csak akar. (Most tekintsünk el attól, hogy Észak-Koreában és pl. Gázában mi a helyzet, ott ez picit bonyolultabb.) Megfelelő gyermekkori motivációval és példamutatással simán “nevelhető” egy gyerekből tudós, aki aztán szabad akaratából fantasztikus dolgokat fedez fel az emberiség számára, motiváció és támogatás hiányában pedig ugyanebből a szabad akaratából hajléktalan is lehet. Mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Néhány évvel ezelőtt szó szerint faltam az ún. önfejlesztő sikerkönyveket. Rengeteget tanultam belőlük pszichológiából, hozzáállásból, üzleti etikából, online és offline eladástechnikából, és még sorolhatnám. Ezekben a könyvekben megosztott személyes élettörténetek kétségtelenül bebizonyították számomra, hogy ha egy ember elhatározza magát (=húz egy határt a korábbi ambíciói, vagy annak hiánya és az új tervek közé), akkor nagyon sok mindent el tud érni, amit szeretne. Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is említettem, én pl. 25 évesen kitaláltam, hogy el akarok menni hátizsákkal körbeutazni a Földet, ezért szenvedéllyel áthatott szabad akaratomból – a szüleim támogató egyetértése nélkül – külföldre költöztem, ahol aztán 3 évig keményen dolgoztam heti 6 napon át 12 órákat, s a végén tettem egy 13 hónapos földkerülő túrát 21 országon keresztül. Ez vajon szabad akaratból történt vagy ez is előre elrendeltetett? Ha ez utóbbi, akkor miért nem csinálja meg ezt minden ember, aki erre vágyik? (Hozzáteszem, hogy sok-sok mindent viszont nem tettem meg, amit megtehettem volna, vagyis a motiváltságunk fenntartása egy adott területen még nem tesz minket feltétlenül sikeressé! Lásd testileg önmagukat elhanyagoló milliárdosok.)

Emlékeztek még a Rocky c. filmben erre a jelenetre?

Ahogy Yoda is mondta a Csillagok háborújában: “Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!”

A modern világban sikeresnek tekintett állapot egyik kulcsa még az is lehet – mint mondják -, hogy lemásoljuk a már sikeres emberek azon cselekvési és gondolkodási(!) mintáit, amelyek az eredményeik eléréséhez vezettek. Lásd a Kentucky Fried Chicken gyorsétteremláncot megalapítő Sanders ezredes, aki a hadseregből történő nyugdíjazása után, 62 évesen közel több száz vendéglátó egységet keresett fel, hogy eladja a fantasztikus sült csirkés receptjét, de eleinte senkinek nem kellett “a tuti”, míg aztán egy helyen igent mondtak, ezt követően pedig egyre több helyen álltak be a sorba. Az állhatatosság és Sanders ezredes önmagába és termékébe vetett bizonyossága meghozta a gyümölcsét. Aki pedig hozzá hasonlóan hisz a saját termékében / szolgáltatásában és hajlandó annak megismertetéséért tenni is – ennek ma többek között az online és offline marketing az útja -, az nagy valószínűséggel eléri, amit szeretne. (Bár érdekes, hogy ma már az étteremláncot mindenhol csak KFC-nek hívják és a táblákra is a rövidítést írják rá, mert az egészségtudatosság útján lévő USA-ban nem hangzik túl trendin, hogy valami “fried”, azaz olajban kisütött. A gyümölcs tehát “rohadni kezdett” egy picit, de ‘ügyes’ marketinggel ez ellensúlyozható…)

A szabad akarat megfelelő figyelemmel történő mozgásba hozása mégis úgy tűnik tehát, hogy igenis alakítja az életünket, s tovább megyek, mások életét is. Ha ugyanis én fel- vagy megtalálok egy forradalmian új energiaforrást és el tudom jutattni a tömegekhez (és közben nem tesznek el láb alól), akkor nagyon sokat teszek / tehetek a Föld minden lakójáért. A mozgásba hozásnál pedig – ahogy már sokszor említettem – a legfontosabb az, hogy éberséggel és lehetőleg metafizikai ismeretek birtokában történjen meg, mert ha erre nem figyelünk, akkor akaratunk ellenére könnyedén okozhatunk rombolást és szenvedést. Erre példa az atombombát feltaláló magyar fizikusok Szilárd Leó vezetésével, akiknek egyébként az atomenergia jószándékú felhasználására irányuló munkáján kívüli, békésnek hitt törekvései egy nap – félő, hogy atombomba formájában – elpusztíthatja az emberiséget, ha a világ jelenlegi vezetői nem tesznek le az egész planétát irányító terveikről. (A mellé(rend)elt (társ)adalom c. írásomban elmélkedtem egyet arról, hogy szerintem a bibi abból fakad, hogy olyanok irányítanak, akik számára a ‘metafizika’ csak egy újabb, felelősséggel nem járó szó a lexikonban. Egy remek elgondolkodató film a témában, amit szívből ajánlok az 1990-ban készült Szellemi barangolás.)

“Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes ember. Nézz körül, hogy mennyien szeretnének többet kiszedni az életből, mint amennyit beletesznek. Egy értékes ember többet ad, mint amennyit kap. Legyél kreatív, de vigyázz, hogy amit létrehozol ne váljon átokká az emberiség számára.”
Albert Einstein

A két nézőpont képviselőinek “összecsapása” a szabad akarat terén azonban igazából itt indul, hiszen spirituális megközelítéssel bármilyen szabad akaratból elkövetett sikeres / sikeresnek tűnő cselekedet kódolva van az emberben meglévő végtelen potencialitás szintjén, vagyis bármire rá lehet azt mondani, hogy azért történt úgy, ahogy, mert a végtelen lehetőségekből éppen “ez a potencialitás akart megnyilatkozni”. Meglátásom szerint érdemes elkezdeni összefésülni ezt a két valóságképet és észrevenni, hogy mindkét tábor ugyanarról beszél, csak az “egyik az elefánt első lábát fogja, a másik meg a hátsót”. 🙂

Az eleve elrendelés és a szabad akarat közös nevezője bennünk van és felismerésre vár.

A spirituális nézőpont képviselői szerint a lélek választja ki (talán az eleve elrendelés alapján?) a saját szüleit (=azt, hogy gyerekként hová akar / kell neki leszületnie) és legyenek a körülmények bármennyire kihívással teliek, neki pontosan arra a megtapasztalásra van szüksége, amibe belekerül. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, de itt most nem is ez a lényeg. A helyzet az, hogy van, akinek az ölébe hullik a gazdagság, mások pedig a mélyszegénység osztályrészét kapják. A történet ott lesz érdekes, hogy mi van akkor, ha az egyébként anyagi szegénységben élő szülő, aki egész életében fizikai munkát végzett és a felmenői is ezt tették, felfedezi a gyermekében a tehetséget a művészetek, vagy a tudomány iránt és éberséggel úgy dönt, hogy szeretné a saját gyermekét arra motiválni és segíteni, hogy legyen “több” őnála, vegye fel a kesztyűt és tanuljon, gyakoroljon minél többet? Ha a szülő nem döntene így, akkor a gyerek nagy valószínűséggel az ő példáját követné, ahogyan ő is a saját szüleitől látta a követendő életmódot. (Vagy pl. Sting, aki úgy döntött, hogy a vagyonát nem hagyja a gyerekeire, “kaparják csak ki saját maguknak a gesztenyét”. Aztán arra is van ritkán példa, hogy valaki a gazdagság ellenére lemond az anyagi javakról és elvonul a világtól.) Szóval miért dönt másként a szülő? Vagy miért dönt másként a gyerek?

Van-e tehát szabad akarat?

A kérdésre egy többnyire bal agyféltekés neveltetés után egyértelműnek tűnik a válasz, de egyre több tudományos kísérlet mutat abba az irányba, hogy az nem a tutibiztos igen. Hiszen az a gazdag, életesemények megélése általi, érzelmi tapasztalattal áthatott gondolat-folyamat és elmeműködés, ami a szülőt arra sarkallja, hogy a saját csemetéjét egy másfajta, a sajátjától elértő minőségű élet megtapasztalására ösztönözze, nem biztos, hogy csak a saját életéből fakad. (Ahogy említettem, ezt tudományosan is kezdik [angol nyelvű cikk] egyre több helyen alátámasztani. Erről szól az epigenetika is!)

Szerintetek a komoly vagyont felhalmozó családok saját gyermekeik számára miért keresik a hasonló anyagi helyzetben lévő párokat? A válasz elsősorban nem az, hogy azért, hogy megmaradjon az “összegürizett” pénz (és nehogy már egy csóringert odaengedjenek a zsírosbödönhöz), hanem azért, mert ezek a családok egy bizonyos szinten beavatottak (erre is valók a Szabadkőműves páholyok többek között, hogy az ilyen emberek közelebbről megismerhessék egymást), és tudják, hogy a hasonlóan “kódolt” – kitartást, lojalitást, tanulási szándékot, stb. tartalmazó – információhalmazzal felvértezett utódok nagyobb valószínűséggel viszik tovább a “kiérdemelt kiválasztottságot” (=hatalmi pozíció), ami mellesleg azért is fontos, mert az egónak szükséges a létezésének értelmét, íly módon a “halhatatlanságot” beemelni. Ha az utódok tovább viszik, amit létrehoztam, volt értelme az életem céljának. (Ez akkor is igaznak tűnhet többé-kevésbé, ha az összeboronált utódok háborúból – és így mások szenvedése és halála által – meggazdagodó szülők gyermekei, hiszen mind a gondolkodásminta, mint az értékrend hasonló, így “nincs veszély az elbukásra”, bár az is kétségtelen, hogy vannak, akik rájönnek a felmenőik metafizikai tévútjára, aminek következményeként éber szeretettel és igazsággal átírják a saját sorsukat, meghaladva ezzel a jó “öreg” karmát.)

A gondolatmintáinkat és a génjeinkben hordozott információhalmaz világhoz való hozzá-állásának egy jelentős részét (hogy pontosan mennyit, az tudományosan egyelőre még nem kideríthető) felmenőinktől is kapjuk bennünk futó adatok formájában, magyarul: az, ahogyan döntéseket hozunk / a velünk történő eseményekre reagálunk függ a nem tudatosan öröklött információhalmaztól is, amely anyától / apától, nagymutertől / dédfatertől jön, s ezeknek az adathalmazoknak a saját életünkben megnyilvánuló működését (bizonyos esetekben mindenképpen) nekünk kell, vagy legalábbis érdemes kideríteni. (Erről szólnak az érzelmi konfliktus megfejtésére irányuló, gyógyításban segítő természetes módszerek is, mint a GNM vagy a Recall Healing, melyek adott elváltozásokat a saját életünkből / felmenőktől hozott programok, életsztorik kibogozásával igyekeznek helyrebillenteni és az EGÉSZségbe visszakormányozni.)

A szabad akarat elsősorban azt kellene, hogy jelentse, hogy szabadságom van – metafizikai ismeretek megszerzése által – jól dönteni. Mindannyiunkban vannak felmenőktől hozott (tudatos megfigyelés nélkül automatikusan lefutó, “eleve elrendelésből” fakadó) érzelmi programok, de ezek nem determinálják végérvényesen, hogy az én életem milyen lesz, hanem megfelelő éberséggel lehetőséget nyújtanak arra, hogy megértsem a saját működésemet, majd kibogozzam és meghaladjam azt, ami korlátozza a teljességem elérését, legyen az egy beteljesült küldetés/hivatás megélés, vagy “csak” egy egészségben eltöltött élet. (Ebben segíthet egy helyesen megállapított asztrológiai képlet, mert az olyan, mint egy térkép: utat mutat, hogy 12! bolygó erőterében mi a személyes karmikus, önmeghaladásra szánt sorsunk. Egy bulvár horoszkóp csak Napjegyet és az Aszcendenst vizsgálja hanyag felületességgel, de az olyan kevés, mint mackósajtban a brummogás!) S ha ezeket kibogozzuk, akkor még az is elképzelhető, hogy a “véletlen máshogy dobálja elénk” a következő útelágazást.

A környezetünkre adott válaszreakciók és a saját életünkben, szabad akaratból hozott döntések mögötti figyelem minősége (=ez határozza meg a “teremtés” minőségét), illetve annak gyökerei a felmenőink érzelmi történeteiben is fellelhetők tehát, így a megértésben sokat segíthet, ha a saját őseink életéről és sorsáról tudunk egy s mást, mert egyáltalán nem kizárt, hogy “nagyanyó beteljesületlen vágyai / kiábrándultságból fakadó fásultságának” megfejtése olyan felismerésekkel gazdagítja a saját életemet, melynek hatására a szabad(nak vélt) akaratomat szenvedélyből fakadó jó döntések meghozatalára leszek képes használni. Például rájövök, hogy miért vonzódom a káros szenvedélyek iránt “szabad akaratból”, vagy pl. miért vonzódik egy ember a saját neme iránt. (Erről írtam legutóbb.)

Nem érdemes elfelejteni tehát, hogy a gondolatainkért és cselekedeteinkért felelős, elménkben futkározó program-adatcsomag egy része hozott anyag, így az, hogy a vélt szabadságunkból fakadó szabad akarattal mit kezdünk, nagyban függhet attól, hogy ténylegesen ismerjük-e a saját “komputer-programunk” működését.

Mire lehet ezt az egészet használni komám?

Leginkább arra, hogy alázattal legyünk saját magunk irányította “működésünk” és mások szabad akaratból fakadó (sok esetben tudattalan) működése iránt is. Vajon miért így működik ez a csávó? Miért morcos állandóan? Miért akarja a hatalmat, a pénzt? Szabad akaratából miért ezt a viselkedést választja? Biztos, hogy szabad akaratából választja, vagy inkább valami tudattalan működés eredményeként? És én? Miért panaszkodunk mi magyarok sokat szabad akaratunkból? Milyen érzelmi (=történelmi) programot nem akarunk átírni ahhoz, hogy meglássuk önmagunkban a örömteremtő morfondírozás csíráját? A döntéshozatal a mindenkiben meglévő forrás-energiából fakad, az érzelmi-értelmi viszonyulás és a kapcsolódó cselekedetek viszont nem elválaszthatók attól a programtól, amit önmagunkban hordozunk. Magyarul: amit és ahogyan teszünk, annak mindig olyan oka is lehet, amivel nem vagyunk tisztában. Viszont ha felismerjük a programból fakadó kivetítéseinket (pl. azt, hogy tudattalanul elszakítom magam mindentől, amit nem tudok önmagamban elfogadni), akkor rájövünk, hogy a szabad akaratot azért kaptuk, hogy ebből a hatalmas emberiségnek nevezett megzavarodott masszából egy tudatos és saját teremtő felelősségével tisztában lévő egységet kovácsoljunk.

Persze ez a bölcselkedő eszmefuttatás látszólag nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor miért háborúzik olyan sokat az ember, és miért gyilkoljuk egymást – akár csak szavakkal is – szabad akaratunkból, azonban ha egy picit a dolgok mélyére nézünk, azonnal észrevesszük az elefántot a nappali közepén, hogy tudniillik a puska túloldalán mindig olyanok húzzák és húzatják meg a ravaszt, akik lelkében és elméjében futó program az éber szeretet hiányából fakadóan még nem jutott el odáig, hogy megpillantsák a kulcslyukon bevilágító fényt, mely azt üzeni: EGYEK VAGYUNK. (Itt említem meg, ha már úgyis szomorú aktualitása van, hogy örömteli látni izraeli katonákat, akik inkább a bebörtönzést választva egyre nagyobb számban tagadják meg a katonai szolgálatot! Példák erre itt és itt és itt. Így történik a változás. Csakis így.)

A tudatos lelki és szellemi egység, ami a végső cél lehet az út végén(?) pont azért érhető el nehezen (az igazi eredményt sose “adják” könnyen), mert a forrás-energia metafizikai működésének (=nem a világot, hanem önmagamat kell rendbe tenni a teremtés törvényeihez való igazodáshoz) megértése nélkül szeretnénk a megváltást.

Segítsünk egymásnak megérezni, hogy a folyamatos programként íródó szabad(?) akarat önmagunk meghaladásában nyújtja a legnagyobb katarzist, s ha ezt egyszer felismerjük, teljesen mindegy lesz, hogy kinek van igaza.

Ha ide eljutnánk, azt hiszem már “csak egy kávét” kérnék. 🙂

MelléRENDelt TÁRSadalom

Szerző: Józsi bácsi | okt 31, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

MelléRENDelt TÁRSadalom

Ha megállunk egy pillanatra és szemügyre vesszük a világ hatalmi felosztását, azonnal szembeötlő, hogy valami bibi van. Nem kerek a történet. Tiszta sor, hogy egy tudatosságot nélkülöző társadalomban szükség van erős kezű, határozott vezetőkre, különben (sajnos nagy valószínűséggel) előbb-utóbb anarchia lenne mindenhol. Az is igaz, hogy a hatalmi piramis alját “támasztó” széles tömegeknek sem tudása és rálátása, sem érzéke nincsen ahhoz, hogy vezetői döntéseket hozzanak, hiszen a legtöbben a saját életük(!) puszta élvezetére szeretnének berendezkedni, abból pedig a szó modern értelmében nem lesz fejlődés. Nem lehet mindenki a piramis csúcsán, mert kellenek azok, akik valódi (érték)teremtéssel foglalkoznak “odalent”, míg a “fejesek” kigondolják, hogy mi a tuti. Egy jól szervezett és metafizikai szempontból is tiszta TÁRSadalmi RENDszer feltétele az, hogy határok nélküli “kasztokba” rendeződjünk. Nézzétek csak meg hogyan szerveződnek a családokban élő(!) háziméhek és egyből érthető lesz ez a nézőpont. Egy liberalizálódó világban “kasztokról” beszélni akár istenkáromlásnak is tűnhet, de ki fogom fejteni ebben az írásban, hogy szerintem miért logikus és tiszta ez a közelítés, ha van mögötte tudatosság és szervezettség.

Indiában kasztrendszer működik kb. Krisztus előtt 1000 óta, mindenkinek “megvan a helye” a társadalomban. (Legalábbis ez az elképzelés a történet mögött.) A kasztrendszerben vannak – alulról felfelé – sudrák (dolgozók, szolgák), vajsják (kereskedők, földművesek), ksatriják (harcosok, katonák) és bramanák (szellemi vezetők, papok). Egy ilyen tradicionálisan felosztott társadalmi rétegződésben minden kasztnak megvan a saját feladata a társadalom rendjének megtartásában. Amennyiben az adott kaszthoz tartozó emberek képesek kiteljesedni a saját feladatukban, a társadalmi rend és elégedettség alapvetően garantált. A tapasztalat azonban az, hogy ezt a rendet mégsem képes a kasztrendszer megteremteni, mert a piramis-szerű rétegződés alapja az, hogy ki hová születik (pl. aki sudrának születik azt örökre sudrának tekintik) és nem pedig az, hogy ki hová való ténylegesen, beleértve azt is, hogy a “szintek” közötti átjárás lehetséges, mert a szellemi szintet nem feltétlenül a származás determinálja de még csak nem is az intellektuális fejlettségi szint.

Na de Józsi bácsi baz+, mi az, hogy “ki hová való”? Rasszista vagy?

Tudom, ilyenekről beszélni ma nem annyira “pí-szí” (PC), azaz politikailag korrekt, de engedelmetekkel az eszmefuttatás következtetéseinek érdekében ettől most eltekintenék. 🙂

Pont egy évvel ezelőtt járt nálunk egy Indiában született és felnőtt koráig ott nevelkedett barátunk, aki már 7 éve New Yorkban él, és sokat mesélt az indiai helyzetről. Elmondta, hogy ő ksatrija család gyermeke és 25 éves volt, amikor a nagyszülei (akik őt felnevelték) kinéztek neki egy ugyancsak ksatrija családból származó férfit és hozzá kellett mennie feleségül. A lánynak ez nem igazán tetszett, de az elvárásoknak meg kellett felelni, s bár a frigy egy időre létrejött, végül közös megegyezéssel elköszöntek egymásról. A srác Indiában maradt, a lány előbb Japánba, majd az USA-ba költözött. Ha európai fejjel belegondolunk egy ilyen megrendezett házasságba, kiráz bennünket a hideg. Ugye? Az ő fejükkel gondolkodva azonban némileg érthető ez a lépés, egyrészt azért, mert már régóta ezt vélik működőnek, másrészt pedig az a feltételezés eme “barbár” gondolkodás mögött, hogy a megfelelő szellemi háttér lényeges abból a szempontból is, hogy egy adott szinten élő család mindig az adott szinten maradhasson. (A gazdagok sem véletlenül házasodnak gazdagokkal…) Jelen vizsgálódásom tárgya azonban nem az anyagi szint fenntartásának taglalása, hanem az, hogy szellemi szempontból ténylegesen hová tartozunk.

Talán mindannyiunkkal előfordul néha az a helyzet, amelyben egy vitás helyzet során megállapítom a vitapartneremről, hogy “ő nincs azon a szinten, mint én”, s ezért tulajdonképpen nincs is értelme vitázni. Ilyenkor általában megnyugtatom magamat, hogy (bizonyára) én vagyok “magasabb” szinten és ő az, aki korlátolt :), pedig lehet, hogy épp fordítva van, és az is lehet, hogy nem kell egy szinten lennünk. A társadalom ugyanis attól lesz emberTÁRSak gyűjtőhelye, hogy az egyik ember a szellemi tudásával segíti a társait, a másik pedig azzal, hogy megfogja a lapátot. Egyik sem alább vagy feljebbvalóbb a másiknál, hiszen mindkettőre szükség van, az egyetlen valódi értéke a tevékenységnek és energia-kiáramoltatásnak a szándék és annak mögöttes igazsága. Ki mondja / teszi és milyen szándékkal? Ebből a szempontból vizsgálódva pedig egy igazán sikeres ember nem csak a szellemi “kaszthoz” tartozó egyén lehet, hanem egy egyszerű dolgozó is, akit a tisztesség, a szeretet és legfőképpen az igazság vezérel mindabban, ami által hatással van a világra.

Mégis miért olyan fontos ez?

Sokat gondolkoztam azon az életem során, hogy az egyes tevékenységeknek mennyi a tényleges értéke és hová akarok én eljutni? Van-e olyan “szint”, amit érdemes megcélozni, vagy másképp kérdezve mit kell önmagamért megtenni ahhoz, hogy egy magasabbnak vélt szintre jussak? Egyáltalán jó lenne-e nekem ott fent, “magasan” vagy egyáltalán van-e olyan, hogy ott fent? A magasabbra jutást a mai világunk olyan kritériumok alapján méri ugyanis, ami szerintem nem feltétlenül felel meg a metafizikai szempontból TÁRSas együttélés igazságban történő megéléséhez. Ezzel a kijelentésemmel elsősorban arra szeretnék (magyarra lefordítva 🙂 ) utalni, hogy – enyhén szólva – nem mindig azok az emberek vannak a társadalom csúcsának nevezett pozíciókban, akik szellemileg is “megérdemlik” azt a kitüntetett helyet. Nem arról a mentális stabilitásról beszélek, ami a rátermettségből, a kemény munkából és a kitartásból fakad, hanem arról a szellemi szintről, amelyik tudja a különbséget a kronosz és a kairosz között. Mivel azt gondolom, hogy axiómának tekinthetjük azt, hogy minden egyéni gondolatunk és tevékenységünk hatással van az egészre (vagyis a pillangó effektus folyamatosan működik, akár szeretnénk, akár nem), ezért a hatalmi hierarchia felsőbb szintjein élőket legfőképpen a tevékenységeik metafizikai következményei alapján érdemes megítélnünk. Szolgálja-e a hatalmon lévők tevékenysége a TÁRSadalmat alkotó egyének életét, értéket adnak-e ők hozzá a mindenkori világrend(etlenség?)hez vagy mások megvezetésével akarnak előrébb jutni, és leginkább rövid, közép és hosszú távon építik-e a gondolataik, érzéseik és tevékenységeik a jelent és ezzel a jövőt, vagy rombolják-e azt? A másik, hogy mindezt ÉN hogyan teszem? Jogosan kritizálom “őket” vagy sem? Ugye háttérhatalom hiába van(?), valójában nem létezik, mert az én és hozzám hasonlók energiája kell az elnyomás működtetéséhez.

Ha ebből a szempontból megvizsgáljuk a hatalmi piramis jelenleg látható hierarchikus rendszerét, akkor világossá válik, hogy az egy mesterséges és erőltetett, valójában természetellenes formációja a TÁRSas berendezkedésnek, a szolgálathoz és az igazságban történő építkezéshez ugyanis semmi köze nincsen. A társadalom szerves részét képező, annak EGÉSZségét tekintve egyenlő fontosságú szintjeinek ugyanis az alapján szükséges “függő viszonyban” lenniük egymással, hogy a saját maga szintjén ki mit tud hozzátenni önmaga és mások igaz létezéséhez. Igaz módon vagyok-e buszsofőr, utcaseprő vagy egyetemi tanár? Betölti-e az én tevékenységem annak metafizikai küldetését? Az említett példáknál maradva buszsofőrként az utasokra és azok testi épségére a legmagasabb szintű figyelemmel ügyelek-e, az utca tisztítását a rend iránti tiszteletem hatja-e át és az egyetemi óráimat az igazság szellemében tartom-e meg? A tevékenységének metafizikai következményeivel tisztában lévő buszsofőr ugyanis kvázi magasabb szinten áll, mint a hatalmi rendszer esetlegesen téves ideológiáit okító egyetemi tanár. A minőséget és ebből fakadóan a tényleges “hierarchiát” az igazsághoz kapcsolt hozzáállásom és a tevékenységeim szándéka határozza meg. (Amit persze – sajnos – befolyásol a pénz alapján történő megbecsülés is, de csak azoknál akik a maslowi szükségletpiramis alsó szintje alatt vannak. Egy pénzközpontú társadalomban az alacsonyan fizetett munka sok esetben “alja” munkának tekintett, pedig nem biztos, hogy ez így van…)

Mi a fenét jelent ez, amiről itt povedálsz, Józsi?

Ahhoz, hogy a világ igazságban és szeretetben haladjon előre a tudatosság és a békés, tiszteletteljes együttélés irányába, ahhoz az kell, hogy felismerjem a saját feladatomat a saját szintemen és mindent az igazság szellemében végezzem el. Ha dolgozó vagyok, igazságban éljem meg annak minden apró feladatát és ha más szinten (nem magasabb, hanem más!) szeretném megtapasztalni a valóságot – akár kereskedőként, harcosként vagy szellemi emberként -, akkor a megfelelő kérdések felvetése mentén(!) haladjak előre a saját tempómban. Egy alacsonyabbnak vélt szinten lehetséges magasabb szintű igazságban létezni, mint egy magasabbnak vélt szellemi szinten, ugyanis a nagyobb tudással nagyobb felelősség is jár. Egy igazságban létező TÁRSadalom minden egyes szintje mellérendeltségi viszonyban van, mert az EGÉSZség feltétele a különböző szinteken élők harmonikus együttműködéséből és kölcsönös tiszteletéből fakad.

Az elmondottak tükrében mi az, amit tapasztalunk?

Ha megnézitek a jelenlegi világ berendezkedését, a legmeghatározóbb (“legfelsőbb”) szinteken a vajsják, vagyis a kereskedők állnak, akik nem szellemi emberek. Az a “király”, aki jól bánik a pénzzel (ami voltaképpen csak egy eszköz), mindenki más szolgasorsra jut. A sudrák (dolgozók = kis ember) valódi értékteremtését nem becsüli senki, a ksatriják valójában a vajsják szolgái, a braminokat meg sokszor csak kinevetik, mert tevékenységük közgazdaságilag nem hasznos. A dolgozók értéktelennek érzik magukat (mert anyagilag nincsenek megbecsülve) és ezért tárgyak birtoklásán keresztül próbálják visszaigazolni létezésük értelmét, a harcosok nem a szellemi rendet védik, hanem a kereskedők vagyonát (mert abban több a pénz!), a valódi szellemi vezetők meg nem kerülnek olyan politikai(!) pozícióba, hogy hatásközpontok legyenek és nagyon sokan közülük a napi túlélésükért küzdenek.

Nézzétek csak meg a háborúkat, a gazdasági válságokat, vagy a nyomorúság forrását. Ezek mind-mind abból fakadnak, hogy az egyes szellemi szintek szerepe felborult és olyanok irányítanak, akik nem értenek a TÁRSadalom EGÉSZségéhez, vagy éppenséggel érthetnének hozzá (ha lenne erejük szembenézni a hazug létükkel), de az számukra nem kifizetődő. Hiányzik a megfelelő szintű önismeret a saját tevékenységeim igazságban történő elvégzéséhez, a mellérendeltségi – kvázi függő – viszony tisztelete eltűnt (pedig a pénz nem ehető és csak addig vehetsz rajta bármit, amíg az azon megvásárolható valódi értékeket valaki előállítja), a szellemi közösségeket meg nincsen, aki összefogja, mert az már nem képvisel igazi értéket. (Most őszintén: milyen emberek azok a – valójában szaúdi börtöntöltelék – “lázadók”, akik a Szíriában élő, még arámi nyelven beszélő keresztény közösségek gyermekeit és anyáit megerőszakolják vagy vegyi fegyverekkel ártatlanokat ölnek halomra? Ők lennének az igaz harcosok, akik a gonosz(?) Assad ellen vállalják a mártír sorsot…?)

Mi tehát a megoldás (ha van egyáltalán)?

Mivel a világot én teremtem (és ezt mindenki ugyanígy teszi egyéni szinten), ezért először erre a kérdésre válaszolj (önmagadnak): Az a HIVatásom, ami a KÜLDetésem?

Ha a maslow-i szükséglet-hierarchia piramisa alapján döntöm el, hogy mivel szeretnék foglalkozni, akkor éberség nélkül belefuthatok abba, hogy a mindenkori világrend értékrendje szerint választok magamnak HÍVatást (nem pedig az abszolút lét KÜLDetése szerint, amivel még boldog is lehetnék). Most gondoljatok csak bele: Mivel a világ értékrendje szerint “akinek pénze van, az a Jani”, ezért könnyen előfordulhat, hogy eltévelyedek az úton és nem a KÜLDetésem szerint élem le az életemet, aminek következtében csupa pótcselekvéssel fogom kitölteni az időmet, mert szükséges lesz visszaigazolni a létezésem értelmét. Ha nem a saját utamon járok, azt kapom cserébe, hogy folyamatos visszaigazolásokra lesz szükségem a létezésem kiérdemlését és bebiztosítását illetően. (Eckhart Tolle pl. az Új Föld című könyvében azt írja, hogy az ember “eredendő bűne” az eltévelyedés. Az eredendő bűn az, hogy nem a saját szellemi utamon járok.) Nézzük csak meg “Az ördög ügyvédje” c. film főhősét, aki fifikájával képes volt túljárni a “jogrendszer eszén” (miközben tudta!!!, hogy nem az igazság oldalán áll), vagy azokat az orvosokat, akik saját maguknak és szeretteiknek nem adnák be a kemóterápiás citosztatikumot, de az osztályukon fekvő betegekbe gondolkodás nélkül belenyomják. Ők bizonyára nem a küldetésük alapján választottak hivatást, mert a magas szintű tudásukat és OKosságukat (ok-okozati összefüggésekre reflektálni bíró elméjüket) nem az igazságban élésre használják, vagyis éberség helyett eltévelyedésben léteznek.

Igen, tudom, a kali-juga korában (=a vaskor) élünk és azt mondják a megvilágosodottak(?), hogy ez most pont jól van így, mert ha ez nem lenne, nem lennénk képesek felébredni a kábulatból, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy egy nem uralt valóságot teremtettünk. A jó hírem azonban az, hogy az illúzióvalóság attól fog megváltozni, hogy azok, akik éberré válnak, a jövő generációinak vezetőivé válhatnak.

Ahogy a természetben is látjuk, a világ teremtésből, fenntartásból és pusztításból tevődik össze és a vaskor szellemi szempontból pont a pusztítást testesíti meg, MOST ennek kell megtörténnie. Azonban ahhoz, hogy ismét átlépjünk a teremtés korába, tisztában kell lennünk önmagunk feladataival és rá kell jönnünk, hogy mi az igazi KÜLDetésünk. Ennek hiányában esélyünk nincs HIVatást találni és olyan TÁRSadalmi REND-SZERT (az embertársakhoz való kapcsolódás szellemi rendjét) megteremteni, amelyben az igazság szeretete mindenek felettivé válik.

Ha nem kezdünk el ebben az irányban érezni és gondolkodni, akkor egyre inkább az válik valósággá – már ha eddig nem tette meg -, amit Gustave Le Bon: Tömegek lélektana c. könyvének mondanivalójára reflektálva Hamvas Béla írt A láthatatlan történet c. esszékötetében a Vízöntő koráról, melyben a tömegek tudattalan tevékenysége veszi át az irányítást:

“Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabál és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége -, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél. Éppen olyan démonikus, mint a gyökereivel fölfelé s ágaival lefelé fordított fa. Az igába fogott angyalnak sátánná kell változnia, ahogy az uralkodói székbe került ökörnek sárkánnyá.”

Amikor már felismertük, hogy a hasunk nem lehet a nyakunkon vagy az agyunk a gyomrunk alatt közvetlenül, nagyobb eséllyel vágunk neki a(z ön)tisztulásnak.

S ha valaki azt hinné, hogy ezek a gondolatok naivitás szüleményei, s a potenciális realitása a leírtaknak a zéró felé konvergál, annak bejegyzésem zárásaként nagy szeretettel ajánlom figyelmébe a brit humorista és színész, Russell Brand gondolatait, aki ugyan egy teljesen más nézőpontból közelít, az általa feszegetett megoldás gyökérzete mégis egymásba ágazó azzal, amikről írtam:

Ego sum via veritas et vita.

Azt hiszem erre iszom is egy pohárkával, a legfrissebb forrásvízből. Egészségetekre!

Nincs háttérhatalom

Szerző: Józsi bácsi | szept 17, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

Nincs háttérhatalom

Aki régebb óta követi az írásaimat (pl. olvasta ezt, vagy ezt), az valószínűleg meglepődik a bejegyzés címén. Annál is inkább, mert a szíriai helyzet kapcsán igencsak egyértelmű, hogy míg a fél világ a háború ellen van, addig Obama állítólagos bizonyítékokkal (amelyeket a széleskörű publikumnak még mindig elfelejtettek bemutatni, csak egy zárt szobában “kaphattak betekintést” az amerikai kongresszus képviselői a “titokba”) mégis azt szeretné elérni, ha eltakarítanák a térképről ezt a szuperterrorista, saját népét gyilkoló(?) Assad-ot, akiről meg egyre inkább az kezd kiderülni, hogy nem is véreskezű és az országának népe kb. 70%-ban mellette áll. Persze a tényleges igazságot nem tudom, hiszen a médiából és általam ellenőrizhetetlen internetes oldalakról tájékozódom én is, de az indíték mintha túlmutatna Obamán… Valakinek, aki az amerikai elnök mögött áll, érdekében állhat a háború. Ez lehet az izraeli lobby, de lehet, hogy csak a nagy olajcégek, akik szeretnének Irak után még jobb geopolitikai helyzetben lenni Iránnal szemben. Vagy az is lehet, hogy nem is geopolitikai céllal történik minden, hanem csak azért, hogy az emberiség bölcsőjének számító közel-keleti régió valódi őstörténetét kiradírozzák. A végén még kiderülne, hogy Szíriának köze van a Szíriuszhoz. 🙂 Nem tudjuk pontosan. Bevallom én nagyon hajlok arra a meggyőződésre, hogy nem Assad személye és elnyomó kormánya az indíték.

Tehát akkor mégis van háttérhatalom, aki a pénz, az olaj, a fegyverkezés és a gyógyszeripar kézben tartásával és profitcélú működtetésével az emberi életre való tekintet nélkül építgeti az ún. Új Világrendet?

Igen is, meg nem is. Elmondom, hogy a képlet szerintem miért árnyaltabb, mint ahogyan azt sokan hiszik.

Képzeld el, hogy Te hogyan éled az életedet. Felkelsz reggel, felkapcsolod a villanyt (világít!), megmosod az arcod a fürdőszobában (jön víz a csapból!), és kakilsz egy jót (le lehet húzni a vécét!). Ezek után megiszol egy fél liter vizet, elkészíted a boltban vásárolt finom déligyümölcsből (az is van!) készült reggelidet a délelőtti méregtelenítés végett (vagy letolsz egy fain kis kávét – lehet kapni, pedig Magyarországon nem is termesztenek kávét – és benyomsz egy jó kis cukros kakaóscsigát…) és azon gondolkozol, hogy hogyan kéne a világodat olyan irányba fordítani, hogy neked jobb legyen. Lehetőleg úgy, hogy másoknak ne árts azzal, hogy neked jobb lesz. Ugye? Elmész tehát dolgozni a világjobbító(?) munkahelyedre (a benzinnel hajtott autóddal vagy busszal!), hogy pénzt keress a túléléshez, aztán ha ügyesedsz és létrán magasabbra jutva vastagszik a boríték, akkor még házad is lehet egy nap és autód is, a nyaralásokról nem is beszélve, meg az összes kis elektronikus kütyüről, aminek az a célja, hogy az életünket kényelmesebbé és mókásabbá tegye. (S annak ellenére van neked, hogy egyiket sem Magyarországon gyártották!) Aztán egy idő után azon gondolkozol, hogy jó lenne sokáig egészségben élni, így ha korábban széthajtottad magad a pénzért (ez a jellemző), akkor a megtakarításaid egy részéből próbálod az életedet meghosszabbítani és jó esetben megtanulsz meditálni, a spiritualitás és metafizika felé fordulva felfedezed karmikus sorsodat, “rosszabb esetben” kizárólag a világ túloldalán felfedezett és gyártott gyógyszerek és vitaminok hatásának tulajdonítod a hosszabb élet esélyét és szedni kezdesz valamit.

Az általánosítást elkerülendő teljesen világos, hogy nagyon sokféle életpálya és karrier létezik, amely más ívű pályán mozog mint az említett példa, s melyek jelentős része tényleg világjobbító szándékú (pl. a pedagógus pálya, génbiológia, űrkutatás, stb.), de sajnos minden terület górcső alá vételének esetében felmerül a kérdés, hogy a birtokolt és felhasznált tudás mekkora igazságot és személyes felelősséget takar, vagy csak a rendszer elvárásainak és érdekeinek megfelelően kerül továbbörökítésre a tevékenységért cserébe kapott fizetés végett. (pl. történelmi hazugságok tanítása tényként, vagy pl. magas szintű kriptográfiai ismeretek felhasználása az emberek magáncélú üzeneteinek feltörése céljából, lásd Edward Snowden meseszép történetét.) Ne felejtsük el azonban, hogy a “személytelen” rendszer célja a saját hatalmának megtartása és a mindenkori világrend fenntartása és erősítése, mint ahogyan az én célom is az, hogy “bebetonozzam a pozíciómat a munkahelyemen” a saját jövőm biztosítása végett! (És itt van az a pont, ahol az igazság kérdésén átlépnek a legtöbben és feláldozzák azt a kényelem oltárán bizonyítva ezzel, hogy “ők maguk a háttérhatalom”.)

De térjünk vissza a hétköznapokba egy picit még. Amennyiben városi ember vagyok, akkor a legjobb esetben is piacon vásárolok élelmiszert (de nagyobb az esélye, hogy egy csilli-villi szupermarketben, ahol WC papír is kapható és tartós elem), az olvasáson és sportoláson túli szórakozási lehetőségeimet többnyire városi sétákban, éttermi vacsorákban, mozizásban, esti kocsmázásban, baráti összejövetelek által, ‘ne adj Isten’ plázázásban élem ki. Ilyen a városi élet, “jó lenne helyi termelőktől vásárolni a sarki kisboltban, de ott nincs olyan választék és a multi különben is olcsóbb.” A kör így elkezd bezárulni.

Vagy:
Tudatos polgárként elvárom a választott önkormányzati és parlamenti képviselőktől (akiket nem azért választottam, mert személyesen ismerem őket és TUDOM, hogy alkalmasak a feladatra, hanem mert csak abból lehet főzni, amink van és ha nem szavazok, akkor mi lesz a demokráciával), hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek az Én közvetlen környezetemet széppé és biztonságossá teszik. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy egészen pontosan hogyan történnek a fejlesztések akár EU pénzből, akár önkormányzati forrásokból, hogy miért ez vagy az a kivitelező cég kap meg egy munkát, de ha a változás pozitívan érint, nem mérgelődöm, hanem örülök annak, hogy van bicikliút, szép a játszótér a parkban és új, légkondis busz jön. Pedig lehet, hogy a lobbizásnak eredményeként egy csomó család tönkrement, mert a cégük képtelen volt tartani a versenyt (vagy a vezetők nem akartak olyan vastag borítékot adni a pozícióban lévő döntéshozóknak), s így életük romba dőlt. Nem tudom, de – ha igazán őszintén(!) mélyre tekintek – nem is érdekel. Ha így is történt, megdöbbenek 3 percre, önmagamat büntetve(!) mérgelődésbe kezdek egy pöttyet, aztán kanalazom tovább a levest és örülök az új útnak. Elég nekem a magam baja és különben is b@ssza meg a kormány, meg a korábbi is. (Vagy éppen tegye az ellenkezőjét.) Ki más is lehetne a hibás, mint valaki más? 🙂

Lehetne még folytatni a sort mindenféle példákkal, de ami a lényeg, hogy jól és kényelemben akarok élni. ÉN! Ez a legfontosabb a számomra (és itt történik meg a “kisiklás” egyébként, ha ezt nem éberségben tesszük). Ez nem országfüggő, hanem emberfüggő dolog. A szegény országok normális életszínvonalra vágynak, a jómódú országok pedig még több luxusra, kényelmi szolgáltatásra. Az embert az hajtja előre, hogy mindig többet akar. Ha nem anyagilag, akkor szellemileg. A növekedés igénye ugyanis belénk kódolt szükséglet. A boldogság ezért is maga az út, a fejlődés, növekedés útja. (A jó kérdés pedig az, hogy melyik “típusú” növekedés helyes metafizikai szempontból = minden, amit érzek, gondolok és teszek, hatással van az egészre, ezért el kell döntenem, hogy támogatok-e egy hamis eszmét, vagy sem…)

És itt kanyarodnék vissza a bejegyzés témájához is.

Az, hogy mi úgy élünk, ahogy élünk, egy következmény. Az, hogy van villany, folyik a víz a csapból, le lehet húzni a klotyót, van déligyümölcs és iPhone Magyarországon is, mind mind következmény. Vannak, akiknek érdekében áll, hogy ezek legyenek és nem csak az általuk nyújtott kényelmi szempontok miatt, hanem azért, mert ez mind mind üzlet. A világ egy üzleti vállalkozás, a növekedés metafizikai természete (=igazságból vagy hamisságból fakad) a döntéshozó emberektől, akik a “következmény kialakítói”, valamint az őket megválasztó (hiszékeny, irracionális érzelmektől fűtött) tömegektől függ. Van víz, villany, gáz az otthonomban és ez tök jó, de ezért valakinek (akit nem ismerek személyesen) “le kellett igázni” egy országot (benne a lakókkal, akiket ugyancsak nem ismerek), ahol van sok olaj, víz, gáz, stb. és az ott élőknek el kell viselni ennek következményeit (pl. nem élhetnek szabadon, mert a földjük energiaforrásait privatizációban lenyúlták). Van választék az általam kedvelt üzletekben (és legyen is, mert elvárom!), s ennek következményeként sok-sok kisvállakozót tőkeerős multi cégek szorítottak ki a piacról, de ha a multi is megadja, amit akarok, akkor “leszarom a kisvállalkozót” (kivéve, ha én vagyok az a kisvállalkozó, akit kiszorítottak). A lényeg az én kényelmem, melyben minőséget olcsón kapok. És ezt a pozíciómat is meg akarom tartani, csakúgy mint a munkámat (függetlenül attól, hogy igazságból vagy hazugságból van). Ha a világ érezteti velem, hogy “fontos vagyok”, hajlandó vagyok lemondani az igazságról.

Fájdalmas kijelenteni ezt, de valójában erről van szó. Még akkor is megteszem, hogy a multit támogatom így vagy úgy, amikor a szívemben megjelenik az, hogy ez nem a legjobb út. De olyan kényelmes…

A világot irányító érdekek ugyanígy működnek, csak óriás méretekben. Az energiahordozók, a fegyverkezés és a víz fölötti hatalom ugyanúgy a mámorító, “bebetonozott” kényelemzóna része, mint a saját kis “szaros” életem kényelmi szolgáltatásaihoz fűződő ragaszkodásom. Az egyetlen különbség abban van, hogy a saját kényelmemhez való ragaszkodás látszólag kevesebb ember életét teszi tönkre és nincsen benne olyan nyílt háborúskodás, mint amilyen pl. az Arab Tavasz nevezetű hatalmi átrendeződés alkalmával tapasztalható. De a kényelemhez való ragaszkodás a félelmeimmel (és a saját karmikus utammal) való szembenézés helyett nem az igazság irányába visz. Attól, hogy valamiről nem beszélünk, attól az még VAN. Radikális “kivonulás” és aszkézis nélkül a mai modern ember szinte minden tevékenysége azt a világrendet segít fenntartani és erősíteni, amelynek igazságtalanságai miatt rengetegen lázadoznak. A modern világ attól lett ilyen gyorsan modern, hogy a kőolajból kinyert többlet energia által és hitelpénzből könnyű fejleszteni. Magyarországon is pl. ennek köszönhető az (ma már), hogy az emberek 70-80%-a saját néven – ám a bankok tulajdonában álló – ingatlanban él. (Kivéve, ha örökölte.) Az jóllehet megvizsgálandó kérdés, hogy ha a hitelpénzrendszer állami szinten működtetve a köznépet gyarapítaná és nem a magánkézben lévő pénzügyi intézmények vezetőit gazdagítaná a kamatok által, akkor ezek a befolyó kamatjövedelnek jelentősen csökkenhetnék-e az adószedés mértékét. Szerintem igen, csak itt meg az kérdés merül fel, hogy egy tudatosság és éberség nélküli állami vezetés kezében lévő bankrendszer valóban a nép érdekeit figyelembe véve működne-e erre pedig a “valószínűleg nem” a válasz. Pontosan ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy állami vagy privát-e egy cég, hanem az, hogy felelősséget érez-e a vállalat vezetése a társadalom iránt vagy sem, és metafizikailag éber állapotban vannak-e, amikor döntést hoznak. (Jóllehet a kereskedelmet lehetővé tévő VÉR – i.e. A pénz – kibocsájtásának magántulajdonlása akkor is sántít. Ha minden más privát is, a pénzkibocsájtás nyereségének a népnél kéne lecsapódnia.)

Mivel az emberi gyengeség és az éberség, a metafizikai ismeretek hiánya évszázadok óta építi le az emberi jellemet és a társadalmak tudatossági szintjét, ezért ha nem a Rothschildok, meg a Rockefellerek és a Warburgok (vagy az ő érdekeltségi körükbe tartozók) irányítanák a pénzvilágot, akkor nagy valószínűséggel lenne helyettük más. Az emberi természet olyan, hogy egyszerűen jól eső dolog másokat irányítani, és az is jól esik ha egy erős kezű vezető szárnyai alatt “védelemben” vagyunk. Az állatvilágban is megvannak a falkavezérek, akiknek célja az, hogy a kivívott hatalmat megtartsák, ez miért lenne az emberek esetében más? (A falkához tartozókat ráadásul biztonsággal tölti el az erős kezű vezér.) Ha egy pillanatra megállunk és belegondolunk a jelenlegi világrendbe, egy nagyon hosszú, tudatos tervezés és cselekvés eredményét látjuk. Miközben mi a legtöbben jól akarjuk magunkat érezni és szórakozni akarunk (=szétszórni a fókuszunkat), vannak olyanok, akik folyamatosan fókuszáltan lobbiznak, manipulálnak és A,B,C,D….Z terveket állítanak fel arra vonatkozólag, hogy a céljaikat elérjék. (Remek példa erre az Európai Alkotmány, amit először leszavaztak az EU államok, majd “újracsomagolva” Lisszaboni Szerződésként mégiscsak lenyomták a tagállamok torkán.)

Mégegyszer elmondom, mert ez fontos: Amíg én jól akarom érezni magam és hedonistán élvezni szeretném az életet, addig valakik keményen dolgoznak a saját (és közvetlen érdekkörükbe tartozó holdudvaruk) hosszú távú céljai(k)ért. Ráadásul észrevettem, hogy a sokat (és sok esetben joggal) szidott személytelen(!) nagyvállalatok a fennmaradásuk és profitéhségük kielégítésére olyan fejlesztéseket, újdonságokat is bevezetnek, amelyeknek a gyümölcsét örömmel üdvözlöm és élvezem. Szidom őket, hogy “szemét manipulátorok, megveszik a politikát”, de közben veszem a terméküket, mert azáltal könnyebb(nek tűnő) lesz az életem. Ezért lehet bizonyossággal kijelenteni, hogy annak az esélye, hogy anélkül létezzem, hogy én magam ne legyek a “háttérhatalom” része, teljességgel lehetetlen és a jelenlegi világrendben értelmetlen óhaj.

A “háttérhatalom” részének lenni tulajdonképpen annyit jelent, hogy érzelmeimet, cselekedeteimet, gondolataimat és tetteimet nem hatja át az éberség, magyarul nem gondolok/érzek bele abba, hogy az általam kibocsájtott energiacsomag többletet okoz-e hosszú távon az életben, vagy hiányt. (Ha olyan szolgáltatást használok / terméket vásárolok, ami ennek a rendszernek a teremtménye, akkor én a rendszert támogatom. Pont.) Más analógiát használva az élet idejébe pakolt energiámnak (chronos) megvizsgálom-e a lét idejére (kairosz) tett hatását. (A hitelfelvétel pl. növeli az adósságot, ami hiányállapotot teremt, az autónkba való tankolás pedig erősíti az olajlobbi tevékenységeinek létjogosultságát. Vagy pl. ha azáltal “támogatom a békét”, hogy hiszek a háborúskodásban, akkor az egészet megette a fene…) Érdekes dolog megfigyelni egy-egy választott életpálya metafizikai természetét, nagyon sokat tanulhatunk belőle az önhazugságainkról…

(Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezeket a magasztosnak hangzó gondolatokat egy bölcs bagoly írja, sajnos nem így van. Csak egy önmagát és saját gondolatait kritikusan szemlélő gyarló “Józsi bácsi” vagyok, aki tudja, hogy mit kéne tenni és folyamatosan önmagával küzd azért, hogy előrébb lépjen az éberség útján.)

Mit tehetek, hogy ne legyek a “háttérhatalom” része?

Mint már fentebb említettem: ha a modernnek nevezett világ részeként akarom kényelemben élni az életemet, akkor ennek a kérdésnek egyszerűen nincs értelme. Az általam (is) vágyott életszínvonal elérése többnyire a rendszer sajátosságaiból fakad, ha nem lennének hataloméhes “szemét zsarnokok”, akkor kismillió dolog hiányozna az én életemből is. Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, de még a legnagyobb “szabadságharcosok” is saját autóval járnak általában és örömmel szállnak fel a biztonságos repülőgépekre nyaralás vagy akár munka céljából, amelynek biztonságához hozzájárul azt is, hogy a mérnöki precizitást a jelenlegi világrend hitelpénzrendszerének köszönhetően tudták ilyen mértékben finanszírozni. A “háttérhatalom” ellen küzdeni tehát értelmetlen, mert az érdekláncolat része vagyok én magam is, és ha “ők” buknak, a kényelmemnek lőttek, azaz én is megtapasztalom a bukovárét. Tehát NEM EZ a megoldás, hanem az, hogy személyesen változtatunk az eszközök hasznátának minőségén és célján. Arról nem is beszélve, hogy a “valami ellen” való küzdelem egy folyamatos stressz érzéssel jár, aminek egyenes következménye egy minden szinten beteg társadalom.

Az egyetlen és tényleg(!) az egyetlen út a változáshoz, a békésebb és teljesebbnek megélt élethez az, ha éberré válunk és felelősséget vállalunk az érzelmeinkért, abból fakadó gondolatainkért (és fordítva), valamint az összes aprócska cselekedetünkért, mely egy energiahullámot elindítva belepiszkál az örökös változás folyamatába. Ha a személyes felelősségvállalás csodáját felismerjük és elkezdjük a következő generációnak is tanítani ezt a tutit 🙂 (mert ez tényleg az!) örömmel üdvözölve azt a tényt, hogy a radikális változásokhoz több idő kell, mint a mi életünk ideje, akkor egy napon valóban létrejöhet valami más minőség, mint amit eddig tapasztaltunk, mert ekkor olyanok kerülhetnek vezető pozícióba, akik ezt az összefüggést már érzik és értik. A legőszintébb önvizsgálat esetében fel kell tenni a kérdést, hogy a következő generációért is hajlandó vagyok-e áldozatot hozni? Ez nagyon lényeges pont, ha igazságosabb világot szeretnénk.

A személyes (és talán sokak számára lesújtó) véleményem az egyébként, hogy ez az elkényelmesedett, tudatosan elbutított társadalom nem fog tudni megváltozni csak akkor, ha valami személyes katasztrófa megtapasztalása által elkezdünk tömegesen kérdéseket feltenni. De nem szabad, hogy ez elkedvetlenítsen bárkit, aki változásra vágyakozik, mert az út a lényeg. Ha tudatos vagyok és tényleg egyre inkább éber állapotba kerülök, abban az esetben úgyis be van kötve a “biztonsági övem”, vagyis a személyes felelősség felvállalásával nem érhet túl nagy baj.

Végezetül ne felejtsük el azt sem, hogy az Isten olyan okosan “találta ki” az emberi lényt, hogy a teremtő képesség nekünk ajándékozásával “belénk építette” az útjelző táblákat az igazság felé: Mindig és mindenkor azt tapasztalom, amiben a bizonyosságom gyökerezik. Vagyis: Minél többen tudjuk azt, hogy önmagunk igazzá tételével a világ is igazzá lesz – még akkor is, ha ebben a folyamatban sajnos sokak, akik elutasítják az éberséget “el fognak veszni” -, annál inkább ezt a tapasztalatot fogja visszaigazolni a külvilág, a természet valósága. Ha rámosolygok a világra, a világ visszamosolyog rám.

…mert mindig azt kapom vissza, amit a tudatos – vagy tudattalan – felelősségem felvállalásával adok. Ez a törvény.

A hazugság faktor

Szerző: Józsi bácsi | júl 31, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

A hazugság faktor

Néhány hónappal ezelőtt láttam egy filmet “The Invention of Lying” (szó szerint “A hazugság feltalálása” magyar címe: Hódító lódító) címmel. Egy hollywood-i alkotás neves színészekkel, ennek ellenére művészileg – enyhén szólva – nem egy nagy eresztés, mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen is lenne egy olyan világ, amelyben mindenki az igazat mondja. Ami a szívemen a számon. Nincs megalkuvás, hiszen az nem lenne igaz. Ennek köszönhetően az emberek szemrebbenés nélkül beolvasnak a másiknak, hogy kövérek vagy csúnyák, vagy beszámolnak olyan eseményről, amely a normálisnak nevezett társadalmakban diszkréció tárgyát képezi. Pl. Ne haragudj, de azért késtem, mert maszturbáltam egyet. (Ez tényleg benne van.) Míg egy nap az egyik szereplő felfedezi, hogy a hazugság kifizetődő… Nem akarom lelőni a poént, akit érdekel a film, itt megnézheti az előzetesét angolul (magyar előzetest nem találtam).

A film kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy a színtiszta igazsággal és csakis az igazsággal átszőtt világ nagyon furcsa lenne, vagy legalábbis igen magas tudatossági szint kellene hozzá. Mindig, mindenkinek megmondani azt, amit gondolok és érzek, kendőzetlenül, rossz érzés nélkül, az nem kispálya. És mindezt elfogadni másoktól, rólam, az sem. Az egó valószínűleg kikészülne egy idő után(!), minél többször közölnék velem, hogy jaj de gáz ahogy megkopaszodtam, hogy ferde az orrom, hogy nagyon vicces az, hogy a jobb szemem kisebb, mint a bal vagy az, hogy kicsit O-lábú vagyok. Pedig ezekben van objektív megfigyelés. Mert tényleg kopasz vagyok, ferde az orrom, stb. stb. Tudatosság és vanság ide vagy oda, egy idő után – újra és újra visszahallani a kellemetlen igazságot – fájdalmas lenne folyamatosan azt hazudni magamnak, hogy tökéletlenségeim is a tökéletes vanság részei. Szükségem van tehát arra – legalábbis egy bizonyos szintig -, hogy hazudjak önmagamnak. Kopasz vagyok ugyan, DE… Olyan az orrom, mint akit orrbanyomtak, DE… 🙂 Elfogadom persze, hogy az van, ami van és most ez a valóság, de a jóérzés végett igyekszem nem emlékeztetni magam arra, ami nem “tökéletes”, vagy jobbára az egó próbálja meg ellensúlyozni ezt azzal, ami meg tényleg VAN. Oké, hogy ferde az orrom, de legalább 2 méter magas vagyok. Pölö. 🙂 Ha pedig mindezekre a folyamatokra kívülről ránézek, meg kell állapítanom, hogy furcsa szerzet vagyok. SZER-ZET. Egyezkedek önmagammal. És lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül…

Ez a megfigyelés volt a kiindulópontja egy sor olyan eszmefuttatásnak, amelynek kapcsán azt bátorkodtam észrevenni, hogy a XXI. század kezdetére az emberiség egy olyan szellemi, lelki és elmeállapotba került, melyben a hazugság már a lételemünkké vált. Ha mindenről tudnám az igazságot és folyamatosan emlékeztetve lennék rá, az nagyon fájna. Persze az is lehet, hogy végre felébrednék és teremtő állapotba kerülnék, de fujj, nem kell a fájdalom. Biztos, hogy olyan rossz az? 🙂

A vizsgálódásaim eredményeként eljutottam arra a pontra, ahol képes voltam nevén nevezni a mindenben meglévő torzszülött “gyermeket”, amit egyszerűen csak hazugság faktornak hívok. Találkozom egy emberrel, egy szituációval, egy hírrel és egyből az ugrik be, hogy ebben vajon van-e hazugság faktor? Melyik az a pontja a történetnek – ha van ilyen -, amely nem pontosan úgy történt, ahogyan az hozzám kerül, amelyhez hozzátettek akárcsak egy nem jogos hangfestő kifejezést, hangulatkeltő képet mindössze azért, hogy a történet ”eladása” céljából könnyebben lehessen a hallgatót – azaz engem – reakcióra bírni. S nem csak, hogy egyszerűen reakcióra, hanem arra a reakcióra, amit ÉN (vagyis a közlő) szeretnék. Hiszen az egónak az kell, hogy visszaigazolást kapjon az ő jogos vanságáról, létezésének értelméről. Az autópilótán működő (azaz a személyiségünkben meglévő “a megfigyelő egyben a megfigyelt” kettősségét – amely maga az éberség! – figyelmen kívül hagyó) egó legfőbb célja mindig az, hogy hatással legyen a világra, legyen az bármilyen hatás. S ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a valódi diktátorok személyiségét, talán érthetővé válik a beteges viselkedésük is. Ha már önmagára nem tud hatással lenni (hiszen folyamatos kisebbségi érzés gyötri = arra fókuszál, ami nincs, vagyis hiányállapotban vekeng), akkor legalább a fény birodalmának (=világ) egyéb lakóit érintse meg a létezése. Ha ez nincs, akkor a léttel való kapcsolódás veszik el, és nem etet a szer. (=hiányzik a szer-etet).

Bevallom nektek, bár a diktátor állapottól messze vagyok, magamon is észrevettem korábban, hogy egy-egy történethez néha hozzákerültek – “odacsapódtak valahogy” 🙂 – olyan hangulati elemek, amelyek egész egyszerűen nem voltak igazak. Apró hazugságok ezek, de annál nyilvánvalóbbak. S mindez olyan természetességgel és automatizmussal történt, hogy az már-már ijesztő. B@zdmeg Józsi, már megint hazudtál! – csaptam oda keményen. Aztán jött az elfogadása annak odabent, hogy én tulajdonképpen hazug ember vagyok, vagyis ez is bennem van és ez rendben van. Aztán jött egy asztrológiai képlet, amely bizony nem hazudik, az ún. árnyék-énemhez kapcsolódó negatív energiák valóban ezerrel dolgoznak “ellenem”. Állatira figyelnem kell tehát arra (=meg kell haladnom ezt a sors karmát), hogy a legjobb szándéknak nevezett törekvéssel olyan szavak ne hagyják el a számat, amelyek nem igazak. Botrány ez az érzés, amikor egyébként tiszta szívből a tudatos létre törekszem. Mintha lenne odabent egy kisördög, aki ellenem él. És közben meg tényleg van. Csináltassatok egy elemzést, megéri tükörbe nézni. A Szaturnusz “hiánya” gyilkol. 🙂

A szembesülés és az ebből fakadó folyamatos ön-munka olyan megfigyelésekre vitt rá ezek után, hogy kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Vizsgálódom, szemlélődöm, elemzem a környezetem történéseit és folyamatosan szomorkodom a végtelen mennyiségű befelé és kifelé irányuló hazugságáradaton, majd rájövök, hogy az emberiség tulajdonképpen a pusztulás felé tart, vagy pozitívan fogalmazva a pusztuláson keresztül választja az újjászületést, hiszen a természet is így működik. A hazugság faktor szinte mindenben jelen lévő, s én úgy látom, hogy ennek melegágya a gazdaságot működtető eladás szükségessége. Muszáj eladni, bármi áron, különben megáll a gazdaság és bizonytalan lesz a jövő. És ebben van is igazság, főleg ha azt figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés inflációra épül, ami a pénz folyamatos elértéktelenedésével a vásárlóértéket csökkenti, s így folyamatosan pörgetni kell a termékek és szolgáltatások cseréjét, hogy a növekedéssel az infláció negatív hatását ellensúlyozni lehessen.

Hol van itt az ellentmondás, amelyet tudat alatt mindannyian érzünk, valójában még sem akarunk semmit tenni ellene?

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, szeretjük a kényelmet. Jó dolog az autó, a banán és a narancs a szupermarketben, okostelefonon fészbukozni a parkban, a legújabb kütyü a lakásban, na és persze a balatoni vagy tengerparti nyaralás se kutyus. Ezek megszerzéséhez a jelenlegi, infláció alapú pénzrendszer keretein belül kell mozgolódni, mert a közösségi pénzek által mindezek a kényelmi szolgáltatások nem elérhetők. Hiába van pl. “Józsi pénzem” egy szűk közösségen belül, a balatoni kukoricás és lángosos azt lesz@rja. (Persze azért teszi, mert fogalma sincs a működéséről és hozzá hasonlóan sajnos sokan nem is akarják megérteni. Még a gazdasági miniszterek sem! Akkor meg mit várhatunk a lángosostól…) Ha kényelmet és kiszámíthatóságot szeretnénk minden szempontból, akkor ahhoz valószínűleg forint kell, vagy euró, dollár, jen, frank. Ezek a devizák azonban csak akkor képesek működtetni a kényelmet (potenciálisan) eredményező gazdaságot, ha VAN növekedés. Ha nincs ugyanis folyamatos növekedés (és ezáltal nagyobb mennyiségű pénz a rendszerben, amit el lehet költeni), akkor a gazdasági szereplők pénzhiánnyal küzdenek és nincs fogyasztás. A fogyasztói társadalom megléte a “szabadság” ára. (Az adósságtörlesztésről nem is beszélve, amely a hitelpénzre alapuló gazdasági rendszer “mozgatórugója”.) Ha nincs fogyasztás – és nincs széleskörű használatban helyi / közösségi pénz! -, akkor egyéni szinten is rosszabb lesz, a cégek leépítenek és kirugdossák az embereket, a vállalkozások pedig vergődnek, mert nincs kereslet az ő kínálatuk iránt. Fogyasztást kell tehát valahogy csinálni, mert annak következtében élhetünk kényelmese(bbe)n. Ez tehát az alapállás.

Na de hogyan csinálunk fogyasztást, ha az emberek vásárlási “kedve” kényszerűségből csökken?

Beszéltünk már róla korábban is, hogy a cselekvésre híváshoz érzelmekkel töltött üzenetek, vagyis megfelelő színezetű motivációs elemek szükségesek, hogy akár barátot, akár egy idegent rávegyek arra, hogy megtegyen valamit, amit egyedül nem jutna eszébe megtenni. Bár szeretnénk az ellenkezőjét hinni, valójában mindig az érzelmeink hatására döntünk, majd a logikát hívjuk segítségül, hogy megmagyázzuk az érzelmi döntést. 🙂 Megfelelő éberség nélkül(!) így működik az ember (“autopilótán”), mert a belénk kódolt emberi szükségleteink ezt “hajtják ki” belőlünk. Készen állunk bármilyen cselekvésre, amely ezen szükségletek kielégítését lehetővé teszi. Bizonyosságot akarunk, változatosságot, megbecsülést, szeretetet, növekedést és jó esetben szeretnénk hozzá tenni valamit ehhez a világhoz. Ehhez pedig azt kell éreznünk, hogy a külvilág érzelmi befolyásolása által az egyre modernebbé és ezáltal jobbá(?) váló világban a kényelmi szolgáltatások köre (=amelyek az ÉN szükségleteimet elégítik ki) növekszik. Persze az is lehet, hogy csak szeretnénk kikerülni abból a félelem zónából, amelyben a vágyott kényelem víziója egyre távolabb kerül. Alapvetően az éberségen kívül élő ember számára kettős irányú a döntési mechanizmus: vagy az öröm elnyerése a cél, vagy a fájdalom elkerülésére hajtunk. Vagy ez, vagy az.

Mi teszi lehetővé azt, hogy az élet kényelmesebbé, biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá váljon, melyben elkerülhetjük a fájdalmat és elérhetjük az örömet?

Na itt van az a pont, ahol könnyű letérni az igazság vágányáról. A társadalmi normák “kialakítói” ugyanis azt sugallják, hogy bátran “helyezzük ki a felelősséget” és kérjünk segítséget mindenkitől – vagy legalábbis álljunk készen a segítség elfogadására -, aki olyan terméket, szolgáltatást, vagy csak eszmét árul, amely megoldást kínál a vélt vagy valós problémáinkra. Legyen az egy autókereskedő, egy szabó vagy egy körzeti orvos. Mivel a bennünk lévő jól akarom érezni magam program bivalyerős, ezért ez az alapállás egyébként is megvan. Azt, hogy az életben igazán mit szeretnénk egyéni szinten elérni, nagyon kevesen tudjuk, azt viszont mindenki érzi, hogy mi az, amit nem akar. Nem tudom mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem akarok. A tudat alattink pedig ordít a világba: “Kérlek segíts nekem megtalálni, hogy mit akarok!”

Amennyiben nincsen éberség, ezen a ponton lép be a különböző hazugságok elfogadása az életünkbe. Kezdve azzal, hogy elmegyünk-e szavazni egy-egy pártra, akinek a vezetői és programja számunkra szimpatikus, mert szeretnénk hinni, hogy amiket mondanak, az úgy lesz. De ahogy az “eladás” művészete és az “eladás” hazugsága c. írásban ezt már kifejtettem, a kialakult helyzetet mindig lehet valahogy úgy kommunikálni, hogy az valósnak és igaznak tűnjön, mert a lényeg a tálalás (arról meg, hogy a háttérben kik a valódi döntéshozók, úgysem fog a híradó beszámolni). Mondom ezt úgy, hogy nem szeretnék azzal az általánosítással élni, hogy “tökmindegy ki van hatalmon”. Szerintem nem mindegy. Mindazonáltal a politika a lehetőségek kvázi művészete, ezért a hazugság faktor nagyon meghatározó tényező ezen a pályán, aki nem képes póker arccal hazudni és a tömegeket manipulálni, az nem lesz politikus. (Olvassátok el Gustave Le Bon: A tömegek lélektana című fantasztikus könyvét.) Mivel azonban a politikus is ember, aki ugye szeretne megélni, ezért elfogadjuk (már aki), hogy úgyis “mindenki” hazudik, aki politikus. (A parlamentáris tragikomédia c. írásomban erről is beszéltem már 1,5 évvel ezelőtt.)

A politikai vezetés példája azért fontos a sor elején, mert mindig a fejétől bűzlik a hal. Ha már állam “bácsinak” is hazugságban kell fürdenie a hatalmi pozíció elnyeréséhez (és megtartásához), akkor az adófizető vállalkozások sem fognak arra törekedni – és miért is tennék? -, hogy őszintén, igazságból és tisztességgel működjenek. A fogyasztást ösztönző programokban sokszor ugyancsak benne van az “elengedhetetlen” hazugság faktor, mert az a kérdés nagyon ritkán kerül elő – ha egyáltalán -, hogy egy bereklámozott szolgáltatásra vagy termékre valóban van-e szüksége az emberiségnek vagy csak a gazdaság élénkítése a cél. Sajnos a szolgáltatások és termékek létjogosultságát kizárólag azzal a módszerrel határozzák meg a mai “fejlett” világban, hogy ha valamiből sokat el lehet adni, akkor biztosan van rá szükség és a fogyasztás élénkíti a gazdaságot, ami pedig jó. Pl. rengeteg elterjedt nyugati gyógymód azért nem válik idejétmúlttá, mert a létjogosultságukat meghatározó hatalmi struktúra kommunikációja hazugságra épül és a termékek profitérdekeltségei miatt azt kommunikálják, hogy bennük van a megoldás. Ez az egész pedig egy domino effektust kreál.

Mivel mindenki meg szeretne élni, ezért a domino effektus hatására szaporodik az eladás kényszeréből fakadó hazugságoknak a száma is. A legtöbb bank (alkalmazottai) nem közli(k) a hitelfelvevővel a kockázatot, csak az apróbetűre mutogat(nak) felelősségkihelyezés gyanánt; a legtöbb orvos a klinikailag ugyan tesztelt, orvosi szaklapokban megjelenő új, széles spektrumú gyógyszereket reklámozza, de sajnos a mellékhatások nélküli természetes gyógymódokból még csak nem is képzik magukat tovább; a vitaminos cégek pedig a gonosz gyógyszeriparral szembehelyezkedve a saját termékeik hatékonyságáról zengenek ódákat, s az “emberiség megmentése” és az “örök fiatalság” jeligével adják el a portékáikat, s bár én is a vitaminokban hiszek inkább, ezeket ugyancsak 2500x-os haszonkulccsal értékesítik, mint a gyógyszereket. Vagyis nem az emberiség, hanem csak a fizetőképes emberiség megmentése a cél… A biztosító cégekről pedig ne is beszéljünk, akiknek a (jól) megélni kívánó ügynökeik elfelejtik közölni az ügyféllel, hogy a befektetésnek álcázott pl. abszolút hozamú biztosításuk költségei – az ő jutalékuk miatt – nagy valószínűséggel el fogják vinni az ügyfél profitját. A közös nevező mindegyik megközelítésben az, hogy bennük van valamennyi hazugság faktor és az is, hogy nagyon sok esetben az emberek félelmére építenek. Hogy pontosan mennyi a hazugság, az elsősorban a vezetőktől függ, mert a teljes eladási koncepciót ők találják ki és adják el a hiearchia alsóbb szintjeinek, de az én meglátásom az, hogy minden félelemre építő propaganda bűzlik. És tévedés ne essék, ebbe azok az emberiség fölött álló világösszesküvés-elméletek is beletartoznak – még akkor is, ha van bennük sok igazságelem is -, amelyek a személyes felelősséget nélkülözik a képletből!

A sztori mindig onnan indul, hogy vagy problématudatot kell létrehozni vagy olyan életkörülményeket kell kreálni, amelyre megoldás szükségeltetik, Pl. biológiai fegyverekre kötelező védőoltással reagálni. Ha el van adva a probléma léte, onnantól fogva az elme megoldásokért fog kutatni és a félelem megszüntetése céljából beveszi a tablettát. A kör bezárult.

Mégis miért beszélek erről? Mindenben van hazugság, na és akkor mi van? “Mit tudsz Te ez ellen tenni, Józsi?”

Először is semmit nem tudok tenni, mert ugye visszautalva az előző bejegyzésemre, most ez a valóság. A végtelen potencialitásból a kényelem oltárán feláldoztuk az igazságot. Viszont az is VAN, hogy nem mindenben van hazugság. Van az ún. tisztes kereskedői haszon fogalma és vannak olyan termelők és szolgáltatók, akik nem megvágni akarják a vevőket, hanem tisztességes, korrekt haszonkulccsal értéket akarnak ADNI a vásárlóknak. Azáltal érzik jól magukat, hogy valóban értékes a portékájuk. Őszinte szívvel tudják – és ezért is végzik a tevékenységüket -, hogy a vásárló velük jól jár. Én úgy érzem, hogy valahol ez lenne a tudatos kereskedelem célja, amelynek menetét a tudatos vevő alakítja. Nem zsákmányszerzés – ahogyan azt Puszta Csaba hívja a 4D zónából – hanem felebaráti szeretettel átitatott csereügylet. Csak olyat teszek a másikkal, amit én is kapni szeretnék. (És itt szeretném kiemelni, hogy a nem marketing és az eladási technikák a “bűnösek”, hiszen az értékes portékának is kell reklám.)

Ami az érdekesség, hogy mivel a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokat “működtetik”, ezért a fent említett példákban is lehetne úgy cselekedni, hogy sokkal több igazság legyen bennük. Mindezt annak ellenére, hogy az elkényelmesedett emberiség mára már – meglátásom szerint – imádja a hazugságot és a “semmiért valamit” talmi koncepcióját. Nézzétek csak meg azt a rengeteg kamu-kéró szolgáltatást, amelynek működtetői azt állítják, hogy személyes munka belefeccolása nélkül(!) pénzért cserébe képesek megoldani a problémáinkat! És most nem a manikűrösről és a pedikűrösről beszélek… Az igazság útja szinte mindig sok-sok munkával, önmagunk korlátainak meghaladásával és sokszor fájdalmas felismerésekkel szegélyezett. Lehet gyógyítani tiszta szívvel, lehet hitelt adni korrekt feltételekkel és lehet biztosítást is árulni tisztességesen vagy vitaminokat forgalmazni az emberiség megmentéséért, csak mindig fel kell hívni a személyes felelősségre(!) a figyelmet és tisztes hasznot kell a szolgáltatásért kérni, nem pedig gusztustalanul lehúzni az ügyfelet és hókusz-pókusz varázsigékkel megvezetni félelemre – vagy a kapzsiságra – alapozva. Mindezt akkor is, ha ezzel a tisztább szemlélettel sokkal több időbe telik egy bizonyos mennyiségű pénz(energiát) begyűjteni.

Talán egy naív f@sz vagyok – sokan mondták már -, de ezek a gondolatok lüktetnek bennem már egy ideje és szeretném azt hinni, hogy minél többen értjük meg ennek jelentőségét, annál több lesz a tiszta üzlet. 🙂 Valahol azt is érzem, hogy az egyre gyakrabban tapasztalható felébredések ellenére a nyugati emberiség olyan mélyre süllyedt már a káprázatban és az illúzióban (=képtelen uralni a valóságot, mert a felelősség folyamatos kihelyezésével mások irányítják az életét), hogy az armageddon elkerülhetetlen és a süllyedő hajóra nem is kell mindenkit visszarángatni. De ahogy mondani szokták: mentsük, ami (és aki) menthető!

A leírtak ellenére nem “tanácsolok” semmit, csak annyit kérek a tudatosság szeretetteljes továbbadásáért, hogy ha bármikor belefuttok valamibe, amit rátok akarnak tukmálni, mindig nézzétek meg tüzetesen a teljes képletet és ha tisztább világra vágytok, csak annak a biznisznek adjatok (pénz)energiát, amelyben nem, vagy csak nagyon kevéssé látjátok a hazugság faktort. Hiszem, hogy egy ténylegesen emberközpontú és tisztességre alapuló kereskedelmi rendszer, mint a gazdaság mozgatórugója, elsősorban úgy tudja a helyes útra visszaterelni az eltévedt “nyájat”, ha nem dőlünk be minden útszéli mesének és a sokszor irreálisnak hangzó (értsd: “semmiért valamit” koncepcióján alapuló), valójában aránytalan előnyhöz jutás káprázatának.

Végezetül egy érdekesség: Egy amerikai statisztika azt mutatja, hogy a lottó 5-öst nyert emberek jelentős része 5 évvel a nyeremény megszerzése után szegényebb lesz, mint előtte volt. Egy kanadai felmérés szerint a nyertesek 70%-a veszíti el a vagyonát 7 éven belül. Mindez azért van így, mert a “kvantumugráshoz” – jelen esetben a “vagyonos ember” lelki és szellemi állapotához, tapasztalatához való felnövéshez – alkalmazható tudás kell és alázat, s ezt 500 millió, de még 1.5 milliárd forint sem teszi a zsebünkbe. A jelenlegi rendszerben vírusként terjedő hazugságok leleplezésének megértéséhez ezért azt a közgazdasági axiómát érdemes az eszünkbe vésni, hogy Nincs ingyen ebéd.

Most pedig elindulok a taliándörögdi Tudatosság Völgyébe és felhörpintek egyetlen kupicával az egészségetekre! Aki arra jár, szeretettel koccintok vele! 🙂

« Régebbi bejegyzések