Szellemi barangolás

Szellemi barangolás

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe az alábbi, 1990-ben készült filmet, melynek érdekessége, hogy olyan nagyon mély témákat jár körbe igen részletesen, amelyek az internet elterjedésével és az emberiség ébredezésével ma már a magukat tudatosnak gondolók, vagy legalábbis a tudatosság és éberséghez vezető úton járó emberek számára kérdésként létezők. Mint tudjuk, a fejlődés ott kezdődik, hogy megtanulunk kérdezni. 1990 óta több olyan dokumentumfilm készült már, amely hasonló kérdéseket boncolgat (pl. Mi a csudát tudunk a világról?), de ez a műalkotás a maga idejében (24 évvel ezelőtt!) fura módon „tűnt el” a Rambo, Terminator és Reszkessetek betörők c. valóban szórakoztató (a minőségi figyelmünket egyáltalán nem megkövetelő) filmek között, pedig a beszélgetésekben felmerülő kérdések és az azokra adott válaszok talán most még aktuálisabbak, mint a film készítésének idején.

A film címe: Mindwalk, magyarul Szellemi barangolás címen fordították, 1 óra 45 perc tömény elmélkedés az élet nagy kérdéseiről. A film (szerintem) nem egyszer megnézős.

Jó jelenlétet kívánok a megtekintéshez, akkor nézd meg, amikor nem vagy fáradt!

(A videó bizonyos mobileszközökön nem jelenik meg, mert a videómegosztó szolgáltató beillesztő kódja csak FLASH verzióban érhető el.)

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Hetek óta azon töprengek, hogy vajon mi is az igazi véleményem a jelenlegi diáktüntetésekről. Megértem a diákok felháborodását? Nem értem meg őket? Igaz, ez eléggé aktuálpolitikai téma, amit én (már ismertek ennyire) mindig igyekszem kihagyni az írásaimból, de ebbe mégis beleharapok, mert azt gondolom, hogy már megint nem a lényegről van szó.

Én is voltam diák. Elvégeztem egy főiskolát (többnyire) állami pénzből a Horn-kormány alatt, azok közé tartoztam, akiket néhány évig havi 2000 Ft tandíjjal (ha jól emlékszem ennyi volt) “megrövidítettek” azért, hogy tanulhasson. Nem örültem neki, mert én is olyan voltam, mint a legtöbb magyar ember: Sokat akartam és ingyen. Igaz, nem volt hallgatói szerződés és nem akartak arra kötelezni, hogy 10 évig itthon dolgozzam, különben minden támogatást vissza kell fizetnem, viszont a lehetőségeim is korlátozottak voltak, mert olyan szakmát választottam, aminek a jövőképe gazdasági szempontból enyhén szólva nem volt túl bíztató már akkor sem (jóllehet ez a szakma nem a profitról szól) és senki nem szólt, hogy gondoljam át… A szabad akaratnak persze ilyen következménye is van és így jár az, aki művész akar lenni.

A diploma megszerzése után 180 fokot fordítottam az életemen és teljesen felhagytam azzal, amibe 15 év munkát belenyomtam (és amit nagyrészt az adófizető állampolgároknak köszönhettem). Rájöttem, hogy nem születtem művész embernek, sem kiemelkedően tehetséges, sem elég kitartó nem vagyok ahhoz, hogy ebből kovácsoljak magamnak megélhetést, karrierről nem is beszélve. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ezt felismerte, de sokan voltak, akik ennek ellenére mégis a megszokás mellett döntöttek. Tulajdonképpen szerencsés voltam (vagyok) nagyon, mert ha annak idején kötelezettségeim lettek volna az állam felé, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem. A valódi tandíj (nem a havi jelképes 2000Ft!) visszafizetésének elkerülése végett 10 évig tevékenykedni egy olyan területen, amiről már akkor tudtam, hogy nem rólam szól, kettétörte volna azt a jövőt, ami végül is olyan emberré tett, akivé lettem azóta. (Egy igazi, boldog Senki :)) Egy hallgatói szerződés megfosztott volna attól a szabadságtól, amely segített közelebb vinni ahhoz, hogy ki a fene is lehetek én. Van egy olyan érzésem, hogy a jelenleg tüntető diákság látens módon ezt a szabadságát igyekszik védeni.

Mindazonáltal ha nem lettem volna szerencsés, a mai fejemmel már azt mondom, hogy akkor sem (csak) az állam lenne a hibás. Nem túl sok időt fordítottam arra ugyanis, hogy önvizsgálatot végezzek azzal kapcsolatban, hogy valóban olyan jövőt választok-e, ami rólam szól. Ilyen egy igazi lúzer hozzáállás. 🙂 Mivel a mai világban nagyon sokan választanak “trendi” (=felkapott) szakmákat, melyek egyetlen lépéssel sem hozzák közelebb a boldogságot (tekintve, hogy ha a pénz kedvéért más akarok lenni, mint aki vagyok, akkor elkerülhetetlen a – lelki – zsákutca), ráadásul ezek egy része az ország valódi felemelkedése szempontjából sem kifejezetten előnyös pálya, ezért nem csodálkozom azon, hogy már „felülről” is olyan szónoklatok jönnek, hogy túl sok a jogász és a közgazdász kishazánkban. Hogy ez így van-e azt nem tudom, ugyanakkor meg merném kockáztatni azt a kijelentést, hogy a tüntető diákság köreiben sok olyan fiatal van, aki csak azért vonult ki az utcára, mert “lázadni poén” és nem azért, mert tudatosan éppen a saját jövőjéért áll ki.

Jöhetnek a tojások és a paradicsom-zápor, van nálam esernyő. 🙂

A félreértés elkerülése végett hiszek a nép (és benne a diákság) akaratában, és nekem sem esik jól, hogy amióta az eszemet tudom, minden kormány az állandó megszorításban és a “most még egy kicsit sz@r lesz, de utána szárnyalunk” eszmével eteti a nagyérdeműt. (Aminek az elsődleges oka az mellesleg, hogy az elmúlt 20 év fejlődésének jelentős része hitelből történt és folyamatosan törleszteni kell azt az adósságot – ill. annak csak a kamatait -, amit már Isten tudja hányszor kifizettünk!) Személy szerint jobban örülnék annak, ha inkább azért – vagy azért is! – mennének ki a fiatalok az utcára, mert tiltakoznak az adósságtörlesztés aránytalansága miatt, vagy pl. az 1982-es évi VI. törvényerejű rendelet – azon belül is a IX. cikkely – ellen, melynek értelmében a Nemzetközi Valutaalap az országnak nyújtott “segítségnyújtásért” cserébe – melyet az összes “fejlett” nyugati államra rábeszélnek ún. “biztonsági” céllal – minden átvilágítás és bírósági eljárás alól mentesül és jogot formál pl. az ország ingó és ingatlan tulajdonára is (beleértve a termőföldet), ha éppen úgy dönt, hogy a tartozásért cserébe arra tart igényt. Túlzott eladósodás esetén ugyanis ez a rendelet kihúzhatná Magyarország alól a talajt (szó szerint) és akkor nem az lenne a legnagyobb gond, hogy fizetős-e az oktatás és milyen feltételekkel nem az. (A hitelfelvétel értelmetlenségéről egy érdekes cikk itt: Magyarország elrablása)

Vagy itt van pl. egy törvény, amiről úgyszintén nem sokat beszélnek, s amiért pl. senki nem megy ki az utcára (valószínűleg azért, mert ezt nem fújja fel a sajtó). Ez a 2011. évi CCVIII., azaz a jelenleg hatályos jegybanktörvény. Ennek 15-18. §-ai az MNB és az államháztartás kapcsolatával foglalkozik, ami nem kevésbé érinti lényegesen Magyarország jelenét és jövőjét, mint az, hogy az, hogy a jövő gyermekei tudásukkal Magyarországot szolgálják-e vagy sem.

15. §: Az MNB nem nyújthat folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az Európai Unió működéséről szóló szerződés 123. cikkében meghatározott közszektor számára, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhat adósságinstrumentumot…”

Vagyis az EU tagság miatt a saját(?!) nemzeti bankunk nem finanszírozhatja az államháztartási hiányt, aminek kapcsán épp a balhé folyik Brüsszelben. Hm. (Tisztában vagyok vele, hogy pont azért függetlenítették mesterségesen, hogy a kormány hibájából az árstabilitás és az infláció kezelése ne sérüljön, de ez akkor is egy beteg dolog, mert amikor meg hiánya van az MNB-nek, akkor azt pótolhatja a költségvetésből.)

Bár ezekről beszélni ma már politikailag nem korrekt dolog és meglehetősen populistának tartják azt, aki az ilyeneket előhozza, szerintem ezen kérdések az ország jövőjét tekintve komoly jelentőséggel bírnak pl. azért is, mert az államkasszát terhelő külső adósság éves kamatkötelezettségeinek töredékéből (évi 3e Mrd Ft) finanszírozható lenne a teljes felsőoktatás. Azonban a jelenlegi vita mégis jó arra, hogy a fiatalok átgondolják a saját jövőjüket és vállalják a felelősséget a döntéseikért és ne azért akarjanak diplomát szerezni, mert azt gondolják, hogy csakis azon múlik a sorsuk! Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy igen komplex egyenlet.

A “matematikai képletnek” ugyanis az oktatás potenciális állami finanszírozásán kívül az is része, hogy a megszerzett képesítéssel ténylegesen van-e lehetőség Magyarországon értékes, hosszú távú (akár 10 éves?) munkát vállalni és versenyképes jövedelemre lehet-e szert tenni főleg egy olyan életkorban (22-24 év körül), amikor az egyre globalizálódó világban a fiatalok sokan elmennek felfedezni önmagukat valahova először és csak utána kezdik komolyan venni az életet. Garanciát vállalni biztos munkahelyekre azonban egyetlen kormány sem képes 10 éves időtávra, hiszen egy ciklus csak 4 évig tart és ki tudja, hogy mit hoz a jövő… Főleg egy olyan világban, amelyben ráadásul(!) a gazdasági növekedést (ha másképp nem megy) pénznyomtatásból “teremtik elő”. (Lásd USA-ban a FED kvantitatív lazítás nevű tőkeinjekcióit.)

A tudás menedzsment jóllehet egy nagyon fontos dolog egy cég, ország jövője érdekében (aki a tudás megszerzésének finanszírozója, az legyen a “kedvezményezett is”), s ezt a multik is úgy intézik el, hogy ha kitaníttatnak egy új szakmára, akkor 3-5 évig nem mehetsz el a cégtől, különben a teljes oktatás költségét vissza kell fizetned. A lényeges különbség mégis az, hogy egy tőkeerős cég képes garantálni a versenyképes fizetéssel javadalmazott munkát, az állam pedig (egyelőre legalábbis) nem. (Az ingyenes oktatásnak azonban szerintem is lényeges követelménye kell, hogy legyen az, hogy egy adott diplomát költségtérítés nélkül mennyi idő alatt kelljen megszerezni, hogy ne lehessen 6-8 évig ellébecolni állami pénzeken egy alapból 4-5 éves képzésben.)

Hogyan lakhatna jól a kecske és maradna meg a káposzta is?

Tegyük fel, hogy a parlamentben ülő honatyák beismerik végre azt, hogy a munkanélküliség oka nem az, hogy nincs munka, hanem az, hogy nincs elég pénz. Aztán rájönnek arra, hogy a helyi / közösségi pénzek használatával létrejöhetne egy teljességgel kamatmentes, az állam által is támogatott közösségi pénzhelyettesítő, s akkor az ingyenes oktatást simán meg lehetne oldani fájdalom nélkül. Mégpedig úgy, hogy számos, jelenleg kamatterhelt forinttal, államilag finanszírozott szolgáltatást helyi / közösségi pénzben fizetnének ki (ezzel komoly összegeket spórolva a büdzséből), melyet akár még adófizetésre is lehetne használni, a megmaradt forintokból meg simán működnének a felsőoktatási intézmények tandíj nélkül is. Ilyen, motivációs céllal létrejött pénzhelyettesítők már Uruguay-ban, Brazíliában és a Baltikum egyes országaiban is csodákat tettek és bizony adóként is működnek! Az értékcseréhez ugyanis nem forint kell és euró, hanem egy széles körű megállapodás, melyben a pénz szerepét bármi betöltheti, amiben a munkaadó és a munkavállaló megegyezik és az elszámoló jel (pénz) elköltésére fel van készítve a termelő, szolgáltató hálózat + a fogyasztók. Vagy lehetne pl. tandíjat (motivációs célú) helyi pénzben beszedni, amelyet a diákok olyan értékteremtő tevékenységekkel kereshetnének meg, amire jelenleg a kormány forintot költ. Mindenre van megoldás, csak hajlandóság kell + nem kell félni a gondolkodástól.

Nagyon fontosnak tartom az oktatás-nevelés kérdéskörét egy társadalom jövőjének szociális és érzelmi egészségét illetően, a legfontosabb kérdés szerintem mégsem kizárólag az, hogy a jelenlegi oktatáspolitika mennyire teszi lehetővé minél több fiatal számára a továbbtanulást, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire gondolják azt a fiatalok, hogy csak ezen múlik a jövőjük. Szerintem ugyanis nem azon múlik, hogy egy túlnyomórészt elméleti egyetemi képzéstől mit kapnak. Egy diploma megszerzése néhány kivételtől eltekintve elsősorban arra jó, hogy megtanulja mindenki az alapokat, s azt, hogy mit hol kell keresni. A boldoguláshoz azonban nem diploma kell és jól hangzó papírok, hanem folyamatos tanulni akarás, (emberközpontú) értékrend, szenvedély, kitartás és személyes márkaépítési képesség. Ez utóbbiak meg akkor sem jönnek meg, ha a diplomát ingyen lehet megszerezni. (Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte az interneten elérhető információkból megszerezhető egy diploma: ott van pl. az ingyenes Coursera, ami több amerikai egyetem komplett kurzusait teszi elérhetővé online, vagy az ugyancsak ingyenes Khan Academy, ami már 200 millió emberhez jutott el; aki megélhetést akar, annak nem diplomára van szüksége, hanem vízióra, elhatározásra, állhatatosságra és holtig tartó tanulásra. Persze tudom, vannak szakmák, amelyek iskola nélkül nem kivitelezhetők, mint pl. sebész, építész, jogász, de a felsőoktatásban megszerezhető képesítések egy jó részéhez nem kéne semmilyen papír, csak őszinte hozzáállás, némi üzleti ismeret és annak képessége, hogy önmagadat felépítsd.)

Szeretném határozottan leszögezni, hogy edukáció párti vagyok. Hiszek abban, hogy egy ország és a benne lévő egyének felemelkedésének, boldogulásának, sőt egyéni és közösségi boldogságának záloga a felebaráti szeretet “képességén” túl a megszerezhető tudásban rejlik. A legfontosabb mégis az, hogy milyen és mennyire cselekvőképes az a tudás, amit kapunk és amit megszerzünk magunknak! Cselekvőképes és értékteremtésre alkalmas tudás, nem pedig félig értelmetlen rabszolgamunka egy számítógép mögött.

Elmondom még pontosabban, hogy mire gondolok:

Bill Gates-t kirúgták az egyetemről, Steve Jobs-ot úgyszintén. Albert Einstein megbukott matekból, József Attila magyarból. Ezek az emberek vagy önszántukból, vagy az az általuk látogatott egyetemek “fura urai” által kihullottak a rendszerből, mégsem az érdekelte őket, hogy lesz-e papírjuk egy jól hangzó szakmáról, hanem az, hogy hisznek-e eléggé önmagunkban annyira, hogy teremtsenek valamit, amitől a világ valóban több lesz. Távol álljon tőlem, hogy egy olyan ostoba és felelőtlen kijelentést tegyek, hogy az egyetemi képzés elvégzésével ezek az emberek kevesebbek lettek volna. Szó sincs erről. Csak azt merészelem állítani, hogy nem a papír a lényeg, hanem az, hogy van-e az ember előtt vízió és kitartás, hogy jobbá és többé tegye a világot, valamint hajlandó-e kiragyogni önmagából minden rajta átáramló fényt, hogy ezt véghez is vigye. Talán azért hívják magyarul szenved-élynek az igazi, belülről fakadó tüzet, mert annak ébren tartásához a szenved-ésen keresztül vezet az út… Le kell győznöd a fél-elem korlátait, hogy szer-elemben (a fény ragyogó elemében) élj! (Nézzetek körbe, hogy hány olyan ismerősötök van, akik ugyan elvégeztek egy valamilyen főiskolai/egyetemi képzést, mégis teljesen más területen tevékenykednek, mint amit tanultak.)

Leginkább arra lenne szükség szerintem, hogy érett szemléletű és tehetséges pedagógusok az elemi és középiskolai évek során segítsenek a diákokat őszinteségre nevelni, s arra bíztatni, hogy olyan pályát válasszanak maguknak, amelyben nem csak pénzt, hanem boldogságot is találnak, mert igazán csak akkor lehet bárki kiegyensúlyozott ember, ha azt a sorsot éli meg, amiért “idejött”. (Ehhez persze az kellene, hogy az igazi pedagógusokat megfizessék, ugyanakkor megfelelő üzleti modellben rengetegen oktathatnának online módon is, ami meg szerintem növelné a hatékonyságot! De lehet, hogy tévedek, csak abból indulok ki, hogy engem mennyire feldob az online elérhető értékes egyetemi előadások tömkelege, pl. az Apple iTunes You rendszerében.)

Ayn Rand orosz-amerikai regényíró 1943-ban írt regénye – melyből film is készült – Az ősforrás egy tehetséges építész, Howard Roark történetét meséli el, aki nem volt hajlandó korának építészeti stílusát zokszó nélkül követni, s a megélhetésért cserébe inkább fizikai munkát is bevállalt mint sem, hogy olyan tervet készítsen, amivel önmagának hazudnia kell. Az ő története hűen példázza azt, hogy mit jelent egy személyes küldetésnek élni, s hogy mit jelent az a szó: integritás. Aztán egy napon, a kitartása meghozta a gyümölcsét és felismerték a zsenijét, így a történet happy end-del zárul. (Jóllehet a sztorinak van egy olyan, számomra falsnak tűnő üzenete is, hogy ami “régi” az már idejétmúlt, s ezzel azt is sugallják a nézőnek – és olvasónak -, hogy a konzervatív, azaz az értéket megőrző, hagyománykövető látásmódot el kell vetni. Ez pedig szerintem igen veszélyes következtetés.)

Ha van 2 órád, nézd meg a filmet, nagyon fontos üzenetet hordoz azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos önmagaddal szemben őszintének és igaznak maradni:

Meggyőződésem, hogy minden egyes emberben ott rejlik az a kincs, amelynek kifejezéséért megszületett erre a Földre, csak az oktatási rendszer alakítói nem arra nevelnek bennünket, hogy ezt folyamatosan keressük önmagunkban. Uralkodni és hatalommal bírni csak azok fölött lehet, akik követőnek neveltetnek, akikben elnyomják a valódi tüzet. Meglátásom szerint egy bármilyen nevelési rendszerben csak olyan tanárokat szabadna alkalmazni, akik ténylegesen tisztában vannak a gyermek- és fejlődéslélektannal (és nem csak „levizsgáztak belőle”), minimum középszintű metafizikai ismereteik vannak, valamint önmaguk korlátaival is képesek szembesülni. Azok a pedagógusok pedig, akik saját személyiségük hiányosságai miatti frusztrációjukat a diákjaik kontrollálásában élik ki, válasszanak más pályát vagy kerüljenek tisztába önmagukkal előbb, mielőtt a jövő nemzedékét a kezük közé “kaparintják” és lerombolják a lelkivilágukat.

Gondoljatok csak bele: ahogy egy kisgyermeknek sem beszélni kell arról, hogy mi a helyes, hanem jó példával kell előtte járni, úgy a “világ megváltására” nyitott fiatalság számára is az a lényeg, hogy olyan emberek neveljék és okítsák őket, akik a saját személyes sorsuk, képességeik és tapasztalataik szenvedélyes bemutatásával teremtenek mintát nem pedig savanyú arccal, könyvszagúan tolják az arcukba a megkérdőjelezhetetlen(?!) féligazságok tömkelegét, amelyek jelentős részéről személyes megélésük úgyszólván zéró. (Gondolok itt a pénzügyi képzések hazugságaira, az erőltetett számszaki növekedésre épített gazdasági modellek emberközpontúságának hiányára, vagy az orvosképzés egyoldalú, a lélek EGÉSZségét teljességgel figyelmen kívül hagyó – tudományosan megalapozott [?!] – képzési anyagaira, melyek még mindig azt prédikálják, hogy az ember egy gép.)

Az oktatási rendszer célja (részint sajnos) az, ami a pénzügyi rendszer célja. Fenntartani önnön magát azért, hogy kiszolgálja azokat, akik uralkodni és irányítani szeretnének minél hosszabb ideig. A sokszor csak gyöngyszemként megbújó lényegen túl rengeteg haszontalan elméleti ismeret fals bizonyosságának átadása valódi mentorok vezetése nélkül, akik azt is élik, amiről prédikálnak. Szomorú, hogy ma már nem ott tartunk, hogy ha szakmát akarunk, akkor keresünk egy mentort, akitől elleshető a valódi, gyakorlati tudás, hanem beülünk az ötödik iskolapadba és még 40 évesen is diplomákat gyűjtünk, mert a papír a legfontosabb. 🙁

A közelmúltban részt vettem egy előadáson, melyen egy felelős politikus arról beszélt, hogy a jelenkor pénzügyi problémáit elkerülendő a pénzügyi intelligenciát mielőbb fejleszteni kell – már gimnáziumi szinttől – azzal a céllal, hogy az emberek jó adófizetőkké váljanak és ne akarják mindenáron elcsalni azt, amiből az ország fejlődni képes. Szomorúan tapasztaltam, hogy a közösségi pénzek fantasztikus gazdaságélénkítő potenciáljáról és az államadósság aránytalanul abnormális kamatos kamatainak költségvetésre rótt terhéről úgyszólván egy megveszekedett szó sem esett, mint ahogyan az sem szerepel a tervek között, hogy a pénz valódi szerepét megtanítsák a felnövekvő nemzedéknek. (Ha ugyanis értenék ezt az emberek, rengeteg kamatmentes közösségi pénz működne szerte a világon, mely által szárnyalnának a helyi gazdaságok.) Ilyen világot teremtettünk közösen, kedves barátaim, ebből kell most valamit építeni.

Nekem az a véleményem, hogy magát az oktatási rendszert kéne lényegesen emberközpontúbbá tenni és a teljesen felesleges matematikai képletek helyett egészséges életmódot, valódi történelmet (amely nem hagyja ki a világháborúkat finanszírozó pénzügyi körök érdekeltségeit és törekvéseit sem), etikát, esztétikát, lélektant, metafizikát és szellemtudományokat kellene a nemzeti alaptantervbe beépíteni valódi – és nem a jelenlegi rendszert végletekig kiszolgáló, hanem -, az Embert szolgáló pénzügyi ismeretek (lásd fent) mellett, mely figyelembe veszi a fejlődés fenntarthatóságát is. Ezen kívül vezetői és vállalkozási ismeretekkel kéne megismertetni a felnövekvő generáció minden tagját, hogy megtanuljanak másokért felelősséget vállalni önmagukon kívül és tisztában legyenek azzal, hogy mit jelent értékteremtő munkahelyeket működtetni. Leginkább azért kellene az utcára menni, hogy ezekről legyen fogalma egy 18 éves embernek, mert akkor még esélye is lenne eldönteni, hogy a választott jövőképe mennyire felel meg annak, amilyen ő maga.

Egy társadalom olyan lesz, mint a benne élők lelkének egészségi állapota. A boldogtalanság nem pénzben mérhető még akkor sem, ha Maslow óta már tudományosan is bizonyítást nyert, hogy az anyagi helyzetnek kétségtelenül köze van ahhoz, hogy mennyire vagyok képes kiteljesedni. Egy kedves, általam nagyra tartott barátom mondta egyszer nekem a következőt (aki mellesleg egy komoly és neves szoftverfejlesztő cég tulajdonosa): “Ne azért járj be egy munkahelyre barátom, hogy elkerüld a fájdalmát annak, hogy kirúgnak és nem tudsz megélni, hanem azért, hogy teremts és létrehozz önmagadból valamit, amitől a világ jobbá válik!” Na, ez milyen? 🙂

Hogyan lehetnék tehát az a változás én magam, amit látni szeretnék a világban?

A legfontosabb az, hogy tisztába kerülök önmagammal és azzal, hogy ki vagyok én. Aztán felelősen átgondolom (ha nehezen megy, akkor keresni kell hozzá erre alkalmas szenvedélyes szakembereket), hogy mivel szeretnék igazán foglakozni és elindulok abba az irányba. És nem csak a „hivatalos” keretek között egy egyetemen/főiskolán, hanem azon túl is az életem részévé teszem azt, amit a hivatásomnak választok (amiért ide hívattak a Földre “valahonnan”), mert akkor külső kényszer nélkül is örömmel és folyamatosan fogom önmagamat fejleszteni, ami tulajdonképpen a sikeres élet alapköve. Nem azért, mert kötelező, hanem mert arra van igényem, hisz ettől érzem magam egész(séges)nek. A jó pap holtig tanul.

A mai mainstream világkép sajnos mindent már csak számszakilag értékel, hogy miben van profit, amelyben a növekedés egyetlen útja leledzik és a pályaválasztásnál is főleg ez a szempont dominál. Ez azonban egy torz jövőképet fest, mert a létezés szellemi alapjait kihagyva az élet nevű “matematikai” képlet legfontosabb változója kimarad. A szellemi törvények azon igazsága, amiről Az „eladás” hazugsága c. írásomban már bővebben írtam. Nevezetesen az, amit a delphoi jósda bejáratához is kiírtak annak idején: Gnothi Seauton, szabadon fordítva „ismerd meg önmagad”. Minden innen indul.

„A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: Ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni mivoltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt 82,6), és azt mondta: Nincs-e megírva törvényetekben, hogy Istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai.”
Hamvas Béla: Scientia Sacra III. (Az Evangélium és a levelek c. fejezetéből)

A boldogság a saját utamon való munkálkodás és nem a megélhetési pályaválasztás által születik meg. Mindenki, aki ezt megérti és elég kitartó, olyan emberré válik, akikre példaképként tekint. Alan Watts, 1973-ban elhunyt neves brit filozófus gondolatait – a fenti videóban – így elsősorban a következő generáció figyelmébe ajánlom, mert szerintem itt az ideje, hogy végre a lényegről szóljon a párbeszéd a maszatolás helyett.

Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová megyek? Én azt javaslom, hogy ezen kérdések megválaszolásán dolgozzunk minél többen és akkor személyes tapasztalatunk lesz arról, hogy az igazi változások nem az utcán dőlnek el, hanem ott valahol „mélyen belül”, amely részedhez „rajtad kívül” csak az Isten fér hozzá. 😉