A józan ész védelmében

A józan ész védelmében

A média által evangéliumként hirdetett, vadonatúj technológiával készült Pfizer koronavírus oltás elgondolkodtatott. Az, hogy ez mennyire lesz ténylegesen hatékony (=nem csak antitestek termelődését indukálja, hanem a betegséggel szemben valós védelmet jelent) majd csak az idő mondja meg. Ami elgondolkodtatott sokkal inkább, az a modern (technokrata) emberiség viszonya a termÉSZethez. Analógiaként a digitális technológiához való viszonyunkat hoznám fel, aminek torz voltáról bár keringenek mémek, ténylegesen csak az alternatívnak nevezett kutatások foglalkoznak vele, a fősodor (szégyentelenül) ritkán.

Amikor a gyerek megszületik, a táplálkozáson kívül nagyrészt alszik. Ahogy a világba érkezvén elkezd fejlődni az agya, egyre többet van ébren, s egyre többet mozog. Szájába dug mindent, s mi mondjuk, hogy ne tegye, pedig a termÉSZet azt programozta belé / belénk, hogy ismerkedjünk meg a környezetünk mikroflórájával/faunájával, hiszen így leszünk vele egyensúlyban. (Más szóval az immunrendszerünk így készül fel arra, hogy tudja, mivel áll szemben.) Természetesen van, amire érdemes figyelni ilyenkor (vegyszerek, cigaretta csikk, stb.), de a termÉSZet alapötlete ez. Ott van a garatunkban a(z egyik pár) mandulánk, ami pont arra való, hogy “tájékoztatja” a testünket arról, hogy milyen baktériumok és vírusok milliói vesznek körül, s mi ellen kell antitest, hogy az “együttélés” egyensúlya meglegyen. Ez tekinthető a természet folyamatos “beoltásának”. (Ha begyullad sokat a mandulánk, akkor nem az az ÉSZszerű, hogy kivegyük, hanem, hogy rájöjjünk arra, hogy mitől nincsen egyensúlyban a testünk.)

Ahogy növünk, egyre többet mocorgunk, bennünk van a boogie. Ez nem csak azért történik, mert meg kell tanulnunk felállni, járni, majd futni, hanem azért is, mert a gerincünk mentén futó idegpályák folyamatos stimulációja az agyunkban is szinaptikus kapcsolatok millióját hozza létre (vagyis okosít), jobban felkészít a környezetünkkel való alkalmazkodásra. A gyereknek azért kell folyamatosan izegnie-mozognia, mert – többek között – így fejlődik az agya. Itt jön be a digitális technológia kérdésköre, ami ebbe a termÉSZetes folyamatba beleavatkozott, méghozzá úgy, ahogy az emberiség Földön való megjelenése óta soha.

Azzal, hogy pl. a YouTube-on korlátlan mennyiségű mese található ma már, ami remekül(?) lenyugtatja az örökké pörögni akaró kisgyereket, ha odaültetjük elé rendszeresen, pont a termÉSZet folyamatába avatkozunk bele. Persze lehet erre azt mondani, hogy “majd alkalmazkodunk ehhez is”, meg “ezt a világot kell a gyereknek megszoknia, hiszen ebbe született bele”, a helyzet az, hogy mindennek megvan a maga ideje. Ahogy a Prédikátorok könyvének 3. könyve írja: “Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” A kutatások azt mutatják, hogy kisgyermek- és gyermekkorban (ami a serdülő időszakig tart) nincs itt az ideje a folyamatos képernyő bámulásnak, legalábbis olyan mértékben, ahogy egyre inkább elterjedni látszik. Persze látszólag win-win ez a digitális forradalom, hiszen a gyerek is “jól elvan” és a szülő is fellélegezhet, de közben az történik, hogy a képernyő a gyereket (mivel a termÉSZet hormonokat is adott neki túlélési céllal) egyre jobban rászoktatja a könnyen megszerezhető dopaminra (örömhormon). Ismerjük ezt felnőttként mi is. Pityeg a telefon, e-mail jött, üzenet jött, fontos vagyok valakinek. Bingó. (Ez nem véletlenül alakult így, a tech cégek komoly pszichológus gárdát alkalmaznak, akik abban segítenek, hogy az embereket függővé tegyék.) Egy felnőtt azonban képes arra, hogy ezt felismerje és AKARATTAL változtasson ezen, a gyerek számára ez szinte lehetetlen. S mivel a képernyő folyamatos stimulációt nyújt (és újdonságot az agynak!), a gyerek kreativitása beszűkül. Egyre nehezebben tud elmélyedni egyszerű dolgokban, mert mindig kell valami instant újdonság, amivel SZÓRakozni tud és a bele programozott változatosságra irányuló szükségletét kielégítheti (minél előbb). Pedig nagyon lényeges pontja a fejlődésnek az, hogy megtanulunk KREATÍVAN elmélyedni, fókuszálni (és néha unatkozni is, mert abból nő ki a kreativitás!). Felnőtt korban a minőségi fókuszálás az egyetlen működő viselkedésmód, ami az érvényesülést (siker) elhozza. Ezen a kérdéskörön pedig azért érdemes morfondírozni véleményem szerint, mert egyelőre még nagyon kevés hosszú távú tapasztalatunk van arra vonatkozólag, hogy milyen szülő és milyen politikus / vezető lesz egy olyan nemzedékből, amelyik 2-3 éves kora óta függ a technológia által nyújtott szórakozástól, és nem tanult meg kreatív módon elmélyedni semmiben. (Ne keverjük össze a képernyőre zombiként tapadó gyereket a kreatív mozdulatlansággal.)

S hogy hogy jön ez az új technológiás covid oltáshoz? Úgy, hogy már egy 99%-os túléléssel járó járványos betegség esetén is egyre inkább azon gondolkodunk (sajnos túl sokan), hogy csak a vakcina lehet a megoldás (vagyis valami, ami kívülről jön, s amelyhez nekem nem kell tennem az égvilágon semmit = nézhetem tovább a tévét, mások majd megoldják), miközben biztos vagyok benne, hogy elegendő adatunk áll(hatna már) rendelkezésre ahhoz, hogy a megfelelő életmóddal, meglévő egészségügyi állapottal kapcsolatos következtetést levonjuk és ezek alapján találjunk megoldásokat (különböző élethelyzetű, egészségű embereknek más és mást). Annál is inkább veszélyes ez az egyirányú gondolkodásmód, mert ti. a közoktatás látványosan kihagyja a gyermekeink neveléséből a szellem-lélek-test egységének vizsgálatát, továbbá az egyes részek EGÉSZségének feltételeit (=mi szükséges egy jól működő szellemhez/gondolatvilághoz, mi kell egy lélek ismeretes – lelkiismeretes – ember felnövéséhez, s egy egyensúlyban lévő test működéséhez alvás-tápanyagok-mozgás szempontból), így aki felnőtt korában megbetegszik és saját kezébe akarja venni a sorsát, annak saját magának kell kikutatnia ezeket az információkat, ha nem akar örök életére KISZOLGÁLTATOTTÁ válni. (Ami persze a célja a rendszert fenntartó organizmusoknak, hiszen az ő túlélésük ezen áll vagy bukik). S itt visszakapcsolódnék a termÉSZet csodálatos egységéhez és ritmusához: Mindennek megvan az ideje és a helye az életben, ugyanakkor a modern technológia nem szoríthatja ki az életből a józan paraszti eszet, mert akkor az emberiségnek lőttek. (A túl hamar elterjesztett modern technológia pedig a jó szándék(?) ellenére pusztítást is eredményezhet, ahogy ezt a digitális technológia elterjedésével egyre inkább látja mindenki, akinek van szeme a látásra.)

Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves ismerősömnek Áldott Karácsonyt és azt, hogy ne veszítse el senki a JÓZAN ESZÉT a félelemkeltés közepette!

A dolgoknak nincs „minősége”

A dolgoknak nincs „minősége”

A dolgoknak nincs „minősége”

Szoktam mondani, hogy a dolgoknak nincsen „minősége”, csak annak az embernek, aki használja a „dolgokat”. A kés például se nem jó, se nem rossz, hanem egyszerűen VAN. Pozitív vagy negatív minőségét pedig a nézőpontunk határozza meg, s hogy miként tekintünk rá.

Hasznos konyhai eszköz vagy halálos fegyver?

A marketing is egy szerfelett hasznos és egyben halálos eszköz (is lehet). Éberségben és felelősségteljes kezekben figyelemfelhívó és értékes piacteremtő ereje van, kizárólag profitcéllal dolgozó szakemberek kezében emberek tömegeinek a halálához vezethet. Lásd terror elleni háború marketing propagandája, amelynek több millió „járulékos kár” (collateral damage) kategóriába sorolt civil áldozata van csak azért, mert az emberek (leginkább a megélni akaró katonák) „megették” a háború szükségességét. A „demokráciáért” ugyanis semmi sem drága.

Szerencsére vannak olyanok, akik nem lelki szegények (=van lelkiismeretük és hallgatnak a belső hangjukra), ők kinyitják a szájukat és megosztják az emberek manipulálásának módjait. A kérdés persze felmerül: a beismerő vallomás után vajon képesek végérvényesen jó útra térni akkor is, ha ez anyagilag a lejtőre teheti őket?

 

Milyen jó lenne, ha a tudást mindannyian úgy használnánk fel a világban, hogy tisztában lennénk a döntéseink metafizikai természetével is!

A Józsi bácsi Szabadegyetem abból a célból indul útjára, hogy közösen, egymásnak tükröt tartva rávilágítsunk a bennünk lévő teremtő (forrás) erőre, s arra, hogy megfelelő hozzáállással miként lehetséges a „dolgokat” a megfelelő minőséggel felruházni.

További információk: Morfondírozó esték, Jelentkezés az soron következő találkozóra

Éber hallgatás

Éber hallgatás

Éber hallgatás

Amikor gyerek voltam, néhány osztálytársam azzal csúfolt, hogy állandóan beszélek, és folyamatosan úgy forgatom a szavakat, hogy mindig igazam legyen. Mivel akkor még messze nem tartottam ott, hogy a kimondott gondolataimat akár egyszer is megfigyeljem tudatosan, ezért ennek az lett a következménye, hogy egy idő után csak félve mertem megszólalni. A kép, amit a külvilág visszatükrözött arról az emberről, akinek önmagamat hittem, nem jött be.

Az évek múlásával annyi változott, hogy bár valóban kevesebbet beszéltem egy idő után, a magyarázkodás sokáig megmaradt, s még a mai napig is azon kapom magam néha egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy a mélyen gyökerező hitrendszerem visszaránt a gyermekkori állapotomba, amelyben azzal, hogy “igazam van” folyamatosan vissza tudom igazolni a létezésem értelmét. Ilyenkor jót mosolygok önmagamon mindig, hogy “látod, már megint pofázol” :), aztán megfigyelem a saját “működésemet” és “elteszem a leckét”. Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna.

De vajon miért van szükségem erre? Miért kell a folyamatosan visszaigazolás a külvilágból?

Az okok meglátásom szerint az alapvető emberi szükségleteinkben keresendők. Először is kell, hogy bizonyosságom legyen arról, hogy a világ olyan, amilyennek hiszem. A kormány az én érdekemet szolgálja (vagy nem), az orvos gyógyít (vagy nem), a kereskedő nem ver át (vagy igen), a barátomban és a partneremben megbízhatok (vagy nem). És ehhez hasonlók. Aztán szükségem van változatosságra. Ha minden állandóan ugyanolyan, a külvilág történései túlontúl kiszámíthatók, akkor becsavarodok. Kell egy kis krízis, hogy utána a katarzisban feloldódjak. Varietas delectat. Harmadikként vissza kell igazolnom a létezésem értelmét: én egy fontos ember vagyok. Ha nem érzem a cselekedeteimet és a világhoz hozzáadott input-omat jelentősnek, kisebbségi érzésből fakadó „konfliktus-hegyeket” hozok létre odabent. A blogolás többek között nekem leginkább ezt az emberi szükségletemet rendezi el. (…csak hogy őszintén és tudatosan tekintsek önmagamra és arra, amit a mátrixban művelek.) Aztán szükségem van a kapcsolódásra is. Éreznem kell, hogy szerethető vagyok és szeretni tudok. A bizonyosságaimat “díszítő” változatosságból fakadó bizonytalanságok között az önmagam fontosságát visszaigazoló cselekedetekből szeretetet remélek. Ha mások is úgy érzik, hogy lényeges a létezésem, szeretni fognak és ez jó. Van értelme a létezésemnek. Amikor pedig a fenti “négyesen” túl vagyok, fejlődni is szeretnék minden téren, továbbá visszaadni valamit a világnak. Erről szól a két spirituális szükségletünk: a növekedés és a hozzájárulás. Ezekért (is) szövegelek.(Megjegyzés: Ilyen az, amikor az emberi működésből egy egyenletet gyártasz. :))

Talán nagyon leegyszerűsítettem az életet ezzel a megközelítéssel, de akármilyen szemszögből vizsgálódom, mindig ide lyukadok ki. Minden ember minden egyes tevékenységét a fenti szükségletek kielégítése hatja át. Ennek kapcsán jutott eszembe az is, hogy mennyi felesleges információval terheljük le az agyunkat nap mint nap, és hogy mi köze van ennek ahhoz a vágyott élethez, amit élni szeretnénk, de mégsem tudunk. Főleg azért, mert sok-sok felesleges információt nem csak átengedünk, hanem meg is csócsáljuk és „másokhoz vágjuk tiszta erőből”.

Nem mintha az emberiség bármikor is szűkölködött volna a felesleges információk egymás közötti megosztásában – gondoljunk csak öreganyáink falubéli pletykálkodásaira -, a mai, “felgyorsult világunkban” ez a jelenség (talán) még inkább tapasztalható. Beszélünk, szövegelünk, ha kell, ha nem. 🙂 A világ persze egyáltalán nem gyorsult fel, és ugyanolyan sebességgel halad, mint előtte, csak a kommunikáció sebessége és az információ mennyiségének az áramlása változott, így több mindenről lehet eszmét cserélni. És tesszük is. Ami viszont érdekes paradoxon, hogy az információ mennyiségének és sebességének a növekedése együtt halad a “türelmetlenségi hányados” növekedésével is. Ha nem kapom meg az információt, amire szükségem van (ráadásul gyorsan), akkor bepippanok. 🙂

“Mégis miért elmélkedsz erről Te Józsi?” – tehetitek fel a kérdést, teljesen jogosan.

Azért teszem, mert szerintem az információ, vagyis az adatok “feldolgozásának és kezelésének” a módja nagyban meghatározza saját életünk minőségét és annak mások életére kifejtett hatását. Elmondom pontosan, hogy mire gondolok.

Volt-e már olyan, hogy sétálsz az utcán, állsz a buszmegállóban, vásárolsz a piacon, valamelyik plázában és akarva-akaratlanul belehallgatsz mások beszélgetéseibe? Előfordult, hogy ezek a beszélgetések a “semmiről” szóltak? A “semmi” alatt azt értem, hogy nem hangzott el olyan információ, amivel akár a közlést végző, akár az “adatokat” befogadó valóban gazdagodott volna. Értékes, hasznos és használható információról beszélek. Vagy volt-e olyan, hogy Te kezdtél el egy olyan témáról szenvedélyesen beszélgetni, pletykálkodni, amely valójában semmilyen értékes, építő adatot nem tett hozzá sem a saját életedhez, sem másokéhoz? Vagy lazításképpen egy olyan emberről ítélkezel fennhangon, aki ott sincs, hogy megvédje önmagát… Igazából nem is tudom ilyenkor, hogy miért beszélek a témáról, de hát ha már találkoztunk pl. kávézás közben, nézzünk egymásra bután? Milyen ciki csendben maradni… (Szidjunk inkább valakit, az trendi. Vagy ahogy egy amerikai mondás tartja: „It’s fun to trash someone about whom I, personally, know nothing.”, vagyis „Poén gyalázni valakit, akiről egyébként személy szerint semmit nem tudok.” Bocsánat, ha ez általánosításnak tűnik.)

Tényleg ciki csendben maradni? Mi van akkor, ha pont az üres fecsegéssel teremtünk olyan jövőt, amit egyébként nem is szeretnénk? Elképzelhető, hogy a szavaink befolyásolják a genetikai működésünket?

„A felesleges beszéd környezetszennyezés.”

Hallottad már ezt a kifejezést: kínos volt a csend. Mitől lehet “kínos” a csend? Nem tagadom, vannak olyan helyzetek, amikor egy olyan emberrel kerülök egy térbe, akivel valamilyen okból kifolyólag világnézeti különbségünk van, és nincs értelme gondolatokat cserélni, mert a nézőpontoknak nincsen közös vetülete. De miért kínos ez? Attól, hogy valaki teljesen másként szemléli az életet, amennyiben az én energiámat nem rabolja el, miért kéne szenvednem? A “kín” az egy szenvedés állapot, amit én hozok létre úgy, hogy magát a gondolatfolyamatot nem figyelem meg, csak hagyom, hogy az előítéleteimből fakadó érzelmek kontrollálják az elmeműködésemet. (Ha tehát kínos csendbe kerülsz, figyeld meg az érzést, ami átjárja a tested és tudatosítsd magadban, hogy most szenvedsz emiatt egy picit. A megfigyelés megszabadít a szenvedéstől, mert rájössz, hogy Te kreálod a sztorit az agyadban.)

„Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz.”

Az „érzelmi szemüveg” brutális erejű. Felvesszük és abban a pillanatban nem vagyunk a gondolatainknak urai, sem őrei. Mint egy fékevesztett vadállat, a “szemüveg” viselése közben megszűnik a megfigyelő, csendben megélt állapot és vágtatni kezdenek a gondolatok. Nem véletlen, hogy az eladástechnikában azt tanítják, hogy se vallás, sport és politika ne kerüljön szóba egy üzleti beszélgetésnél. Ha kiderül a vevőnek, hogy az eladó “áruló”, a megállapodás soha nem jön létre. Ha mélyen belegondolok, micsoda tudatlanság és hazugság van egy ilyen megközelítés mögött. Ha képes lennék a másik embert nem azonosítani az elméjével és gondolati folyamataival, mennyivel könnyebb lenne a (saját) szenvedés(eme)t elkerülni. Tudom, ez nem könnyű.

Állandóan éberségben lenni, gondolataimat, cselekedeteimet megfigyelni nem egyszerű. Azért nem, mert amikor megfigyelem a saját elmeműködésemet, akkor fókuszálnom kell, ez pedig energiát “fogyaszt”, pedig az elme legfontosabb “üzemanyaga” a külvilágból kapott energia, ami legtöbbször a figyelem által érhető el (lásd celebek irracionális viselkedése). Ha bármiről beszélek, a másik figyel rám, ezáltal “fontos vagyok”, így energiához jutok a másik figyelméből. És itt van a kutya elásva: Ha nem éberségben élek, akkor nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem az, hogy mondjak valamit, mert akkor tudat alatt visszaigazolom a létezésem értelmét azáltal, hogy energiát kapok. És hopp, már szennyezem is a világot felesleges gondolatokkal. 🙂

Gyakorlat: Menjetek ki az utcára, üljetek közel kávézókban, éttermekben beszélgető emberekhez és figyeljétek meg, hogy miről folyik a diskurzus. Aztán ha ez már megy, figyeljétek meg saját magatokat, amikor információt cseréltek a másikkal. Van az infónak iránya, célja, tanulsága, előremutató szerepe? Tanulok / tanítok-e valamit azzal, hogy szóra nyitom a számat, vagy csak meleg levegővel töltöm meg az aurámat és a saját hangomat szeretem hallani, hogy VANságom visszatükröződjön “valahogy”?

„Nagyszerű elmék ötleteket vitatnak meg, átlagos elmék eseményekről beszélgetnek, kis elmék emberekről diskurálnak.”
Eleanor Roosevelt

Amikor tanultam hangszeren játszani, mindig azt mondta a zenetanárom, hogy képzeljem el a következő hangot, amit megszólaltatok. Legyen egy pontos képem arról, hogy az a hang hogyan szólal meg. Amikor ezt nem tettem meg, problémák voltak az intonációval (fúvós hangszeren a nem megfelelő irányú és erejű levegőoszlop sebessége alacsonyabb vagy magasabb hangot eredményez) és hamisan szólalt meg a hangszer, amikor azonban megvolt a fejemben a kép, mindig “odaértem”, ahová kell. Zongorán, vagy ütős hangszeren ez az a pillanat, amikor az ujjam a billentyűhöz ér, vagy a kezem megérinti az ütőhangszert. Ekkor persze még nem vontam tágabb összefüggést a zenei hangok megszólaltatása és a beszéd között, de a későbbi megfigyelő “Józsi bácsi” számára ezek már feltűntek. Ha éberen élek, tudatában vagyok annak, hogy mit fogok éppen mondani és ezzel a teremtés – elsősorban a saját magam valóságának – irányát befolyásolni tudom. (S ha már korábban papoltam nektek a karmikus utamról, aki ismer tudja, hogy gyerekkorom óta gyorsabban jár az agyam, mint a szám – azaz hadarok, ha nem figyelek oda -, így nekem pont azt kell megtanulnom, hogy lelassítsam a beszédemet, hogy átgondoljam a mondanivalómat és így azt tudjam teremteni, ami a szívem szándéka.)

Miért fontos a csend ebben a procedúrában?

Nekem az a meglátásom, hogy a csend mindennek az alapja, olyan mint a fény. Ha teremteni akarok hasznos gondolatokat, inspirációra vágyom vagy csak reflektálni akarok a saját elmém működésének eredményeire, akkor legtöbbször a csend segít. Volt már olyan, hogy egy túrázás közben kiültél a hegytetőre és élvezted a csendet? Mi lehet az, ami ilyenkor jól esik?

Tudom (mert az is személyes tapasztalat), hogy pl. rengeteg meditációs gyakorlat eredményéhez “speciális, ráhangoló” zenék segítenek hozzá, a csend mégis segít összekötni a mindent átható univerzális intelligenciát a cselekvőképességemmel. Bevallom, én nem tartom véletlennek azt sem, hogy akárhová megyek, mindenhol szórakoztatni (=a jelenben meglévő figyelmemet szétszórni) akarnak valami zenével, hogy addig se jusson eszembe, hogy megkérdőjelezzem a fogyasztásom szükségességét. Amíg a figyelmem máshol van, a bennem megszólaló igazságra (=nem kívülről jön a boldogság) nem vetül fény. 🙂

Egy mondat értelmét is a szavak közti csend adja meg. Ha mindent egybeírnánk /egybemondanánk és írásjelek nélkül közölnénk egymással a gondolatainkat, nagyon nehéz lenne a szívünk, elménk szándékát közvetíteni. Olyan semmilyen massza lenne az egész, mint egy nyers tészta, mielőtt elkedzed felcikkelyezni. Gondoljatok csak bele, hogy már csak az írás által is milyen nehéz önmagában a kommunikáció, amikor az emberek közti közlés-rendszer 80%-ban non-verbális, azaz nem szavakkal történik, hanem gesztikulációval, hanglejtéssel, stb. Az ÉRT-ELEM mindig a tagolásban (=a csend állapota) jelenik meg.

“A bölcs emberek azért szólalnak meg, mert mondanivalójuk van. A bolondok meg azért beszélnek, hogy mondjanak valamit.”
Platón

Mire akarok kilyukadni ezzel a csend témával? Hiszen a csend az pont a semmi megléte… vagy mégsem?

Az utóbbi időben nagyon sokszor figyelemmel kísértem azt, hogy az engem körbevevő világban ki miről beszél. Sétálok az utcán, utazom a buszon, találkozom ismerősökkel, bemegyek egy étterembe, mindenhol eszmék, gondolatok és érzelmek cserélnek gazdát. Bizonyosságok harcolnak fontossággal, változatosság küzd a kapcsolódással, és gyakran mosolygok azon, hogy az egók hogyan feszülnek egymásnak, vagy hogy milyen úton-módon próbálunk energiát elszipkázni a másik embertől. Bevallom, nagyon érdekes “játék” megfigyelni, hogy egyébként nagyon okos, de éberségen kívül lévő elmék miként hatnak egymásra, beleértve a saját elmémet is, mely természetesen a sok-sok emberi játszmába szintúgy elmerül, ha nincsen ott a tudatosságom és a figyelmem.

De ha tudatosan hátralépek és belehelyezkedem a megfigyelő szemszögébe, akkor képes vagyok meglátni azt, hogy a csendben ugyanúgy megszólal egy rezgés, megszólal a szív, azon keresztül pedig a „szer”, vagyis a (világhoz való) kapcsolódás(om) „hangja”. Talán hallottátok már azt a mondást, hogy az igazi barátok olyanok, hogy órákig tudnak egymás mellett ülni szó nélkül és a végén úgy érzik, hogy soha nem beszélgettek ilyen jót. Ennek kapcsán jutnak eszembe Saint-Exupéry szavai is a Kis Hercegből: “A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Amikor tavaly az édesanyám haldoklott, a legtöbbször csak ültem az ágya szélén, fogtam a kezét és szüntelenül megmártóztunk a csendben. Nem beszéltünk már semmiről, csak figyeltünk egymásra szomorúsággal a szemünkben, és ezekben a pillantásokban mindent elmondtunk a másiknak, szavak nélkül. A szívünkben lüktető fájdalom ellenére egyedülálló tapasztalat volt átélni a MOST-ot. Ezek a pillanatok a teljesség csodáját „égették bele” az elmémbe és a szívembe egyaránt és úgy gondolom, hogy ezt drága anyukám is magával vitte a következő dimenzióba. A csendben ugyanis „harapni lehetett” a köztünk lévő kapcsolódást: a SZER etetett mindkettőnket.

Úgy érzem, hogy az emberiségnek komoly karmikus feladata az, hogy megtanulja értékelni a csend teremtő erejét, mert a felesleges szövegeléssel és zajkeltéssel a saját jövőjét írja (át), és az a megérzésem, hogy ez enyhén szólva “nem mindig” a kívánt irányban történik meg.

Ezeket a gondolatokat talán a híres amerikai zeneszerző, John Cage is tudta, amikor megírta 4’33” c. egyedülálló darabját. Fogadjátok szeretettel ezt a tartalmas művet így a bejegyzésem végén.

Ha értetlenül állsz a fenti videó előtt, ajánlom segítségül hívni Lantos Erzsébet műelemzését. 😉

Csodálatos csendben megélt pillanatokat kívánok minden kedves olvasómnak, s azt kívánom, hogy legyünk minél nagyobb éberségben azért, hogy a világ jobbításának szándékával ne váljunk (valójában további rombolást eredményező) „információ szemetelőkké”. Mi lenne vajon, ha azzal tisztelnénk meg egymást egyre inkább, hogy az alapvető szükségleteink kielégítésére csak részben keresnénk a (sokszor teljesen felesleges) szövegeléssel gyógyírt?

Vagy éppen „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”? 😀

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Szenvedé(lye)s pályavál(asz)tás

Hetek óta azon töprengek, hogy vajon mi is az igazi véleményem a jelenlegi diáktüntetésekről. Megértem a diákok felháborodását? Nem értem meg őket? Igaz, ez eléggé aktuálpolitikai téma, amit én (már ismertek ennyire) mindig igyekszem kihagyni az írásaimból, de ebbe mégis beleharapok, mert azt gondolom, hogy már megint nem a lényegről van szó.

Én is voltam diák. Elvégeztem egy főiskolát (többnyire) állami pénzből a Horn-kormány alatt, azok közé tartoztam, akiket néhány évig havi 2000 Ft tandíjjal (ha jól emlékszem ennyi volt) “megrövidítettek” azért, hogy tanulhasson. Nem örültem neki, mert én is olyan voltam, mint a legtöbb magyar ember: Sokat akartam és ingyen. Igaz, nem volt hallgatói szerződés és nem akartak arra kötelezni, hogy 10 évig itthon dolgozzam, különben minden támogatást vissza kell fizetnem, viszont a lehetőségeim is korlátozottak voltak, mert olyan szakmát választottam, aminek a jövőképe gazdasági szempontból enyhén szólva nem volt túl bíztató már akkor sem (jóllehet ez a szakma nem a profitról szól) és senki nem szólt, hogy gondoljam át… A szabad akaratnak persze ilyen következménye is van és így jár az, aki művész akar lenni.

A diploma megszerzése után 180 fokot fordítottam az életemen és teljesen felhagytam azzal, amibe 15 év munkát belenyomtam (és amit nagyrészt az adófizető állampolgároknak köszönhettem). Rájöttem, hogy nem születtem művész embernek, sem kiemelkedően tehetséges, sem elég kitartó nem vagyok ahhoz, hogy ebből kovácsoljak magamnak megélhetést, karrierről nem is beszélve. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ezt felismerte, de sokan voltak, akik ennek ellenére mégis a megszokás mellett döntöttek. Tulajdonképpen szerencsés voltam (vagyok) nagyon, mert ha annak idején kötelezettségeim lettek volna az állam felé, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem. A valódi tandíj (nem a havi jelképes 2000Ft!) visszafizetésének elkerülése végett 10 évig tevékenykedni egy olyan területen, amiről már akkor tudtam, hogy nem rólam szól, kettétörte volna azt a jövőt, ami végül is olyan emberré tett, akivé lettem azóta. (Egy igazi, boldog Senki :)) Egy hallgatói szerződés megfosztott volna attól a szabadságtól, amely segített közelebb vinni ahhoz, hogy ki a fene is lehetek én. Van egy olyan érzésem, hogy a jelenleg tüntető diákság látens módon ezt a szabadságát igyekszik védeni.

Mindazonáltal ha nem lettem volna szerencsés, a mai fejemmel már azt mondom, hogy akkor sem (csak) az állam lenne a hibás. Nem túl sok időt fordítottam arra ugyanis, hogy önvizsgálatot végezzek azzal kapcsolatban, hogy valóban olyan jövőt választok-e, ami rólam szól. Ilyen egy igazi lúzer hozzáállás. 🙂 Mivel a mai világban nagyon sokan választanak “trendi” (=felkapott) szakmákat, melyek egyetlen lépéssel sem hozzák közelebb a boldogságot (tekintve, hogy ha a pénz kedvéért más akarok lenni, mint aki vagyok, akkor elkerülhetetlen a – lelki – zsákutca), ráadásul ezek egy része az ország valódi felemelkedése szempontjából sem kifejezetten előnyös pálya, ezért nem csodálkozom azon, hogy már „felülről” is olyan szónoklatok jönnek, hogy túl sok a jogász és a közgazdász kishazánkban. Hogy ez így van-e azt nem tudom, ugyanakkor meg merném kockáztatni azt a kijelentést, hogy a tüntető diákság köreiben sok olyan fiatal van, aki csak azért vonult ki az utcára, mert “lázadni poén” és nem azért, mert tudatosan éppen a saját jövőjéért áll ki.

Jöhetnek a tojások és a paradicsom-zápor, van nálam esernyő. 🙂

A félreértés elkerülése végett hiszek a nép (és benne a diákság) akaratában, és nekem sem esik jól, hogy amióta az eszemet tudom, minden kormány az állandó megszorításban és a “most még egy kicsit sz@r lesz, de utána szárnyalunk” eszmével eteti a nagyérdeműt. (Aminek az elsődleges oka az mellesleg, hogy az elmúlt 20 év fejlődésének jelentős része hitelből történt és folyamatosan törleszteni kell azt az adósságot – ill. annak csak a kamatait -, amit már Isten tudja hányszor kifizettünk!) Személy szerint jobban örülnék annak, ha inkább azért – vagy azért is! – mennének ki a fiatalok az utcára, mert tiltakoznak az adósságtörlesztés aránytalansága miatt, vagy pl. az 1982-es évi VI. törvényerejű rendelet – azon belül is a IX. cikkely – ellen, melynek értelmében a Nemzetközi Valutaalap az országnak nyújtott “segítségnyújtásért” cserébe – melyet az összes “fejlett” nyugati államra rábeszélnek ún. “biztonsági” céllal – minden átvilágítás és bírósági eljárás alól mentesül és jogot formál pl. az ország ingó és ingatlan tulajdonára is (beleértve a termőföldet), ha éppen úgy dönt, hogy a tartozásért cserébe arra tart igényt. Túlzott eladósodás esetén ugyanis ez a rendelet kihúzhatná Magyarország alól a talajt (szó szerint) és akkor nem az lenne a legnagyobb gond, hogy fizetős-e az oktatás és milyen feltételekkel nem az. (A hitelfelvétel értelmetlenségéről egy érdekes cikk itt: Magyarország elrablása)

Vagy itt van pl. egy törvény, amiről úgyszintén nem sokat beszélnek, s amiért pl. senki nem megy ki az utcára (valószínűleg azért, mert ezt nem fújja fel a sajtó). Ez a 2011. évi CCVIII., azaz a jelenleg hatályos jegybanktörvény. Ennek 15-18. §-ai az MNB és az államháztartás kapcsolatával foglalkozik, ami nem kevésbé érinti lényegesen Magyarország jelenét és jövőjét, mint az, hogy az, hogy a jövő gyermekei tudásukkal Magyarországot szolgálják-e vagy sem.

15. §: Az MNB nem nyújthat folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az Európai Unió működéséről szóló szerződés 123. cikkében meghatározott közszektor számára, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhat adósságinstrumentumot…”

Vagyis az EU tagság miatt a saját(?!) nemzeti bankunk nem finanszírozhatja az államháztartási hiányt, aminek kapcsán épp a balhé folyik Brüsszelben. Hm. (Tisztában vagyok vele, hogy pont azért függetlenítették mesterségesen, hogy a kormány hibájából az árstabilitás és az infláció kezelése ne sérüljön, de ez akkor is egy beteg dolog, mert amikor meg hiánya van az MNB-nek, akkor azt pótolhatja a költségvetésből.)

Bár ezekről beszélni ma már politikailag nem korrekt dolog és meglehetősen populistának tartják azt, aki az ilyeneket előhozza, szerintem ezen kérdések az ország jövőjét tekintve komoly jelentőséggel bírnak pl. azért is, mert az államkasszát terhelő külső adósság éves kamatkötelezettségeinek töredékéből (évi 3e Mrd Ft) finanszírozható lenne a teljes felsőoktatás. Azonban a jelenlegi vita mégis jó arra, hogy a fiatalok átgondolják a saját jövőjüket és vállalják a felelősséget a döntéseikért és ne azért akarjanak diplomát szerezni, mert azt gondolják, hogy csakis azon múlik a sorsuk! Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy igen komplex egyenlet.

A “matematikai képletnek” ugyanis az oktatás potenciális állami finanszírozásán kívül az is része, hogy a megszerzett képesítéssel ténylegesen van-e lehetőség Magyarországon értékes, hosszú távú (akár 10 éves?) munkát vállalni és versenyképes jövedelemre lehet-e szert tenni főleg egy olyan életkorban (22-24 év körül), amikor az egyre globalizálódó világban a fiatalok sokan elmennek felfedezni önmagukat valahova először és csak utána kezdik komolyan venni az életet. Garanciát vállalni biztos munkahelyekre azonban egyetlen kormány sem képes 10 éves időtávra, hiszen egy ciklus csak 4 évig tart és ki tudja, hogy mit hoz a jövő… Főleg egy olyan világban, amelyben ráadásul(!) a gazdasági növekedést (ha másképp nem megy) pénznyomtatásból “teremtik elő”. (Lásd USA-ban a FED kvantitatív lazítás nevű tőkeinjekcióit.)

A tudás menedzsment jóllehet egy nagyon fontos dolog egy cég, ország jövője érdekében (aki a tudás megszerzésének finanszírozója, az legyen a “kedvezményezett is”), s ezt a multik is úgy intézik el, hogy ha kitaníttatnak egy új szakmára, akkor 3-5 évig nem mehetsz el a cégtől, különben a teljes oktatás költségét vissza kell fizetned. A lényeges különbség mégis az, hogy egy tőkeerős cég képes garantálni a versenyképes fizetéssel javadalmazott munkát, az állam pedig (egyelőre legalábbis) nem. (Az ingyenes oktatásnak azonban szerintem is lényeges követelménye kell, hogy legyen az, hogy egy adott diplomát költségtérítés nélkül mennyi idő alatt kelljen megszerezni, hogy ne lehessen 6-8 évig ellébecolni állami pénzeken egy alapból 4-5 éves képzésben.)

Hogyan lakhatna jól a kecske és maradna meg a káposzta is?

Tegyük fel, hogy a parlamentben ülő honatyák beismerik végre azt, hogy a munkanélküliség oka nem az, hogy nincs munka, hanem az, hogy nincs elég pénz. Aztán rájönnek arra, hogy a helyi / közösségi pénzek használatával létrejöhetne egy teljességgel kamatmentes, az állam által is támogatott közösségi pénzhelyettesítő, s akkor az ingyenes oktatást simán meg lehetne oldani fájdalom nélkül. Mégpedig úgy, hogy számos, jelenleg kamatterhelt forinttal, államilag finanszírozott szolgáltatást helyi / közösségi pénzben fizetnének ki (ezzel komoly összegeket spórolva a büdzséből), melyet akár még adófizetésre is lehetne használni, a megmaradt forintokból meg simán működnének a felsőoktatási intézmények tandíj nélkül is. Ilyen, motivációs céllal létrejött pénzhelyettesítők már Uruguay-ban, Brazíliában és a Baltikum egyes országaiban is csodákat tettek és bizony adóként is működnek! Az értékcseréhez ugyanis nem forint kell és euró, hanem egy széles körű megállapodás, melyben a pénz szerepét bármi betöltheti, amiben a munkaadó és a munkavállaló megegyezik és az elszámoló jel (pénz) elköltésére fel van készítve a termelő, szolgáltató hálózat + a fogyasztók. Vagy lehetne pl. tandíjat (motivációs célú) helyi pénzben beszedni, amelyet a diákok olyan értékteremtő tevékenységekkel kereshetnének meg, amire jelenleg a kormány forintot költ. Mindenre van megoldás, csak hajlandóság kell + nem kell félni a gondolkodástól.

Nagyon fontosnak tartom az oktatás-nevelés kérdéskörét egy társadalom jövőjének szociális és érzelmi egészségét illetően, a legfontosabb kérdés szerintem mégsem kizárólag az, hogy a jelenlegi oktatáspolitika mennyire teszi lehetővé minél több fiatal számára a továbbtanulást, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire gondolják azt a fiatalok, hogy csak ezen múlik a jövőjük. Szerintem ugyanis nem azon múlik, hogy egy túlnyomórészt elméleti egyetemi képzéstől mit kapnak. Egy diploma megszerzése néhány kivételtől eltekintve elsősorban arra jó, hogy megtanulja mindenki az alapokat, s azt, hogy mit hol kell keresni. A boldoguláshoz azonban nem diploma kell és jól hangzó papírok, hanem folyamatos tanulni akarás, (emberközpontú) értékrend, szenvedély, kitartás és személyes márkaépítési képesség. Ez utóbbiak meg akkor sem jönnek meg, ha a diplomát ingyen lehet megszerezni. (Arról nem is beszélve, hogy ma már szinte az interneten elérhető információkból megszerezhető egy diploma: ott van pl. az ingyenes Coursera, ami több amerikai egyetem komplett kurzusait teszi elérhetővé online, vagy az ugyancsak ingyenes Khan Academy, ami már 200 millió emberhez jutott el; aki megélhetést akar, annak nem diplomára van szüksége, hanem vízióra, elhatározásra, állhatatosságra és holtig tartó tanulásra. Persze tudom, vannak szakmák, amelyek iskola nélkül nem kivitelezhetők, mint pl. sebész, építész, jogász, de a felsőoktatásban megszerezhető képesítések egy jó részéhez nem kéne semmilyen papír, csak őszinte hozzáállás, némi üzleti ismeret és annak képessége, hogy önmagadat felépítsd.)

Szeretném határozottan leszögezni, hogy edukáció párti vagyok. Hiszek abban, hogy egy ország és a benne lévő egyének felemelkedésének, boldogulásának, sőt egyéni és közösségi boldogságának záloga a felebaráti szeretet “képességén” túl a megszerezhető tudásban rejlik. A legfontosabb mégis az, hogy milyen és mennyire cselekvőképes az a tudás, amit kapunk és amit megszerzünk magunknak! Cselekvőképes és értékteremtésre alkalmas tudás, nem pedig félig értelmetlen rabszolgamunka egy számítógép mögött.

Elmondom még pontosabban, hogy mire gondolok:

Bill Gates-t kirúgták az egyetemről, Steve Jobs-ot úgyszintén. Albert Einstein megbukott matekból, József Attila magyarból. Ezek az emberek vagy önszántukból, vagy az az általuk látogatott egyetemek “fura urai” által kihullottak a rendszerből, mégsem az érdekelte őket, hogy lesz-e papírjuk egy jól hangzó szakmáról, hanem az, hogy hisznek-e eléggé önmagunkban annyira, hogy teremtsenek valamit, amitől a világ valóban több lesz. Távol álljon tőlem, hogy egy olyan ostoba és felelőtlen kijelentést tegyek, hogy az egyetemi képzés elvégzésével ezek az emberek kevesebbek lettek volna. Szó sincs erről. Csak azt merészelem állítani, hogy nem a papír a lényeg, hanem az, hogy van-e az ember előtt vízió és kitartás, hogy jobbá és többé tegye a világot, valamint hajlandó-e kiragyogni önmagából minden rajta átáramló fényt, hogy ezt véghez is vigye. Talán azért hívják magyarul szenved-élynek az igazi, belülről fakadó tüzet, mert annak ébren tartásához a szenved-ésen keresztül vezet az út… Le kell győznöd a fél-elem korlátait, hogy szer-elemben (a fény ragyogó elemében) élj! (Nézzetek körbe, hogy hány olyan ismerősötök van, akik ugyan elvégeztek egy valamilyen főiskolai/egyetemi képzést, mégis teljesen más területen tevékenykednek, mint amit tanultak.)

Leginkább arra lenne szükség szerintem, hogy érett szemléletű és tehetséges pedagógusok az elemi és középiskolai évek során segítsenek a diákokat őszinteségre nevelni, s arra bíztatni, hogy olyan pályát válasszanak maguknak, amelyben nem csak pénzt, hanem boldogságot is találnak, mert igazán csak akkor lehet bárki kiegyensúlyozott ember, ha azt a sorsot éli meg, amiért “idejött”. (Ehhez persze az kellene, hogy az igazi pedagógusokat megfizessék, ugyanakkor megfelelő üzleti modellben rengetegen oktathatnának online módon is, ami meg szerintem növelné a hatékonyságot! De lehet, hogy tévedek, csak abból indulok ki, hogy engem mennyire feldob az online elérhető értékes egyetemi előadások tömkelege, pl. az Apple iTunes You rendszerében.)

Ayn Rand orosz-amerikai regényíró 1943-ban írt regénye – melyből film is készült – Az ősforrás egy tehetséges építész, Howard Roark történetét meséli el, aki nem volt hajlandó korának építészeti stílusát zokszó nélkül követni, s a megélhetésért cserébe inkább fizikai munkát is bevállalt mint sem, hogy olyan tervet készítsen, amivel önmagának hazudnia kell. Az ő története hűen példázza azt, hogy mit jelent egy személyes küldetésnek élni, s hogy mit jelent az a szó: integritás. Aztán egy napon, a kitartása meghozta a gyümölcsét és felismerték a zsenijét, így a történet happy end-del zárul. (Jóllehet a sztorinak van egy olyan, számomra falsnak tűnő üzenete is, hogy ami “régi” az már idejétmúlt, s ezzel azt is sugallják a nézőnek – és olvasónak -, hogy a konzervatív, azaz az értéket megőrző, hagyománykövető látásmódot el kell vetni. Ez pedig szerintem igen veszélyes következtetés.)

Ha van 2 órád, nézd meg a filmet, nagyon fontos üzenetet hordoz azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos önmagaddal szemben őszintének és igaznak maradni:

Meggyőződésem, hogy minden egyes emberben ott rejlik az a kincs, amelynek kifejezéséért megszületett erre a Földre, csak az oktatási rendszer alakítói nem arra nevelnek bennünket, hogy ezt folyamatosan keressük önmagunkban. Uralkodni és hatalommal bírni csak azok fölött lehet, akik követőnek neveltetnek, akikben elnyomják a valódi tüzet. Meglátásom szerint egy bármilyen nevelési rendszerben csak olyan tanárokat szabadna alkalmazni, akik ténylegesen tisztában vannak a gyermek- és fejlődéslélektannal (és nem csak „levizsgáztak belőle”), minimum középszintű metafizikai ismereteik vannak, valamint önmaguk korlátaival is képesek szembesülni. Azok a pedagógusok pedig, akik saját személyiségük hiányosságai miatti frusztrációjukat a diákjaik kontrollálásában élik ki, válasszanak más pályát vagy kerüljenek tisztába önmagukkal előbb, mielőtt a jövő nemzedékét a kezük közé “kaparintják” és lerombolják a lelkivilágukat.

Gondoljatok csak bele: ahogy egy kisgyermeknek sem beszélni kell arról, hogy mi a helyes, hanem jó példával kell előtte járni, úgy a “világ megváltására” nyitott fiatalság számára is az a lényeg, hogy olyan emberek neveljék és okítsák őket, akik a saját személyes sorsuk, képességeik és tapasztalataik szenvedélyes bemutatásával teremtenek mintát nem pedig savanyú arccal, könyvszagúan tolják az arcukba a megkérdőjelezhetetlen(?!) féligazságok tömkelegét, amelyek jelentős részéről személyes megélésük úgyszólván zéró. (Gondolok itt a pénzügyi képzések hazugságaira, az erőltetett számszaki növekedésre épített gazdasági modellek emberközpontúságának hiányára, vagy az orvosképzés egyoldalú, a lélek EGÉSZségét teljességgel figyelmen kívül hagyó – tudományosan megalapozott [?!] – képzési anyagaira, melyek még mindig azt prédikálják, hogy az ember egy gép.)

Az oktatási rendszer célja (részint sajnos) az, ami a pénzügyi rendszer célja. Fenntartani önnön magát azért, hogy kiszolgálja azokat, akik uralkodni és irányítani szeretnének minél hosszabb ideig. A sokszor csak gyöngyszemként megbújó lényegen túl rengeteg haszontalan elméleti ismeret fals bizonyosságának átadása valódi mentorok vezetése nélkül, akik azt is élik, amiről prédikálnak. Szomorú, hogy ma már nem ott tartunk, hogy ha szakmát akarunk, akkor keresünk egy mentort, akitől elleshető a valódi, gyakorlati tudás, hanem beülünk az ötödik iskolapadba és még 40 évesen is diplomákat gyűjtünk, mert a papír a legfontosabb. 🙁

A közelmúltban részt vettem egy előadáson, melyen egy felelős politikus arról beszélt, hogy a jelenkor pénzügyi problémáit elkerülendő a pénzügyi intelligenciát mielőbb fejleszteni kell – már gimnáziumi szinttől – azzal a céllal, hogy az emberek jó adófizetőkké váljanak és ne akarják mindenáron elcsalni azt, amiből az ország fejlődni képes. Szomorúan tapasztaltam, hogy a közösségi pénzek fantasztikus gazdaságélénkítő potenciáljáról és az államadósság aránytalanul abnormális kamatos kamatainak költségvetésre rótt terhéről úgyszólván egy megveszekedett szó sem esett, mint ahogyan az sem szerepel a tervek között, hogy a pénz valódi szerepét megtanítsák a felnövekvő nemzedéknek. (Ha ugyanis értenék ezt az emberek, rengeteg kamatmentes közösségi pénz működne szerte a világon, mely által szárnyalnának a helyi gazdaságok.) Ilyen világot teremtettünk közösen, kedves barátaim, ebből kell most valamit építeni.

Nekem az a véleményem, hogy magát az oktatási rendszert kéne lényegesen emberközpontúbbá tenni és a teljesen felesleges matematikai képletek helyett egészséges életmódot, valódi történelmet (amely nem hagyja ki a világháborúkat finanszírozó pénzügyi körök érdekeltségeit és törekvéseit sem), etikát, esztétikát, lélektant, metafizikát és szellemtudományokat kellene a nemzeti alaptantervbe beépíteni valódi – és nem a jelenlegi rendszert végletekig kiszolgáló, hanem -, az Embert szolgáló pénzügyi ismeretek (lásd fent) mellett, mely figyelembe veszi a fejlődés fenntarthatóságát is. Ezen kívül vezetői és vállalkozási ismeretekkel kéne megismertetni a felnövekvő generáció minden tagját, hogy megtanuljanak másokért felelősséget vállalni önmagukon kívül és tisztában legyenek azzal, hogy mit jelent értékteremtő munkahelyeket működtetni. Leginkább azért kellene az utcára menni, hogy ezekről legyen fogalma egy 18 éves embernek, mert akkor még esélye is lenne eldönteni, hogy a választott jövőképe mennyire felel meg annak, amilyen ő maga.

Egy társadalom olyan lesz, mint a benne élők lelkének egészségi állapota. A boldogtalanság nem pénzben mérhető még akkor sem, ha Maslow óta már tudományosan is bizonyítást nyert, hogy az anyagi helyzetnek kétségtelenül köze van ahhoz, hogy mennyire vagyok képes kiteljesedni. Egy kedves, általam nagyra tartott barátom mondta egyszer nekem a következőt (aki mellesleg egy komoly és neves szoftverfejlesztő cég tulajdonosa): “Ne azért járj be egy munkahelyre barátom, hogy elkerüld a fájdalmát annak, hogy kirúgnak és nem tudsz megélni, hanem azért, hogy teremts és létrehozz önmagadból valamit, amitől a világ jobbá válik!” Na, ez milyen? 🙂

Hogyan lehetnék tehát az a változás én magam, amit látni szeretnék a világban?

A legfontosabb az, hogy tisztába kerülök önmagammal és azzal, hogy ki vagyok én. Aztán felelősen átgondolom (ha nehezen megy, akkor keresni kell hozzá erre alkalmas szenvedélyes szakembereket), hogy mivel szeretnék igazán foglakozni és elindulok abba az irányba. És nem csak a „hivatalos” keretek között egy egyetemen/főiskolán, hanem azon túl is az életem részévé teszem azt, amit a hivatásomnak választok (amiért ide hívattak a Földre “valahonnan”), mert akkor külső kényszer nélkül is örömmel és folyamatosan fogom önmagamat fejleszteni, ami tulajdonképpen a sikeres élet alapköve. Nem azért, mert kötelező, hanem mert arra van igényem, hisz ettől érzem magam egész(séges)nek. A jó pap holtig tanul.

A mai mainstream világkép sajnos mindent már csak számszakilag értékel, hogy miben van profit, amelyben a növekedés egyetlen útja leledzik és a pályaválasztásnál is főleg ez a szempont dominál. Ez azonban egy torz jövőképet fest, mert a létezés szellemi alapjait kihagyva az élet nevű “matematikai” képlet legfontosabb változója kimarad. A szellemi törvények azon igazsága, amiről Az „eladás” hazugsága c. írásomban már bővebben írtam. Nevezetesen az, amit a delphoi jósda bejáratához is kiírtak annak idején: Gnothi Seauton, szabadon fordítva „ismerd meg önmagad”. Minden innen indul.

„A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: Ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni mivoltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt 82,6), és azt mondta: Nincs-e megírva törvényetekben, hogy Istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai.”
Hamvas Béla: Scientia Sacra III. (Az Evangélium és a levelek c. fejezetéből)

A boldogság a saját utamon való munkálkodás és nem a megélhetési pályaválasztás által születik meg. Mindenki, aki ezt megérti és elég kitartó, olyan emberré válik, akikre példaképként tekint. Alan Watts, 1973-ban elhunyt neves brit filozófus gondolatait – a fenti videóban – így elsősorban a következő generáció figyelmébe ajánlom, mert szerintem itt az ideje, hogy végre a lényegről szóljon a párbeszéd a maszatolás helyett.

Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová megyek? Én azt javaslom, hogy ezen kérdések megválaszolásán dolgozzunk minél többen és akkor személyes tapasztalatunk lesz arról, hogy az igazi változások nem az utcán dőlnek el, hanem ott valahol „mélyen belül”, amely részedhez „rajtad kívül” csak az Isten fér hozzá. 😉

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

Isteni (gyógy)szer(etet)

A 2012-es lesz az első Karácsony anyukám nélkül. Felnőtt ember vagyok, közel 20 éve elköltöztem a szüleimtől, de néhány év kivételével – amikor a világ túloldalán éltem – ezt a szent időszakot mindig együtt ünnepelte a családunk. Az idei az első alkalom, ami számomra tele van szomorúsággal, ugyanakkor mindennél jobban egy ilyen személyes tapasztalat és megélés gondolkoztat el arról, hogy mi is lehet a lényeg az utamon.

Nincs olyan emlékem, amelyből anyukám hiányozna, ha a Karácsonyról van szó. Kisgyermekként több, mint 13 évig játszottuk azt, hogy december 24-én este 5-6 óra körül apuval és a bátyámmal sétálni indultunk mintegy 2 óra hosszáig, hogy “megjöhessen a Jézuska”. Mire félig átfagyva hazaértünk, a Jézuska (anyu) feldíszítette a fát, meggyújtotta a színes izzókat rajta, tálalta a beiglit és a forró teát, s pont amikor beléptünk az ajtón, meggyújtotta a csillagszórókat. A meleg lakást betöltötte a sok-sok finomság illata a szeretet és a meghittség rezgése. Egész évben a Szent Estén átélt izgatottságot vártam és nem csak az ajándékok miatt. Ez az este a csodáról szólt és arról, hogy “van gyerekszobám”. Pont ma 1 évvel ezelőtt írtam Az igazi Karácsony című bejegyzésben, hogy mennyire fontos megbecsülni az együttlétet, mert nem tudhatjuk, hogy a közös földi kalandok meddig érnek össze. És íme, mintha éreztem volna, hogy egy csodával megtöltött 36 évig tartó fejezet a tavalyi karácsonnyal véget ér. Mégis, akármekkora a szívemben a fájdalom, ez a rend. Az élet csodálatos rendje. A körforgás örök. Jövünk, tapasztalunk, megyünk. A tapasztalás lényege pedig az éber(!) szeretetben történő létezés. Véleményem szerint ez az egyetlen módja annak, hogy a rövid út végén emelt fővel lépjünk tovább. Jelen írásomban ezt a tapasztalást járom kicsit körbe, megkísérelve a „nyúl üregébe” történő bejutást.

A Karácsonyt a szeretet ünnepének tartjuk, a szeretteinkkel együtt eltöltött pillanatok valóban szívmelengető élményt nyújtanak. Mégis felmerül a kérdés: Mi az a szeretet? (Előre is elnézést kérek, ha ez egy kicsit szájbarágós lesz, de tudjátok, én egyszerű vagyok, mint egy szög és muszáj ennyire „lebontani a hegyet”.)

Sokan szidják a szcientológusokat (sokszor nem alaptalanul), pedig a tanításaikban találhatók igazságok. Bevallom, nem ástam bele magam nagyon mélyen a témába, de volt idő, hogy egy-két dolog megérintett, néhány könyvet elolvastam és még 1-2 tanfolyamot is elvégeztem náluk (pl. az ún “assziszt” tanfolyamokat kifejezetten pozitívnak tartom), az üzleti szemléletű oktatásaik pedig jó megfigyelésről tanúskodnak. Ha félretesszük azt, hogy ez is egy biznisz (mert az) és nem zárkózunk el azonnal az előítéleteink miatt, akkor talál(hat)unk hasznos gondolatokat is (csak figyeljünk arra, hogy az erkölcs és az igazságra való törekvés ne maradjon ki a képletből). Például azt is tőlük tanultam, hogy a szavaknak nagyon pontos jelentése van és ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi mit jelent, nem értjük meg az üzenetet. (Ha pl. Dr. Lenkei Gábor akármelyik könyvét elolvasod – félretéve azt, hogy a hiánybetegségekre alapuló vitaminlobbi is egy „csilliárdos” biznisz és sokszor ők is csak arról beszélnek, hogy a megoldás a vitaminokban, azaz főleg kívül van, ami egy hazugság(!) -, a szöveg és a történetek tele vannak szómagyarázatokkal, mert az író biztos akar lenni abban, hogy az üzenet átmegy. Ez nagyon lényeges pont, mert nem várható el a széles olvasóközönségtől, hogy etimológiában jártas legyen, a félreértés viszont tudatlanságot szül.)

Miért fontos ez?

Például azért, mert ha arról beszélünk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor tudnunk kellene definiálni (=meghatározni) a szeretet szó jelentését azon a mindannyiunk által ismert megközelítésen túl, hogy „a szeretet egy melengető érzés”. S ha már itt tartunk, miért mondjuk azt, hogy melengető? Mert áramlik, mint ez a zene? 🙂 [Zene bekapcs.]

Sanctus

készítette: Libera | Angel Voices

Gondolj bele abba, hogy mennyire csodálatos egy “találmány” az emberi nyelv(ek sokasága), amely bár a valóságról mesél, mégsem lehet soha igazán makulátlan, csak a szellemi világ tökéletességének „másolata”. A nyelvben a valóság létezésének, a végtelen potencialitásnak, a VANságnak a milyenségét, megállíthatatlan és folyamatos változását képezzük le állapotot, mozgást, minőséget és milliónyi cselekvést és helyzetet kifejező szavakra és kifejezésekre azért, hogy közös hivatkozási pontokat találjunk a könnyebb együttéléshez. Az egész életünk voltaképpen egy viszonyrendszer, melyben szinte lehetetlen bárminek a jelentését úgy értelmezni, ha nincs viszonyítási pontom. (Erre írtam az „Eladás” hazugsága c. írásomban, hogy meg kell találni az abszolút viszonyítási pontot!) Ha azt mondom neked, hogy “szeretlek” vagy ha azt mondom “gyűlöllek”, pontosan tudod (vagyis csak azt hiszed, hogy tudod!), hogy mi a kettő között a különbség, mert a szavak hallatán megjelenő érzelmek reakciójaként az elme a közös hivatkozási pontok alapján értelmezni kezd, jelentést hoz létre. Ez a másodperc aprócska töredéke alatt játszódik le és a leglényegesebb pontja a megszokásból történő reakció, értelmezés. Nem gondolom át, hogy mi is hangzott el. (Mindjárt meg fogod érteni, hogy ezt miért írom, csak tarts még ki egy kicsit. :))

A közös pontok meghatározása tehát egy teremtő helyzetet szül, mert a szavak mögötti valóság rezgése az érzelmeken át folyamatos energiaáramlást, az élet folyamatosságát hozza létre. Ebből következik, hogy a beszéd és az írás is teremtés, legfőképpen azért, mert a kimondott és leírt szavak a saját fülünkbe (és szemünkön keresztül az elménkbe) visszajutva bennünket is benne tartanak a teremtő folyamatban! Megfigyelted, hogy nem tudsz semmit sem kimondani vagy leírni úgy, hogy ne szembesülnél azonnal a saját gondolataiddal? A valami “ellenes” tüntetések pontosan ezért nem működnek hosszú távon: azzal ugyanis, hogy azt skandálom, amit nem akarok tapasztalni, folyamatosan és saját magam által is(!) hallhatóan visszaprogramozom magamba a nem kívánt állapotot. 🙂 (Ez volt a legnagyobb szembesülésem annak kapcsán, amikor azt a féligazságot leírtam, hogy minden “eladás”. Ha ugyanis így gondolkodom, akkor a külső megfelelés miatt – azt akarom elérni minden áron, hogy szeressenek és elfogadjanak – nem leszek önmagam és belekényszerítem magam egy hazug életbe.)

Ebből a logikai levezetésből fakadóan pedig azért tartom fontosnak néhány gyakran használt kulcsszavunk jelentésével tisztában lenni, mert annak ellenére, hogy nem tudunk róla, folyamatosan teremtünk a szavak használatával.

A szeretet szó egy kulcsszó a sok között, valójában a minőségek minősége, legfőbb erény az összes emberi erény „fölött”. Tapasztalom nap mint nap, hogy ha bármilyen tevékenységemből hiányzik a szeretet, akkor nem lesz “kerek” a világ. Ugye Te is éreztél már ilyet? Van egy melóm, de „valami nem ötös”. Megfizetnek, megbecsülnek, de mégsem érzem jól magam benne, hiányérzetem van és folyamatosan keresek “valamit”, amiről a tudatom nem tudja, hogy micsoda, de a tudatalattim (vagy a felettes énem) nyugtalan. Nem vagyok boldog, mert valójában nem a szeretetben létezem. Szeretethiányom és szeretetéhségem van. A szer nem jut el hozzám, nincs itt velem, a szer nem etet. Nagyon sok szavunkban ott van ez a szó. Gondoljatok csak bele: szer-elem, szer-etet, szer-kez-et, szer-v-ezet (ami szerv-ezet vagy szer-vezet?), szer-felett, szer-telen és ha kinyitod az értelmező szótárat, találsz még egy több tucat magyar szót, melynek akár a töve, akár egyéb szótagja a szer. Ha a szer etet (=van), az melengető. De mi lehet az a szer? Az igazi gyógy-szer? 🙂 [Ha hallgatod az előző zenét és még nem ért véget, akkor itt állj meg egy pillanatra. Adj teret a szívedben megjelenő érzéseknek…]

És mégis mi az, ami melengető? Mitől létezhetünk mindannyian Földanyával együtt? Mi az az életben, ami ha nem etet, mindennek vége?

(Indítsd el most ezt a zenét, állj meg egy pillanatra és figyeld meg azt az áramlást, ahogy a fuvola és az oboa hangján keresztül játszadozik és „ide-oda csapódik a fénysugár”, majd egyszer csak megérkezik az EGY-be. S ha megérkezett, olvass tovább…)

A szer nem más, mint a fény, az Isten(i törvény), mindennek az eredője, az origo. Ha “kerek a világ”, akkor a szer etet, ha “nem kerek”, akkor a gyűl ölet. Magyarul amikor “kerek a világ”, akkor “körbejár a fény”. Ha pedig áramlik a fény, működik az élet körforgása, az energiát nem állítja meg az elme által kreált illúzió – Madách Imre szavaival élve “nem játszunk Istent” – és működik a teremtés EGYsége, aminek egészség (és nem félelem) lesz a következménye. Ha ezt a fény(energiá)t az egóm nem engedi át, mert a matéria bűvöletében azt gondolom, hogy majd én beszabályzom a dolgokat öcsém, “nyugesz van” és én tudom(!) a mi a pálya, akkor öngólt rúgok. (Gyakorlati példára lefordítva a görcsösen akart dolgok általában nem sikerülnek, mert a teremtés energiáját megakasztja az egónk! Ha pedig megértés születik benned és elengeded a görcsösséget, csoda történik… Ugye Te is tapasztaltál már ilyet?) Ha felgyülemlik bennem az áramlásra hivatott energia, mert nem vagyok tekintettel a szellemi törvényekre (=a fény áramlik, ha akarom ha nem), akkor ez az egójáték – vagyis hogy nem a természet(es) áramlásban keresem a választ, hanem külső “megoldásba” fektetem a hitemet – elkezd engem szépen lassan megölni. A gyűl ölet. Talán kicsit szimplának tűnik a válasz, de ez szerintem tényleg ennyire EGY-szer-ű.

Ezért fontos megérteni a betegségek lelki eredetét, mert minden olyan esetben, amikor önmagam ellen (a saját karmikus rendeltetésemmel szemben) és önhazugságban élek (nem szabad elfelejtenem, hogy este, egyedül egy sötét szobában, ahol senkinek nem kell megfelelnem, mindig tudom, hogy mi az igazság), akkor a fény nem tud áramolni és az ellenkező hatást éri el. Láttál már olyat, hogy zárlat keletkezett a rend-szerben, ami a biztosítékot lecsapta? Ez a biztosíték számunkra a folyamatos áramlás – hogy süssön a melengető Napsugár! -, de ha bezárod a fényt, vagyis nem engeded be az utadat támogató energiákat, akkor konyec filma. 🙂 (A rend-szer pedig azt jelenti, hogy az Isteni fény, a szellemi lét törvénye, vagyis a szer áramlik, azaz rendben van. Ha pedig nem áramlik a rendben a szer, akkor rend-ellen-esség lép fel és ami nem működik, azt meg kell SZERelni.) Erre egyébként Carl Gustav Jung, híres svájci pszichoterapeuta (=lélekgyógyász) is utalt, aki megállapította munkája során, hogy a betegségek jelentős része abból fakad, hogy a „modern” ember elveszítette a transzcendens (=természet feletti, metafizikai) világgal lévő kapcsolatát. (Zárójelben jegyzem meg: Az, hogy a fénnyel való kapcsolat mennyire fontos az ember számára fizikai szinten is, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a skandináv országokban az öngyilkosság a viszonylagos jólét ellenére igen magas!)

Na de ha már itt tartunk, menjünk egy kicsit még mélyebbre! Remélem még tudsz követni, mert most jön csak a lényeg… 🙂

Nézzetek rá egy pillanatra erre a táblázatra:

Az ősi rovásírás írásjeleiből egyértelműen látható, hogy a SZeR (SZ + R), a szellemi törvény a templomokba is beszivárgott (nem csoda, hiszen a fényenergia könnyebben áramlik pl. a Szent-György vonalakon, ahová Isten házait gyakran építették), ezt a jezsuiták ismert jelképében, a sokak által ismert IHS-ben lehet megfigyelni közepén a kereszttel. S bár erről a jelképről manapság azt tartják, hogy egy ferences pap, bizonyos sienai Szent Bernardin hatására terjedt el és a görög Iesus Hominum Salvator (=Jézus az emberek Megváltója) szavakból származik, én bátorkodom azt mondani, hogy az IHS rövidítés rovásírással kapcsolatos egyértelmű hasonlósága nem a véletlen műve. (Az I ugyanis az SZ a H pedig az eR jele, az S pedig szögletesen rajzolva a fenti táblázatban nem – de egyéb rovásírás ABC-ben – megjelenített alternatív írásjelű K betű, ami utalhat Krisztusra. További érdekességekért ajánlom figyelmedbe ezt a cikket: Rovásbetűink rejtett jelentései)

Arról nem is beszélve, hogy ha szer valódi jelentésének szellemében élünk és tekintünk a különböző hitek egyházaira, akkor egyértelműen látható, hogy a hit szó (pl. hit-eles, hit-el) valójában egy megelőlegezett állapotról mesél, magyarul arról, hogy ha (a szellemi) törvények tiszteletében élsz (=megszolgálod a hitelt), akkor az utadra kerülsz (és tiéd lesz a vágyott állapot, “a mennyek országa”). (Magyarul azért ad neked hitelt a bank az általad vágyott lakásra, mert megelőlegezi számodra azt a bizalmat, hogy képes leszel visszafizetni a tartozásodat.) Miért lesz az ember hívő, ha nem azért, hogy a szellemi törvények betartásának következtében egy “megelőlegezett” egészségben, szeretetben(!) és boldogságban éljen minél tovább, sőt “a halálon túl is”? Mi az a világon (világ = a fény hazája, a neve is ez!), ami többet segíthet ebben nekem annál, minthogy önmagam sorsát járom és tudatosságban, éberségben (=a létezés intenzív érzékenységében, a folyamatos igazságra való törekvésében) fogadom be a forrást (=fényenergia), ami biológiailag is lehetővé teszi a létezésemet? És ha eljutunk a megértésig, mit is szoktunk mondani? Azt, hogy minden világos, azaz fénnyel teli. Vajon ez a „véletlen” műve?! 😀

A rovásírás tanulmányozásából egyébként az ISTEN szavunk valódi jelentése is megfejthető, ez egyrészt a szó mai hangalakjából is látszik – ez a “TE IS+ÉN IS” szavak egybeolvadásából származik, ami arra utal, hogy Te+Én=EGY – másrészt a rovásírás jeleinek összerakásából is egy érdekes jelképet kapunk: a keresztet. Az ISTEN szavunk azt fejezi ki tehát, hogy az Univerzum forrása az EGYség és a kereszt jelképe is erre utal, hiszen a kereszt szó a görög “krystos” szóból származik, ami “felkentet” jelent, s amelynek a héber megfelelője a Messiah, magyarul “Isten segítsége”, aki nem más, mint a teremtés EGYségének földi megnyilvánulása, azaz Jézus. (Univerzum = világ+egy+etem; világ+minden+ség) A rovásírásból ez az összefüggés már Krisztus előtt is kiolvasható volt(!), ami a magyar történelmet tekintve azért is lehet fontos, mert arra enged következtetni, hogy a tudásra őseink már nagyon régen SZERt tettek (bőven a “finnugor rokonság” előtt). 🙂

A felsorolt “véletlen egybeesések” miatt nagyon fontos megérteni az Igazzá(?) vált hazugság(?) c. bejegyzésben boncolgatott témát a politikai cionizmus rendkívül beteg mozgalmáról is, mely a kiválasztottság hazug eszméjének eredményeképpen pont ezt az EGYséget borítja meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenkit egyaránt melengető napsugárhoz egyeseknek több joga van, mint másoknak! (Érdemes közelebbről szemügyre venni azt, hogy a Szent Biblia is mennyire megmutatja az élet minden területén tapasztalható, belőlünk fakadó kettősséget – a “pozitív” és a “negatív” erőrendszereket -, hiszen míg az Ószövetség egy nagyon kemény, igencsak egoista és a pusztításban is szinte örömét lelő Istenképet mutat pl. Mózes könyvein keresztül – “szemet szemért, fogat fogért, stb.” – addig az Újszövetség a megbocsájtásról, a SZERetetről beszél és arról, hogy “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.) Ugye mennyire nem mindegy, hogy melyik tudásra teszünk (rá) SZERt, azaz fényt, az Isten keresztjét? És persze az sem mindegy, hogy bár az emberiség jelentős része a pozitív erejű rend-szer követőjé(nek gondolja magát!), addig számos politikai és gazdasági vezető ezt a fényt nem áramoltatja, hanem magának tartogatja önző, luciferi módon, azaz elviszi a fényt (Lucifer = Fény hordozója) ezzel gyűl-ölet-et s megosztást hozva létre. Lásd: a pénzteremtés monopóliumából fakadó és a kamatszabályozásnak köszönhető gazdasági “válságok” ciklikus bekövetkezése, mely a vagyonátrendeződésről szól és korántsem természetes. (Jóllehet nem csak a történelem „irányítói” játsszák ezt a fény-űző játékot, hiszen már a „kisember” szintjén is folyamatosan eltitkoljuk a megSZERzett tudást, hogy „titokba” csomagolva pénzért adjuk tovább, vagyis egyértelműen látszik, hogy az életciklus lefelé kanyarodó görbéjének forrása maga a célt tévesztett emberiség.)

(Személyes „véletlen” kapcsolódás a témához, hogy a fenti információk és összefüggések egy részére Bodnár Erika, Színia kutató és teremtő munkája révén akadtam rá, akinek a könyveit pont drága édesanyámtól kaptam Karácsony alkalmából! néhány évvel ezelőtt, vagyis ebben a cikkben az ő – vagyis anyukám igazságra törekvő – szándéka is itt van velem, ami különösen fontos így, hogy már nem érezhetem a fizikai valóját. Színia pedig igazi „Józsi bácsi” nyelven írta meg a könyveit, ezért tiszta szívvel ajánlom őket minden útkeresőnek!)

Visszatérve a Karácsony ünnepéhez, az sem tekinhető véletlennek tehát, hogy a Szent Este pont december 24-ére esik, amely a legelső picivel hosszabb fénnyel teli nap az északi féltekén a téli napfordulót (az éjszakák folyamatos hosszabbodásának végét) követő 3 nap után. Ebből pedig eléggé nem félreérthető módon az következik, hogy a Karácsony nem más, mint az élet forrásának, a fénynek az ünnepe, a kezdődő megújulásnak és a gyarapodásnak, mely a Földön megnyilvánuló élet tapasztalatszerző körforgásában az újjászületés első szívdobbanása.

Ha a Bibliát ilyen lelkülettel olvassa bárki, láthatóvá válik, hogy Jézus nem más, mint az Isten(i törvények küldötte, maga a fény) gyermeke, aki az életét az evangéliumok tanúsága szerint is úgy élte végig, hogy példát mutasson az emberi sors, a karmikus út viszontagságairól (“mindenkinek megvan a maga keresztje”), ugyanakkor azt is meg kívánta osztani, hogy a megfelelő tudásra SZERt téve a fény átjárja az EGYség fiait és lányait (minket, tapasztalatszerző „utazókat”), ami által pedig megtapasztalható az EGY, a Teremtés csodája. (Lásd: A látható világ ember alkotta csodálatos vívmányai nem is beszélve az élet teremtésének képességéről.) Ez az a csoda, amit én Isteni (gyógy)szer(etet) -nek neveztem el és ezért lett ennek az írásnak is ez a címe.

Ha tehát Szent Estén és Karácsonykor együtt vagy a szeretteiddel, akik a minden létezőt átható fény megléte által létező testvéreid, akkor mindig jusson eszedbe, hogy az élet és újjászületés szentségét, és a szellemi világ törvényeiből megnyilvánuló teremtés csodáját ünnepeljük, a fizikai lét megtapasztalásának lehetősége által.

Visszagondolva kisgyermekkorom és felcseperedő ifjúkorom karácsonyi együttléteire, azt hiszem, hogy sok szempontból drága anyukám pont ezt az értékrendet akarta tovább adni nekem / nekünk, hogy a következő generációnak is legyen fogalma arról, hogy mit jelent az igazi ünnep. Talán neki köszönhetem azt, hogy ilyen filozofikus emberré váltam, amely ugyanúgy a SZER-ről szól, hiszen a filozófia nem más, mint a bölcsesség SZERetete. 🙂

Ezekkel a gondolatokkal és G.F. Händel: Messiás című oratóriumának „For Unto Us a Child is born” (=gyermek született számunkra/értünk) című tételével kívánok Áldott, Fénnyel teli Karácsonyt és SZERetetben eltöltött, önhazugságok nélkül és éberségben, vagyis az igazságra törekvés szellemében megélt Új Évet minden kedves olvasómnak!

[Hangerőt felcsavarni!]

G.F.Handel: For Unto Us a Child is Born

készítette: J. Eliot Gardiner - Monteverdi Choir and English Baroque Soloists | Messiah

Csodálatos ez az áramlás a zenében, SZERinted is?

Az „eladás” hazugsága

Az „eladás” hazugsága

Az „eladás” hazugsága

Rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ellentmondok saját magamnak. 🙂 Ilyen sem volt még. Talán abból a szempontból mégis tanulságos egy ilyen nyílt vallomás, hogy megfelelő szemlélettel és nyitottsággal igenis lehetséges megváltozni akár néhány hét alatt is. Lehet, hogy ezt hívják kvantumugrásnak, amiről korábban végig azt hittem, hogy ilyen nincs. A saját tapasztalatom most már az, hogy – amennyiben ez tényleg az – van ilyen. Az előző bejegyzésem logikailag szerintem elég ügyesen felépített mondanivalóját, miszerint az “eladás” művészetén múlik minden, ezennel megcáfolom. Nem a folyamatot fogom megcáfolni – hiszen a kereskedelem-központú világunk tényleg mindent ezen keresztül igyekszik megvizsgálni -, hanem a mögötte rejlő tényleges igazságot.

De hiszen az igazság nézőpont kérdése… Mondja “régi önmagam” az “új önmagamnak”. 🙂 Hát, lehet, hogy mégsem az.

Az igazság, kedves barátaim, VAN. Éles késként hatolt a szívembe és fiziológiailag is megéreztem az erejét annak, amikor rájöttem, hogy igenis létezik objektív igazság. A világról alkotott nézőpontjaink és a tapasztalatainkból származó személyes igazságnak vélt valóságainkkal tehát nem összekeverhető ez a mindenek felett álló törvény, amely a szellemi világ, az abszolútum törvénye. Elmondom részletesen, hogy mire gondolok, bár bevallom nektek, ez az eddigi legnagyobb kihívásom, mert sokkal könnyebb volt eddig úgy élni az életemet, hogy minden relatív.

A mondás persze igaz, mert tényleg minden viszonyítás kérdése. A bennem történt változás azonban az, hogy bár valóban minden “relatív”, a viszonyítási pont nem változik. Erről szól ez a bejegyzés.

A világegyetem látszólag véletlenszerűen létrejött “szétszórtsága” mögött ott “figyel” egy láthatatlan, de érezhető rend, benne ugyan az állandó változással, de maga a rend nem megkérdőjelezhető. Látjuk, tapasztaljuk. Galaxisok vannak, benne naprendszerekkel, azokban csillagokkal és bolygókkal, melyet megmagyarázhatatlan forrásból származó gravitációs erőterek tartanak össze. A Föld egyes kontinensein a Naphoz viszonyított helyzetüktől függően annak megfelelő évszakok, vegetáció és állatvilág alakult ki, tökéletes biológiai rendszerben, gyönyörűen működő tápláléklánccal. Mindennek, ami a Földünkön létezik és “csak úgy” (véletlenül?) jött létre, megvan a szerepe. Ha egyetlen láncszem is kiesik, borul a mutatvány. Tapasztaltunk, tapasztalunk ilyet. Megvédjük magunkat egy kártevőtől és közben kipusztul egy madárfaj, aki ezt a kártevőt ette. (De persze enélkül is kipusztul napi 25 faj kb.) Rend van, melyben minden tettnek következménye van. Amit MOST teszünk, az alakítja az emberiség jövőjét.

A szellemi törvények és összefüggések megértése helyett felvilágosodott(?) modern emberként tudományosan belekotnyeleskedünk a természet folyamatába (GMO növények pl.) és helyrehozhatatlan károkat okozunk, mert tetteink által felborul az EGY, nem lesz (az) egy-en-súly. Mivel azonban minden tettnek következménye van, ennek meglesz a böjtje. A levegőből teremtett pénzeken alapuló pénzügyi rendszer következménye is ilyen. Van egy olyan érzésem, hogy a nem túl távoli jövőben nagyon is meg fogjuk érezni, hogy a “levegőből” történő fejlődés nem oké, akármennyire is kényelmet nyújt. A természeten túl létezik egy abszolút igazság, mely éberen figyeli, hogy mikor mit teszünk. És ha nem azt tesszük, ami az igazság felé visz, akkor kapjuk a jeleket. Ki-ki az egyéni szintjén, egy nemzet a nemzet polgárainak szintjén, az emberiség az ember szintjén. Aki tud olvasni ezekből, az fejlődik, aki nem, az pedig mérgelődik. Egyre tisztábban rajzolódik ki számomra az, hogy ezek a törvények vannak, és vagy elfogadjuk őket, vagy önmagunkkal kell majd háborúznunk egyre többet.

Mi tehát az abszolút igazság?

Erre a kérdésre válaszolni minimális metafizikai tanulmányok nélkül nem egyszerű, de megpróbálom elmondani a szokásos egyszerűséggel. Hiányos lesz, amit írni fogok, mert erről a témáról ilyen “alacsony” szinten írni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a beavatott emberek számára általában olyan nyelven írnak, amit nem mindenki ért meg, mert pont az a lényege ezeknek az írásoknak, hogy csak azok értsék, akik már “ott” tartanak. A magyarázataim tehát a teljesség igénye nélkül íródnak, mindössze egy aprócska utat szeretnék mutatni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy szeretnének többet tudni arról az igazságról, amit én abszolút igazságnak nevezek. Még ha ezen szavak hallatán tiltakozol is, hogy objektív igazság nem létezik, tégy egy “próbát”. Én úgy érzem, hogy csak gazdagodhatsz általa.

Amióta ember lakik a Földön, mindig törekedtünk arra, hogy valami tartós értéket teremtsünk a saját és jövendő nemzedék számára. Ha csak a barlangrajzokra gondolunk, már az ősember is tovább akart adni valamit a meglévő tudásból, mert fontosnak tartotta azt, hogy amire rájött az másoknak is értéket és felismerést hozzon az életébe. Az őskori ember azonban, még ahogyan az idő fejlődött és egyre több természeti összefüggést is fedezett fel, a lét rendjét végig tiszteletben tartotta. Tudta, hogy ha kihalássza a tengerből az összes halat, akkor nem lesz utánpótlás. Nem akart többet aratni, mint, amire szüksége volt, mert tisztában volt vele, hogy a Földnek is szüksége van megnyugvásra. Ma ez a gondolkodás kiveszőben van. Az őskori írások Herakleitosz, Hermész Triszmegisztosz és Platón tollából erről tanúskodnak. Ezt a képességet, mely a lélek intenzív érzékenysége arra vonatkozólag, hogy minden tettünknek metafizikai következménye van, hívja a tradíció éberségnek. Aki éber, annak bizonyossága van az abszolút igazságról, s így a fizikai világ teremtéséért felelős szellemi világ törvényeinek tiszteletén alapuló létállapotban él, melyben minden és mindenki EGY. (“Amint fent, úgy lent.”) Mindent lehet, de nem mindent szabad.

Az éberség tehát azt jelenti, hogy a lelkem érzékeny az igazságra. Tudatlanul, tudat alatt, önmagába kódolva ismeri azt. Ismeri az örök lélek szellemi igazságát. Lelki-ismerete van. Mondok néhány nagyon hétköznapi példát, hogy világos is legyen, hogy ez mit jelent.

Tegyük fel, hogy pénzügyi termékeket árusítok. Üzletkötő vagyok, nem elemző. Magát a terméket, annak működési mechanizmusát nem ismerem behatóan, és igényem sincs rá, hogy mélységeiben megismerjem, mert az úgyis túl bonyolult és az másnak a feladata. Én „csak” egy értékesítő vagyok – bár az érték teremtése(?) ebben az esetben nem tisztázott cselekedet – és a munkám célja, hogy eladjam a terméket, mert akkor keresek pénzt. A legkönnyebb út az eladáshoz a kommunikációs technikákon és az alapvető pszichológiai alapismereteken keresztül vezet. Amikor egy potenciális vevővel találkozom, azt mondom neki, amit hallani akar. Ha szangvinikus, akkor “jó fejnek és igazi kemény srácnak” fogom tartani azért, mert “gondoskodik a saját jövőjéről”, ha flegmatikus, akkor pedig “felelősségteljes embernek”, aki a “saját kezébe veszi a sorsát”. Hogy aláírja-e az emberünk a pontozott vonalat, az azon múlik, hogy éppen milyen szavakat használok a megfelelő személyiségtípusú emberrel. Ha ezt sokat és jól csinálom, sikeres vagyok és “élek, mint Marci Hevesen”.

A helyzet az, hogy a terméket mélységeiben nem ismerem, csak azokat a jellemzőit, amelyeket nekem a legfőképpen profitcéllal létrejött(!) anyacég fontosnak tart elmondani. Fogalmam sincsen, hogy az alapkezelő hogyan fekteti be a pénzt, és azt sem mondom el az ügyfélnek, hogy a díjakat rendszeresen vonják tőle attól függetlenül, hogy hozamot értek-e el az ő befektetésén vagy sem. Azt sem tudom (általában), hogy miért van szükség arra, hogy ilyen termékeket árusítani kelljen, csak azt érzem a saját bőrömön, hogy a természetes(nek) nevezett infláció miatt muszáj a pénzt is fialtatni, különben eltűnik a (vásárló)értéke. Ha azonban ezeket elmondom, vállalva azt, hogy a lelkem számára az igazság a döntő, nem írnak alá velem szerződést. Ha lelkiismeretes vagyok – vagyis a lelkem érzékennyé válik arra, hogy mi is az igazság abból, amit eladok – akkor nagy valószínűséggel felkopik az állam. Ez megfelelő hozzáállással nem törvényszerű és lehet is ezt tisztá(bba)n is csinálni. Csak általában nem ez történik.

Azért ördögi ez a mostani világrend, mert az őszinteség (a legtöbbször) nem kifizetődő, csak az a kommunikáció, amit szívesen hallanak azok, akik vásárolni akarnak. Pedig ez az egyetlen módja annak véleményem szerint, hogy pl. az egyébként teljességgel korrupt pénzügyi rendszer egy picikét is jobb irányba forduljon. Ettől persze még nem lesz köze a valódi igazsághoz (=a pénz csak egy jelrendszer és az infláció valójában nem természetes folyamat), de már legalább egy kis csírájában ott lesz a rend irányába történő szándék. A mostani helyzet különben is abból fakadt, hogy bizonyos szellemi törvényeket figyelmen kívül hagytunk és folyamatosan hagyunk. (Normálissá vált az, hogy a jövőt felzabálni és ingyen létrehozott pénzekre ezért folyamatosan növekvő kamatokkal fizetni oké. Pölö.)

Az abszolút igazság a fenti példában az, hogy hazudok önmagamnak. Azzal, hogy nem akarom megismerni a termék teljes működését, s hogy nem mondok el mindent az ügyfélnek arról, amit tud(hat)ok, ha egy picit is jobban képzem/képezném magam. Az ugyanis, hogy ezek a termékek valóban azt fogják-e eredményezni, amiért egyáltalán létjogosultságuk lehet, azon múlik, hogy a termékkel kapcsolatba kerülő szakemberek számára – akik között én is ott vagyok – mennyire fontos az ténylegesen(!), amit bizonyossággal állítanak róla. Tényleg mindenki “mindent” meg fog tenni, hogy a cél megvalósuljon, vagy csak értékesített marketing fogás az egész? (Ha egy sötét szobában teljesen egyedül vagyok és a síri csöndben felteszem magamnak ezt a kérdést, és figyelek, megérkezik a lélek válasza. Az igazság VAN, ami jelen esetben az, hogy 20 év alatt rengeteg minden változhat és aki nem igazán érdekelt, az nem fogja megtenni azt az én pénzemmel, amit nekem ígértek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a befektetés balgaság, csak nagyon sok benne a torz elem, mert nem tisztázottak az érdekek.)

Nézzünk egy másik – szinte banális – példát. Találkozom valakivel, akin egy olyan ruhadarab van, ami szerintem nagyon nem való rá. Ízlések és pofonok jóllehet különbözőek, ha őszinte akarok lenni önmagammal (!), akkor nem mondom neki azt, hogy “ez de jól áll neked!”, sőt, ha igazán(!) szeretem őt, akkor tisztelni fogom őt annyira, hogy megmondom neki azt, amit gondolok. Az abszolút igazság ebben a példában nem az, hogy az a ruhadarab valóban jól áll-e vagy sem (hiszen ez ízlés dolga), hanem az, hogy Én nem hazudok annak az embernek, aki számomra fontos, legfőképpen pedig önmagamnak. Nem választom a “kegyes” (de egyértelmű) hazugságot, hogy a másik számára örömet okozzak, amikor azt mondom, amit ő hallani akar. Magyarul nem adom el magam (a saját talmi kedvességemet, megcáfolva az előző cikkemben írt logikai okfejtést), hogy a jófejségemnek köszönhetően energiát kapjak a másik reakciójából (ugyanis egószinten egy energiaéhes lény vagyok). Ha nekem bizonyosságom van abban, hogy az a ruha nem jó (hiszen megjelent bennem, hogy “ez de gáz!”), akkor nem azzal segítek – leszek IGAZ önmagamhoz -, hogy ennek az ellenkezőjét állítom kedvességből. Ettől még a másik úgy dönthet szabadon, ahogy ő akar, abba ugyanis én nem nagyon tudok beleszólni. Ami a lényeg: Ha mindig azt adod az embereknek, amit hallani akarnak, akkor nem fognak fejlődni. Lehet eufemizálni és bújtatott célzásokat tenni, de az egyenes beszédet nem helyettesíti semmi. Amivel nem értek egyet, arról jófejségből sem állítom, hogy egyetértek vele.

Mivel azonban a világ már teljesen az “eladásról” szól, ezért a kommunikáció megváltozott és mindent elfogadunk, megértünk. Az oktatásban is inkább Ritalint adnak a gyereknek, csak ne kérdezzen túl sokat. A szigorú fegyelem nélküli oktatási rendszer teljesen eltűnt, s a jelenlegi liberálisnak vélt rendszerben persze taníthatom arra a gyerekeket – és szükséges is(!) -, hogy minden lehetséges, de azt is fontos megtanítani, hogy a minden-nel vissza lehet élni és ennek következményei vannak. S ha ezeket meggondolatlanul ki akarja használni egy ifjonc, akkor egy szelíd “elfenekeléssel” nem árt(hat) emlékeztetni őt, hogy ne felejtse el a szabályokat. Nekem is a fenekemre csaptak a szüleim, ha valamit nagyon nem akartam megérteni és szerintem – így utólag visszagondolva – jobb emberré tett engem, hogy eszembe vésték a morál jelentőségét. Mindez azért kell, hogy ne egy olyan világba érkezzünk el, ahol a tanárnak kell félni azért, ha a tudást – vagy az önfegyelem hiányát – nem értékeli. (Bizonyára Ti is hallottátok már, hogy egyes helyeken – Magyarországon! – a tanár már nem mer rossz jegyet adni a gyereknek, nehogy a szülő begorombuljon és mondjuk megfenyegesse őt. S ha már az igazságnál tartunk, nem vagyok rasszista és az általánosítást is utálom, de ilyen tetteket familiárisan hiperpigmentált embertársaink követnek el szinte kivétel nélkül. A „politikai korrektség(nek)” nevezett maszatolás szükségessége miatt „persze” hozzáteszem, hogy ezzel nem A romákat akarom en bloc bírálni, csak azokat közülük, akiknek ilyen az „értékrendjük”.)

És ha már itt tartunk, érdekes gondolatom van egyébként a Holt Költők Társasága c. filmmel kapcsolatban, mely sokáig a kedvenc filmem volt, tekintve, hogy pont arra tanít, hogyan vessük el a szabályokat és lépjünk ki a hagyományokból úgy, hogy a máBAN – és nem a máNAK – élünk. Carpe Diem, ugyi. Egyrészről persze továbbra tetszik az, hogy gondolkodás nélkül ne fogadjak el semmit és üdvözöljem a személyes tapasztalás értékét, másrészt viszont azt is sugallja a film (megfelelő metafizikai ismeretek nélkül), hogy ne is keressek abszolút igazságokat és mindenáron valósítsam meg önmagam (akár) másokra való tekintet nélkül is. Kicsit most(!) úgy érzem, hogy azért is tud egy ilyen film veszélyes lenni, mert azt a vékony határt, ami ebben az üzenetben az igazság és a hamisság között van, nem mutatja meg. Az öntudatlan ember ugyanis szeret (mert kényelmes) végletekben gondolkodni. “Ha kilépek a megszokásból, akkor 180 fokos fordulatot veszek, mert akkor tuti az lesz a jó.” És itt van a gond, mert ez így NEM IGAZ.

A minőségi (lelki) növekedés szinte mindig fájdalmakon keresztül történik. Ennek legszemléletesebb példája a sport. Ha azt a súlyt emelgeted / távot futod, úszod, stb. ami könnyű, akkor nem leszel jobb soha. Megrekedsz azon a szinten, ahol tartasz. Fejlődni mindig azoktól a súlyoktól fogsz, amit már csak úgy tudsz felemelni, ha majdnem besz@rsz. Kérdezz meg egy élsportolót, igazolni fogja ezt. Ha legyőzöd önmagad korlátait, s – metafizikai szempontból – el tudod fogadni azt is, hogy vannak az életedet befolyásoló olyan tényezők is, melyek nem láthatók, de a fájdalom által erősítenek téged – pl. az a hit, hogy egy bizonyos időnél gyorsabban is lehet futni még -, akkor egy magasabb szintre lépsz. Érdekes megfigyelés számomra, hogy pl. a sport esetén mindenki elfogadja, hogy a szigorú edzések, és sok-sok élvezetről való lemondás által lehet eredményeket elérni, de a pénzvilágban a korlátlan (könnyű) pénz létrehozásáról még a fősodrású közgazdászok is azt mondják, hogy a gazdasági egyensúly egyetlen útja. Érzitek az ellentmondást? (Mondom ezt persze úgy, hogy az a számítógép, amin ezeket a sorokat írom, többek között abból a levegőből teremtett fejlődésből lett olyan modern, amit hangosan bírálok.)

De még tovább megyek…

Volt-e már olyan az életedben, hogy nem azt tetted, amit ígértél? Nekem sokszor. Nem értem oda időben egy megbeszélt találkozóra, nem készítettem el időre a bevállalt feladatot és olyan célokat tűztem ki önmagam számára, amiket nem valósítottam meg. Mindezt azért, mert nem volt olyan fontos. Ez egy klasszikus példája annak, amikor nem maradok igaz önmagamhoz. A kimondott szó, az önmagamnak és másoknak tett ígéret az általam teremtett valóság részeként az egyetemes igazság részévé válik. Arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban, amikor valamit leírok, kimondok, amelyről később kiderül, hogy nem valósult meg az én hanyagságomból, nemtörődömségemből, akkor minden egyes magyarázkodással önmagamat csapom be. Ha magyarázkodsz azért, mert nem az történt meg, amit ígértél, akkor (elsősorban önmagadnak) hazudsz. Ha pedig útközben meggondolod magad, vállald be a döntést és a következményét is!

De ki tud így élni, Józsi? – jön a kérdés. (feltételezem)

A válasz pedig: az, aki úgy dönt, hogy mostantól IGAZ ember lesz. Aki tudja, hogy a kimondott szónak súlya van, mert bizonyosságot szerez arról, hogy szellemi törvények – pl. a rezonancia (rezgés) törvénye – vonatkoznak rá. Olyan ember képes erre, aki nem hazudik csak azért, hogy vegyenek tőle. Aki nem hangoztat jól hangzó politikai szlogeneket azért, hogy ő legyen a befutó, hogy aztán majd amikor be kéne azokat váltani, akkor magyarázkodnia kelljen és hazudoznia. Tudom, ez nagyon nehéz. Ezt magamnak mondom leginkább. Bevallom nektek, hogy bár mindig igyekszem és igyekeztem őszintén írni mindenről, ami ezen a blogon olvasható és úgy gondolom, hogy nem is hazudtam szánt szándékkal soha nektek, voltak olyan pontok, amikor azt mondtam, hogy na, erről nem írok “ilyen összefüggésekben”, mert ettől betámadnak azok, akik “így vagy úgy” gondolkodnak. És inkább azokat a részeket kihagytam. És ez nem jó, ezért változtatni szándékozom ezen. Ki fogom mondani, amit igaznak hiszek – és eddig az “ezt a témát inkább hagyjuk” érzés miatt inkább nem tettem – akkor is, ha az olvasóim fele itt hagy. 🙂 Amikor az Isten megteremtette a világot – vagy más szóval a szellem fizikailag manifesztálódott -, akkor nem úgy tervezte a dolgokat, hogy azok könnyűek legyenek, hanem úgy, hogy érdemes legyen igaz módon élni. Erre mondják a buddhisták azt, hogy az élet szenvedés. Azért “szenvedés”, mert önmagunkkal és másokkal szemben igaz módon élni bitang nehéz.

De ez csak a dolgok egyik része. Van ennél egy nagyobb, kozmikus igazság.

Ismeritek azt a mondást, hogy amikor valakit szerencsésnek tartanak, akkor azt mondják róla: “Ez az ember szerencsés csillagzat alatt született”. Szerencsés csillagzat… Vajon miért mondták ezt az őseink? Lehet, hogy ezt a szólást a hagyomány adta tovább? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a csillagállás tényleg meghatározza azt, hogy az életünket hogyan éljük? Mitől lesz valaki “szerencsés” más pedig “szerencsétlen” csillagzat alatt születő ember? Lehet, hogy a szerencsének köze van ahhoz, hogy a saját utamat járom-e vagy sem? Lehet, hogy feladatunk lenne kideríteni azt, hogy a saját csillagzatunk mit üzen nekünk? Lehet, hogy abból kiderülne a saját utam? Lehet, hogy megérteném a betegségeimet? Lehet, hogy megérteném, hogy mitől találtam rá életem párjára, vagy éppen miért nem találom meg? Egyáltalán mi lehet a “saját utam”, melyek azok a feladatok, amelyek megoldását nem kerülhetem el? Volt már olyan az életedben, mintha bizonyos feladatokat folyamatosan az utadba sodort volna az élet? Mi lehet ennek az oka?

1948 óta tudjuk, 1953 óta képünk is van róla, hogy létezik egy kis kettős fehérje spirál mindannyiunk szervezetében, mely az örökítőanyagok továbbadásáért felelős, s amely “csavarodik, tekeredik és pöndörödik” (ismeritek a viccet, amikor a parasztbácsi barkohbázik) és úgy hívják: dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS. Dr. Bruce Lipton – az “észlelés biológiája” élharcosának – kutatásai azt is kiderítették, hogy a DNS-ben lévő információ a gondolatainkkal átírható, vagyis senkinek a sorsát nem determinálja az végletesen, hogy milyen információkat örökölt a génjeiben. Tehát lehet rajta változtatni. Itt jön be a képbe a csillagzat és az öröklött gondolatminta kérdése. Vajon mit kell felismernem az öröklött mintákban és mit üzen nekem a saját csillagzatom azt illetően, hogy végre önmagammá váljak és ha úgy tetszik, megváltsam karmikus sorsomat, “kibogozzam” a lelkem fizikai csomóit? Melyek azok a genetikusan magamban hordott programok, amelyek tudatom nélkül alakítják a sorsomat? Ha felfedem őket, könnyebb lesz-e az életem? Erre egyik kedvenc amerikai sikercoach-om, Tony Robbins azt mondja: „Knowing the road ahead gives you the power of anticipation.” (=Az előtted álló út ismerete a megérzés erejével ruház fel téged.)

Tudjuk tehát, mert számtalan kísérletettel bizonyítást nyert, hogy a biológiai örökítőanyag ebben a kis kettős fehérje spirálban található. De mégis miből keletkezett – és mit örökített tovább – az első DNS azon túl a meglehetősen tudománytalan megállapításon túl, hogy a nagy semmiből az ősrobbanás által “egyszer csak” a maga tökéletességében létrejött? Mi az a megingathatatlan tudományos tény, amely bizonyító erővel szolgálna arra vonatkozólag, hogy ez NEM a szellemi világ akaratának következménye, ha úgy tetszik Isten „műve”, s az „első” örökítőanyagba belekódolták az összes olyan szellemi törvényt, mely utat mutat minden megszülető embernek a saját útjának megtalálásához? Ha ez nem így lenne, mitől működne rengeteg alternatív gyógyászati – pl. gyógynövények szerepére alapuló analitikus – módszer, a különböző konfliktus-típusok feltárására létrejött új medicina / germán gyógytudomány vagy pl. az évezredes, őskori hagyományra alapuló kauzális, azaz karmikus feladatok ok-okozati viszonyát vizsgáló asztrológia? (Aki nem hiszi, járjon utána, én készíttettem magamnak egy valódi – nem bulvár kamusta, hanem rengeteg személyes információra és az életem ok-okozati történéseire alapuló – részletes, kauzalitást vizsgáló horoszkópot, amely döbbenetes felismerésekre vezetett rá. Többek között ennek köszönhető az, hogy ezt a bejegyzést bátorkodtam megírni.)

Ha pedig a jelenlegi tudásunk és ismereteink szerint az evolúciós folyamat legelső láncszemének – az élet létrejöttének – a kezdetét nem tudjuk semmilyen tudományos ténnyel bizonyossággal alátámasztani, akkor mi az, ami kizárja azt, hogy a legelső “láncszem” a szellemi világ akaratából és törvényei szerint teremtetett? És ha ez így van – mert gondoljatok csak bele, hogy a fogalmunk sincs honnan származó(!) gondolataink és bennünk lévő intuíció micsoda teremtő erővel bírnak, hiszen azok következménye a teremtett világ összes vívmánya és szörnyűsége, amit nap, mint nap élvezünk és szenvedünk -, akkor érdemes-e vizsgálódás tárgyává tenni a szellemi világnak azokat a megismerhető törvényeit, amelyből a fizikai világ egyáltalán létrejöhetett?

“Józsi… tegyük fel, hogy igazat mondasz. Mégis mit kezdjek ezzel az információval?”

Félreértés ne essék, én is csak kapiskálom a témát egyelőre, de érzem benne az igazságot. Minden, ami a fizikai világban létezik, egy következmény. Akár gondolatok – melyekről soha nem lesz 100%-osan bizonyítható, hogy valóban az emberi agy termékei (s az agy nem csupán egy adó-vevő, mely a végtelen intelligenciából „táplálkozik” a rezgésszintjére beállt gondolatokkal) – , akár valamilyen “megmagyarázhatatlan” természeti és humán evolúció eredményeként jön létre a látható világ és annak legapróbb elemei, a rend nem “önmagából” származó, hanem valami természeten túli EGYség részeként létező következmény. A szellemi világ, a LÉT törvényei által “szabályozott”, melyben minden és mindenki EGY (a “mindegy” szó számtalan nyelvben magában rejti ezt az azonosságot: “mindegy”, “alles eins”, “all the same”, “lo mismo”, “tout de meme”), s ennek a szellemi világnak a törvényei vonatkoznak rá a benne élőkkel együtt. Egyre inkább az a hitem, hogy a “szabad akarat” csak egy eszköz (erről írtam már a Szabad vagy nem szabad (vagy) c. írásomban is), mely lehetőséget nyújt arra, hogy a saját utamat járjam a gondolataim és döntéseim felelősségének felvállalásával(!) és ha éppen nem teszem, akkor a saját felismeréseim által visszalépjek rá. Arra az útra, melyben ún. karmikus feladatokat kell megoldanom ahhoz, hogy azok feloldása által elérjek egy magasabb létrendi szintre. Ha úgy tetszik, erről szól a megváltás folyamata, ami a keresztény világképnek és Jézus történetének is legfontosabb üzenete. Ahogy Kurt Tepperwein írta a “Szellemi törvények” c. könyvében: “Senki nem ismeri az utat, ami előtted áll […] Ez a Te utad.”

Az, hogy a világegyetem és a benne lévő “dolgok” a véletlenszerűség eredményei, igen könnyen megkérdőjelezhető. És ezt nem csak azért mondom, mert ha pl. egy számítógépet szétszedsz és belerakod egy zacskóba, azt a büdös életben nem tudod addig rázni, hogy ismét számítógép legyen belőle “véletlenül” tökéletesen összeállva, hanem mert a tudomány számára az erkölcs, az intuíció és a lelkiismeret fogalmai soha nem lesznek megkérdőjelezhetetlenül bizonyíthatók még akkor sem, ha a test biokémiai folyamataiban a működésük bizonyos szinten leképezhető. (Mint ahogyan a szerelem érzését már sikeresen leképezték néhány örömhormon felszabadulásának eredményeként. Szevasz.) Ha a tudomány sokak által idézett jeles képviselőinek életrajzát megnézitek (köztük Albert Einsteinét is pl.), akkor látható tendencia az, hogy szinte mindannyian az életük végén hívő emberekké váltak, mert rájöttek, hogy bizonyos láncszemekre – akárhogy is vizsgálódnak – nem fognak tudni rálelni. A híres tudósok szellemi világ felé történő fordulásáról jóllehet a félelemre és végnélküli haszonra épülő materiális világnézet képviselői ritkán beszélnek, mert akkor lehet, hogy sokkal több irányíthatatlan boldog ember élne ezen a Földön, az meg nem buli. Nekem egyre inkább olybá tűnik, hogy minden olyan egyenlet, melyből kimaradnak a szellemi szféra törvényei (ha úgy tetszik, “az Isten”), valamilyen torzulásba fordul.

A szellemi törvények igazsága bár nem tapasztalható olyan közvetlenséggel, mint a gravitáció, mégis nap mint nap érezzük, hogy tényleg az árral úszunk-e, vagy éppen az ár ellen. Ha megtanulunk a MOST-ban élni, ez ott lüktet a szívünkben, mert az “üzenet” folyamatosan jön valahonnan. Meggyőződésem, hogy a tisztasággal átitatott boldogság és a valódi egyensúly érzete abból származik, hogy a megértéshez a személyes életfeladataink megoldása által érünk el. A lelkünk valójában mindig tudja azt, hogy a mindennapi tevékenységeinkkel valóban a saját utunkat járjuk-e vagy csak hagyjuk, hogy elteljen az élet valahogy. Ezt pedig leginkább úgy tudjuk lemérni (szerintem), hogy amikor menni kell az út végén, akkor nem félelemmel teli, hanem méltósággal fogadjuk el a halált, mely értelmet ad az egész utunknak itt a fizikai valóságban. A sorsszerűnek tűnő véletlen találkozások, a szinkronicitás jelensége és a lelkiismeret megléte pedig a legjobb útjelző táblák ezen az úton – legalábbis számomra -, és érdemes odafigyelni rájuk.

Végezetül egy kulcsfontosságú gondolat.

Minden emberben benne van egy ún. Lilith, a „kisördög” – ahogy a mondás is tartja -, s az elmúlt hetek intenzív önvizsgálatának köszönhetően bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legfőbb feladatunk megérteni azt, hogy ez a kicsi “ártatlannak” tűnő kisördög – a bennünk lévő ún. negatív pólus – hogyan szegődhet a szolgálatunkba, a karmikus feladatunk megértésében és feloldásában.

Bevallom, ez csupa-csupa feladat, ráadásul nem is a könnyebbik fajtából, de hát azért emelgetek nehéz súlyokat a kondi teremben, hogy fejlődjenek az izmaim. Különben nincs sok értelme lejárnom.

Most pedig egy finom pohár tiszta vízzel fogom befejezni ezt az elmélkedést, s kívánok nektek kicsattanó egészséget és örömteli kihívásokat! (S ha már ebben a bejegyzésben az igazságot feszegettem, közel 1 év elteltével kitettem a Ki az a Józsi bácsi? oldalra egy valódi fényképet arról, akiben az öreg „Józsi” él. 😉 )