Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

Szerző: | aug 14, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Énismeret, Pszichológia, Tudatosság, Világkép

Hogyan változtassuk meg a világot?

A kérdés rossz. A világot megváltoztatni nem lehet. Olyannyira lehetetlen, mint a tenger fenekére bugyit húzni. A világ, kedves komám, az VAN. Pucér. Az összes gonoszsággal és jósággal, ami benne van egyszerűen maga a tökéletes visszatükröződése annak, amilyen maga az emberiség. Nem, nem az összeesküvést és gazdasági erőfölényt szerző hatalmi erők manipulatív cselekedeteinek eredménye, hanem az önnön működését megismerni lusta, alapvetően gyenge, kényelemre és szórakozásra (=szétszórt figyelem!) vágyó és könnyű életre szomjazó tömegek kívánsága, úgy tündököl. Igen, tudom, ítélkeztem. A kifelé mutogatás akkor is zsákutca. Pont.

„A világot nem a gonoszság fogja elpusztítani, hanem azok, akik végignézik a gonoszságokat és nem csinálnak semmit.” (Albert Einstein)

Nem olyan régen kitettem ezt az idézetet a “Józsi bácsi” facebook oldalra (az alább látható módon) és ahogy végignéztem a hozzászólásokat és azt, hogy hányan tették ki a saját üzenőfalukra ezt a beszédes mondatot, egy igen érdekes megállapítást tettem: ezt a jelentőségteljes közlendőt – mint ahogy MINDEN verbális és non-verbális kommunikációt – más-más módon értelmezték az olvasók. Van, aki számára a jelenleg regnáló politikai hatalom eltávolítása ugrott be, van, akinek a korábbi kormány tettei, van aki zsidózni kezdett, van, aki a szélsőjobbot gyalázta, és még sorolhatnám. Ahogy az ún. megosztásokhoz (=ahogyan a facebookon a képet valaki a saját üzenőfalára kiteszi) kapcsolt üzeneteket olvastam, furcsa érzés született meg bennem. Mérhetetlenül és kétségbeejtő módon tele vagyunk ítéletekkel és nem vagyunk gyávák használni őket. Persze a jó öreg Albert bácsival is lehet vitatkozni, főleg azon a ponton, hogy mit is jelenthet a “gonoszságok végignézése” az ő személyes értelmezésében. Mivel azonban ezt már nem fogjuk tudni megkérdezni tőle, ezért körbejárom a téma „józsi bácsis” nézőpontját.

Ahhoz, hogy a világot bármilyen szempontból képesek legyünk együtt, közösen megváltoztatni, ahhoz először egyéni szinten kell elvégezni a melót. Pl. többek között megérteni ezt is: “Az, hogy az emberek hogyan bánnak veled, az az ő karmájuk, ahogyan pedig Te reagálsz, az a tiéd.” (Wayne Dyer). A kérdés jóllehet felmerül ezen a ponton:

Min múlik az, hogy én hogyan fogok reagálni?

Tagadhatatlan tény, hogy a személyiségünk számos olyan elemből tevődik össze, melyet a környezetünk tudattalan reakciói hoznak létre bennünk. Én pl. amikor kisgyerek voltam, 3-4 éves koromig hosszú, egyenes, vállig érő tejfölszőke hajam volt (ha most belenézek a tükörbe, ezt nehéz elhinnem :)) és a szüleimmel együtt néha találkoztunk olyanokkal, akik kislánynak néztek emiatt. “De aranyos kislány!” – mondták. Édesanyám pedig kikérte magának és rávágta: “Ő kisfiú!” Én meg: “A lányok olyan anyámasszony katonája mind” – gondoltam, és kétségbeesve kapaszkodtam anyukám szoknyájába és szarul esett, hogy lánynak néznek, amikor nekem fütyim van. 🙂 S bár ez csak egy néhányszor előforduló aprócska mozzanat volt az életemben, bizony komoly komplexusokat okozott a későbbiekben is ez az “előélet”, ugyanis későn érő fiatal srácként vissza-visszatérő félelmem volt “belül”, hogy nem vagyok elég férfias és ezt a külvilág már valamikor (gyerekkoromban!) visszaigazolta! Ezen kívül sorolhatnék számos ”ezt szabad kisfiam – azt nem szabad kisfiam” elemből összetevődő belső korlátozottságot, melynek köszönhetően az lettem, aki vagyok, de ami a lényeg, hogy tudatosság nélkül(!) bizony még most is azt hinném, hogy az VAGYOK, akinek a világ visszatükröz. Pedig ez mellékvágány. Szerintem.

Ha azonban nincsen bennem tudatosság, ami azt jelenti, hogy nem vagyok képes önmagamra, a saját “működésemre” kívülről rátekinteni viszonylagos objektivitással (pl. ha egy katona ránézne önmagára kívülről, amikor épp egy “ellenséges”, fegyvertelen gyereket lő fejbe, talán elgondolkozna a tettein), akkor szinte lehetetlen változ(tat)ni bármit is, mert az egonak szüksége van arra, hogy bizonyossága legyen az általa elképzelt valóságban lévő igazság(?) megtapasztalásáról. S bár a kívülről való rátekintést is az elme végzi el, az ember képes arra, hogy úgymond “tükörből” tekintsen önmagára, amennyiben úgy dönt!

Mar egy jó ideje tanulmányozom az NLP (=neurolingvisztikus programozás) tudományát és abban van egy nagyon egyszerű eszköz, amelyet meta tükörnek hívnak. A gyakorlatot alkalmazó ember azt a szituációt igyekszik meggyógyítani, hogy “adott a problémám, melyet nem ért meg a világ és adott a világ, amely nem ért meg engem.” Mivel a világot megváltoztatni nem lehetséges, ezért csak azt tudom tenni, hogy a világ helyzetébe képzelem/helyezem önmagam és megvizsgálom kívülről, hogy miért nem értenek meg engem (“azok” a “hülyék”), majd kívülről ránézek önmagamra + a világra és rájövök, hogy milyen hitrendszer irányítja az életem. Magyarul a felismerés által önmagamat változtatom meg, amikor ezt teszem. Döbbenetes önmagunkkal való szembesülést okoz ez a gyakorlat, ugyanis amikor a világ szemszögébe helyezkedve nézek önmagamra, sokszor fájó felismerésként hatol át az elmémen a saját korlátozottságom. Ezt a gyakorlatot ráadásul úgy kell elvégezni a kellő hatékonyság eléréséhez, hogy közben változtatom a pozíciómat (pl. egyik sarokból beszélek én, majd átállok a másik sarokba, ahonnan „a világ” szólal meg, majd a harmadikba ahonnan pedig „a világra” és önmagamra kívülről tekintek egyszerre), mert így az elmém el tudja hinni azt, hogy a nézőpontom megváltozott.

A következő lépés ezen a ponton az, hogy mi az oka a saját “korlátozottságomnak”?

Erről részint már írtam jó régen a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésemben és ennek röviden összefoglalva a lényege az, hogy “amit nem tudok a világban elfogadni, azt önmagamban nem tudom elfogadni.” (Ugyanis a világ az VAN, tehát csak az én hozzá-állásom lehet a bibi.) Továbbfűzve azonban ezt a gondolatot, újabb kérdés merül fel: ha el tudjuk azt fogadni, hogy a tudományos fejlődés és az abból következő környezeti és tudati változás mindenkit érint a világon, akkor miért van az, hogy valakik számára természetes megölni vadidegen embereket (pl. háború esetén), mások pedig képtelenek erre a szintre “süllyedni”. És ha már itt tartunk azt a kérdést is feltehetitek nekem: “Miért mondod azt a képtelen hülyeséget Józsi, hogy a vadidegen emberek gyilkolását önmagamban nem tudom elfogadni?” A kérdés jogosnak tűnik, ráadásul én is egy béke és emberszerető lény vagyok, aki a légynek se tudna ártani. Na jó, a légynek még igen, szóval van előttem fejlődési lehetőség. 🙂

A válasz pedig az, hogy Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és megfelelő tudatosság nélkül(!) csak a saját szemüvegemen keresztül vagyok képes a világról véleményt alkotni. Az egyéni szemüvegek jóllehet bármennyire is egyéniek, mégsem teljes mértében azok, mert sok-sok ember van, aki mégicsak közös hullámhosszon rezeg velem és amikor ezt az ego szintjén megtapasztalom, akkor „örül a májam”, hogy igazam van. Valójában azonban “nincs igazam”, hanem a valóság egy adott tudatossági szintjén belül van igazam. Erre a felismerésre pedig Don Beck és Chris Cowan ébresztettek rá, akik létrehozták az ún. spiráldinamika modelljét. (Az, hogy erről ebben az összefüggésben billentyűt ragadtam egy nagyon kedves olvasómnak, Nagy Gábornak is köszönhetem, aki a 2012. augusztus 7-i HungaroPiacon történt előadásom után ezt a már általam ismert modellt rendkívül szemléletesen kielemezte nekem. Köszönöm Gábor!)

A spiráldinamika lényege az, hogy a világban élő emberek jelenleg 8 különböző tudatossági szinten működnek és ezek a szintek “spirálisan” felfelé, az ég felé mutatnak. Aki egy szinttel “feljebb” csúszott (akár csak az életének egy adott területén), az már nem tud visszacsúszni, mert aki elindult a fény felé, az nem vágyik a sötétségbe. (Jóllehet a sötétség állapota is tökéletes része a VANságnak és ezt nagyon fontos megérteni!) Az egyes tudatossági szinteken tehát vannak, akik még “újszülöttek” és teljesen ösztönlények, ők a “csak nekem legyen jó” típusú emberek, és sok szinttel feljebb vannak a közösségi felelősségvállalással felvértezett egyének, akik már megtapasztalták az önző én-valóság különböző szintjeit és úgy gondolják, hogy a környezet attól lesz a legszebb, ha a sajátomon túl mások életét is szebbé, örömtelibbé teszem. (Ezt a józsiblogot sokkal inkább ilyen szinten tartózkodó emberek olvassák, ugyanis az “alsóbb” szinteken lévők számára az, hogy én ingyen, mások tisztánlátásáért összefüggésekre mutatok rá, az maga a butaság non-plusz ultrája. :))

Az egyszerűség kedvéért a modell kitalálói az egyes tudatossági szinteket színekkel jelölték meg, így az ő értelmezésünkben a világot (alulról felfelé) bézs – bíbor – piros – kék – narancs – zöld – citrom – türkiz típusú emberek alkotják. Érdekessége a színek meghatározásának, hogy az élénk, tüzes (férfias) színeket a lágyabb (nőies) színek követik, ezzel is utalva arra, hogy a tudatosság fejlődése a bennünk lévő férfi és női energiák váltakozását egyaránt igényli, s a jelenleg(!) legfelsőnek tartott türkiz szín a belőle áramló nőies energiájával pedig arra enged következtetni, – amit még én is hónapokkal ezelőtt leírtam -, hogy jelenleg a nőies energiák kulcsfontosságúak a rezgésszám-változáshoz, mert az van a csúcson! Fontos azonban elmondani azt, hogy a türkiz szín csak jelenleg a legmagasabb szint, mert nagyon is elképzelhető, hogy azt egy bármilyen férfi energiájú szint követi majd, ha az emberiség tudatilag eléri azt a szintet. (Ezt a szintet az integrál pszichológiában korálnak hívják, de ez még “nem hivatalos”). Ami a lényeg, hogy minél feljebb vagyok a “színskálán”, annál inkább egységként tekintek a világra, mert MIND EGY. Ezt Hamvas Béla úgy hívja, hogy az ember felülemelkedve az individuális élet állapotán a mindenre kiterjedő lét állapotban a lélek intenzív érzékenységét éli meg. A lélek intenzív érzékenysége… Az öreg Béla tudta hogyan kell úgy fogalmazni, hogy letegyem a kupicát és elmerengjek egy pöttyet. 🙂 (Jóllehet Hamvas Béla a védikus megközelítés szerint a tudatosságot az ego varázslatának tartja, ugyanis míg a tudatos egyén önmagára és a világra reflektál, addig az isteni lét érzékenységével átitatott tudattalan – vagyis a tudat alatti – Én a lélek által kapcsolatban van az Egységben élő teremtéssel és ismeri önmagát. Erre utal a lelki-ismeret kifejezés, ugyanis a lélek mindig tudja, hogy mi az, ami Istentől való és mi az egó által kreált illúzió!)

Hogy is vannak tehát ezek a színek? Csak nagyon röviden, hogy tiszta legyen:

A bézs a legalsó szint, férfias energia és küzdelem jellemzi. Ez a “valami újat kell létrehozni” érzés. (Megszerzem a csajt!) A bíbor feminin energiát hordoz – sok esetben tele van miszticizmussal – és “gatyába rázza” a bézs által létrehozott újat, amelyben ezáltal csökken a káosz. (Oké, már összejöttünk, most ismerkedjünk meg jobban és puhítsuk a kapcsolatot.) A piros ismét férfias és a már “rendezett káoszt” nyers energiával kiterjeszti a világra. (Enyém a nő, ha hozzáérsz, véged!) A nőies kék kiegyenlíti ezt a hódító időszakot, az energiákat rendszerbe szedi a harmónia érdekében. (Boldogan élünk együtt.) A férfias narancs színű egyén kiterjeszti ezt a harmóniát és az élete egyéb részévé is akarja tenni. (Sikeressé akarok válni, én akarok lenni a király!), a zöld “befogadó” nőiessége viszont ezt a harmóniát közösségi szintre emeli. (Ha másnak jót teszek, nekem még jobb lesz!) A férfias energiájú (citrom)sárga a meglévő közösségi harmóniát magasabb szintre emelve létrehoz egy új, magasabb szintű rendet. (A férfierő teremt!) A türkiz pedig a maga nőiességével a megteremtett új rendet (mind EGY!) rendszerezi. Ez már egy beavatott szint, mert itt tisztában vagyok a teremtés metafizikai (=természeten túli) valóságával. Magyarul azzal a nem látható egységgel, amely mindent és mindenkit összekapcsol. Fontos megjegyezni, hogy ez a felfelé mutatóan spirális tudati “fejlődés” az élet minden kis szeletére jellemző és minél több területen van meg az éberségem (=a világra, mint elválaszthatatlan egységre tekintek), annál magasabb létrendi szintre kerülök. A magas létrendi szint pedig az össz-színvilágomat (spiráldinamikai értelmezésben) emeli. Magyarul akkor vagy a király, ha minden szinten türkiz vagy. De vigyázz, mert ha a türkiz „szint” illúziójában királynak érzed magad, akkor még igen csak narancs „szinten” vegetálsz. 🙂

Ha tehát valami számomra nem világos, vagy nem értem, akkor mindig jusson eszembe a következő mondat:

A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan szárnyaló madarakat!

Magyarul: egy adott tudatszintről egy lényegesen magasabb tudatszint nem értelmezhető. (Visszafelé azonban igen, és ezért is írom ezt a bejegyzést!)

Oké, oké, ez mind szép és jó, de mi a sz@rt kezdjek ezzel Józsi?

Hogy csakis önmagamról beszéljek, elképzelem, hogy az élet egy adott területén sokat foglalkozom az önmagamban lévő tudás fejlesztésén. Ezen a szakterületen Én egyre magasabb szintre kerülök, a bézsből indulva a megfelelő energia és figyelem (+cselekedet!) összpontosításának köszönhetően hamar a piros, majd kék, majd narancs, zöld és (jó esetben) feljebbi szintekre jutok. Élvezem, hogy “már értem (b@zdmeg!)” és rá szeretném kényszeríteni (=önzetlenül odaadni) másoknak is ezt a felismerést. Egy felismerést átadni azonban nem lehetséges (a felismerés lényege ugyanis pont az, hogy egyéni szinten történik!) és ez engem, ego szinten zavarni kezd. Az elmém korlátait nem meglátva eszembe sem jut, hogy az a másik ember ezen a szakterületen nem képezte magát (annyit vagy egyáltalán) és még mindig bézs vagy bíbor “szinten” áll, azonban mivel neki más a szakterülete, azon belül lehet, hogy már ő is narancs, zöld vagy még feljebbre jutott. Én meg megítélem a „korlátozottsága” miatt, pedig lehet, hogy az ő szempontjából meg bennem van a bibi. Jujj. 🙂

A saját speciális szakterületemen túl mindazonáltal vannak olyan általánosnak nevezhető ismeretek (például az önismeret, egészség, kommunikáció vagy akár pénzügyi- gazdasági ismeretek területén), amelyek a mindennapi létezéssel folyamatosan fejlődnek, tekintve, hogy híreket, elemzéseket, esettörténeteket olvasunk és hallunk nap, mint nap. Vagyis ha nem a világtól elzárva élem az életemet és eljut hozzám a környezet “zaja”, akkor akarva-akaratlanul változik a véleményem és megtanulom egy bizonyos – jó esetben egyre tisztább – szemüvegen keresztül szűrni az információt. Ha pedig ez a szemüveg egyre kevésbé az ÉN-ről és egyre inkább a MI-ről szól, akkor magasabb tudatszintre kerülök, mert ez a – ha lehet így nevezni – “tudati fejlődés” rendje. Hamvas Béla ezt a fejlődést hívja úgy, hogy egyre inkább elérjük az éberség állapotát. (Egyébként ennek az éberségnek a szimbóluma a még sok helyen templomtornyokon látható kakas, Aszklépiosz kakasa.)

Ebből a megközelítésből az következik, hogy a fejlett nyugat és a barbárnak nevezett 3. világbeli társadalmak alapvető különbsége az, hogy a benne élők egyéni tudatszintjének a “színe” határozza meg magának a népnek a tudatszintjét, vagyis minél több ember bocsájtja ki az egység rezgésszintjét, annál jobban közeledünk a türkiz felé. A nyugati világ valahol a narancs „szint” körül rezeg most, mely a profit elsődlegességét veszi alapul és ez alapján méri a sikert, míg pl. egyes afrikai országokban, ahol a természeti erőforrások feletti hatalom határozza meg egy ember státuszát, még sokkal inkább a bézs és piros „szintek” között élnek. India, vagy pl. Tibet bizonyos részein pedig már a türkizbe hajló helyek is lehetnek (melynek jellemzője a globális EGYségérzés), de pl. a Kulturális Kreatív mozgalmak is segítenek nekünk a narancsból a zöldbe átlépni. Ha az ember él és gondolkodik, akkor ez az ún. “spirális dinamizmus” az élet elkerülhetetlen velejárója.

Hogy hogyan tudom ezt az ismeretet a mindennapokban használni?

Nos, ez viszonylag egyszerű. Mivel mindenki a saját szintjén „nyomorog”, ezért a hétköznapi kapcsolatteremtéseink alkalmával kérdezni kell a másik embert (ha már zöld „szinten” vagy, teljesen világos, hogy “ő is Te vagy”, ugye…), hogy mit tart fontosnak az élet különböző területein. Amikor én kocsmázok például és egy olyan emberrel beszélgetek, akinek teljesen mindegy, hogy az általa választott foglalkozással esetleg mások átverése által szerez pénzt, akkor tudom, hogy ő még az alsóbb „szinteken” tart (ami úgy ahogy van, tökéletes!) és nem rabolom a saját időmet azzal, hogy erkölcsórákat tartok a zöld „szintű” közösségi gondolkodásról, mert úgy sem fog „átmenni”. A legtöbb, amit tehetek az az, hogy elmesélem neki a saját látásmódomat, hiszen én is azáltal jutottam / jutok “magasabbra”, hogy mások tapasztalataiból merítek bölcsességet.

Beszélgetsz tehát ismerősökkel és ismeretlenekkel és figyelsz. Amennyiben egy picit is tanulmányoztad ezt a modellt, fel fogod ismerni, hogy a másik éppen hol tart és önmagadban kuncoghatsz végtelen nagy szeretettel, hogy „hehe, a Béla még tök bézs„, miközben te már a kékből épp a narancsba fordulsz az adott témát – vagy éppen a VANságodat – illetően, máskor meg ha eléggé őszinte vagyok önmagamhoz, akkor Én fogom megállapítani azt, hogy „huhúú, ezen a szinten én még épp csak most léptem át a piros szintet!” (és ez tökéletesen rendben van), s ha ezt képes vagyok megtenni, akkor nem irigykedéssel és egoból fogok reagálni egy nálam „magasabb szinten” lévő ember gondolataira, hanem alázattal. És máris van esélyem fejlődni. Juhé. 🙂

A cikk címében feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy a világot azáltal változtatjuk meg, hogy nyitva tartjuk az elménket és a szívünket, a felismeréseinket pedig megosztjuk a világgal (és példát mutatunk velük!) – és ebben az értelmezésben már szerintem Albert bácsi is büszke lenne ránk, mert csinálunk valamit és nem csak passzívan szemlélődünk (bár a fókuszált szemlélődés az már teremtés is lehet!) -, mert ez hozza létre azt az energiaáramlást, amely másokra (=én+világ) hatással van/lesz, s amely által a világ változása pozitívabb irányt vesz apró lépésekben. Jóllehet a spiráldinamika modelljén kívül van még egy csomó másik, amelyik működőképes, de saját tapasztalatom az, hogy az életben mindenhez valamilyen „eszközt” használunk (és ha működik akkor bizonyosságunk is lesz benne!), legyen az egy bölcs ember hitvallása, egy tudós ember kutatásának rendkívüli eredménye, vagy akár csak a sarki „Józsi bácsi” kocsmafilozófiája. Szerény véleményem szerint tökmindegy, csak az a lényeg, hogy úgy érezd, közelebb kerültél az EGYséghez az „eszköz” által.

Azt hiszem, most elmegyek és a szokásos feles lehajítása mellett lecsekkolom a kocsmában a bíbor, piros, kék, narancs és zöld haverokat és megbeszélem velük, hogy esetleg keressünk egy olyan másik krimót, ahol sárgák és türkizek is megfordulnak. Bár kétlem, hogy egy „jó öreg” türkiz éppen az ágyas szilva mellett találná meg a megoldást, de sosem lehet tudni… 🙂 Egészségetekre!

A halál „értelme” az élet

A halál „értelme” az élet

Szerző: | júl 4, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Egészség, Spiritualitás és metafizika, Tudatosság, Világkép

A halál „értelme” az élet

A nyugati, modernnek nevezett materialista kultúra szomorú hiányossága, hogy a halál témáját tabuként kezeli. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a földi utazás egy nap minden ember számára véget ér, és ezért a legtöbbünket félelemmel tölt el és felkészületlenül ér az elmúlás ténye. Mivel ennek egyenes következménye az, hogy nem “tanulunk meg” meghalni, ezért a felkészületlenségből fakadóan sok esetben az életet sem a maga teljességében éljük át, hanem a határtalan hedonizmus megtapasztalása által hisszük azt, hogy “végrehajtottuk, amit nekünk szánt a sors”. Vásárolunk egy csomó felesleges tárgyat, ami sok esetben nem is nekünk kell (hanem a külvilág pozitív visszaigazolása által nyerik el “létjogosultságunkat”), legfőképpen azért mert azt érezzük, hogy ”nem vagyok elég”. Kell valami (ami több, mint én), ami visszatükrözi azt, hogy én vagyok. Ugye Te is éreztél már ilyet?

A létezés megtapasztalásához jóllehet hozzátartoznak az anyagi javakért történő munkálkodások is, mivel azonban pucéran jövünk és pucéran megyünk, a matériák felhalmozása nem tekinthető viszonylag rövid fizikai létünk legfőbb céljának. Saját elmúlásunk tényének elfogadása, és az elmúlásban rejlő tanulnivalók megértése és megélése viszont annál inkább. Meglátásom szerint ha kép-essé válunk életünkre az utolsó pillanatok szemszögéből visszatekinteni, egész más jelent fogunk teremteni a jelenben, mert rájövünk, hogy mi az, ami igazán fontos.

“Mindenki a mennyországba vágyik, de senki sem akar meghalni, hogy odakerüljön.” – mondta Steve Jobs, az Apple néhai elnöke a 2005-ös stanford egyetemi avatási beszédében. Nagyon mély, igazságot rejtő szavak. Szeretnénk örökké élni, pedig az teljességgel értelmetlenné tenne mindent, mert az elmúlás ténye az egyetlen okunk arra, hogy a fizikai lét és az ember teremtő képességének pillanatait csodaként éljük át. Mesék és fantáziatörténetek gyakori témája az örök élet elixírjének keresése, Szepes Mária Vörös oroszlán c. híres műve pl. a lélek fejlődésének útját többszörös inkarnáció által mutatja be, nagyon szemléletesen és rengeteg döbbenetes tanulsággal. (Ha én lennék az oktatási miniszter, ezt a könyvet biztos, hogy kötelező olvasmánnyá tenném.)

Ha már említettem Steve Jobs beszédét, hallgasd meg az ide vonatkozó részt, mert nagyon tanulságos gondolatokat hordoz:

(Ha a teljes videót szeretnéd végignézni, íme: Steve Jobs avatási beszéde, Stanford 2005)

Eme bejegyzés szomorú, személyes aktualitását az adja, hogy az egyetlen, csodálatos édesanyám – akinek gyógyításáért még közös meditációt is szerveztem ezen az oldalon Egy kvantumgyógyítás kísérlete címmel – hosszú, súlyos betegség után 2012. június 18-án létformát váltott és – ahogy az elmém kivetítőjén gondolni szoktam Rá – a Teremtő Tiszta Fénybe tovaszállt. Életének utolsó néhány hónapjában olyan érzelmi és tudati fejlődésre kényszerített rá engem az élet az ő betegsége kapcsán, amely számomra komoly tanulsággal szolgált arra vonatkozólag, hogy a nyugati materializmus gyermekeként mennyire nem vagyok képes szembenézni a szeretteim elmúlásával. Ráébresztett a valóság, hogy ezt is tanulni kell. Ebből az apropóból kifolyólag ez az írás a korábbiaktól eltérően számos személyes élményt és tapasztalatot is csokorba gyűjt, s ahelyett, hogy nálam sokkal okosabb szellemi tanítók munkáiról írnék a halál témáját illetően, azokat a szívemet szaggató leckéket osztom meg veletek inkább, melyeket drága édesanyám tanított az ő személyes szenvedése által.

Bevallom, nagyon nehéz erről viszonylagos objektivitással írni, de szeretném átadni a saját megélésem tanulságát, hogy esetleg azok, akik még az út elején állnak, időben fel tudjanak készülni arra, ami az élet elkerülhetetlen következménye. Nekem az az érzésem, hogy minden tanulható. Meghalni is meg tudunk tanulni, ha úgy állunk hozzá az élethez.

Steve Jobs kérdéseit feszegetve jutott eszembe, hogy édesanyám 2002-ben kezdődő krónikus betegsége óta vajon hányszor tehette fel önmagában ezt a kérdést: “Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon azt csinálnám-e, amit csinálok?” A választ persze nem tudom (de szerintem anyukám “igen”-t mondana), mert ő nem szeretett az elmúlással foglalkozni, az önmagából történő teremtésre azonban hihetetlen erővel hatott az, hogy még időt kapott a Teremtőtől. Az elmúlt 10 évben megtanult rajzolni, festeni, kosarat fonni, foltvarró (patchwork) munkákat csinálni és kerámiát égetni, így a korábbi kötött és varrott ruhák, gyermekjátékok és praktikus használati tárgyak mellett maga mögött hagyott annyi csodálatos alkotást, amelyet kevesen hozunk létre életünk során. Tudat alatt édesanyám érezte, hogy az élet egyik legfőbb célja az Isteni tehetségből származó teremtés, amely mindenkinek van. És tudta azt is, hogy amikor a teremtés pillanata áthatja a szívét-lelkét, akkor meg tudja élni az életet teljes valójában. Elnézve azt, hogy mennyi mindent teremtett önmagából, személyes bizonyosságom van arról, hogy ebből a szempontból pontosan tudta, hogy miért születünk erre a Földre.

Vajon mennyire használom ki az időt arra (én), hogy csodát teremtsek önmagamból? – teszem fel a kérdést a tükör előtt én is. A válasz pedig az, hogy én nem eléggé, s bár a teremtő cselekedeteimet igyekszem ezen a blogon keresztül is megtapasztalni, az igazság az, hogy sokkal többre lennék képes, ami nem csak önmagam, hanem a környezetem számára is értéket hordoz.

A halál „értelme” az élet, az élet értelme a teremtés, a teremtés értelme a tapasztalás, a tapasztalás értelme az, hogy én vagyok. Én pedig leginkább akkor vagyok, ha megtanulom megélni a jelen pillanatot, amely az egyetlen létező valóság.

Pár évvel ezelőtt láttam egy előadást a YouTube-on, melyben Dr. László András, a metafizikai tradícionalitás legnagyobb még élő alakja beszél a halál lehetséges megközelítési módjairól. Még akkor is, amikor nem volt közvetlen aktualitása az életemben, többször végignéztem az előadást, de bevallom nektek, hogy még nem sikerült olyan létrendi szintre kerülnöm, melyben a halál tényéhez ne kapcsolódjon számomra a megismerhetetlenségből származó félelem, bár való igaz, már sokkal előrébb tartok, mint 10 éve. Mivel azonban úgy érzem, hogy mindennek eljön az ideje a személyiségünk fejlődése során és ezzel a témával foglalkozni kell (folyamatosan) – mert ugye halandók vagyunk mindannyian -, ezért beszúrom ide ezt az 50 perces tanítást (Ajánlom minden zavaró tényező kikapcsolását a megtekintéshez. A 6 részre szedett előadás részei automatikusan követik egymást.): Dr. László András: A halál lehetséges megközelítési módjai

“Nem az gyógyul meg, aki nagyon szeretne, hanem az, aki biztos benne.” – mondja az előadásában Dr. László András. Talán az egyik legfontosabb gondolat, amely az egész életünkre érvényes. A dolgokat nem elég vágyni, hanem lényünk részévé kell tenni, még mielőtt megvalósulna a kívánt eredmény. (Valahol erről szólt A vonzás törvénye nem működik c. írásom is még januárban.) A termékeny, céllal teremtett lét kulcsa a megvalósulásba vetett bizonyosság. A halál kérdése pedig ebből a szemszögből nem csak a fizikai elmúlás szintjén lényeges, hanem a teremtő képességünk, a bennünk lakozó Isteni fény önkifejeződésének értelmében is. Minden egyes alkalommal, amikor lemondunk a teremtés bizonyosságáról, vállaljuk a tettek pici halálát. Erre azért érdemes emlékezni, amikor bármilyen külső okra hivatkozva feladjuk az álmainkat. A kis és nagy halál mindig emlékeztet arra, hogy amíg itt vagyunk, addig van lehetőségünk élni, tapasztalni.

Hogy egy személyes példát is mondjak a bizonyosságra – és most egy picit mesélek a kocsmán túli életemről is 🙂 – 25 évesen kitaláltam, hogy elmegyek körbeutazni a Földet, de pénzem nem volt, így évekre a tengeren túlra költöztem anyagi bázist építeni. Mivel egy pillanatig sem volt számomra kétséges, hogy a tervem sikerülni fog, így a bennem lévő bizonyosság úgy “alakította” a valóságot “körülöttem”, hogy folyamatosan a céljaim irányába mutató lehetőségek teremtődtek, így mintegy 4 év elteltével a földkörüli utazás meg is valósult. (Dr. László András után szabadon tehát azt tudom nektek mondani, hogy “Nem az megy el világkörüli útra, aki szeretne, hanem az, aki biztos benne…”) A földkerülő utam végén azonban történt egy váratlan fordulat, mely megváltoztatta az élethez és halálhoz való viszonyomat, s mely eme bejegyzés kapcsán némi aktualitást hordoz.

Indonéziában “bekaptam” egy aedes egypti nevű szúnyog által terjesztett vírust, mely 3 hét lappangási idő után Szingapúrban mutatta meg méregfogát és dengue-lázat okozva 1 teljes hétre 40 fokos lázas állapotot eredményezett. Erre a betegségre nincsen ellenszer, a gyógyulás kizárólag attól függ, hogy a szervezet elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze a kórokozókat egy idő után. A jó hír, hogy általában sikerül neki. Ahogy a 7. lázas nap után egyre rosszabb lett a véreredményem az állapotommal együtt és elkezdtem kételkedni abban, hogy jóra is fordulhatnak a dolgok, megkérdeztem a kórházban az orvost, hogy vajon túl fogom-e élni ezt a betegséget, mire ő azt válaszolta: “Hát, reméljük”. Vagyis az is lehet, hogy nem. Félelemmel teli realizációmnak (=az is benne van a pakliban, hogy szeretteim egy fekete nylonzsákban kapnak vissza) végül az a felismerés vetett véget, hogy a dolgok az én szándékaimon kívülre kerültek és egy végtelen belenyugvás érzésével elengedtem az életet az élőkkel együtt. Élesen emlékszem arra az érzésre, amikor rábíztam magam a „sors kegyére”, és a félelem energiáit kiengedtem a “csakráimon keresztül”. (Ekkor egyébként még nem tudtam, hogy mi az a csakra. :)) Csak feküdtem az ágyon, bekapcsoltam a tévét és elmerengtem, hogy “hát akkor lesz, ami lesz.” Aztán elkezdtem hálával visszagondolni az addigi életemre és úgy éreztem, hogy bármi is fog történni, jó kis kalandos utam volt.

Másnapra a lázam lement, 2 nappal később már az utcán sétáltam és a zárójelentésben az volt, hogy a vérképem is közelít a tökéleteshez. Akkor még nem értettem, hogy mi történt velem, az azóta eltelt évek során a sok-sok spirituális önfejlesztés azonban megmutatott nekem egy lehetséges utat, hogy mi is lehetett a “titok nyitja” a hirtelen javuláshoz. Az is lehetséges persze, hogy a “felismerésem” nélkül is ugyanez történt volna, de valahogy az elfogadás/elengedés érzelmi megélése annyira élő kép a szívemben mind a mai napig, hogy nehezen tudom különválasztani az okot az okozattól. A fájdalmas tanulság mégis az, hogy a tapasztalásból fakadó tudatosságszint emelkedés több szinten megy végbe. Van az egyéni szint, amikor a saját halálom a feladat és van, amikor egy szerettemé. Ez két külön szint.

Itt kapcsolódnék vissza oda, hogy szerintem mit is jelent(het) megtanulni a meghalást és az elmúlással való tudatos szembesülést.

Tapasztalatom szerint ennek van egy elméből fakadó tudatos megélése és egy szívből fakadó tudatalatti megélése. A kettő nem elválasztható egymástól, az érzelmi megélés ugyanis abból fakad, hogy a kultúra, amelyben felnőttünk mennyire kezeli természetes tényként azt, hogy az élet tökéletes velejárója a halál. A nyugati, modernnek nevezett kultúrkörökben ez nem így van. A halál, a végső megsemmisülés(nek tekintett állapot!) olyan számunkra, mintha minden értelmét veszítené. Pedig szerintem pont az ellenkezője az igaz. A legmotiválóbb, cselekvő erővé lehet fordítani azt az energiát, mely félelemként lopakodik bele az életünkbe a halálhoz kapcsolt érzelmeink kapcsán. (Emlékezzetek csak rá, hogy Steve Jobs is miről beszélt!)

Édesanyám betegsége kapcsán – mivel 10 év alatt folyamatosan kísértett bennünket az elmúláshoz kapcsolt félelem – többször szembe kellett néznünk azzal, hogy a dolgok az irányításunkon kívül kerültek. Aztán a hivatalos kezeléseken túli rengeteg alternatív módszer (amelyekről még írni fogok egy bejegyzést egy nap) némi bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozólag, hogy a dolgok nincsenek előre eldöntve. Amíg megvan a gyógyulásba vetett bizonyosságunk és a megfelelő eszközök, addig a testünkben tapasztalni vágyó lélek még élni akar. A túlélés azonban sokszor feladatot is ad mindannyiunk számára: lehet, hogy változnunk kell, máshogy kell reagálni a külvilágra és másként kell táplálnunk a testet, hogy a rendellenes működését kordában tudjuk tartani. A diéta megváltoztatása még a könnyebbik eset, de a belénk rögzült viselkedési mintákat, s ahogyan a világ eseményeit önmagunk számára lefordítjuk, bizony nagyon nehéz feladat megváltoztatni. Édesanyám egy fantasztikusan termékeny és aktív életet élt számos csodaszámba menő felgyógyulása után is, azonban a világhoz való viszonyát 60 év fölötti emberként már nehezen tudta megváltoztatni, mint ahogyan ez a saját életemben is emberfeletti feladatnak tűnik néha. Kutatások azt mondják, hogy 35 év felett a belénk rögzült érzelmi reakciók már automatizáltak és rendkívüli tudatosság kell ahhoz, hogy ezen változtassunk. (Pl: Szeressük azokat – mert a szeretet érzése bennünk teremt harmóniát és melengető érzéseket -, akik a profitéhségükből fakadóan tönkreteszik a környezetet és szegénységbe taszítanak milliókat. Nem egyszerű.)

Az igazi személyiségfejlődés ott kezdődött, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a “kört” már nem mi “nyerjük”, és szembe kellett néznünk nekünk, legközelebbi hozzátartozóknak is azzal, hogy rövidesen az életünk végérvényesen megváltozik. Egy új fejezet fog következni, melyben egy pótolhatatlan hiány lép majd fel. Az ego ilyenkor egy nagyon érdekes folyamaton megy keresztül, amit Elizabeth Kübler-Ross, német pszichológus nő 20 évnyi kutatás és személyes tapasztalatszerzés után a gyász fázisainak írt le. Ezt mind a súlyos beteg ember, mind a családtagok, közeli hozzátartozók átélik. Eleinte tiltakozunk (“ez nem lehet!”), majd dühösek leszünk (“miért pont velünk történik ez?”), aztán egyezkedni kezdünk (“megteszünk mindent, csak kérlek, még nem most!”), majd depresszióssá válunk (“a dolgok az irányításunkon kívül kerültek, ezt nem hiszem el”), végül belenyugszunk a MOST valóságába. (“ez VAN”). Érdemes végigolvasni ezt a folyamatot részleteiben is, mert sokat tanulhatunk belőle: A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából. Ezek a fázisok egyébként nem csak a fizikai elmúlás esetén lépnek fel nálunk, hanem a párkapcsolatok, a munkakapcsolatok és minden életünk részeként létező viszonyrendszer megváltozása esetén is. (Ha pl. valaki kirúgnak a munkahelyéről, akkor is átesik ezeken a fázisokon.)

Mégis hogyan kapcsolódnak össze ezek a folyamatok a saját („hirtelen”) gyógyulásomban és édesanyám emberfelettinek tűnő küzdelmében?

A közös pont az elengedés, egészen pontosan az élők elengedése, véleményem szerint. Az élettől búcsúzva a legnehezebb feladat hátrahagyni azokat az embereket, akiket szeretek. Féltem őket, átélem a fájdalmukat, hogy mi lesz velük, nélkülem. Amikor annak idején a szemembe mondta a doki a szingapúri kórházban, hogy belehalhatok a dengue-lázba, a legelső és rendkívül fájdalmas érzésem ahhoz kapcsolódott, hogy mit okozna ez az esemény azok számára, akik annyira szeretnek engem. Hogyan élnék túl a szüleim, a családtagjaim azt, hogy már nem vagyok többé a fizikai valóságuk része? Tapasztalatom szerint ez az a pont, ahol az elengedést az embernek azon a szinten kell megélnie, ahol éppen tart, és a tudatosságát arra kell felhasználnia, hogy azt tegye, ami a halállal szembesülő ember számára a legjobb. Elmondom, hogy ez pontosan mit is jelent.

Feltételezvén azt, hogy az édesanyám számára micsoda fájdalmas érzés lehetett szembesülni azzal egy idő után, hogy az egyre súlyosabbá váló állapotából már nem fog tudni felgyógyulni, az élet úgy kívánta, hogy megváltoztassam a korábbi, állandóan motiváló és megoldásokat felsorakoztató viselkedésemet egy, a valóságot nem tagadó, elfogadó viselkedéssé. (Ez kb. május utolsó hetében történt meg.)

Emlékszem arra a pontra, amikor rájöttem, hogy a legtöbbet most már csak akkor tudok tenni, ha minden „prédikáció” (mit kellene szerintem tennie anyukámnak ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni – mintha rajtam múlna…) nélkül pusztán szeretem őt teljes szívből és ezt minél többször szóban is elmondom neki. Az utolsó pár hétben, amikor meglátogattam őt, már csak ültem az ágya szélén, simogattam a kezét és megköszöntem neki, hogy ő az én csodálatos anyukám. Megköszöntem, hogy életet adott nekem, felnevelt, egy csodálatos gyerekkor megtapasztalásához segített hozzá, és csendben, az arcát puszilgatva a fülébe súgtam, hogy örökké szeretni fogom őt és ha úgy érzi, hogy mennie kell, repüljön a fénybe bátran. Mi vigyázunk magunkra, vigyázni fogunk egymásra. Aztán mikor ez többször megtörtént és drága anyukám álomba szenderült, kimentem a másik szobába és zokogtam egy sort. Van a tudatosságom, mely tudja, hogy mi a jó neki, s amely őszintén tudja őt engedni, s van a szívem valósága, melynek ő szerves és egyik legelemibb része, és amely soha nem akarja őt elveszíteni, mert nem képes rá. Ezen a ponton egy egyre növekvő feszültség keletkezik, s ennek feloldására a legemberibb “eszköz” a sírás, hogy ezt a feszültség-energiát valahogy átengedjük magunkon. “Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…” Amikor utoljára találkoztunk, megöleltem, magamba szívtam még egy kis anya illatot és búcsúzóul elénekeltem fülébe a kedvenc anyák napi dalomat. (Az alábbi felvételen én éneklem ezt a dalt 3 évesen).

Zelk Zoltán

készítette: Sárecz Iván "Józsi bácsi" 3 évesen (1978)

Sok spirituális mester úgy tartja, hogy a halál (is) csak egy illúzió, melyet a birtoklásra berendezkedett ego kreál, én mégis úgy érzem (főleg most), hogy néha az illúziókat is meg kell élnünk, mert azáltal nyerünk igazi, kézzel fogható saját tapasztalatot, ami az egész földi utunkat gazdagítja. (Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. művében is rengeteget foglalkozik a személyes tapasztalatszerzés csodájával!)

Attól függően, hogy milyen tudatossági szinten vagyunk az életünkben, az érzelmi megélés szintje változó. Még azokban a kultúrákban is megsiratják az elhunytat, ahol a halált teljesen természetes folyamatként kezelik, ennek ellenére van az a szint, melyről Dr. László András beszél az előadásában, s melynek lényege az, hogy az egész életünket a halál fékevesztett „shakti” erejével szemben éljük le, s így az elmúlás energiát megtanuljuk még életünkben kezelni, így úrrá leszünk rajtuk. Talán ez jelenti igazán azt, hogy az ember megtanul meghalni…

Számomra ez egy szívszorítóan fájdalmas, mégis óriási lecke volt, mert édesanyám búcsúzása által megtanultam megint sírni, megtanultam megtapasztalni azt, hogy gyengének lenni néha bátorság, s hogy az életünkben – bármilyen tudatosnak is gondoljuk magunkat – nincsen kvantumugrás és egy magasabb tudatossági szint eléréséhez az érzelmi tapasztaláson keresztül (is) vezet az út. A fájdalmat meg kell élni, teljes szívvel, mert csak akkor származik belőle felismerés. Ezen a ponton agyalásnak (bal agyfélteke) helye nincsen. És az is lehet, hogy ha ezt megélem, és az elmúlással szemben érzett félelem energiáját tudatosan az életre használom (mint ahogyan az aikido mesterek is a támadó energiáját használják fel a védekezésre!), akkor előbb-utóbb képessé válok arra, hogy felülkerekedjem rajta. De ha ez nem történik meg, akkor is a legtökéletesebb visszajelzést kapom arra, hogy élek, ember vagyok, és összetörtnek lenni a fájdalom megélése közben tökéletesen rendben van.

Az elmúlt hónapok során sokszor jutott eszembe egy furcsa analógia, mely szerint az élet folyamatát egy étterem napi körforgásán keresztül le lehet vezetni: Van, aki még csak most érkezik és ül le az asztalhoz, mások már a desszertet fogyasztják és van, aki éppen az ajtón sétál kifelé. Az érkező éhes ember nem foglalkozik a távozóval, mert neki még csak most jön a táplálkozás, és a főételt fogyasztó is csak odapillant a desszertet fogyasztókra, de valójában mindenki önmagával foglalkozik… Ez pedig mind arra utal, hogy minden embernek azzal kell foglalkoznia, ami a saját feladata éppen, abban a pillanatban!

Amikor jártam haza látogatni édesanyámat és fájdalommal a szívemben figyeltem a külvilág történéseit, melyben örömteli gyerekek és felnőttek játszottak egymással, fiatalok szerelmesen csókolóztak falhoz dőlve, mások pedig az autójukban felcsavart hangerő mellett a kedvenc dalukat énekelték, ez jutott eszembe: “MOST ez az én valóságom, melyben a fájdalmat, az elengedést kell megélnem, ők pedig a játszótéren / autóban / csókolózva csak önfeledten megélik az örömteli pillanatok egymásutánját és egyáltalán nem érdekli őket az, hogy egy távolban sétáló ember milyen szomorúságot cipel a szívében. És ez így van jól.” Az is eszembe jutott, hogy én hányszor tettem már ugyanezt a másik oldalról és sajnáltam a veszteségtől való fájdalmat megélőket, de nem tudtam teljesen azonosulni azzal, amin éppen keresztül kell menniük, mert az én akkori MOST-omban más dolgok történtek. És ez így van jól, mert a különböző szinten történő érzelmi tapasztalás mindenkinek a saját feladata. Enyhíteni és osztozni lehet mások fájdalmában és örömében egyaránt, de a megélés az egyéni szinten történik minden esetben. Ráadásul mindenki megkapja az élete során a különböző minőségű tapasztalati valóságokat, ezért az egyedüli „intelem” talán csak az, hogy az örömteli pillanatokat tudatosan éljük át, mert azok adják a napsütést, a fényt azokra az időszakokra is, amikor beborul. (Ahogy a The Byrds nevű együttes énekli a Turn, turn, turn, – mindennek megvan a saját évszaka – c. dalában énekli… “Van ideje a születésnek és van ideje a meghalásnak.”; vagy akár a Bibliában a Prédikátorok könyvében is megtalálható ez a gondolat.)

Végezetül eszembe jut egy történet még néhány évtizeddel ezelőttről…

16 éves voltam, amikor szerelmes lettem egy velem egykorú lányba egy nyári táborozás alkalmával, de a nagy távolság miatt a tinédzser szerelemből nem lehetett semmi végül. Sokat beszélgettem akkor édesanyámmal erről, s ő egyszer odajött, megölelt és azt mondta: “Drága kisfiam! Tudom, hogy ez nagyon fáj most neked, de sajnos az egész élet valahol egy búcsúzás. Mindig jön valami öröm az életünkbe, aztán egy idő után el kell búcsúznunk tőle, mert a világ nem áll meg….” Ez a mondata azóta is nagyon bennem maradt, s bár most éppen Tőle kell elbúcsúznom, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő fiaként van szerencsém megtapasztalni ezt a fizikai valóságot, mert az ő alkotni akarása mindig emlékeztetni fog arra, hogy a halál „értelme” maga az élet, az élet célja pedig a teremtés és a bennünk lévő fény kisugárzása. Köszönöm a tanítást drága Anyukám! Itt egy dal, Neked, amit mindig is énekeltél még annak idején, vasalás közben, ez már a Te dalod marad számomra, amíg élek…

Csak egy nap a világ

készítette: Emberek | Tábortűz

Ezúton szeretnék köszönetet minden kedves olvasómnak, hogy a 2012. április 22-én indult közös meditációk – a „kvantumgyógyítás” – alkalmával szeretetükkel és gyógyító energiájukkal segítették édesanyámat a gyógyulásban. Az energiaátvitel egy ideig sikeres is volt, ugyanis számos látható jele volt a javulásnak, azonban a helyzet súlyossága és a sok-sok évi fáradságos küzdelem után drága anyukám már valószínűleg elfáradt a további harcban és úgy döntött, hogy befejezi a földi tapasztalatszerzést. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt küldte neki a gyógyító energiákat!

Most pedig, ha van kedvetek, töltsetek egy pohárral a kedvenc italotokból, és koccintsunk egyet az életre! Egészségetekre!

Ui: Édesanyám búcsúztatása ma, 2012. július 4-én 17:00 órakor lesz, ha esetleg szeretnél segíteni a lelkének a továbblépésben, gyújts egy gyertyát érte! Köszönöm szépen!

Hogyan lesz a nézésből látás?

Hogyan lesz a nézésből látás?

Szerző: | jún 19, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Tudatosság, Világkép

Hogyan lesz a nézésből látás?

Szeretek fényképezni, mert az mindig emlékeztet arra, hogy az életünk pillanatokból áll. Olyanokból, melyek egyetlen egyszer gyönyörködtetnek a létezésükkel, aztán tovaszállnak. Még ha vannak is ismétlődő momentumok, semmi sem ugyanolyan többé, mint egyszer volt. A fotózás emlékeztet, hogy különböző nézőpontokból máshogy esik a fény a valóság elemeire (valahol erről szólt a Szelektív érzékelés c. bejegyzésem is), és a duális világunk szükségszerű kettősségére is felhívja a figyelmemet: ha a fény/foton, mint a teremtés alapegysége bármire rá-világ-ít, vagyis a “világ”-ot, mint univerzum – világ-egy-etem (=a fény egységében történő létezés!) – láthatóvá teszi, akkor ott lesz árnyék is.

Ami számomra nagyon érdekes, az az, hogy amikor megkérdeztem profi fényképészeket arról, hogy mikor jó fotózni, szinte mindegyikőjük azt mondta, hogy a legjobb képeket reggel és este lehet csinálni, amikor a napfény alacsony beesési szöge miatt élesebbek a kontrasztok, sokkal erősebbek az árnyékok. Ilyenkor ugyanis markánsabbak a vonalak és jobban kifejeződik a valóság. Erre még később visszatérek, mert ez egy nagyon fontos momentum.

Milyen érdekes összefüggés fedezhető fel a fényképezés és az életünk eseményei között? Lehetne-e következtetni bizonyos törvényszerűségekre azon információk alapján, amit a fénykép készítésének technikai tudnivalóiról már birtokol az emberiség?

Szerintem igen, és ebben a bejegyzésben ezt a gondolatsort fogom kibontani egy kicsit. Bevallom nektek, ezek a „pontok” egy közelmúltban történt békés szemlélődésem közben „kötődtek össze az elmémben” és bár lehet, hogy egy kicsit belemagyarázós, nekem nagyon logikusnak tűnik. A jó hírem az, hogy még ha nem is tudsz profi módon fényképezni, csak automata masinával kattogtatsz általában, eme bejegyzés végére érteni fogod nagyjából az alapokat és másképp fogsz tekinteni a világra. Szerintem. Mondjuk ez egy merész kijelentés, amiért bocsánatot kérek előre is, de most tényleg így érzem. És amit érzek, az VAN. 🙂

Mivel minden mindennel összefügg, itt is nagyon sok a megegyező pont, de csak akkor, ha tudatosan nézünk rá a fényképezésre. Mivel én az az elemző típusú Józsi bácsi vagyok és szeretem “szétszedni” a valóság elemeit darabokra, érdekes megfigyelést tettem. Ha megtanulunk tudatosan fényképezni, közelebb kerülünk az érzékelni kívánt valóság megteremtésének képességéhez. A fény-kép-ész (=akinek “van esze” képet csinálni a fényből) a valóság leképezését a fénnyel való rajzoláson (=foto-gráfia) éri el, az életünk pedig semmi más, mint a világ-egyetemből áradó fényenergia megfelelő irányítása az elménk és a szívünk segítségével. Vagyis valahol mindannyian foto-gráfusok vagyunk. 🙂 Az elménk is ugyanúgy kattingat, mint az alábbi lassított felvételen ez a masina. (Csak mi naponta több milliószor kattingatunk):

Kezdjük azzal, hogy egy jó fénykép készítéséhez 3 tényező alapismerete szükséges: 1. rekesz, 2. záridő és 3. ISO (=a film érzékenyésének tényezője). Alább részletesen kibontom, hogy mi mit jelent. Ha ennek a háromnak az összefüggéseit érted, már amatőr fotós vagy. A fényképezés lényege, hogy a lencse nyílásán keresztül (=rekesz) egy bizonyos idő alatt (=záridő) “a valóság képével átitatott” fény kerül egy adott érzékenységű filmre / digitális érzékelőlemezre (=ISO). (Egy megfelelően elkészített fényképnél ennek a 3 tényezőnek az egymáshoz való viszonya határozza meg az eredményt.) Egy analógiával (=hasonlat) élve az életünk lényege az, hogy az érzékszerveinken mennyi információt engedünk át egy adott idő alatt és mennyire hagyjuk, hogy a megszokásainkon keresztül bizonyos mértékben befolyásoljon bennünket az új „adatsor”. Lesz az összesfüggések kibontásában némi fotótechnikai magyarázat, úgyhogy ha friss a téma, lassan olvasd. Ígyekszem a legegyszerűbben elmagyarázni mindent, de néhány szakkifejezés nem kikerülhető.

Az ún. rekesz (vagy ahogy sokan használják: „blende”) azért felelős, hogy az objektív (=lencse a gép elején) mennyi fényt eresszen be és mekkora legyen a kompozícióban a kiemelt fókusz. (Vagyis mennyire lesz csak a lényeg éles és minden más homályos. Kiemelt fókusznak én azt hívom, amikor csak a lényeg éles, a háttér nem.) Minél nagyobbra tud kinyílni fényképezés közben ez a rekesz, annál több fényt tud beengedni abban a pillanatban, amikor a fényképezőgép exponál, vagyis elkészíti a valóság lenyomatát a filmre. Amikor a fény-képet elkészíted, akkor a rekesz egy pillanatra áll be arra a méretre, amit beállítasz. Összefoglalva: Minél kisebbre nyílik ki a rekesz, annál kevésbé lesz kiemelt fókuszban a kép tárgya, vagyis annál élesebb lesz minden a képen, akár közel van, akár távol; minél nagyobbra nyílik a rekesz, annál homályosabb lesz minden, ami nincs kiemelt fókuszban.

Amikor tehát úgy állítod be a fényképezőgépedet (ez automata gépeknél legtöbbször nem állítható, csak a makro – azaz közelről készült – felvételeknél látszik ennek hatása), hogy a rekesz nagy legyen, akkor meg tudod azt csinálni, hogy a képnek csak egy adott pontja legyen éles, minden más homályos lesz. Így készülnek a művészi képek, biztos láttál már ilyet. (Ezt úgy hívják szaknyelven, hogy a képnek kicsi az ún. „mélység élessége”.) Gyakorlat: Nézz most rá a jobb kezed mutatóujjának a körmére (vagy a számítógéped egerére, stb.) és tapasztald meg, amit leírtam. Csak az a pont van kiemelt fókuszban, amire ránézel, a többi körülötte ugyan látható, de kicsit homályos. Ugye? A valóságot ilyennek érzékeljük.

(Mint látható, fordítva működik a számolás, ugyanis minél kisebb a szám – az „f” a focal ratio-ra, azaz gyújtóponti arányra utal -, annál nagyobbra tud kinyílni a rekesz. Minél nagyobb rekeszt használunk, annál kisebb az ún. “mélység élesség”, amely lehetőséget biztosít arra, hogy pl. egy virágnak csak a bibéje legyen fókuszban, a többi nem. Fontos megjegyzés: a rekesz lehet nagyobb is, mint 2-es, a legnagyobb – tudtommal – 0.95-ös, a legkisebb pedig 64-es!)

Ha tehát a rekesz csak picit nyílik ki, akkor semmi sem lesz kiemelt fókuszban, hanem a közel és a távol lévő dolgok is ugyanolyan élességűek lesznek. Erre lehet persze azt mondani, hogy „De hiszen ez jó, Józsi b@zmeg minden éles a képen!”, de a helyzet az, hogy a valóság az nem ilyen, ha megfigyeled. Az emberi szem és az elme úgy működik, hogy ha mindenre fókuszál, akkor semmire sem fókuszál. (Az egyedüli módszer az egyenlő mértékű fókuszra számomra az, ha bambán nézek magam elé! Nem vagyok képes a szememmel / elmémmel élesnek látni mindent, amit látok! Próbáld ki!) Állj meg egy pillanatra most és gondold csak át, hogy az összes fejünkbe áramló felesleges információ mennyire “segít” fókuszálni arra, ami a lényeg! Vagy inkább pont elhomályosítja a tudatodat a sok-sok infó? Hogy is mondja a magyar nyelv, nagyon találóan? Szűk-látó-körű. És milyen érdekes, hogy lehet(!), hogy ez is fordítottan igaz. Vagyis nem akkor vagyok közelebb a valósághoz (teremtéshez), ha minden fókuszban van, vagyis minden éles, hanem akkor, ha tudod mire fókuszálj és a felesleges infókat elengeded… 🙂 Nézzétek csak meg az alábbi 2 képet (ha az életben igazán összpontosítasz valamire, akkor a bal oldali a valóság):

(A bal oldali képen nagyobb a rekesz – alacsonyabb a rekesz mérőszáma! – , így csak a virág van fókuszban, a háttér nem. A film érzékenysége állandó, ISO 200-as. Az első képen f1.4-es rekesz mellett a másodperc 1/640-edéig volt nyitva a lencse, a másik képen f/22-es, azaz sokkal kisebb rekesz mellett 0.4 mp-ig.)

Mit jelent ez az információ az életemre vetítve?

Ha jobban kinyitom a szemem a valóságra (=nagyobb rekeszt használok az elmémben), akkor jobban képes leszek kiemelten fókuszálni arra, ami a lényeg és képes leszek “kiszórni” azokat az információkat, amelyek az életem minősége szempontjából teljességgel feleslegesek. Nem szűk-látó-körű, hanem széles látó-körű leszek. Nézd meg ezt a képet: számít, hogy a háttérben nem vehetők ki a figurák normálisan vagy pont ettől jó?

A következő tényező az ún. záridő. Ez annyit jelent, hogy amikor lenyomod a gombot a fényképezéshez, akkor egy bizonyos időre (ez lehet akár a másodperc ezredrésze is) kinyílik a rekesz és bejut a filmre / digitális érzékelőlapra a fény. Ez a bizonyos idő a záridő. Fontos összefüggés, hogy egy kép megkomponálásához állandó fényviszonyok mellett(!) a rekesz és a záridő viszonya határozza meg, hogy milyen lesz a kép. Nagyon leegyszerűsítve magyarul: Nagy rekesz + kis záridő = kis rekesz + nagy záridő. (Ahogy a fenti virágos képen is látszik.) A különbség csak abban lesz, hogy az elsőnél kiemelt fókuszban lesz a lényeg (=ahogy már említettem, csak egy adott pontja lesz éles a képnek), a másodiknál meg nem (=minden éles lesz szinte). Tehát: ha azt akarom, hogy csak a kép egy adott pontja legyen éles, akkor a rekeszt nagyra állítom (ez számokban alacsonyat jelent, pl. 2.8 vagy kisebb) és ekkor a záridő rövidebb lesz a megfelelő képhez, ha azt szeretném, hogy minden éles legyen (nincs kiemelt fókusz), akkor pedig kicsi rekesszel hosszabb záridő kell. (Tükörreflexes gépeknél ez könnyen megoldható, akit érdekel ez az összefüggés bővebben: itt utánaolvashat. Még egy érdekes szemléltető videófilm a fénykép készítéséről pedig itt: Fényképezőgép expozíciója (lassított felvétel))

Hogyan illik ez az információ az általam fejtegetett összefüggésekbe?

Többször beszéltünk már arról, hogy nincs jövő, nincs múlt, csak a most, a jelen pillanat létezik. Ahogy Harry Palmer írja: „A múlt és a jövő nem létezik, hacsak szándékosan (vagy valamiképpen „tévedésből”) el nem határozom, hogy a jelenben létrehozok róluk egy emléket vagy képet. Nem a MÚLT a jelen forrása, hanem a JELEN a múlt és a jövő forrása.” Az idő kezdete tehát a jelen. (Ezzel nem az oly lényeges tradícionális szemlélet tiszteletét akarom elvenni, csak egy szerintem lényeges nézőpontra szeretnék rávilágítani!) A pillanat, a MOST igazából egy nem is mérhető időintervallum, mire feleszmélünk rá az elménkkel, már továbbszökkent. A jelen pillanat kiemelt fókuszának a megéléséhez ezért az szükséges, hogy tágra nyissuk az elménket és minden pillanatban minél rövidebb idő alatt beengedjük a tapasztalás csodáját. (Emlékezzetek a Szabad vagy nem szabad (vagy)? c. bejegyzésem végén található képre.) Tudjátok, a halogatásról leszokni nem lehet majd holnap… 🙂

A harmadik tényező a film érzékenysége, vagyis az ISO. Megfelelő nappali fényviszonyoknál a felbontás miatt (hogy ne legyen szemcsés a kép) a lehető legalacsonyabb ISO-t érdemes használni, ez a legtöbb gépen 100-as. Alacsony ISO nagy részletgazdagságot tesz lehetővé nagyításoknál is. Ha azonban olyan fényviszonyok vannak, hogy állvány nélkül(!) már nem lehet kézből fotót készíteni úgy, hogy ne mozduljon be a fényképezőgép – mint pl. szürkületben, felhős időben, vagy este -, akkor emelnünk kell a film érzékenységét. (Ezt automatára is lehet állítani és akkor a gép elvégzi helyettünk!) Magyarul: meghatározzuk, hogy mit szeretnénk élesnek látni a képen, ehhez beállítjuk a rekeszt, a záridőt és a film érzékenységet pedig beállítja a gép. A film érzékenységének az emelése azonban a részletek elveszítésével járhat (biztos láttál már szürkületben készült szemcsés fényképet), ezért érdemes – ha lehet – kézből szabályozni ezt a paramétert. Főleg ha a kép tárgya nem mozog(!) és van nálunk állvány. 🙂

Miért fontos azonban számunkra a film érzékenysége (=ISO) és hogyan függ ez össze az életünk eseményeivel?

Ahogy már egy korábbi bejegyzésben is írtam, az életünket nem a velünk történő események befolyásolják, hanem az, hogy ezeket az eseményeket hogyan értelmezzük a saját elménk számára. Az értelmezés kulcsa a saját rezgésünk, vagyis az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek vagy túl érzékenyek a valóság egy olyan aspektusára, mely a jelenlegi világképünket meghatározó adatsorokba nem illik bele (vagy akár beleillik). Hányszor történik olyan, hogy ugyanaz az információ hasonló körülmények között teljesen más hatást vált ki belőlünk: van, aki félni kezd a hatására, mások dühösek lesznek, valaki más pedig megnyugszik tőle, egyeseket meg nevetésre késztet. Pl. oltások, pénzügyi mentőcsomagok vagy a személyiségi jogaink védelme esetén ahány ember, annyi reakció… A fotózás gyönyörűen szemlélteti ezt a sokszínűséget, ugyanis ahogy az „elménk” be van állva arra, hogy mi a számunkra lényeges, úgy állítjuk be hozzá a masinát.

Mitől lesz tehát a nézésből látás?

Egy kép készítése – azaz a pillanat megragadása (carpe diem, kb. „élj a mában„, nem a mának) – előtt a rekesz beállítása kulcskérdés, mert a kép kompozíciója ettől függ annak köszönhetően, hogy mi lesz éles és mi lesz homályos a fotón. Amire az életben fókuszálunk, aminek valódi figyelmet szentelünk, annak adunk teremtő energiát, a többiről jó ha tudunk, de nem baj, ha egy picit homályosak. A sikeres emberek azt mondják, hogy látnom kell a végeredményét annak, ami a célom, ehhez viszont szelektálnom kell az elmémbe áramló sok szemétből, hogy mi fontos és mi nem! Túl sok mindenre figyelni úgy, hogy még a szívünket is beletegyük, az nem megy. Ha egy adott dolognak jelenlétet adunk, akkor merüljünk el minél előbb a tevékenységben, ilyenkor ugyanis megszűnik, felgyorsul az idő (biztos Te is tapasztaltad már, hogy jó szex közben gyorsan elmegy 1-2 óra :)) és nincs (zár)idő a halogatásra. Az érzékenység (ISO) kérdése pedig azért lényeges, mert azon múlik a részletgazdagság. Ha túlzottan érzékeny vagy a fényre (ami megfelelő tudatossággal persze kezelhető), akkor az érzelmi viharok (belső feszültségek) miatt nagyon sok részletből kimaradhatsz, mert elveszíted a figyelmed összpontosításának az esélyét.

Az első bekezdésben írtam, hogy az árnyékok valahol a segítőink, mert segítenek szebb képet komponálni a valóságról az erősebb kontrasztok által. Ha az árnyékokat behelyettesítjük a világban „a dolgok” árnyoldalával, vagyis a nem kívánt valóság (háború, éhínség, halál) elemeivel, ott is azt tapasztaljuk, hogy az igazi fájdalmak, félelmek és veszteségek (abból fakadóan, hogy az árnyékban lévő részekre nem esik rá a fény) a tényleges tanítóink, melyek segítenek fókuszba helyezni mindazokat a varázslatos pillanatokat, amelyekre igazán érdemes figyelni. Ha az egész élet csupa felülről ragyogó fénysugárból állna (mint a déli napsugár nyár közepén), nem is lennének árnyékok, így viszonyítási pontjaink sem azzal kapcsolatban, hogy a sorsunkat milyen módon tehetnénk szebbé és jobbá. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy az a fajta dualitás / polaritás (=szükségszerű kettősség), amely az elménk által teremtett valóságban jónak vagy rossznak érzékeli a történéseket, többek között a fotóművészetben is csodálatosan jelen való. S ha ennek tudatában rögzítjük életünk pillanatait filmre, képesek leszünk a fény hiányát is megszeretni és az árnyékokkal csodálatos dolgokat alkotni.

Ezen a ponton jóllehet jogos kérdések merülhetnek fel: Ne figyeljek másra, csak 1 dologra? Ne vizsgáljak meg dolgokat hosszabb ideig? Ne legyek érzékeny a világ történéseire? A válaszom pedig az, hogy nyugodtan csinálj mindent úgy, ahogy eddig tetted, csak légy tudatában annak, hogyan kerülsz igazán teremtő állapotba. Mindössze ennyi a lényeg, meglátásom szerint.

Jó cél lehet tehát az árnyékok megszeretése, elfogadása és a már többször emlegetett, jelen pillanatban való elmerülés, mert ezek egyrészt felhívják a figyelmemet a dualitás szükségszerű tanításaira (a nézőpontom határozza meg a valóságot és néha többet segít a markánsabb árnyék), másrészt megtanítanak arra, hogy dobjam ki azt a rengeteg információs szemetet az elmémből, ami elveszi a figyelmemet attól, hogy mit is teremthetnék a saját világomban, ha igazán tágra nyitnám azt a fucking rekeszt. 🙂

Benne van a pakliban, hogy ez az egész eszmefuttatás csak egy bulvárszintű kocsmafilozófia, de nekem, mint amatőr fotósnak olyan sok analógia villant fel az agyamban, hogy úgy éreztem írnom kell ezekről, mert általuk másképpen tekintek a világra. Most pedig tágra nyílt szemekkel bemegyek a kocsmába és széles látószöggel megörökítem a feles lecsúszásának pillanatát. Egészségetekre!

A kis lépések művészete

A kis lépések művészete

Szerző: | jún 4, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Egészség, Tudatosság, Világkép

A kis lépések művészete

Ez a bejegyzés egy végtelenül egyszerű folyamatról szól, amit úgy hívnak, hogy fokozatosság. Ismerjük ezt a szót mindannyian, tudjuk, hogy mit érzünk a hallatán. Szinte vicces, hogy egyáltalán írok róla, de kutatásaim szerint az egyik legnagyobb erővel rendelkező fogalom, mely a jelen pillanaton keresztül a jövőt formálja a segítségemmel(!). Tulajdonképpen ezért írom ezt a blogot is azok számára, akik válaszokat keresnek és talán a válaszaikhoz találnak itt egy-egy puzzle darabkát. A világ(om) megváltoztatásához egyetlen pici lépés elég. Egyetlen pici lépés, minden nap.

“A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik.”
(Konfuciusz)

Tegyük fel, hogy pl. fogyni szeretnék. Van rajtam 15 kiló túlsúly, bármit csinálok, egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle. Megpróbálkoztam egy csomó diétával, de nem segít. Gyors eredményt szeretnék, ezért elmegyek ultrahangos zsírbontásra, hátha attól jobb lesz a helyzet. Talán segít, talán nem. Többnyire nem. Radikális változást nem könnyű elérni, mert ahhoz meg kell változnom minden szempontból, szépen, lassan. Ráadásul még az is ott van – és vigyázni, mert ez trükkös, de (sajnos) igaz -, hogy (!) nem azt hiszem, amit tapasztalok, hanem azt tapasztalom, amit hiszek. (Ezt a mondatot érdemes megjegyezni, mert szerintem ez a boldogság titka!) Magyarul a valóságot a tudatalattimban zakatoló hitrendszer által tapasztalom meg, ahogyan arra a Szelektív érzékelés c. bejegyzésben már utaltam. A változ(tat)ás pedig egy bitang nehéz feladat, mert mint tudjuk: a gondolataink szabják meg a szavainkat, a szavaink határozzák meg a tetteinket, a tetteink alakítják a jellemünket és a jellemünkből fakad a sorsunk. Mi tehát az első, „pici” lépés? Meg kell változtatnom a hitemet, odabent: „Képes vagyok rá, hogy lefogyjak”. Ezek után jön minden más. Az eredményt biztosító hitrendszer “megalapozásán” túl meg kell találnom a számomra megfelelő diétát (=céltudatosan szabályzott étrend), és egy rendszeres sport tevékenységet, amit végeznem érdemes. Az eredményhez az elme-test-lélek szintek együttesén kell dolgoznom. Minden nap egy picit. A kulcs a rendszeresség és a fokozatosság. A döbbenetes számomra az, hogy némi kutatómunkával rájöttem arra, hogy az “emberiség történelmét írók” így mossák át az agyunkat. A „kis lépések művészetét” alkalmazva. Úgy, hogy észre sem vesszük.

Ezt a képet láttátok már?

Többször említettem már, hogy a tradícionális létforma alapvetése az Isteni rend. A fa lényege a faság, a bogár lényege a bogárság, az ember lényege az emberség, az igaz lényege pedig az igazság. Ebben a szemléletben a létező dolgok nem akarnak mások lenni, mint amik, mert akkor elveszítenék létezésük értelmét. Ez most nagyon triviálisnak tűnhet így leírva, de ha egy kicsit közelebből megvizsgáljuk a világunk menetét, pont ezek az alapelvek sérülnek. Minden nap egy picit jobban, apró lépésekben.

Az egyszerűnek tűnő dolgok kis lépésekben átalakultak valami teljesen mássá: Pénz, egészség, közterhek viselése, oktatás, és igazából minden, ami lényeges. Nézzük őket sorban:

A pénzvilág életünk része, a hírek fele arról szól, hogy mi lesz a tőzsdével, az eurozónával, a világgazdasággal. Amikor annak idején kialakult a modern bankrendszer és a hitelezés, egy nemesnek tűnő szándék volt mögötte: Ha a betétesek pénzét (pénz=értékközvetítő jel) a bank kihelyezi magasabb kamatra, mint amennyit ő fizet érte a betétesnek, akkor a hitel lehetőséget teremt az értékteremtésre és mindenki jól jár. Mivel a hitelpénzből létrejövő érték szerencsés esetben simán „meg tudja termelni” a kamatfizetéshez szükséges többletjövedelmet és így nem kell megvárni, míg a beruházó, fejleszteni vágyó ember vagy társaság összeszed annyi pénzt, amiből az értékteremtés megvalósulhat. A hitel tehát ebben a funkciójában jó. Ez a folyamat mindaddig teljesen egészségesen működött, amíg a biztonságot és gyorsabb fejlődést megteremtendő létre nem jött a részleges tartalék rendszere (fractional reserve banking), mely egy olyan természetes következménnyel járt, hogy a kihelyezendő hitel mértéke több lett, mint a betétállomány (=a bankba betett lóvé összege). Ez a többlet hitel-számlapénz az ún. pénzmultiplikátor hatás által jön létre, erről már többször írtam korábban. Magyarul a bankrendszer több pénzt helyezhet ki, mint amennyivel fizikailag rendelkezik. Ez egy teljesen elfogadott folyamat, Magyarországon ennek köszönhetően kb. 4x annyi pénzt helyeztek ki bankok hitelben, mint amennyivel rendelkeznek. S bár a gazdaságot ez valóban pörgeti, van benne egy csavar: az extra számlapénzre, mely valójában a „semmiből” (=multiplikátor hatás által) jött létre, ugyanúgy kell kamatot fizetni és ez már probléma, mert a kamat visszafizetéséhez szükséges pénz valójában nem létezik. (Ebbe a műveletbe már korábban belementem az Ezért nő a szegénység c. írásban.) Ahogy azonban A „szabadság” ára c. bejegyzésemben írtam hónapokkal ezelőtt, ezt a folyamatot valahol az emberiség kapzsisága teremtette. Szeretünk tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér. (A modern bankrendszer pedig úgy lett kitalálva nagyon okosan, hogy ebből az emberi szükségletből bődületes adósságot csinált – szépen lassan, fokozatosan! – egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Észre sem vettük és felzabáltuk a jövőt előre, ezért már nem a nemzetállamok diktálnak, hanem az, aki a pénzt előállítja.)

A gazdasági életben oly fontos (érték)tőzsde sem az már, mint régen. A tőzsde annak idején az áru- és nyersanyagpiacok, a kötvény és részvénypiacok működését nagyon szabályozott módon biztosította, ma már azonban a mega-giga spekulációk színtere, ahol a valódi értékteremtés és értékcsere nem cél. 2008 őszi adatok szerint az amerikai bankok közti hitelfedezeti biztosítás (=CDS, azaz Credit Defaul Swap) mértéke meghaladta az amerikai államadósságot, ami akkor 14 ezer milliárd dollár volt, egyéb származtatott ügyletekből pedig mintegy 700 ezer milliárd USA dollárnyi tőzsdei termék keletkezett. Mindez szépen, lassan, fokozatosan. (700 ezer milliárd dollár az olyan sok pénz, hogy 1 dollárosokból kb. 700 ezer km hosszú pénzoszlop lenne! Az majdnem a Föld-Hold távolsága oda-vissza. Ha szeretnél egy szemléltetést látni 1 billió dollárról – 1 trillion – nézd meg ezt a videót.) Mivel ez a folyamat azóta sem változott sokat, ezért számíthatunk rá, hogy lesznek még nagyon durva gazdasági hullámzások, összeomlások a közeljövőben! (Ha még nem láttad, nézd meg a „Bennfentesek” c. filmet ezzel kapcsolatban, klikk ide!)

A kis lépések eredménye tehát az lett a pénzvilágban, hogy az értékek mérésére és cseréjére hivatott eredetileg ingyenes(!) jel, a pénz, már teljesen máshogy működik, mint ahogy kitalálták. Irányító és hatalmi eszközzé vált és fontosabb lett, mint az élet.

Aztán ott van az orvostudomány, a gyógyítás kérdése. Hippokratész idejében még a test-lélek-elme szintjén működött a gyógyítás. Nagyon sokszor nem volt benne komoly pénz, a gyógyító célja a tisztes megélhetés megteremtése volt és az, hogy az emberek ne szoruljanak rá az ő szolgáltatásaira. A távol-keleten bizonyos országokban azért fizették az orvost, hogy egészségben tartson embereket vagyis, ha betegség ütötte fel a fejét, a gyógyító nem kapott fizetést. Ez ma már nagyon nem így van. Az orvostudomány és a gyógyítás szépen, fokozatosan átalakult a világ legnagyobb üzleti vállalkozásává. Aki beteg, az fél (=nem egész) és minden pénzt kifizet ahhoz, hogy meggyógyuljon és egész(séges) legyen. Az ellenpólusok, a megelőzés hírnökei természetesen ott vannak a gyógyításban is (táplálékkiegészítők, vitaminok, lélek- és energiagyógyászok, stb.), de a helyzet az, hogy ezeket a TB egyáltalán nem támogatja és így sokak számára megfizethetetlenek, ráadásul ügyes törvényhozással ezeket az üzletágakat lépésről-lépésre olyan helyzetbe hozzák, hogy rengeteg lesz közöttük a kókler is (pl. bizonyos helyeken már nem kötelező ráírni a vitaminos tégelyre, hogy adott vitaminból és ásványi anyagból mennyi van benne, így bárki bejöhet a piacra, az is aki “hulladékot” árul!) és így nem lesznek hitelesek ezek a cégek. Nagyon lényeges pont, hogy ezeket az előnytelen törvényeket mindig lépésenként hozzák meg a fejünk felett, hogy hirtelen ne érezzük a nyomást. Ismeritek a béka történetét, amelyiket beleteszik a vízbe, alágyújtanak és mivel szépen lassan forr fel a víz, mire észbekap már megfőtt. (Ajánlom figyelemetekbe a vitaminszabadsag.com oldal videóit, ezzel kapcsolatban nagyon sok infó található ott!) Íme egy rövid, nagyon fontos részlet:

(Ez a felvétel 2008-ban készült és az előrejelzések csak részben váltak valóra, de a bejegyzésem szempontjából ennek nincs jelentősége, mert a lényeg az, hogy a Nagy Testvér hogyan húzogatja a szálakat felülről.)
 
A gyógyítás területén a kis lépések azt eredményezték, hogy a test-lélek-elme szintjén elérendő egyensúly megteremtése helyett a legfőbb cél a profit lett, s így az, hogy minél több embert gyógyszerfüggőségben tartsanak, mert az hozza a folyamatos, tervezhető bevételt.

Az oktatás sem sokkal különb ma már (sajnos). Rengeteg elméleti ismeret, melyeket mint dogmákat vernek a fejünkbe. A rendszer azt mondja: Hidd azt, amit én akarok, hogy higgy. Nem az a lényeg, hogy tudom-e alkalmazni a tanultakat, hanem az, hogy vissza tudom-e a könyvet köhögni pontosan. Ha igen, akkor megkapom a tudás elismerésének illúzióját, ha pedig nem, akkor nem lesznek jó esélyeim az életben. Legalábbis ezt mondják… (Az elméleti tudással persze semmi gond, de gyakorlatba ültetés nélkül nem segíti az élet valódi megtapasztalását!)

Az igazi, hasznos és értékteremtő tudást a tradícionális társadalmakban mindig a mesterek tanították és gyakorlati beavatás (megfelelő szellemi érettséggel párosítva!) kellett hozzá, hogy valódi képességeket birtokolj egy idő után. Mindez lépésről-lépésre, mert nincsen “kvantum ugrás” (=az ember nem képes gyorsabban futni, mint ahogyan a lába bírja). Ehhez sokszor pl. a fegyelmen keresztül kellett tudatosságot tanulni, ami könyvekből nem megy könnyen. Ueshiba Moriheitől, az aikido alapítójáról mesélték nekem, hogy amikor haldoklott, odahívta a tanítványait és megkérdezte, hogy akar-e valaki harcolni vele ilyen állapotban. Az egyik tanítványa azt gondolta, hogy a haldokló mesterét végre legyőzheti, mire az öreg mester 2 mozdulattal a földre kényszerítette a tanítványát, majd visszafeküdt az ágyába és rövidesen meghalt. Morihei tudta, hogy a benne lévő energia mire elég még. (Persze az is lehet, hogy ez városi legenda, nem tudom.) Amit a YouTube-on található videókon is látunk, az szerintem valódi tudásra vall, s ez az a képesség, amit meglátásom szerint az oktatási rendszer szépen, fokozatosan le akar építeni a társadalmakban. Nem véletlen, hogy egyre kevésbé fontos a fegyelem kérdése az iskolában. (Megfelelő tudatossággal a fegyelem megkövetelése nem egyenlő a birkaságba taszítással!)

Az oktatás területén aprócska lépésekkel szakbarbárokat nevelnek belőlünk, akik a tágabb összefüggéseket már nem látják át, és így dolgos kis hangyaként éljük le az életünket azt gondolva, hogy elképesztően okosak és fejlettek vagyunk.

Aztán ott van az adózás kérdése. Mivel a teremtett banki számlapénzek (=kihelyezett hitel) tömkelegére visszafizetendő kamatok mennyisége általában növekszik (nemzeti szinten is, lásd államadósságok emelkedő görbéje), ezért szépen, fokozatosan növelni kell az adókat és újabb adónemeket kell kitalálni, amelyekkel ennek a kamatfizetési kötelezettségnek a végrehajtását bizosítani lehet. (Mindezt főleg azért, mert a végletekig eladósodott nyugati államokban a termelőgazdaság mérete töredékére csökkent és tkp. nincs miből a kamatokat kifizetni!) A sötét középkorban max. 10-20% adót szedtek a szerencsétlen halandótól, ÁFA pedig nem volt. Ma egyes országokban a jövedelem fele elmegy mindenféle adókra (ezért fele annyi a nettó, mint a bruttó), és a maradékot is csak ÁFÁ-val terhelt dolgokra lehet elkölteni. Ezt mi teremtettük kedves barátaim! És közben az összes gazdasági önállóságunkat elveszítettük. Szépen, fokozatosan.

Az adózás tehát ma már nem csak arról szól, hogy a közterheket viseljük, hanem arról, hogy a kapzsiságunkra és gyengeségünkre alapozott eladósító propaganda eredményeként létrejött elképesztő méretű egyéni és nemzeti kötelezettségeinket vissza tudjuk fizetni.

(Az alábbi részlet az “Egy bogár élete” c. gyerekeknek! szánt vicces, animációs filmből való. Emlékeztek arra, hogy a Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek? c. írásban pont azt boncolgattam, hogy az üzeneteket kiteszik az orrunk elé?)

Még számos példát hozhatnék arra, hogy az élet mely területén tapasztalható a kis lépésekben, fokozatosan kiépített gazdasági függőhelyzetnek és a tekintélyelvű rendszernek köszönhető egyre növekvő külső irányítás, de a jó hírem az, hogy mint ahogyan a dolgoknak sincsen minősége (csak annak, aki alkalmazza és megfelelően értelmezi őket!), így a fogalmak jelentése és a társadalomra, azaz ránk mért hatása is azon múlik, hogy mi mire használjuk őket, hogyan értelmezzük a jelentésüket. A szabadságunk elveszítésének fokozatossága megfelelő tudatossággal fokozatosan, kis lépésekben átalakítható, visszafordítható. (Ha ebben nem hinnék, nem szövegelnék itt. :))

Egy pillanatra szeretnék visszautalni A vonzás törvénye nem működik c. pozitív témájú bejegyzésemre is, melyben számos olyan alapelvet összeírtam, amely segíthet bárkinek, hogy az álmai, céljai megvalósításához szükséges lépések ismeretének birtokában úgy élje az életét, ahogyan szeretné. Meggyőződésem, hogy ha megfelelő alázattal és türelemmel hajlandók vagyunk az apró, kicsi lépések megbecsülésére, akkor van esély egy emberközpontú világ megteremtésére is. Az első lépés, hogy a saját életemben megteremtsem azt az egyensúlyt, nyugalmat és alázattal teli létet, mely az emberközpontúság irányába visz a profit istenítése helyett. Engem mindig feldob, ha azt érzem, hogy nyitott, kérdéseket feltevő és lételméleti kérdéseket boncolgató emberekkel hoz össze a sors, akik hisznek abban, hogy a világot én teremtem (és már tudják, hogy a pénz csak eszköz és nem cél).

Az információ természete szerintem egyébként több rétű. Vannak olyan adatsorok (=ilyen-olyan információk), melyeknek közvetlen hatása a jelenlegi életemre nincsen, hasznosságuk mégis van. Ilyen lehet például a bizonyos életkorban megjelenő krónikus betegségek megelőzésének, a helyi pénzek működésének vagy a háborúban való túlélésnek a témaköre. Szerencsés esetben nincsen szükség akut beavatkozásra egyiket illetően sem (jelen pillanatban), ha azonban kis lépésekben információt gyűjtök róluk, mert ezzel is gazdagítom az életemet és az értékes információ által a félelem (bizonytalanság) faktort csökkenteni tudom (!), akkor igenis értéket képviselnek. Gondolj csak bele abba, hogy egy adott célod eléréséhez van A, B, C, D, E, F, stb. terved és mindegyikben megvan a bizonyosságod. Fogsz félni? Az életünk, legyen az egy sikertörténet vagy tragédiák sorozata, a legtöbb esetben a megfelelő vagy a nem megfelelő irányba megtett kis lépéseknek az eredménye. Elcsépelt közhely ez, tudom, de szerintem ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A kis herceg c. könyve által világhírűvé vált Antoine de Saint-Exupéry ezt csodálatosan megfogalmazta az alábbi művében:

Antoine de Saint-Exupéry: Ima

Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
Van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.

Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Ámen

Kérlek ne haragudjatok rám, ha egy kicsit túllihegtem ezt a témát, csak az az érzésem, hogy ez fontos. Nagyon sok ébresztgető film és weblap van már az interneten, melyek a megvezetések természetéről és a lehetséges megoldásokról, kiútról mesélnek, azonban személyes tapasztalatom az, hogy nagyon sokan feladják már magát az elképzelést is, hogy valóban lehetséges apró lépésekkel csodát teremteni és szerettem volna emlékeztetni az olvasóimat és önmagamat is arra, hogy ez csak így lehetséges!

Ha tehát bármit pozitívan változtatni akarunk, érdemes készítenünk egy tervet és minden nap egy picit meg kell valósítani belőle. Legyen az egy sport tevékenység, egy étrend változtatás, egy nyelv vagy egy speciális képesség elsajátítása, harapjunk bele minden nap egy falatot, és még az is lehet, hogy a szokásaink megváltoztatják a sorsunkat! Most, hogy ezt a bejegyzést megírtam, azt hiszem már tudom, hogy az én új apró lépéseim mik is lesznek holnaptól.

Meglátásom szerint megnyugtató tudni azt, hogy azok az apró lépés-energiák, amelyek évszázadok ügyes propagandájával a modern emberiséget egy egyéni és társadalmi szinten megosztott, fogyasztó, anyagias ösztönlénnyé tették, másra is használhatók, hogyha hiszünk az egység, a szeretet irányába mutató tettek erejében.

Tartsátok nyitva a szemeteket és figyeljétek azokat a kis lépéseket, melyekkel az életünk egyre nagyobb külső kontroll alá kerül, de koncentráljatok azokra az apró momentumokra, amelyek a belülről fakadó isteni energiával létrehozzák azt a lelki szabadságot, melyhez semmilyen külső irányítás nem fér hozzá.

Most pedig azt hiszem, hogy egy aprócska lépéssel be is ugrom a kocsmába és lehajítok egy felest, persze csak orvosság gyanánt. Egészségetekre! 🙂

Szelektív érzékelés

Szelektív érzékelés

Szerző: | máj 21, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Hogyan működik?, Tudatosság, Világkép

Szelektív érzékelés

A világot olyannak látom, amilyen én vagyok. Ezt már korábban is említettem, de az ismétlés fontos. A reklámokat sem egyszer nyomják le, ugyi… A világ számomra(!) olyan, amilyennek a bennem meglévő információk alapján azt értékelni és megítélni ÉN képes vagyok. Ennyi. Ez a legfontosabb puzzle darabka annak kibogozásában, hogy a szépségkirálynő választások győztesei által hangoztatott világbéke elérhető legyen. Ami persze nem cél. A vagyonátrendeződés békeidőben ugyanis nem működik. Ezért nem cél az sem, hogy a világot olyan szemüvegen keresztül nézd, amiről most írni fogok.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Mi a csudát tudunk a világról? c. filmet. Ez a 2004-ben készült, véleményem szerint remek alkotás leginkább azt az üzenetet igyekszik átadni a nézőnek, hogy az elme által kibocsájtott fókuszált energia teremti a valóságot: Amire nem nézek rá, aminek nem adok fókuszt, az nem létezik. A kvantumfizikus tudós bácsik legalábbis ezt állítják és én hiszek nekik. Lehet, hogy tévedek (mindig benne van a pakliban), de a jelenlegi világképemhez ez a nézet passzol a legjobban.

A valóságnak van egy közös szelete, melyet látszólag mindannyian ugyanúgy érzékelünk. Egy utca, egy ház, egy adott ember kinézete, vagy bármi, ami a fizikai valóságban megjelenik, arról képesek vagyunk egy olyan leírást adni, ami külsőleg mindenki számára ugyanaz. (Jóllehet, ha kvantumfizikai úton közelítem meg a látható valóságot, abból is csak annyi létezik a jelen pillanatban számomra, aminek épp figyelmet adok és minden más nincsen, de most az egyszerűség kedvéért egyezünk meg abban, hogy a fizikai valóság az akkor is van, ha nem nézek rá. :)) Ami azonban különbözik – és ebből mintegy 7 milliárd van jelenleg a földön -, az a nézőpont és az értelmezés. Ahogy Tony Robbins mondani szokta: nem az határozza meg az életedet, hogy mik történnek veled, hanem az, hogy ami történik azt hogyan fordítod le az elméd nyelvére, hogyan értelmezed önmagad számára. Ebben pedig véleményem szerint az is benne van, hogy szavakhoz, képekhez, szimbólumokhoz milyen jelentést csatolunk. Ezért nem mindegy az sem, hogy az előző cikkben említett szimbólumok milyen üzenetet hordoznak. Vajon mennyire érzékelem szelektíven a világot, azaz mennyire ragaszkodom ahhoz a valósághoz, amit én igaznak vélek?

A közelmúltban elvégeztem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek 4 napja alatt újabb összekötögethető pontok álltak össze a fejemben felismerésként. Az információ ugyan létezett, mint ahogy az összes, az emberiség általi felfedezésre váró csoda (és szenvedés!) megteremtésének ismerete már most megvan – hiszen egy valami csak olyan semmiből keletkezhet, melyben az összes létező potencialitás (=ebben az értelmében a történések lehetséges kimenetele) már benne van előre! -, csak oda kellett érjek tudati szinten, hogy az információ számomra jelentést és valóságtartalmat hordozzon. Ahhoz, hogy egy bizonyos „adatsor” számomra használható és értelmes információ legyen, „oda kell érnem” tudati szinten, vagy más szóval „fel kell nőnöm” az információhoz. Ha ezt nem teszem meg, az „adatsor” semmit nem ér. Az információ korában pedig ezt a hibát elkövetni nem annyira oké. (Az adatkezelés fontosságáról ajánlom figyelmedbe ezt a cikket Duncan Shelley tollából: Az utolsó év… II. rész)

Évekkel ezelőtt hallottam azt a példázatot, miszerint a buddhista kolostorokban a szellemi vezető (pl. egy bódhiszattva) mindig megkéri az újonnan érkezett szerzeteseket, hogy 3 évig ne tegyenek fel kérdéseket se, mert úgyis hülyeség hagyná el a szájukat. Végül is, igaz. Ha nem tudom „értelmezni az adatokat”, akkor a bennem már meglévő információkból származó feltételezésekbe tudok csak bocsátkozni, az meg tévútra vihet. És többnyire visz is.

A számomra(!) létező világról a saját érzékszerveimmel szerzett információk alapján alkotok képet (=világképem), ennek viszont a szűrője az az elmém (=ego), mellyel általában azonosulni kényszerülök, mert állati nehéz bevallani önmagamnak, hogy fogalmam sincs mi lehet az igazság és csak találgatok. Amikor megszületünk, teljesen nyitott ez az elme és mindent befogad. Nincsen benne előítélet és szűrő. Én és a világ egységben vagyunk. Olyan dolgokat is érzékelek, melyek említése esetén a felnőttek lehülyéznek és azt mondják rám, hogy “ez a gyerek még angyalokat lát”. Hisz ő még csak gyerek, beszél össze-vissza. Közben meg lehet, hogy tényleg angyalokat lát, vagy csak olyan energiákat, melyek a vörös színen innen és az ibolyán túl vannak. Mivel azonban állandóan lebeszélnek arról, hogy elhiggyem a saját tapasztalásom valóságát, kétségbe esek, ami a félelem előszobája. Irányító modul bekapcsolva. (Tanulság: ha tényleg tanulni akarsz, kérdezd meg a gyerekedet érdeklődve, hogy mit lát és az ő érdekében ne mondd neki, hogy képzelődik. Ha kételkedsz abban, hogy ennek van értelme, olvasd el a Vonzás törvénye nem működik c. cikket)

Agyullámaink 1-3 éves korunkig delta, 4-7 évben téta szinten rezegnek, 7-14 éves korunkig alfa szinten, fölötte pedig béta szinten. (Az alfa szint kb. 7-14 Hz-et is jelent, hogy könnyű legyen megjegyezni. Az alvás fázisai kapcsán ezekről a “görög” szintekről itt olvasható infó.) Sokan tudjuk már, hogy az alfa és annál mélyebb szintek elérése esetén a legfogékonyabb az elme az információra, vagyis ilyenkor a legkönnyebb egy fejlődő elmét befolyásolni. (Bizonyosan hallottál már a Relaxa nyelviskoláról, az is ezen a metóduson alapszik.) Ha a tudatbefolyásolás egyéb. pl. titkos kormányzati felhasználásáról is szeretnél olvasgatni, ajánlom figyelmedbe Drábik János: Tudatmódosítás c. könyvét. (Persze személyes kutatómunka nélkül nem kell mindent elhinni, de ha már 20% igaz, abból, ami a könyvben van, az is elég ébresztően hat. Mindenesetre ne elalvás előtt olvasgasd!) Ami azonban a példa szempontjából fontos, az most az alfa szint. A Silva-féle agykontroll esettanulmányaiból is tudjuk, hogy ha lemész alfába, fog az agyad, „mint a tinta”.

Nem véletlen tehát, hogy ma már az intézményesített oktatás neveli a gyerekeket kötelező jelleggel (alfa szinten pumpálják belénk a „ha nem kapsz jó jegyet, semmit nem érsz” c. mesét), nehogy még a végén a tapasztalati valóság által formálódjon egy ifjú lélek és így olyan “receptorai” is növekedésnek induljanak, amelyek így nem fejlődnek ki annak teljes potenciáljában. Mint például a jobb agyfélteke, ami alfa állapotban rendkívüli módon érzékeli a valóság azon tartományát is, amiről egyébként azt mondják, hogy nem kell róla tudomást venni. Mivel ma már mindent csak megérteni és nem megérezni kötelező, ezért az ember kreatív, intuitív képességei tulajdonképpen „mesterséges altatásban” leledzenek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rudolf Steiner, az antropozófikus szellemtudományok megalkotója és legismertebb alakja 13 éves koráig nem tudott olvasni, viszont annyi első kézből származó személyes tapasztalattal rendelkezett, hogy ihaj-csuhaj! Ha megnézzük a pasas munkásságát, nem mondható el róla, hogy óriási hátrányban lett volna emiatt.)

Némi óvatossággal és alázattal kijelenthető tehát, hogy a világból azt látom és azt hallom, vagyis azt érzékelem úgy ámblokk, amit az elmém „megenged” nekem. Amit az elme „leszabályoz”, az nincsen.

Visszatérve a jobb agyféltekés rajztanfolyamra, az oktató nagyon egyszerűen és nagyszerűen elmagyarázta, hogy az elménk hogyan ver át minket. Ez most viccesen hangzik, de tényleg így van, ezt már személyes tapasztalásból mondom, hiszen képes voltam többé-kevésbé pontosan lerajzolni egy arcot 4 nap után, pedig rajzból – mint tantárgy az iskolában – mindig is azért kaptam legalább 3-mast, hogy a többi jó jegy között (legtöbbször ügyesen visszaköhögtem a könyvet) ne csúfítsa el a bizonyítványomat egy 2-es alá. 🙂 Kutatások alapján bár a rajzolás a kreatív jobb agyféltekénk működéséhez tartozó képesség, a logikai rendszerekre és ok-okozati viszonyok feltérképezésére kialakított oktatási rendszerünk 80%-ban (de inkább még ennél is magasabb arányban) a bal agyfélteke használatára szoktat rá mindenkit, így logikusan tanulunk meg “meglátni” dolgokat. Olyan dolgokat, amiket egyébként alapból meglátnánk, ha nem lenne kondicionálva az agyunk bal agyféltekés működésre.

Az oktató elmondása szerint a rajzolás és úgy általánosságba véve a képzőművészeti oktatás akármennyire is a kreatív elménkbe nyúl bele, a formákat és vonalakat a bal agyféltekével tanítja meg a tehetséges „nebulóknak”, s ezért nem a valóságot (az apró részleteket!) meglátni tanulunk meg igazából, hanem logikai rendszerbe szedve, megfelelő mennyiségű gyakorlást követően megtanuljuk leképezni a valóságot az arra leginkább hasonlító szimbólumokká. Az emberek nagyobbik részéről ebből fakadóan azért mondható el, hogy nem tudnak rajzolni, mert a valóságról alkotott szimbólumok nem felelnek meg annak, amit tulajdonképpen látunk. (Pl. ha szemet rajzolok, nem félholdacskát rajzolok az írisz mellett úgy, ahogyan az valójában látszik, hanem húzok két elliptikus ívű vonalat egymással szemben és közé teszek egy kört.) Erről beszélek:

Az elménkben élő szimbólumok a valóságról tehát nem pontosak. (Ezzel szemben ha pontosan azt rajzolnám le, amit már a tudatomat is bekapcsolva érzékelek, közelebb kerülnék az igazsághoz. Vö. a valóság szívedben is érezhető természetét a média által közvetített bullshittel.)

A legfontosabb kérdéscsoportba bele is futok eme példa kapcsán:

Ha egy olyan egyszerű néhány vonalat, mint a szem, ennyire szelektív módon képezek le az agyamban, mi lehet a valóság többi részével? Mi van akkor, ha minden egyéb információt a világból is csak annyira látok “pontosan”, mint amennyire az elmémben az emberi szemről élő szimbólum képe él? Mi van akkor, ha azért nehéz fejlődni / változni, mert az elmém ragaszkodik a meglévő mintákba illeszkedő információhoz és elutasítja azokat, melyek kívül esnek eme mintá(ko)n?

Amikor valamit azért utasítunk el, mert nem illeszkedik a meglévő világképünkbe, akkor szerintem becsapjuk önmagunkat, mert bár az információ simán lehet hamis, az elménk kényelmi zónája miatt zárunk ki olyan “adatsorokat”, melyekben leledzhet némi igazság. Vagy akár megismerhetünk egy teljesen más képet a világról, pofont adva ezzel korábbi – esetleg korlátolt – paradigmánknak és olyan élményeket szerezhetünk, mely mentes a szokásos félelemre épülő valóságtól? Erre az egyik legjobb példa az általam már oly sokszor emlegetett Új Német Orvostudomány / Germán Gyógytudomány, mely az elváltozásokat (i.e. betegségek) biológiai (i.e. túlélés tükrében elkövetett) konfliktusok által kiváltott biologikus törvényszerűségeknek írja le, s melyek ún. megoldás utáni szakaszában (=gyógyulási fázis) az elváltozások tüneti súlyossága és a gyógyulási folyamat lefolyása pontosan előre meghatározható. Ez azért forradalmian új megközelítés véleményem szerint, mert ez egy olyan „egyenletre” épül, melyben a félelem nem szerepel változóként. Magyarul: A világban minden történésnek van egy olyan nézőpontja, melyből ki lehet iktatni a félelmet, mint tényezőt, ha megfelelő tudatossággal rendelkezünk. Szerintem itt van a kutya elásva a „bal agyfélteke túlsúlyos” rendszerben. (A jobb agyféltekét nem lehet félelembe taszítani, mert ő nem tudja, hogy az micsoda. :)) Ami a hamis információkat illeti, velük annyit lehet tenni, hogy először vizsgáljuk, csócsáljuk meg azokat is, aztán köpjük ki, ha nem ízlenek. A bal agyfélteke és a félelem kapcsolatáról egy elképesztően zseniális videó a TED.com-ról egy agykutató nőtől, Jill Bolte Taylortól. (18 perc, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy legyen ideje végignézni!)

(Az eredeti felvétel a TED.com oldalán itt található: Jill Bolte Taylor: Stroke of Insight)

A jobb agyféltekés rajzolás számomra azért volt egy újabb villanykapcsoló, mert ott jöttem rá arra, hogy mennyire fontos a kreatív, a jelen pillanatban élő elménk rezgésének beengedését megtanulni. Azt a közös(!) valóságot, mely által az emberiség minden tagja kapcsolatban van egymással és az EGY-MÁS által felszívott tudással. A Silva-féle agykontroll és megannyi meditációs technika is ugyanezt a képességünket fejleszti (különben nem működne egy csomó olyan módszer, amely esettanulmányok által bizonyítottan működik!) és egyre inkább meggyőződésem az, hogy a sokak által már elcsépelt módon emlegetett „dimenzióváltás” vagy „rezgésszám-változás” eme képességünk fejlődésének lesz köszönhető, ha végre bekövetkezik. Mivel a bal agyféltekés szelekció és megosztás egyértelműen nem vezet eredményre, érezzük, hogy változtatnunk kell és mi/ki máshoz nyúlhatnánk, mint a bennünk élő Istenhez? (Jill Bolte Taylor előadásának meghallgatása után szerintem nem kétséges, hogy a jobb agyféltekénk mire való!)

Nekem az a személyes véleményem, hogy a viták és nézeteltérések azért tudnak olyan hevessé válni (mint amennyire ez már tapasztalható), és az információ azért annyira szubjektív ma már, mert a nagy „szabad” világ eltüntette az emberek fejéből és szívéből a valóságnak azt a közös szeletét (=jobb agyfélteke ítéletmentes, „egy vagyok a világgal” rezgését), mely az Isteni rendből, az Abszolútumból indul ki. Ennek a lényege pedig a következő: „Más kárára nem akarok jobban élni és csak olyan növekedésben vagyok hajlandó részt venni, melyből mindenki fejlődik.” Ez ilyen egyszerű. 🙂 Azt hiszem, valamikor ezt hívták aranykornak, és ha igazak a jövendölések, akkor a jelenlegi harácsolásra, háborúzásra, eladósításra és modernkori rabszolgatartásra épülő pénzügyi és gazdasági rendszernek ez a gondolkodás fog véget vetni. (Hacsak be nem chip-elnek bennünket egy csodaszép kis „biztonságos” verichip-pel, melynek legfőbb célja szerintem pont az, hogy ne engedjen kilépni a megszokott félelem-alapú bal-agyféltekés világképből.) Ha érdekel egy nagyon érdekes előadás a 2012-es évről, klikk ide: Avatara és a 2012-es év történései. (A forrásait figyeljétek az előadónak!)

Ne feledjétek, hogy az „életet” nem a teljes valóságában tapasztaljuk meg soha, hanem csak azt a szeletét érzékeljük normálisnak, amelyhez kapcsolódási pontot érzünk a fejünkben lévő, sajátos rendszerbe szervezett adatsorok alapján. (Ez pedig azért változik sokszor az idővel, mert a folyamatos nehézségek hatására rákényszerít bennünket az élet, hogy olyan adatokhoz is hozzányúljunk, amelyeket korábban elvetettünk.) Hogyan lehet megtanulni azt, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami nem? Azt hiszem erre mindenkinek önmagának kell rájönni azzal, hogy megtanulja a saját életét érintő legfontosabb kérdéseket feltenni. Megfelelő kérdésekből megszületnek a megfelelő válaszok, azok által pedig fókuszba kerül minden, ami igazán fontos a saját fejlődésem(!) szempontjából.

Végezetül az a kérdés még felmerül bennem, hogy vajon mi mindent láthatnék, hallhatnék vagy bármilyen más módon érzékelhetnék a világból/valóságból, ha képes lennék teljesen ítéletmentesen elfogadni minden információt, amellyel kapcsolatba kerülök? Szerintetek?

Na megyek, becsapok egy felest és azért a Pistát is megkérdezem a kocsmában erről, mert lehet, hogy ő tudja a választ ezekre az egyszerű kérdésekre… 😉 Egészségetekre!

ui: Ha szeretnétek elvégezni Ti is egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot kedvezménnyel(!), szeretettel ajánlom Imre Dezsőt a már többször belinkelt weblapon. „Józsi bácsi” jeligére 15.990 Ft-ba kerül a 4 nap 24.990 Ft helyett! (És addig is, amíg nem mész el a tanfolyamra, hallgass ilyen zenéket: Jobb agyféltekét stimuláló zene)

Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek?

Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek?

Szerző: | máj 6, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Összeesküvés "elmélet", Tudatosság, Világkép

Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek?

A természeti népek tudtak valamit, amit mi már nem tudunk. Hittek abban, hogy az égitestek és a csillagok „vonulása” hatással van nem csak az aktuális életünkre, hanem az egész életutunkra, s ennek megfelelően pozícionálták a lakóépületeiket és szent templomaikat is. Az asztrológia tudománya a modernnek számító ismeretek között már csak a hókusz-pókusz kategóriát súrolja, pedig ha vesszük a fáradságot és őszintén elemezzük a saját csillagaink állását, megdöbbentő felfedezésekre juthatunk. Születésünk pillanata az egész életünk folyamát kijelöli, s bár a szabad akaratunkkal továbbra is azt teremtünk az életünkben, amit csak szeretnénk, figyelmen kívül hagyni a természet erejét szerintem kicsit merész lépés. Akár szeretnénk, akár nem, a természeti erők folyamatosan alakítják a hétköznapjainkat. Ha ezt bármikor is kétségbe vonnád, csak kérdezd meg a lányokat, hogy a 28 napig tartó Hold ciklus milyen hatással van rájuk… 🙂

Ami számomra nagyon érdekes, az az, hogy ha egy kicsit kinyitom a szemem, akkor nagyon úgy tűnik, hogy a valódi kormányosok, Földünk politikai és gazdasági életének irányítói ezekkel az erőkkel jelek szerint tisztában vannak. És ezt nem is rejtik el a szemünk elől. Ebben a cikkben egy merész feltételezés-sorozattal(!) ezt szeretném némileg körbejárni. (Ha a konspirációs elméletektől a hideg ráz ki, akkor inkább nézd meg az Amerikai szépség c. filmet, kellemes kikapcsolódás! :))

Évekkel ezelőtt bejártam Latin-Amerikát, a mexikói Teotihuacan piramisaitól kezdve a guatemalai Tikalon át a Peruban található Machu Picchu-ig, valamint a Gízai Piramisokat is meglátogattam és megdöbbentő hasonlóságokat vettem észre egymástól több ezer kilométerre található helyeken. Az archeológusok és csillagászok szerint is a(z állítólagosan) különböző kultúrák által épített piramisok elhelyezése páratlan asztronómiai tudást rejt. A mexikói Yucatan-félszigeten található Chitchen Itza piramisának – azt hiszem – déli lépcsőjén például a napéjegyenlőség napján egy kígyó képe rajzolódik ki, de még a Machu Picchuhoz az Andok hegyein át vezető ún. „Inkák útjának” a Cuzco városához közel eső 33 km-es szakaszán is csupa olyan szent templommal találkozunk, amelyek elhelyezése szinte fontosabb jelentőséggel bír, mint maga a híres “Öreg csúcs” (ezt jelenti quechua nyelven a Machu Picchu.) Érdemes megvizsgálni egy picit ezt az ősi tudást és azt, hogy a mindennapi szimbólumok hol és milyen mértékben utalnak helyenként arra, hogy ez a tudás „nem mindenkinek jár”. (Előre jelzem, hogy csak találgatok és nagyon is lehet, hogy tévedek!)

A Templomos Lovagok szellemisége a mindennapokban

Ezen az első képen a Templomos lovagok – akik a középkor leghíresebb keresztény szerzetesrendje volt – szimbólumának (a Vöröskeresztnek!) a hatását mutatják. Minden angol gyarmat zászlójában is benne van ez a szimbólum, de még az Alfa Romeo autómárka logójában is. (Ha jobban megnézitek, az Alfa Romeo logójának másik oldalán pedig egy kígyó van, amelyik felfal egy embert. Ez vajon mit jelenthet szerintetek? Van annak esélye, hogy ez véletlenül került oda?) Kutatások szerint ez a „brigád” olyan okkult (=rejtett) ismeretekkel is rendelkezett, hogy a mindenkori uralkodó osztálynál ez kicsapta a biztosítékot és a francia Szép Fülöp királynak köszönhetően megbuktatták a rendet 1307. október 13-án pénteken. Ezért szerencsétlen a mai napig a 13-mas szám, a péntek 13-ról nem is beszélve. (Jóllehet Jézus és 12 apostol is együtt 13-man voltak, úgyhogy ennek a számnak még ennél is nagyobb szimbolikája van.)

A különféle kutatásokon alapuló feltételezésem ott kezdődik, hogy ezek az okkult ismeretek nem tűntek el egyáltalán, csak a hivatalos magyarázatok nem foglalkoznak velük. (Nagyon fontos, hogy az okkult az csak annyit jelent, hogy elrejtett, semmi vudu-hókusz-pókusz nincsen benne!)

Az egyik ilyen nyílt titok a férfi és női kozmikus energiák összegyűjtésének szükségessége. Aki egy kicsit is utánanézett a modern bankrendszer kialakulásának, az találkozott a Rothschild dinasztiával, amelyet a XVIII. század második felében alapított az akkor még Bauer családnévre hallgató Mayer Amschel Bauer. (Ő volt az, aki azt mondta, hogy „Add nekem a pénz kibocsájtásának jogát és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeket!”) Történelmi elbeszélések szerint fiait szétküldte Európában, hogy Párizsban, Londonban, Nápolyban és Bécsben, valamint Frankfurtban bankot alapítsanak és teremtsék meg a modern pénzkölcsönzés (hitelezés) hálózatát. Hogy ez sikerült-e nekik, az nem is kérdés (hiszen látjuk, hogy igen), hogy milyen energiák segítették ezt az utat, az azonban már nem annyira a közbeszéd tárgya. Ha megnézitek az alábbi képet, akkor ez elég sokatmondó.

A férfi és női energiák “begyűjtése”

Az obeliszk (fallikus szimbólum) maga a kozmikus férfierő begyűjtésére hivatott, a hozzájuk közel található kupolás szerkezetű épület (mely a befogadó anyaméhet szimbolizálja; nézzétek csak meg egy várandós nő pocakját a szülés előtt – mint egy kupola, nem?) pedig a női energiákat szívja magába. Ez a kettő egy végtelen harmóniát teremt (=a teremtés, megtermékenyítés lehetőségét létrehozza), mely ugyan az érzékszerveink által közvetlenül nem tapasztalható, ha politikai és gazdasági szempontból megvizsgáljuk ezt a 3 világvárost, a teremtő energiák hatékonysága szerintem nem kétséges. Persze lehet, hogy ez belemagyarázás. 🙂 Engem mégis elgondolkodtat, hogy mind Párizsba, mind Londonba az egyiptomi Luxor-ból vitték oda az obeliszkeket, de lehet, hogy ez is csak véletlen…

Nem tudom, hogy láttátok-e a Baseball álmok c. filmet 1989-ből Kevin Costner főszereplésével. Abban van egy olyan jelenet, hogy a főhős hangokat hall, mely azt mondja: „Ha megépíted, eljön hozzád.” (angolul: „If you build it, he will come!„) Eleinte nem érti, hogy ez mit jelent, de aztán a történet során kiderül, hogy ez a mondat ugyanarra az elvre épül, mint az a motiváló idézet mely úgy szól, hogy „Amikor a diák készen áll, a tanár megjelenik.” Magyarul: Ha a megfelelő energiák megérkezésére vágyunk, akkor meg kell teremteni a környezetet azok befogadására. (Ha van időtök, nézzétek meg ezt a filmet, nagyon motiváló!)

Értitek, hogy miért fontos a szimbólumokkal telenyomni az egész világot?

Visszatérve az egyiptomból származó okkult infókhoz, a következő szimbólum a „Mindent látó szem”. Kutatások szerint ez a szem Hórusz, a sólyomfejű, egyik legfontosabb egyiptomi istenség szeme, s a szimbólum a megújulásra utal. Az amerikai 1 dolláros hátulján a 13 szintes piramis tetején ott „világít” Hórusz szeme (állítólag az övé), a köré írt szöveg pedig egy Új Világ Rendjéről (Novus Ordo Seclorum), és annak megfoganásáról (Annuit Coeptis) mesél. A média pedig olyannyira fontos szerepet játszik eme új világnak a megteremtésében, hogy a CBS hálózatának logójában és az AOL (America Online) logójának is központi szimbóluma lett ez a szem. Az Új Világrend szerintem(!) az Isteni törvényektől, az ún. Abszolútumtól elszakított rend, melyben a mindent átható teremtő energiákról való tudást egyszerűen le akarják tagadni, hogy a társadalmat félelemben tartással (+gyógyszerekkel és silány kajákkal) irányítani lehessen. (A mai világrend arról szól leginkább, hogy ki irányít, s ahogy már egy korábbi cikkemben is jeleztem, ez gazdasági szempontból legkönnyebben az adósság által érhető el.)

A “Mindent látó szem”

Ami nagyon érdekes és beszédes számomra, hogy eme weboldal néhány olvasójának köszönhetően már magyar felirattal elérhető Thrive c. szemfelnyitogató dokumentumfilm plakátja (+DVD borítója) is elgondolkodtatja az embert. (Ezt csak mint apró bónusz tettem ide…) Vajon miért ez a plakáttervet választották? Nem szeretném azt sugallni semmi esetre sem, hogy a Thrive is a háttérerők műve – és végtelen örömmel tölt el, közös munkánk eredményeként már sokak okosodhatnak belőle – csak hangosan gondolkodom felfelé pislogva…

Az 1 dolláros bankjegy egyébként egy másik érdekes szimbólumot is rejt, ez pedig a sötétben igen jól látó bagolynak a szimbóluma, mely a Koponya és Csontok (Skull and Bones) nevű titkos társaság egyik jelképe, többek között a Kaliforniában található Bohemian Grove éves összejövetelein is egy hatalmas bagoly előtt tartanak szertartásokat, és még a Washingtoni utcaképet is úgy alakították, hogy a bagoly energiáját „ébren tartsák”. Vajon miért olyan fontos számukra az, hogy jól lássanak a sötétben?

A bagoly, mely jól lát a sötétben

A Skull and Bones egyébként olyannyira fontos társaság, hogy számos amerikai elnök (pl. ifjabb és id. George Bush is) ezek tagja volt (bár egy TV interjúban nyilatkozni nem igazán akartak róla – az interjút készítő, kényes kérdéseket feszegető riporter, Tim Russert néhány évre rá szívrohamban meghalt!), de ha visszamegyünk a történelemben, akkor más híres államférfiak is ennek a Yale Egyetemi privát klubnak a tagjai voltak, mielőtt fontos politikai és gazdasági tisztséghez jutottak.

(Ajánlom figyelmetekbe Stanley Kubrick: Tágra zárt szemek c. filmjét, az pontosan az ilyen privát társaságokba való bejutást mutatja be.) A Koponya és Csontok rendjének logója egyébiránt azért is beszédes, mert némileg utal a kalózkodás intézményére („Elvesszük tőled azt, amiért te megdolgoztál” – lásd nemzetek eladósítása napjainkban és az adósság behajtása folyamatosan jelentkező adónemek által), már ha csak a hasonlóságot vizsgáljuk az is eléggé szembeötlő:

A keleti okkultizmusból származik pl. a babiloni Szemirámisz királynő mondai alakjának jelentősége is, akinek figuráját a francia szabadkőművesség által 1876-ra tervezett, de csak 1886-ban az USA-ba eljuttatott Szabadság szoborban is megláthatjuk. Jordan Maxwell szerint (akit egy bekattant összeesküvés-elmélet gyártónak titulálnak mellesleg, de a meglátásai szerintem nagyon is logikusak igen gyakran) a korona a Napot szimbolizálja és mint az élet legfőbb energiaforrása nem véletlenül kapott ekkora jelentőséget megannyi természeti és világi vallásban egyaránt. Ahogyan azt a sokat vitatott Zeitgeist c. film első részében is hallottuk már, a világvallásokban megtalálható szimbolizmus is sokak szerint a Nap mozgására és működésére utal. Hogy ez valóban így van-e, nem szeretnék pálcát törni efölött, de azért tegyük fel a kérdés: Mi van, ha mégis igaz?

A Nap szimbóluma

Bevallom nehezen tudom elképzelni azt, hogy ezek a szobrok, logók és világ különböző – stratégiailag fontos – pontjain elhelyezett jelképek attól „alakultak” ilyenné, hogy a tervezőnek éppen így „görbült” a keze. Persze lehet, hogy csak rossz szemüveg van rajtam…

Ami nagyon érdekes számomra, hogy ezeknek a titkos ismereteknek a tudása, birtoklása a beavatottak számára nem adható tovább és ha valaki ezt mégsem tartja tiszteletben, vagy fel akarja fedni, azzal „baleset” is történhet. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy pl. akár a reiki, pránanadi vagy egyéb keleti gyógyító, spirituális iskolákon végigmegyünk, a különböző szintek beavatottjai olyan képességekkel kezdenek rendelkezni, amelyről beszélni, magyarázatot adni nem szabad. Ennek persze elsősorban nem az az oka, hogy a tudást titkolni akarják, hanem az, hogy a tudás felelősséggel jár. Mivel az emberi tudatosság nem képes a kvantumugrásra, vagyis „képtelenek vagyunk gyorsabban futni, mint ahogyan a lábunk bírja”, ezért az sem mindegy, hogy milyen tempóban és körülmények között érnek bennünket a felismerések. Mint tudjuk, a kés nemcsak a zöldség vagy hús felszeletelésére alkalmas, hanem gyilkolni is lehet vele, ezért nagyon meg kell nézni azt, hogy kinek a kezébe kerül bizonyos ismeret. Ebből fakadóan pedig nem is hibáztatom azokat a titkos társaságokat sem, akik a tudást őrizni akarják. Számomra annak van sokkal inkább jelentősége, hogy ha jobb világot szeretnénk teremteni, akkor ezeket az információkat önmagunk tempójában(!) meg kell ismernünk, fel kell fednünk a tudatosságunk fejlődésével, mert az Isteni Mátrix (a mindent behálózó energiaháló) akkor tudja áthatni az emberiséget, ha az fel van rá készülve. (Ahogy már fentebb is írtam: a tanár akkor jelenik meg, ha a diák készen áll! Ez a folyamat nem fordítható meg!)

„Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” – Márk Evangéliuma

Akit tehát egyszer beengednek a “titkos tudás” tárházába, annak nem lehet bármit csinálni, tekintve, hogy az Isteni törvények ismerete rosszra és jóra egyaránt használható. Ami pedig a „baleseteket” illeti, az irányítók nagyon is megjelölik azokat a tragédiákat, amelyben az ő kezük van benne. A tűz, mely az egyik alap elem, s melyet a monda szerint Prométheusz (vesd össze a Wikipedia oldal jobb felső sarkában lévő képet a New Yorki Szabadság Szoborral, hmmm) lopott el az Istenektől az emberek számára az irányító hatalmak egyik legfőbb szimbóluma, a benne lévő energiára és fényre való utalással. Nézzétek meg a következő képet:

Az örökké égő láng

Az első képen a new yorki Szabadság-szobor kezében tartott láng látható, a másodikon John Fitzgerald Kennedy elnök Arlington temetőben (Washington D.C.) található sírja, a harmadikon pedig Diana hercegnő halálának helyszínén emelt emlékmű a párizsi (Pont De) L’Alma hídon. Az első és a 3. kép meglepő hasonlósággal bír, de a lényeg az, ami mögötte van. J.F.K. beavatott volt és kiválasztott, mégis elárulta a támogatóit azzal, hogy a 11110-es elnöki rendelettel kivette a pénzkibocsájtás monopóliumát a FED kezéből. Diana pedig az angol királyi házat akarta éppen megszégyeníteni azzal, hogy felveszi a muszlim vallást és hozzá megy Dodi Fayed-hez, így aztán likvidálni kellett őket. (Érdekes adalék: A Lady Diana-t szállító Mercédesz a képen is látható alagút 13. oszlopának ment neki. Aki nem hiszi, nézzen utána…) Egyéb tervezett tragédiák (=gyilkosságok) esetében mindig nézzétek meg, hogy az emlékműben van-e örökké égő láng. 🙂

Egyébként ha már Lady Dianánál tartunk, nézzétek meg az emlékmű talapzatát. Nem csak, hogy a new yorki Szabadság szobor (és annak kicsinyített, szajna-parti párizsi másolatának) kezében tartott fáklyához hasonló lángcsóvát láthatunk, hanem egy ötágú csillag (más néven pentagram) van a talapzaton. Ennek pedig megint természeti jelentősége van, ami az alábbi képből csodálatosan látszik.

Az ötágú csillag megjelenése

A kecskefejű ördögi arc nem más mint Baphomet – homlokán a pentagrammával – (történetéről bővebben egy igen sok ezoterikus infóval – melyet csak kiskanállal és egészséges szkepticizmussal ajánlok fogyasztásra! – telerakott oldalon olvashatsz: Baphomet története), akinek figurája, és szimbolikája olyan erős, hogy még a kommunizmus címereiben is mindenhol megtalálhatjuk az ötágú csillagot.

Amin érdemes elgondolkodni az a természeti erők tiszteletének kérdése. Számomra legalábbis az összes ilyen kutatás arra enged következtetni, hogy aki a tervezőasztalnál üldögél, az nem találgat és rulettezik, hanem nagyon is pontosan tudja, hogy mit és miért akar úgy, ahogy. Hozhatnék még számos példát, hogy milyen egyéb szimbolikával találkozhatunk, de ha már annyi tanulsága van ennek a cikknek bárki számára, hogy a meghatározó cégek logóin, jelentős történelmi események időpontján elgondolkodik, már közelebb leszünk a megoldáshoz így közösen. Természetesen nyitott vagyok minden olyan logikus magyarázatra, amely cáfolja a felsorolt feltételezéseket!

Egy rövid tanulságot így a végére mégis szeretnék odatenni, főleg azoknak, akik azt hiszik, hogy „Na, ez a Józsi is egy tökkelütött összeesküvés-elméletes f@sz”. Nekem az a véleményem, hogy amit látunk, az a teremtés tökéletes folyamata, csak nem vesszük észre, hogy a nem kívánt valósághoz mi szolgáltatjuk az energiát. Emlékeztek rá, hogy néhány bejegyzéssel ezelőtt úgy fejeztem be az egyik írást, hogy „Kezdetben volt a semmi, ami/aki meg akarta tapasztalni tudattalan önmagát, ezért létrehozta a valamit, hogy tapasztalati úton tudatossá váljon” és így már reflektálni tudott önmagára. Kiterjedése lett a dolgoknak azáltal, hogy nem egyetlen pontba sűrűsödött össze a végtelen potencialitás minden szintjét tartalmazó vanság, hanem a két pont közé már lehetett egyenest húzni, azaz a megtapasztalható valóság manifesztálódott! Ennek a megnyilatkozása leginkább a XX. században tapasztalható, csak sajnálatos módon már teljesen átitatta az emberi tudatot ez a matéria, s a belőle kiáramló reflexió illúziója. Sőt, az is meglehet, hogy a java ennek a folyamatnak még csak most következik. Erre a filmrészletre emlékeztek?

Az összeesküvés-elméletek hívői úgy tartják, hogy Lucifer maga az ördög, az én meglátásom pedig az, hogy Lucifer nélkül nem létezne a tapasztalati valóság. Már a neve is nagyon beszédes (i.e. „a fény hozója”), magyarul ő az, aki a fényt (=”A Semmi”) rávetítette egy külső pontra, ami által a tapasztalati valóság létrejöhetett egyáltalán. Az egy másik kérdés, hogy ezt a teremtő folyamatot bizonyos erők már nem pozitív, hanem negatív célokra használják, de a poláris világunkban minden csak az egymáshoz való viszonyítás által nyer értelmet, így az Isteni rend és Lucifer ugyanolyan párban vannak egymással, mint a hideg-meleg, jó-rossz, vagy a fent-lent. Lucifer nélkül nem lenne lehetséges a Teremtés eredményének megtapasztalása! (A fény hordozása tehát nem „ördögi” cselekedet, a fény-űzés viszont annál inkább! Vigyáznunk kell tehát, hogy tartalmas és kiegyensúlyozott vagy fényűző életet szeretnénk.) A valóság értelmezésének problematikája tehát ott kezdődik szerintem, hogy A FÉNY „felsőbbrendűségét” tagadni akarjuk (különben nem is lenne mit hordozni a jó „öreg” Lucifernek) és túlzottan beleragadtunk az anyagba…

Nekem az a véleményem, hogy a tudatosság ott kezdődik, amikor rájövünk, hogy az eszközöknek nincsen minősége (a kés szerintem fantasztikus találmány, csak tudni kell jót tenni vele!), ezért önmagunkat kell úgy beállítani, hogy a rendelkezésünkre álló természeti energiákat arra használjuk, hogy az emberiség egységgé kovácsolódjon a kétségbeesés helyett. Mindennél fontosabbnak tartom, hogy erről ne csak pofázzunk (mint én itt a kibertérben), hanem az Isteni rend figyelembevételével alakítsuk az életünket, ami abban nyilvánul meg, hogy megvizsgálom a saját teremtményem környezeti hatását. Magyarul: ha egy olyan területen élsz, ahol a termőföldnek eső kell, de Te strandot akarsz létrehozni, akkor az a rend ellen van. Te ugyanis akkor keresel pénzt, ha a nem esik az eső, de termény csak akkor lesz, ha esik. Igen, tudom, az se jó, ha mindig esik az eső, viszont itt a benned lévő rezgés az, ami meghatározza a valóságot (az állandó napsütés vágyát rezged kifelé, mert akkor jönnek a vevők) és ez egy strand üzemeltetése esetén szemben áll azzal, mint ami a természetes körforgást figyelembe véve feljebb való: Eső nélkül nincs emberi élet! (Vagyis vidd a strandot oda, ahol nem gond az eső hiánya!)

Remélem nem volt nagyon kesze-kusza vagy ijesztő ez a sok infó. Ha mégis igen, akkor csak gondoljátok azt, hogy egy „összeesküvéses idióta” vagyok, úgyis én vagyok a mindenség, abban meg ez a minőségem is benne van. De ha ez sem segít, nyomjatok le egy felest, attól ellillannak a problémák (egy rövid időre), ezt tapasztalatból tudom. 🙂 Én mégis azt javaslom teljes szeretettel, hogy gondolkozzatok el és tartsátok nyitva a szemeteket. Még akkor is ha néha döbbenetesek a felismerések, az igazság felszabadít!

Most viszont elmegyek a kocsmába és lehajítok egy ágyas szilvát, hogy lelazuljak egy kicsit ennyi összpontosítás után. Egészségetekre!