MelléRENDelt TÁRSadalom

MelléRENDelt TÁRSadalom

Szerző: | okt 31, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

MelléRENDelt TÁRSadalom

Ha megállunk egy pillanatra és szemügyre vesszük a világ hatalmi felosztását, azonnal szembeötlő, hogy valami bibi van. Nem kerek a történet. Tiszta sor, hogy egy tudatosságot nélkülöző társadalomban szükség van erős kezű, határozott vezetőkre, különben (sajnos nagy valószínűséggel) előbb-utóbb anarchia lenne mindenhol. Az is igaz, hogy a hatalmi piramis alját „támasztó” széles tömegeknek sem tudása és rálátása, sem érzéke nincsen ahhoz, hogy vezetői döntéseket hozzanak, hiszen a legtöbben a saját életük(!) puszta élvezetére szeretnének berendezkedni, abból pedig a szó modern értelmében nem lesz fejlődés. Nem lehet mindenki a piramis csúcsán, mert kellenek azok, akik valódi (érték)teremtéssel foglalkoznak “odalent”, míg a “fejesek” kigondolják, hogy mi a tuti. Egy jól szervezett és metafizikai szempontból is tiszta TÁRSadalmi RENDszer feltétele az, hogy határok nélküli „kasztokba” rendeződjünk. Nézzétek csak meg hogyan szerveződnek a családokban élő(!) háziméhek és egyből érthető lesz ez a nézőpont. Egy liberalizálódó világban „kasztokról” beszélni akár istenkáromlásnak is tűnhet, de ki fogom fejteni ebben az írásban, hogy szerintem miért logikus és tiszta ez a közelítés, ha van mögötte tudatosság és szervezettség.

Indiában kasztrendszer működik kb. Krisztus előtt 1000 óta, mindenkinek „megvan a helye” a társadalomban. (Legalábbis ez az elképzelés a történet mögött.) A kasztrendszerben vannak – alulról felfelé – sudrák (dolgozók, szolgák), vajsják (kereskedők, földművesek), ksatriják (harcosok, katonák) és bramanák (szellemi vezetők, papok). Egy ilyen tradicionálisan felosztott társadalmi rétegződésben minden kasztnak megvan a saját feladata a társadalom rendjének megtartásában. Amennyiben az adott kaszthoz tartozó emberek képesek kiteljesedni a saját feladatukban, a társadalmi rend és elégedettség alapvetően garantált. A tapasztalat azonban az, hogy ezt a rendet mégsem képes a kasztrendszer megteremteni, mert a piramis-szerű rétegződés alapja az, hogy ki hová születik (pl. aki sudrának születik azt örökre sudrának tekintik) és nem pedig az, hogy ki hová való ténylegesen, beleértve azt is, hogy a „szintek” közötti átjárás lehetséges, mert a szellemi szintet nem feltétlenül a származás determinálja de még csak nem is az intellektuális fejlettségi szint.

Na de Józsi bácsi baz+, mi az, hogy „ki hová való”? Rasszista vagy?

Tudom, ilyenekről beszélni ma nem annyira „pí-szí” (PC), azaz politikailag korrekt, de engedelmetekkel az eszmefuttatás következtetéseinek érdekében ettől most eltekintenék. 🙂

Pont egy évvel ezelőtt járt nálunk egy Indiában született és felnőtt koráig ott nevelkedett barátunk, aki már 7 éve New Yorkban él, és sokat mesélt az indiai helyzetről. Elmondta, hogy ő ksatrija család gyermeke és 25 éves volt, amikor a nagyszülei (akik őt felnevelték) kinéztek neki egy ugyancsak ksatrija családból származó férfit és hozzá kellett mennie feleségül. A lánynak ez nem igazán tetszett, de az elvárásoknak meg kellett felelni, s bár a frigy egy időre létrejött, végül közös megegyezéssel elköszöntek egymásról. A srác Indiában maradt, a lány előbb Japánba, majd az USA-ba költözött. Ha európai fejjel belegondolunk egy ilyen megrendezett házasságba, kiráz bennünket a hideg. Ugye? Az ő fejükkel gondolkodva azonban némileg érthető ez a lépés, egyrészt azért, mert már régóta ezt vélik működőnek, másrészt pedig az a feltételezés eme „barbár” gondolkodás mögött, hogy a megfelelő szellemi háttér lényeges abból a szempontból is, hogy egy adott szinten élő család mindig az adott szinten maradhasson. (A gazdagok sem véletlenül házasodnak gazdagokkal…) Jelen vizsgálódásom tárgya azonban nem az anyagi szint fenntartásának taglalása, hanem az, hogy szellemi szempontból ténylegesen hová tartozunk.

Talán mindannyiunkkal előfordul néha az a helyzet, amelyben egy vitás helyzet során megállapítom a vitapartneremről, hogy „ő nincs azon a szinten, mint én”, s ezért tulajdonképpen nincs is értelme vitázni. Ilyenkor általában megnyugtatom magamat, hogy (bizonyára) én vagyok “magasabb” szinten és ő az, aki korlátolt :), pedig lehet, hogy épp fordítva van, és az is lehet, hogy nem kell egy szinten lennünk. A társadalom ugyanis attól lesz emberTÁRSak gyűjtőhelye, hogy az egyik ember a szellemi tudásával segíti a társait, a másik pedig azzal, hogy megfogja a lapátot. Egyik sem alább vagy feljebbvalóbb a másiknál, hiszen mindkettőre szükség van, az egyetlen valódi értéke a tevékenységnek és energia-kiáramoltatásnak a szándék és annak mögöttes igazsága. Ki mondja / teszi és milyen szándékkal? Ebből a szempontból vizsgálódva pedig egy igazán sikeres ember nem csak a szellemi “kaszthoz” tartozó egyén lehet, hanem egy egyszerű dolgozó is, akit a tisztesség, a szeretet és legfőképpen az igazság vezérel mindabban, ami által hatással van a világra.

Mégis miért olyan fontos ez?

Sokat gondolkoztam azon az életem során, hogy az egyes tevékenységeknek mennyi a tényleges értéke és hová akarok én eljutni? Van-e olyan “szint”, amit érdemes megcélozni, vagy másképp kérdezve mit kell önmagamért megtenni ahhoz, hogy egy magasabbnak vélt szintre jussak? Egyáltalán jó lenne-e nekem ott fent, “magasan” vagy egyáltalán van-e olyan, hogy ott fent? A magasabbra jutást a mai világunk olyan kritériumok alapján méri ugyanis, ami szerintem nem feltétlenül felel meg a metafizikai szempontból TÁRSas együttélés igazságban történő megéléséhez. Ezzel a kijelentésemmel elsősorban arra szeretnék (magyarra lefordítva 🙂 ) utalni, hogy – enyhén szólva – nem mindig azok az emberek vannak a társadalom csúcsának nevezett pozíciókban, akik szellemileg is “megérdemlik” azt a kitüntetett helyet. Nem arról a mentális stabilitásról beszélek, ami a rátermettségből, a kemény munkából és a kitartásból fakad, hanem arról a szellemi szintről, amelyik tudja a különbséget a kronosz és a kairosz között. Mivel azt gondolom, hogy axiómának tekinthetjük azt, hogy minden egyéni gondolatunk és tevékenységünk hatással van az egészre (vagyis a pillangó effektus folyamatosan működik, akár szeretnénk, akár nem), ezért a hatalmi hierarchia felsőbb szintjein élőket legfőképpen a tevékenységeik metafizikai következményei alapján érdemes megítélnünk. Szolgálja-e a hatalmon lévők tevékenysége a TÁRSadalmat alkotó egyének életét, értéket adnak-e ők hozzá a mindenkori világrend(etlenség?)hez vagy mások megvezetésével akarnak előrébb jutni, és leginkább rövid, közép és hosszú távon építik-e a gondolataik, érzéseik és tevékenységeik a jelent és ezzel a jövőt, vagy rombolják-e azt? A másik, hogy mindezt ÉN hogyan teszem? Jogosan kritizálom „őket” vagy sem? Ugye háttérhatalom hiába van(?), valójában nem létezik, mert az én és hozzám hasonlók energiája kell az elnyomás működtetéséhez.

Ha ebből a szempontból megvizsgáljuk a hatalmi piramis jelenleg látható hierarchikus rendszerét, akkor világossá válik, hogy az egy mesterséges és erőltetett, valójában természetellenes formációja a TÁRSas berendezkedésnek, a szolgálathoz és az igazságban történő építkezéshez ugyanis semmi köze nincsen. A társadalom szerves részét képező, annak EGÉSZségét tekintve egyenlő fontosságú szintjeinek ugyanis az alapján szükséges „függő viszonyban” lenniük egymással, hogy a saját maga szintjén ki mit tud hozzátenni önmaga és mások igaz létezéséhez. Igaz módon vagyok-e buszsofőr, utcaseprő vagy egyetemi tanár? Betölti-e az én tevékenységem annak metafizikai küldetését? Az említett példáknál maradva buszsofőrként az utasokra és azok testi épségére a legmagasabb szintű figyelemmel ügyelek-e, az utca tisztítását a rend iránti tiszteletem hatja-e át és az egyetemi óráimat az igazság szellemében tartom-e meg? A tevékenységének metafizikai következményeivel tisztában lévő buszsofőr ugyanis kvázi magasabb szinten áll, mint a hatalmi rendszer esetlegesen téves ideológiáit okító egyetemi tanár. A minőséget és ebből fakadóan a tényleges “hierarchiát” az igazsághoz kapcsolt hozzáállásom és a tevékenységeim szándéka határozza meg. (Amit persze – sajnos – befolyásol a pénz alapján történő megbecsülés is, de csak azoknál akik a maslowi szükségletpiramis alsó szintje alatt vannak. Egy pénzközpontú társadalomban az alacsonyan fizetett munka sok esetben „alja” munkának tekintett, pedig nem biztos, hogy ez így van…)

Mi a fenét jelent ez, amiről itt povedálsz, Józsi?

Ahhoz, hogy a világ igazságban és szeretetben haladjon előre a tudatosság és a békés, tiszteletteljes együttélés irányába, ahhoz az kell, hogy felismerjem a saját feladatomat a saját szintemen és mindent az igazság szellemében végezzem el. Ha dolgozó vagyok, igazságban éljem meg annak minden apró feladatát és ha más szinten (nem magasabb, hanem más!) szeretném megtapasztalni a valóságot – akár kereskedőként, harcosként vagy szellemi emberként -, akkor a megfelelő kérdések felvetése mentén(!) haladjak előre a saját tempómban. Egy alacsonyabbnak vélt szinten lehetséges magasabb szintű igazságban létezni, mint egy magasabbnak vélt szellemi szinten, ugyanis a nagyobb tudással nagyobb felelősség is jár. Egy igazságban létező TÁRSadalom minden egyes szintje mellérendeltségi viszonyban van, mert az EGÉSZség feltétele a különböző szinteken élők harmonikus együttműködéséből és kölcsönös tiszteletéből fakad.

Az elmondottak tükrében mi az, amit tapasztalunk?

Ha megnézitek a jelenlegi világ berendezkedését, a legmeghatározóbb (“legfelsőbb”) szinteken a vajsják, vagyis a kereskedők állnak, akik nem szellemi emberek. Az a „király”, aki jól bánik a pénzzel (ami voltaképpen csak egy eszköz), mindenki más szolgasorsra jut. A sudrák (dolgozók = kis ember) valódi értékteremtését nem becsüli senki, a ksatriják valójában a vajsják szolgái, a braminokat meg sokszor csak kinevetik, mert tevékenységük közgazdaságilag nem hasznos. A dolgozók értéktelennek érzik magukat (mert anyagilag nincsenek megbecsülve) és ezért tárgyak birtoklásán keresztül próbálják visszaigazolni létezésük értelmét, a harcosok nem a szellemi rendet védik, hanem a kereskedők vagyonát (mert abban több a pénz!), a valódi szellemi vezetők meg nem kerülnek olyan politikai(!) pozícióba, hogy hatásközpontok legyenek és nagyon sokan közülük a napi túlélésükért küzdenek.

Nézzétek csak meg a háborúkat, a gazdasági válságokat, vagy a nyomorúság forrását. Ezek mind-mind abból fakadnak, hogy az egyes szellemi szintek szerepe felborult és olyanok irányítanak, akik nem értenek a TÁRSadalom EGÉSZségéhez, vagy éppenséggel érthetnének hozzá (ha lenne erejük szembenézni a hazug létükkel), de az számukra nem kifizetődő. Hiányzik a megfelelő szintű önismeret a saját tevékenységeim igazságban történő elvégzéséhez, a mellérendeltségi – kvázi függő – viszony tisztelete eltűnt (pedig a pénz nem ehető és csak addig vehetsz rajta bármit, amíg az azon megvásárolható valódi értékeket valaki előállítja), a szellemi közösségeket meg nincsen, aki összefogja, mert az már nem képvisel igazi értéket. (Most őszintén: milyen emberek azok a – valójában szaúdi börtöntöltelék – „lázadók”, akik a Szíriában élő, még arámi nyelven beszélő keresztény közösségek gyermekeit és anyáit megerőszakolják vagy vegyi fegyverekkel ártatlanokat ölnek halomra? Ők lennének az igaz harcosok, akik a gonosz(?) Assad ellen vállalják a mártír sorsot…?)

Mi tehát a megoldás (ha van egyáltalán)?

Mivel a világot én teremtem (és ezt mindenki ugyanígy teszi egyéni szinten), ezért először erre a kérdésre válaszolj (önmagadnak): Az a HIVatásom, ami a KÜLDetésem?

Ha a maslow-i szükséglet-hierarchia piramisa alapján döntöm el, hogy mivel szeretnék foglalkozni, akkor éberség nélkül belefuthatok abba, hogy a mindenkori világrend értékrendje szerint választok magamnak HÍVatást (nem pedig az abszolút lét KÜLDetése szerint, amivel még boldog is lehetnék). Most gondoljatok csak bele: Mivel a világ értékrendje szerint „akinek pénze van, az a Jani”, ezért könnyen előfordulhat, hogy eltévelyedek az úton és nem a KÜLDetésem szerint élem le az életemet, aminek következtében csupa pótcselekvéssel fogom kitölteni az időmet, mert szükséges lesz visszaigazolni a létezésem értelmét. Ha nem a saját utamon járok, azt kapom cserébe, hogy folyamatos visszaigazolásokra lesz szükségem a létezésem kiérdemlését és bebiztosítását illetően. (Eckhart Tolle pl. az Új Föld című könyvében azt írja, hogy az ember „eredendő bűne” az eltévelyedés. Az eredendő bűn az, hogy nem a saját szellemi utamon járok.) Nézzük csak meg „Az ördög ügyvédje” c. film főhősét, aki fifikájával képes volt túljárni a „jogrendszer eszén” (miközben tudta!!!, hogy nem az igazság oldalán áll), vagy azokat az orvosokat, akik saját maguknak és szeretteiknek nem adnák be a kemóterápiás citosztatikumot, de az osztályukon fekvő betegekbe gondolkodás nélkül belenyomják. Ők bizonyára nem a küldetésük alapján választottak hivatást, mert a magas szintű tudásukat és OKosságukat (ok-okozati összefüggésekre reflektálni bíró elméjüket) nem az igazságban élésre használják, vagyis éberség helyett eltévelyedésben léteznek.

Igen, tudom, a kali-juga korában (=a vaskor) élünk és azt mondják a megvilágosodottak(?), hogy ez most pont jól van így, mert ha ez nem lenne, nem lennénk képesek felébredni a kábulatból, amelynek legfőbb jellemzője az, hogy egy nem uralt valóságot teremtettünk. A jó hírem azonban az, hogy az illúzióvalóság attól fog megváltozni, hogy azok, akik éberré válnak, a jövő generációinak vezetőivé válhatnak.

Ahogy a természetben is látjuk, a világ teremtésből, fenntartásból és pusztításból tevődik össze és a vaskor szellemi szempontból pont a pusztítást testesíti meg, MOST ennek kell megtörténnie. Azonban ahhoz, hogy ismét átlépjünk a teremtés korába, tisztában kell lennünk önmagunk feladataival és rá kell jönnünk, hogy mi az igazi KÜLDetésünk. Ennek hiányában esélyünk nincs HIVatást találni és olyan TÁRSadalmi REND-SZERT (az embertársakhoz való kapcsolódás szellemi rendjét) megteremteni, amelyben az igazság szeretete mindenek felettivé válik.

Ha nem kezdünk el ebben az irányban érezni és gondolkodni, akkor egyre inkább az válik valósággá – már ha eddig nem tette meg -, amit Gustave Le Bon: Tömegek lélektana c. könyvének mondanivalójára reflektálva Hamvas Béla írt A láthatatlan történet c. esszékötetében a Vízöntő koráról, melyben a tömegek tudattalan tevékenysége veszi át az irányítást:

„Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabál és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége -, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél. Éppen olyan démonikus, mint a gyökereivel fölfelé s ágaival lefelé fordított fa. Az igába fogott angyalnak sátánná kell változnia, ahogy az uralkodói székbe került ökörnek sárkánnyá.”

Amikor már felismertük, hogy a hasunk nem lehet a nyakunkon vagy az agyunk a gyomrunk alatt közvetlenül, nagyobb eséllyel vágunk neki a(z ön)tisztulásnak.

S ha valaki azt hinné, hogy ezek a gondolatok naivitás szüleményei, s a potenciális realitása a leírtaknak a zéró felé konvergál, annak bejegyzésem zárásaként nagy szeretettel ajánlom figyelmébe a brit humorista és színész, Russell Brand gondolatait, aki ugyan egy teljesen más nézőpontból közelít, az általa feszegetett megoldás gyökérzete mégis egymásba ágazó azzal, amikről írtam:

Ego sum via veritas et vita.

Azt hiszem erre iszom is egy pohárkával, a legfrissebb forrásvízből. Egészségetekre!

Nincs háttérhatalom

Nincs háttérhatalom

Szerző: | szept 17, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

Nincs háttérhatalom

Aki régebb óta követi az írásaimat (pl. olvasta ezt, vagy ezt), az valószínűleg meglepődik a bejegyzés címén. Annál is inkább, mert a szíriai helyzet kapcsán igencsak egyértelmű, hogy míg a fél világ a háború ellen van, addig Obama állítólagos bizonyítékokkal (amelyeket a széleskörű publikumnak még mindig elfelejtettek bemutatni, csak egy zárt szobában „kaphattak betekintést” az amerikai kongresszus képviselői a „titokba”) mégis azt szeretné elérni, ha eltakarítanák a térképről ezt a szuperterrorista, saját népét gyilkoló(?) Assad-ot, akiről meg egyre inkább az kezd kiderülni, hogy nem is véreskezű és az országának népe kb. 70%-ban mellette áll. Persze a tényleges igazságot nem tudom, hiszen a médiából és általam ellenőrizhetetlen internetes oldalakról tájékozódom én is, de az indíték mintha túlmutatna Obamán… Valakinek, aki az amerikai elnök mögött áll, érdekében állhat a háború. Ez lehet az izraeli lobby, de lehet, hogy csak a nagy olajcégek, akik szeretnének Irak után még jobb geopolitikai helyzetben lenni Iránnal szemben. Vagy az is lehet, hogy nem is geopolitikai céllal történik minden, hanem csak azért, hogy az emberiség bölcsőjének számító közel-keleti régió valódi őstörténetét kiradírozzák. A végén még kiderülne, hogy Szíriának köze van a Szíriuszhoz. 🙂 Nem tudjuk pontosan. Bevallom én nagyon hajlok arra a meggyőződésre, hogy nem Assad személye és elnyomó kormánya az indíték.

Tehát akkor mégis van háttérhatalom, aki a pénz, az olaj, a fegyverkezés és a gyógyszeripar kézben tartásával és profitcélú működtetésével az emberi életre való tekintet nélkül építgeti az ún. Új Világrendet?

Igen is, meg nem is. Elmondom, hogy a képlet szerintem miért árnyaltabb, mint ahogyan azt sokan hiszik.

Képzeld el, hogy Te hogyan éled az életedet. Felkelsz reggel, felkapcsolod a villanyt (világít!), megmosod az arcod a fürdőszobában (jön víz a csapból!), és kakilsz egy jót (le lehet húzni a vécét!). Ezek után megiszol egy fél liter vizet, elkészíted a boltban vásárolt finom déligyümölcsből (az is van!) készült reggelidet a délelőtti méregtelenítés végett (vagy letolsz egy fain kis kávét – lehet kapni, pedig Magyarországon nem is termesztenek kávét – és benyomsz egy jó kis cukros kakaóscsigát…) és azon gondolkozol, hogy hogyan kéne a világodat olyan irányba fordítani, hogy neked jobb legyen. Lehetőleg úgy, hogy másoknak ne árts azzal, hogy neked jobb lesz. Ugye? Elmész tehát dolgozni a világjobbító(?) munkahelyedre (a benzinnel hajtott autóddal vagy busszal!), hogy pénzt keress a túléléshez, aztán ha ügyesedsz és létrán magasabbra jutva vastagszik a boríték, akkor még házad is lehet egy nap és autód is, a nyaralásokról nem is beszélve, meg az összes kis elektronikus kütyüről, aminek az a célja, hogy az életünket kényelmesebbé és mókásabbá tegye. (S annak ellenére van neked, hogy egyiket sem Magyarországon gyártották!) Aztán egy idő után azon gondolkozol, hogy jó lenne sokáig egészségben élni, így ha korábban széthajtottad magad a pénzért (ez a jellemző), akkor a megtakarításaid egy részéből próbálod az életedet meghosszabbítani és jó esetben megtanulsz meditálni, a spiritualitás és metafizika felé fordulva felfedezed karmikus sorsodat, „rosszabb esetben” kizárólag a világ túloldalán felfedezett és gyártott gyógyszerek és vitaminok hatásának tulajdonítod a hosszabb élet esélyét és szedni kezdesz valamit.

Az általánosítást elkerülendő teljesen világos, hogy nagyon sokféle életpálya és karrier létezik, amely más ívű pályán mozog mint az említett példa, s melyek jelentős része tényleg világjobbító szándékú (pl. a pedagógus pálya, génbiológia, űrkutatás, stb.), de sajnos minden terület górcső alá vételének esetében felmerül a kérdés, hogy a birtokolt és felhasznált tudás mekkora igazságot és személyes felelősséget takar, vagy csak a rendszer elvárásainak és érdekeinek megfelelően kerül továbbörökítésre a tevékenységért cserébe kapott fizetés végett. (pl. történelmi hazugságok tanítása tényként, vagy pl. magas szintű kriptográfiai ismeretek felhasználása az emberek magáncélú üzeneteinek feltörése céljából, lásd Edward Snowden meseszép történetét.) Ne felejtsük el azonban, hogy a „személytelen” rendszer célja a saját hatalmának megtartása és a mindenkori világrend fenntartása és erősítése, mint ahogyan az én célom is az, hogy „bebetonozzam a pozíciómat a munkahelyemen” a saját jövőm biztosítása végett! (És itt van az a pont, ahol az igazság kérdésén átlépnek a legtöbben és feláldozzák azt a kényelem oltárán bizonyítva ezzel, hogy „ők maguk a háttérhatalom”.)

De térjünk vissza a hétköznapokba egy picit még. Amennyiben városi ember vagyok, akkor a legjobb esetben is piacon vásárolok élelmiszert (de nagyobb az esélye, hogy egy csilli-villi szupermarketben, ahol WC papír is kapható és tartós elem), az olvasáson és sportoláson túli szórakozási lehetőségeimet többnyire városi sétákban, éttermi vacsorákban, mozizásban, esti kocsmázásban, baráti összejövetelek által, ‘ne adj Isten’ plázázásban élem ki. Ilyen a városi élet, „jó lenne helyi termelőktől vásárolni a sarki kisboltban, de ott nincs olyan választék és a multi különben is olcsóbb.” A kör így elkezd bezárulni.

Vagy:
Tudatos polgárként elvárom a választott önkormányzati és parlamenti képviselőktől (akiket nem azért választottam, mert személyesen ismerem őket és TUDOM, hogy alkalmasak a feladatra, hanem mert csak abból lehet főzni, amink van és ha nem szavazok, akkor mi lesz a demokráciával), hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek az Én közvetlen környezetemet széppé és biztonságossá teszik. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy egészen pontosan hogyan történnek a fejlesztések akár EU pénzből, akár önkormányzati forrásokból, hogy miért ez vagy az a kivitelező cég kap meg egy munkát, de ha a változás pozitívan érint, nem mérgelődöm, hanem örülök annak, hogy van bicikliút, szép a játszótér a parkban és új, légkondis busz jön. Pedig lehet, hogy a lobbizásnak eredményeként egy csomó család tönkrement, mert a cégük képtelen volt tartani a versenyt (vagy a vezetők nem akartak olyan vastag borítékot adni a pozícióban lévő döntéshozóknak), s így életük romba dőlt. Nem tudom, de – ha igazán őszintén(!) mélyre tekintek – nem is érdekel. Ha így is történt, megdöbbenek 3 percre, önmagamat büntetve(!) mérgelődésbe kezdek egy pöttyet, aztán kanalazom tovább a levest és örülök az új útnak. Elég nekem a magam baja és különben is b@ssza meg a kormány, meg a korábbi is. (Vagy éppen tegye az ellenkezőjét.) Ki más is lehetne a hibás, mint valaki más? 🙂

Lehetne még folytatni a sort mindenféle példákkal, de ami a lényeg, hogy jól és kényelemben akarok élni. ÉN! Ez a legfontosabb a számomra (és itt történik meg a „kisiklás” egyébként, ha ezt nem éberségben tesszük). Ez nem országfüggő, hanem emberfüggő dolog. A szegény országok normális életszínvonalra vágynak, a jómódú országok pedig még több luxusra, kényelmi szolgáltatásra. Az embert az hajtja előre, hogy mindig többet akar. Ha nem anyagilag, akkor szellemileg. A növekedés igénye ugyanis belénk kódolt szükséglet. A boldogság ezért is maga az út, a fejlődés, növekedés útja. (A jó kérdés pedig az, hogy melyik „típusú” növekedés helyes metafizikai szempontból = minden, amit érzek, gondolok és teszek, hatással van az egészre, ezért el kell döntenem, hogy támogatok-e egy hamis eszmét, vagy sem…)

És itt kanyarodnék vissza a bejegyzés témájához is.

Az, hogy mi úgy élünk, ahogy élünk, egy következmény. Az, hogy van villany, folyik a víz a csapból, le lehet húzni a klotyót, van déligyümölcs és iPhone Magyarországon is, mind mind következmény. Vannak, akiknek érdekében áll, hogy ezek legyenek és nem csak az általuk nyújtott kényelmi szempontok miatt, hanem azért, mert ez mind mind üzlet. A világ egy üzleti vállalkozás, a növekedés metafizikai természete (=igazságból vagy hamisságból fakad) a döntéshozó emberektől, akik a „következmény kialakítói”, valamint az őket megválasztó (hiszékeny, irracionális érzelmektől fűtött) tömegektől függ. Van víz, villany, gáz az otthonomban és ez tök jó, de ezért valakinek (akit nem ismerek személyesen) „le kellett igázni” egy országot (benne a lakókkal, akiket ugyancsak nem ismerek), ahol van sok olaj, víz, gáz, stb. és az ott élőknek el kell viselni ennek következményeit (pl. nem élhetnek szabadon, mert a földjük energiaforrásait privatizációban lenyúlták). Van választék az általam kedvelt üzletekben (és legyen is, mert elvárom!), s ennek következményeként sok-sok kisvállakozót tőkeerős multi cégek szorítottak ki a piacról, de ha a multi is megadja, amit akarok, akkor „leszarom a kisvállalkozót” (kivéve, ha én vagyok az a kisvállalkozó, akit kiszorítottak). A lényeg az én kényelmem, melyben minőséget olcsón kapok. És ezt a pozíciómat is meg akarom tartani, csakúgy mint a munkámat (függetlenül attól, hogy igazságból vagy hazugságból van). Ha a világ érezteti velem, hogy „fontos vagyok”, hajlandó vagyok lemondani az igazságról.

Fájdalmas kijelenteni ezt, de valójában erről van szó. Még akkor is megteszem, hogy a multit támogatom így vagy úgy, amikor a szívemben megjelenik az, hogy ez nem a legjobb út. De olyan kényelmes…

A világot irányító érdekek ugyanígy működnek, csak óriás méretekben. Az energiahordozók, a fegyverkezés és a víz fölötti hatalom ugyanúgy a mámorító, „bebetonozott” kényelemzóna része, mint a saját kis „szaros” életem kényelmi szolgáltatásaihoz fűződő ragaszkodásom. Az egyetlen különbség abban van, hogy a saját kényelmemhez való ragaszkodás látszólag kevesebb ember életét teszi tönkre és nincsen benne olyan nyílt háborúskodás, mint amilyen pl. az Arab Tavasz nevezetű hatalmi átrendeződés alkalmával tapasztalható. De a kényelemhez való ragaszkodás a félelmeimmel (és a saját karmikus utammal) való szembenézés helyett nem az igazság irányába visz. Attól, hogy valamiről nem beszélünk, attól az még VAN. Radikális „kivonulás” és aszkézis nélkül a mai modern ember szinte minden tevékenysége azt a világrendet segít fenntartani és erősíteni, amelynek igazságtalanságai miatt rengetegen lázadoznak. A modern világ attól lett ilyen gyorsan modern, hogy a kőolajból kinyert többlet energia által és hitelpénzből könnyű fejleszteni. Magyarországon is pl. ennek köszönhető az (ma már), hogy az emberek 70-80%-a saját néven – ám a bankok tulajdonában álló – ingatlanban él. (Kivéve, ha örökölte.) Az jóllehet megvizsgálandó kérdés, hogy ha a hitelpénzrendszer állami szinten működtetve a köznépet gyarapítaná és nem a magánkézben lévő pénzügyi intézmények vezetőit gazdagítaná a kamatok által, akkor ezek a befolyó kamatjövedelnek jelentősen csökkenhetnék-e az adószedés mértékét. Szerintem igen, csak itt meg az kérdés merül fel, hogy egy tudatosság és éberség nélküli állami vezetés kezében lévő bankrendszer valóban a nép érdekeit figyelembe véve működne-e erre pedig a „valószínűleg nem” a válasz. Pontosan ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy állami vagy privát-e egy cég, hanem az, hogy felelősséget érez-e a vállalat vezetése a társadalom iránt vagy sem, és metafizikailag éber állapotban vannak-e, amikor döntést hoznak. (Jóllehet a kereskedelmet lehetővé tévő VÉR – i.e. A pénz – kibocsájtásának magántulajdonlása akkor is sántít. Ha minden más privát is, a pénzkibocsájtás nyereségének a népnél kéne lecsapódnia.)

Mivel az emberi gyengeség és az éberség, a metafizikai ismeretek hiánya évszázadok óta építi le az emberi jellemet és a társadalmak tudatossági szintjét, ezért ha nem a Rothschildok, meg a Rockefellerek és a Warburgok (vagy az ő érdekeltségi körükbe tartozók) irányítanák a pénzvilágot, akkor nagy valószínűséggel lenne helyettük más. Az emberi természet olyan, hogy egyszerűen jól eső dolog másokat irányítani, és az is jól esik ha egy erős kezű vezető szárnyai alatt „védelemben” vagyunk. Az állatvilágban is megvannak a falkavezérek, akiknek célja az, hogy a kivívott hatalmat megtartsák, ez miért lenne az emberek esetében más? (A falkához tartozókat ráadásul biztonsággal tölti el az erős kezű vezér.) Ha egy pillanatra megállunk és belegondolunk a jelenlegi világrendbe, egy nagyon hosszú, tudatos tervezés és cselekvés eredményét látjuk. Miközben mi a legtöbben jól akarjuk magunkat érezni és szórakozni akarunk (=szétszórni a fókuszunkat), vannak olyanok, akik folyamatosan fókuszáltan lobbiznak, manipulálnak és A,B,C,D….Z terveket állítanak fel arra vonatkozólag, hogy a céljaikat elérjék. (Remek példa erre az Európai Alkotmány, amit először leszavaztak az EU államok, majd „újracsomagolva” Lisszaboni Szerződésként mégiscsak lenyomták a tagállamok torkán.)

Mégegyszer elmondom, mert ez fontos: Amíg én jól akarom érezni magam és hedonistán élvezni szeretném az életet, addig valakik keményen dolgoznak a saját (és közvetlen érdekkörükbe tartozó holdudvaruk) hosszú távú céljai(k)ért. Ráadásul észrevettem, hogy a sokat (és sok esetben joggal) szidott személytelen(!) nagyvállalatok a fennmaradásuk és profitéhségük kielégítésére olyan fejlesztéseket, újdonságokat is bevezetnek, amelyeknek a gyümölcsét örömmel üdvözlöm és élvezem. Szidom őket, hogy „szemét manipulátorok, megveszik a politikát”, de közben veszem a terméküket, mert azáltal könnyebb(nek tűnő) lesz az életem. Ezért lehet bizonyossággal kijelenteni, hogy annak az esélye, hogy anélkül létezzem, hogy én magam ne legyek a „háttérhatalom” része, teljességgel lehetetlen és a jelenlegi világrendben értelmetlen óhaj.

A „háttérhatalom” részének lenni tulajdonképpen annyit jelent, hogy érzelmeimet, cselekedeteimet, gondolataimat és tetteimet nem hatja át az éberség, magyarul nem gondolok/érzek bele abba, hogy az általam kibocsájtott energiacsomag többletet okoz-e hosszú távon az életben, vagy hiányt. (Ha olyan szolgáltatást használok / terméket vásárolok, ami ennek a rendszernek a teremtménye, akkor én a rendszert támogatom. Pont.) Más analógiát használva az élet idejébe pakolt energiámnak (chronos) megvizsgálom-e a lét idejére (kairosz) tett hatását. (A hitelfelvétel pl. növeli az adósságot, ami hiányállapotot teremt, az autónkba való tankolás pedig erősíti az olajlobbi tevékenységeinek létjogosultságát. Vagy pl. ha azáltal „támogatom a békét”, hogy hiszek a háborúskodásban, akkor az egészet megette a fene…) Érdekes dolog megfigyelni egy-egy választott életpálya metafizikai természetét, nagyon sokat tanulhatunk belőle az önhazugságainkról…

(Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezeket a magasztosnak hangzó gondolatokat egy bölcs bagoly írja, sajnos nem így van. Csak egy önmagát és saját gondolatait kritikusan szemlélő gyarló „Józsi bácsi” vagyok, aki tudja, hogy mit kéne tenni és folyamatosan önmagával küzd azért, hogy előrébb lépjen az éberség útján.)

Mit tehetek, hogy ne legyek a „háttérhatalom” része?

Mint már fentebb említettem: ha a modernnek nevezett világ részeként akarom kényelemben élni az életemet, akkor ennek a kérdésnek egyszerűen nincs értelme. Az általam (is) vágyott életszínvonal elérése többnyire a rendszer sajátosságaiból fakad, ha nem lennének hataloméhes „szemét zsarnokok”, akkor kismillió dolog hiányozna az én életemből is. Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, de még a legnagyobb „szabadságharcosok” is saját autóval járnak általában és örömmel szállnak fel a biztonságos repülőgépekre nyaralás vagy akár munka céljából, amelynek biztonságához hozzájárul azt is, hogy a mérnöki precizitást a jelenlegi világrend hitelpénzrendszerének köszönhetően tudták ilyen mértékben finanszírozni. A „háttérhatalom” ellen küzdeni tehát értelmetlen, mert az érdekláncolat része vagyok én magam is, és ha „ők” buknak, a kényelmemnek lőttek, azaz én is megtapasztalom a bukovárét. Tehát NEM EZ a megoldás, hanem az, hogy személyesen változtatunk az eszközök hasznátának minőségén és célján. Arról nem is beszélve, hogy a „valami ellen” való küzdelem egy folyamatos stressz érzéssel jár, aminek egyenes következménye egy minden szinten beteg társadalom.

Az egyetlen és tényleg(!) az egyetlen út a változáshoz, a békésebb és teljesebbnek megélt élethez az, ha éberré válunk és felelősséget vállalunk az érzelmeinkért, abból fakadó gondolatainkért (és fordítva), valamint az összes aprócska cselekedetünkért, mely egy energiahullámot elindítva belepiszkál az örökös változás folyamatába. Ha a személyes felelősségvállalás csodáját felismerjük és elkezdjük a következő generációnak is tanítani ezt a tutit 🙂 (mert ez tényleg az!) örömmel üdvözölve azt a tényt, hogy a radikális változásokhoz több idő kell, mint a mi életünk ideje, akkor egy napon valóban létrejöhet valami más minőség, mint amit eddig tapasztaltunk, mert ekkor olyanok kerülhetnek vezető pozícióba, akik ezt az összefüggést már érzik és értik. A legőszintébb önvizsgálat esetében fel kell tenni a kérdést, hogy a következő generációért is hajlandó vagyok-e áldozatot hozni? Ez nagyon lényeges pont, ha igazságosabb világot szeretnénk.

A személyes (és talán sokak számára lesújtó) véleményem az egyébként, hogy ez az elkényelmesedett, tudatosan elbutított társadalom nem fog tudni megváltozni csak akkor, ha valami személyes katasztrófa megtapasztalása által elkezdünk tömegesen kérdéseket feltenni. De nem szabad, hogy ez elkedvetlenítsen bárkit, aki változásra vágyakozik, mert az út a lényeg. Ha tudatos vagyok és tényleg egyre inkább éber állapotba kerülök, abban az esetben úgyis be van kötve a „biztonsági övem”, vagyis a személyes felelősség felvállalásával nem érhet túl nagy baj.

Végezetül ne felejtsük el azt sem, hogy az Isten olyan okosan „találta ki” az emberi lényt, hogy a teremtő képesség nekünk ajándékozásával „belénk építette” az útjelző táblákat az igazság felé: Mindig és mindenkor azt tapasztalom, amiben a bizonyosságom gyökerezik. Vagyis: Minél többen tudjuk azt, hogy önmagunk igazzá tételével a világ is igazzá lesz – még akkor is, ha ebben a folyamatban sajnos sokak, akik elutasítják az éberséget „el fognak veszni” -, annál inkább ezt a tapasztalatot fogja visszaigazolni a külvilág, a természet valósága. Ha rámosolygok a világra, a világ visszamosolyog rám.

…mert mindig azt kapom vissza, amit a tudatos – vagy tudattalan – felelősségem felvállalásával adok. Ez a törvény.

A hazugság faktor

A hazugság faktor

Szerző: | júl 31, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

A hazugság faktor

Néhány hónappal ezelőtt láttam egy filmet “The Invention of Lying” (szó szerint “A hazugság feltalálása” magyar címe: Hódító lódító) címmel. Egy hollywood-i alkotás neves színészekkel, ennek ellenére művészileg – enyhén szólva – nem egy nagy eresztés, mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen is lenne egy olyan világ, amelyben mindenki az igazat mondja. Ami a szívemen a számon. Nincs megalkuvás, hiszen az nem lenne igaz. Ennek köszönhetően az emberek szemrebbenés nélkül beolvasnak a másiknak, hogy kövérek vagy csúnyák, vagy beszámolnak olyan eseményről, amely a normálisnak nevezett társadalmakban diszkréció tárgyát képezi. Pl. Ne haragudj, de azért késtem, mert maszturbáltam egyet. (Ez tényleg benne van.) Míg egy nap az egyik szereplő felfedezi, hogy a hazugság kifizetődő… Nem akarom lelőni a poént, akit érdekel a film, itt megnézheti az előzetesét angolul (magyar előzetest nem találtam).

A film kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy a színtiszta igazsággal és csakis az igazsággal átszőtt világ nagyon furcsa lenne, vagy legalábbis igen magas tudatossági szint kellene hozzá. Mindig, mindenkinek megmondani azt, amit gondolok és érzek, kendőzetlenül, rossz érzés nélkül, az nem kispálya. És mindezt elfogadni másoktól, rólam, az sem. Az egó valószínűleg kikészülne egy idő után(!), minél többször közölnék velem, hogy jaj de gáz ahogy megkopaszodtam, hogy ferde az orrom, hogy nagyon vicces az, hogy a jobb szemem kisebb, mint a bal vagy az, hogy kicsit O-lábú vagyok. Pedig ezekben van objektív megfigyelés. Mert tényleg kopasz vagyok, ferde az orrom, stb. stb. Tudatosság és vanság ide vagy oda, egy idő után – újra és újra visszahallani a kellemetlen igazságot – fájdalmas lenne folyamatosan azt hazudni magamnak, hogy tökéletlenségeim is a tökéletes vanság részei. Szükségem van tehát arra – legalábbis egy bizonyos szintig -, hogy hazudjak önmagamnak. Kopasz vagyok ugyan, DE… Olyan az orrom, mint akit orrbanyomtak, DE… 🙂 Elfogadom persze, hogy az van, ami van és most ez a valóság, de a jóérzés végett igyekszem nem emlékeztetni magam arra, ami nem “tökéletes”, vagy jobbára az egó próbálja meg ellensúlyozni ezt azzal, ami meg tényleg VAN. Oké, hogy ferde az orrom, de legalább 2 méter magas vagyok. Pölö. 🙂 Ha pedig mindezekre a folyamatokra kívülről ránézek, meg kell állapítanom, hogy furcsa szerzet vagyok. SZER-ZET. Egyezkedek önmagammal. És lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül…

Ez a megfigyelés volt a kiindulópontja egy sor olyan eszmefuttatásnak, amelynek kapcsán azt bátorkodtam észrevenni, hogy a XXI. század kezdetére az emberiség egy olyan szellemi, lelki és elmeállapotba került, melyben a hazugság már a lételemünkké vált. Ha mindenről tudnám az igazságot és folyamatosan emlékeztetve lennék rá, az nagyon fájna. Persze az is lehet, hogy végre felébrednék és teremtő állapotba kerülnék, de fujj, nem kell a fájdalom. Biztos, hogy olyan rossz az? 🙂

A vizsgálódásaim eredményeként eljutottam arra a pontra, ahol képes voltam nevén nevezni a mindenben meglévő torzszülött “gyermeket”, amit egyszerűen csak hazugság faktornak hívok. Találkozom egy emberrel, egy szituációval, egy hírrel és egyből az ugrik be, hogy ebben vajon van-e hazugság faktor? Melyik az a pontja a történetnek – ha van ilyen -, amely nem pontosan úgy történt, ahogyan az hozzám kerül, amelyhez hozzátettek akárcsak egy nem jogos hangfestő kifejezést, hangulatkeltő képet mindössze azért, hogy a történet ”eladása” céljából könnyebben lehessen a hallgatót – azaz engem – reakcióra bírni. S nem csak, hogy egyszerűen reakcióra, hanem arra a reakcióra, amit ÉN (vagyis a közlő) szeretnék. Hiszen az egónak az kell, hogy visszaigazolást kapjon az ő jogos vanságáról, létezésének értelméről. Az autópilótán működő (azaz a személyiségünkben meglévő “a megfigyelő egyben a megfigyelt” kettősségét – amely maga az éberség! – figyelmen kívül hagyó) egó legfőbb célja mindig az, hogy hatással legyen a világra, legyen az bármilyen hatás. S ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a valódi diktátorok személyiségét, talán érthetővé válik a beteges viselkedésük is. Ha már önmagára nem tud hatással lenni (hiszen folyamatos kisebbségi érzés gyötri = arra fókuszál, ami nincs, vagyis hiányállapotban vekeng), akkor legalább a fény birodalmának (=világ) egyéb lakóit érintse meg a létezése. Ha ez nincs, akkor a léttel való kapcsolódás veszik el, és nem etet a szer. (=hiányzik a szer-etet).

Bevallom nektek, bár a diktátor állapottól messze vagyok, magamon is észrevettem korábban, hogy egy-egy történethez néha hozzákerültek – „odacsapódtak valahogy” 🙂 – olyan hangulati elemek, amelyek egész egyszerűen nem voltak igazak. Apró hazugságok ezek, de annál nyilvánvalóbbak. S mindez olyan természetességgel és automatizmussal történt, hogy az már-már ijesztő. B@zdmeg Józsi, már megint hazudtál! – csaptam oda keményen. Aztán jött az elfogadása annak odabent, hogy én tulajdonképpen hazug ember vagyok, vagyis ez is bennem van és ez rendben van. Aztán jött egy asztrológiai képlet, amely bizony nem hazudik, az ún. árnyék-énemhez kapcsolódó negatív energiák valóban ezerrel dolgoznak “ellenem”. Állatira figyelnem kell tehát arra (=meg kell haladnom ezt a sors karmát), hogy a legjobb szándéknak nevezett törekvéssel olyan szavak ne hagyják el a számat, amelyek nem igazak. Botrány ez az érzés, amikor egyébként tiszta szívből a tudatos létre törekszem. Mintha lenne odabent egy kisördög, aki ellenem él. És közben meg tényleg van. Csináltassatok egy elemzést, megéri tükörbe nézni. A Szaturnusz “hiánya” gyilkol. 🙂

A szembesülés és az ebből fakadó folyamatos ön-munka olyan megfigyelésekre vitt rá ezek után, hogy kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Vizsgálódom, szemlélődöm, elemzem a környezetem történéseit és folyamatosan szomorkodom a végtelen mennyiségű befelé és kifelé irányuló hazugságáradaton, majd rájövök, hogy az emberiség tulajdonképpen a pusztulás felé tart, vagy pozitívan fogalmazva a pusztuláson keresztül választja az újjászületést, hiszen a természet is így működik. A hazugság faktor szinte mindenben jelen lévő, s én úgy látom, hogy ennek melegágya a gazdaságot működtető eladás szükségessége. Muszáj eladni, bármi áron, különben megáll a gazdaság és bizonytalan lesz a jövő. És ebben van is igazság, főleg ha azt figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés inflációra épül, ami a pénz folyamatos elértéktelenedésével a vásárlóértéket csökkenti, s így folyamatosan pörgetni kell a termékek és szolgáltatások cseréjét, hogy a növekedéssel az infláció negatív hatását ellensúlyozni lehessen.

Hol van itt az ellentmondás, amelyet tudat alatt mindannyian érzünk, valójában még sem akarunk semmit tenni ellene?

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, szeretjük a kényelmet. Jó dolog az autó, a banán és a narancs a szupermarketben, okostelefonon fészbukozni a parkban, a legújabb kütyü a lakásban, na és persze a balatoni vagy tengerparti nyaralás se kutyus. Ezek megszerzéséhez a jelenlegi, infláció alapú pénzrendszer keretein belül kell mozgolódni, mert a közösségi pénzek által mindezek a kényelmi szolgáltatások nem elérhetők. Hiába van pl. “Józsi pénzem” egy szűk közösségen belül, a balatoni kukoricás és lángosos azt lesz@rja. (Persze azért teszi, mert fogalma sincs a működéséről és hozzá hasonlóan sajnos sokan nem is akarják megérteni. Még a gazdasági miniszterek sem! Akkor meg mit várhatunk a lángosostól…) Ha kényelmet és kiszámíthatóságot szeretnénk minden szempontból, akkor ahhoz valószínűleg forint kell, vagy euró, dollár, jen, frank. Ezek a devizák azonban csak akkor képesek működtetni a kényelmet (potenciálisan) eredményező gazdaságot, ha VAN növekedés. Ha nincs ugyanis folyamatos növekedés (és ezáltal nagyobb mennyiségű pénz a rendszerben, amit el lehet költeni), akkor a gazdasági szereplők pénzhiánnyal küzdenek és nincs fogyasztás. A fogyasztói társadalom megléte a „szabadság” ára. (Az adósságtörlesztésről nem is beszélve, amely a hitelpénzre alapuló gazdasági rendszer “mozgatórugója”.) Ha nincs fogyasztás – és nincs széleskörű használatban helyi / közösségi pénz! -, akkor egyéni szinten is rosszabb lesz, a cégek leépítenek és kirugdossák az embereket, a vállalkozások pedig vergődnek, mert nincs kereslet az ő kínálatuk iránt. Fogyasztást kell tehát valahogy csinálni, mert annak következtében élhetünk kényelmese(bbe)n. Ez tehát az alapállás.

Na de hogyan csinálunk fogyasztást, ha az emberek vásárlási “kedve” kényszerűségből csökken?

Beszéltünk már róla korábban is, hogy a cselekvésre híváshoz érzelmekkel töltött üzenetek, vagyis megfelelő színezetű motivációs elemek szükségesek, hogy akár barátot, akár egy idegent rávegyek arra, hogy megtegyen valamit, amit egyedül nem jutna eszébe megtenni. Bár szeretnénk az ellenkezőjét hinni, valójában mindig az érzelmeink hatására döntünk, majd a logikát hívjuk segítségül, hogy megmagyázzuk az érzelmi döntést. 🙂 Megfelelő éberség nélkül(!) így működik az ember (“autopilótán”), mert a belénk kódolt emberi szükségleteink ezt “hajtják ki” belőlünk. Készen állunk bármilyen cselekvésre, amely ezen szükségletek kielégítését lehetővé teszi. Bizonyosságot akarunk, változatosságot, megbecsülést, szeretetet, növekedést és jó esetben szeretnénk hozzá tenni valamit ehhez a világhoz. Ehhez pedig azt kell éreznünk, hogy a külvilág érzelmi befolyásolása által az egyre modernebbé és ezáltal jobbá(?) váló világban a kényelmi szolgáltatások köre (=amelyek az ÉN szükségleteimet elégítik ki) növekszik. Persze az is lehet, hogy csak szeretnénk kikerülni abból a félelem zónából, amelyben a vágyott kényelem víziója egyre távolabb kerül. Alapvetően az éberségen kívül élő ember számára kettős irányú a döntési mechanizmus: vagy az öröm elnyerése a cél, vagy a fájdalom elkerülésére hajtunk. Vagy ez, vagy az.

Mi teszi lehetővé azt, hogy az élet kényelmesebbé, biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá váljon, melyben elkerülhetjük a fájdalmat és elérhetjük az örömet?

Na itt van az a pont, ahol könnyű letérni az igazság vágányáról. A társadalmi normák “kialakítói” ugyanis azt sugallják, hogy bátran „helyezzük ki a felelősséget” és kérjünk segítséget mindenkitől – vagy legalábbis álljunk készen a segítség elfogadására -, aki olyan terméket, szolgáltatást, vagy csak eszmét árul, amely megoldást kínál a vélt vagy valós problémáinkra. Legyen az egy autókereskedő, egy szabó vagy egy körzeti orvos. Mivel a bennünk lévő jól akarom érezni magam program bivalyerős, ezért ez az alapállás egyébként is megvan. Azt, hogy az életben igazán mit szeretnénk egyéni szinten elérni, nagyon kevesen tudjuk, azt viszont mindenki érzi, hogy mi az, amit nem akar. Nem tudom mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem akarok. A tudat alattink pedig ordít a világba: “Kérlek segíts nekem megtalálni, hogy mit akarok!”

Amennyiben nincsen éberség, ezen a ponton lép be a különböző hazugságok elfogadása az életünkbe. Kezdve azzal, hogy elmegyünk-e szavazni egy-egy pártra, akinek a vezetői és programja számunkra szimpatikus, mert szeretnénk hinni, hogy amiket mondanak, az úgy lesz. De ahogy az “eladás” művészete és az “eladás” hazugsága c. írásban ezt már kifejtettem, a kialakult helyzetet mindig lehet valahogy úgy kommunikálni, hogy az valósnak és igaznak tűnjön, mert a lényeg a tálalás (arról meg, hogy a háttérben kik a valódi döntéshozók, úgysem fog a híradó beszámolni). Mondom ezt úgy, hogy nem szeretnék azzal az általánosítással élni, hogy “tökmindegy ki van hatalmon”. Szerintem nem mindegy. Mindazonáltal a politika a lehetőségek kvázi művészete, ezért a hazugság faktor nagyon meghatározó tényező ezen a pályán, aki nem képes póker arccal hazudni és a tömegeket manipulálni, az nem lesz politikus. (Olvassátok el Gustave Le Bon: A tömegek lélektana című fantasztikus könyvét.) Mivel azonban a politikus is ember, aki ugye szeretne megélni, ezért elfogadjuk (már aki), hogy úgyis “mindenki” hazudik, aki politikus. (A parlamentáris tragikomédia c. írásomban erről is beszéltem már 1,5 évvel ezelőtt.)

A politikai vezetés példája azért fontos a sor elején, mert mindig a fejétől bűzlik a hal. Ha már állam “bácsinak” is hazugságban kell fürdenie a hatalmi pozíció elnyeréséhez (és megtartásához), akkor az adófizető vállalkozások sem fognak arra törekedni – és miért is tennék? -, hogy őszintén, igazságból és tisztességgel működjenek. A fogyasztást ösztönző programokban sokszor ugyancsak benne van az “elengedhetetlen” hazugság faktor, mert az a kérdés nagyon ritkán kerül elő – ha egyáltalán -, hogy egy bereklámozott szolgáltatásra vagy termékre valóban van-e szüksége az emberiségnek vagy csak a gazdaság élénkítése a cél. Sajnos a szolgáltatások és termékek létjogosultságát kizárólag azzal a módszerrel határozzák meg a mai “fejlett” világban, hogy ha valamiből sokat el lehet adni, akkor biztosan van rá szükség és a fogyasztás élénkíti a gazdaságot, ami pedig jó. Pl. rengeteg elterjedt nyugati gyógymód azért nem válik idejétmúlttá, mert a létjogosultságukat meghatározó hatalmi struktúra kommunikációja hazugságra épül és a termékek profitérdekeltségei miatt azt kommunikálják, hogy bennük van a megoldás. Ez az egész pedig egy domino effektust kreál.

Mivel mindenki meg szeretne élni, ezért a domino effektus hatására szaporodik az eladás kényszeréből fakadó hazugságoknak a száma is. A legtöbb bank (alkalmazottai) nem közli(k) a hitelfelvevővel a kockázatot, csak az apróbetűre mutogat(nak) felelősségkihelyezés gyanánt; a legtöbb orvos a klinikailag ugyan tesztelt, orvosi szaklapokban megjelenő új, széles spektrumú gyógyszereket reklámozza, de sajnos a mellékhatások nélküli természetes gyógymódokból még csak nem is képzik magukat tovább; a vitaminos cégek pedig a gonosz gyógyszeriparral szembehelyezkedve a saját termékeik hatékonyságáról zengenek ódákat, s az “emberiség megmentése” és az “örök fiatalság” jeligével adják el a portékáikat, s bár én is a vitaminokban hiszek inkább, ezeket ugyancsak 2500x-os haszonkulccsal értékesítik, mint a gyógyszereket. Vagyis nem az emberiség, hanem csak a fizetőképes emberiség megmentése a cél… A biztosító cégekről pedig ne is beszéljünk, akiknek a (jól) megélni kívánó ügynökeik elfelejtik közölni az ügyféllel, hogy a befektetésnek álcázott pl. abszolút hozamú biztosításuk költségei – az ő jutalékuk miatt – nagy valószínűséggel el fogják vinni az ügyfél profitját. A közös nevező mindegyik megközelítésben az, hogy bennük van valamennyi hazugság faktor és az is, hogy nagyon sok esetben az emberek félelmére építenek. Hogy pontosan mennyi a hazugság, az elsősorban a vezetőktől függ, mert a teljes eladási koncepciót ők találják ki és adják el a hiearchia alsóbb szintjeinek, de az én meglátásom az, hogy minden félelemre építő propaganda bűzlik. És tévedés ne essék, ebbe azok az emberiség fölött álló világösszesküvés-elméletek is beletartoznak – még akkor is, ha van bennük sok igazságelem is -, amelyek a személyes felelősséget nélkülözik a képletből!

A sztori mindig onnan indul, hogy vagy problématudatot kell létrehozni vagy olyan életkörülményeket kell kreálni, amelyre megoldás szükségeltetik, Pl. biológiai fegyverekre kötelező védőoltással reagálni. Ha el van adva a probléma léte, onnantól fogva az elme megoldásokért fog kutatni és a félelem megszüntetése céljából beveszi a tablettát. A kör bezárult.

Mégis miért beszélek erről? Mindenben van hazugság, na és akkor mi van? „Mit tudsz Te ez ellen tenni, Józsi?”

Először is semmit nem tudok tenni, mert ugye visszautalva az előző bejegyzésemre, most ez a valóság. A végtelen potencialitásból a kényelem oltárán feláldoztuk az igazságot. Viszont az is VAN, hogy nem mindenben van hazugság. Van az ún. tisztes kereskedői haszon fogalma és vannak olyan termelők és szolgáltatók, akik nem megvágni akarják a vevőket, hanem tisztességes, korrekt haszonkulccsal értéket akarnak ADNI a vásárlóknak. Azáltal érzik jól magukat, hogy valóban értékes a portékájuk. Őszinte szívvel tudják – és ezért is végzik a tevékenységüket -, hogy a vásárló velük jól jár. Én úgy érzem, hogy valahol ez lenne a tudatos kereskedelem célja, amelynek menetét a tudatos vevő alakítja. Nem zsákmányszerzés – ahogyan azt Puszta Csaba hívja a 4D zónából – hanem felebaráti szeretettel átitatott csereügylet. Csak olyat teszek a másikkal, amit én is kapni szeretnék. (És itt szeretném kiemelni, hogy a nem marketing és az eladási technikák a „bűnösek”, hiszen az értékes portékának is kell reklám.)

Ami az érdekesség, hogy mivel a dolgoknak nincsen minősége, csak az embereknek, akik a dolgokat “működtetik”, ezért a fent említett példákban is lehetne úgy cselekedni, hogy sokkal több igazság legyen bennük. Mindezt annak ellenére, hogy az elkényelmesedett emberiség mára már – meglátásom szerint – imádja a hazugságot és a “semmiért valamit” talmi koncepcióját. Nézzétek csak meg azt a rengeteg kamu-kéró szolgáltatást, amelynek működtetői azt állítják, hogy személyes munka belefeccolása nélkül(!) pénzért cserébe képesek megoldani a problémáinkat! És most nem a manikűrösről és a pedikűrösről beszélek… Az igazság útja szinte mindig sok-sok munkával, önmagunk korlátainak meghaladásával és sokszor fájdalmas felismerésekkel szegélyezett. Lehet gyógyítani tiszta szívvel, lehet hitelt adni korrekt feltételekkel és lehet biztosítást is árulni tisztességesen vagy vitaminokat forgalmazni az emberiség megmentéséért, csak mindig fel kell hívni a személyes felelősségre(!) a figyelmet és tisztes hasznot kell a szolgáltatásért kérni, nem pedig gusztustalanul lehúzni az ügyfelet és hókusz-pókusz varázsigékkel megvezetni félelemre – vagy a kapzsiságra – alapozva. Mindezt akkor is, ha ezzel a tisztább szemlélettel sokkal több időbe telik egy bizonyos mennyiségű pénz(energiát) begyűjteni.

Talán egy naív f@sz vagyok – sokan mondták már -, de ezek a gondolatok lüktetnek bennem már egy ideje és szeretném azt hinni, hogy minél többen értjük meg ennek jelentőségét, annál több lesz a tiszta üzlet. 🙂 Valahol azt is érzem, hogy az egyre gyakrabban tapasztalható felébredések ellenére a nyugati emberiség olyan mélyre süllyedt már a káprázatban és az illúzióban (=képtelen uralni a valóságot, mert a felelősség folyamatos kihelyezésével mások irányítják az életét), hogy az armageddon elkerülhetetlen és a süllyedő hajóra nem is kell mindenkit visszarángatni. De ahogy mondani szokták: mentsük, ami (és aki) menthető!

A leírtak ellenére nem “tanácsolok” semmit, csak annyit kérek a tudatosság szeretetteljes továbbadásáért, hogy ha bármikor belefuttok valamibe, amit rátok akarnak tukmálni, mindig nézzétek meg tüzetesen a teljes képletet és ha tisztább világra vágytok, csak annak a biznisznek adjatok (pénz)energiát, amelyben nem, vagy csak nagyon kevéssé látjátok a hazugság faktort. Hiszem, hogy egy ténylegesen emberközpontú és tisztességre alapuló kereskedelmi rendszer, mint a gazdaság mozgatórugója, elsősorban úgy tudja a helyes útra visszaterelni az eltévedt “nyájat”, ha nem dőlünk be minden útszéli mesének és a sokszor irreálisnak hangzó (értsd: “semmiért valamit” koncepcióján alapuló), valójában aránytalan előnyhöz jutás káprázatának.

Végezetül egy érdekesség: Egy amerikai statisztika azt mutatja, hogy a lottó 5-öst nyert emberek jelentős része 5 évvel a nyeremény megszerzése után szegényebb lesz, mint előtte volt. Egy kanadai felmérés szerint a nyertesek 70%-a veszíti el a vagyonát 7 éven belül. Mindez azért van így, mert a “kvantumugráshoz” – jelen esetben a „vagyonos ember” lelki és szellemi állapotához, tapasztalatához való felnövéshez – alkalmazható tudás kell és alázat, s ezt 500 millió, de még 1.5 milliárd forint sem teszi a zsebünkbe. A jelenlegi rendszerben vírusként terjedő hazugságok leleplezésének megértéséhez ezért azt a közgazdasági axiómát érdemes az eszünkbe vésni, hogy Nincs ingyen ebéd.

Most pedig elindulok a taliándörögdi Tudatosság Völgyébe és felhörpintek egyetlen kupicával az egészségetekre! Aki arra jár, szeretettel koccintok vele! 🙂

MOST ez a valóság

MOST ez a valóság

Szerző: | jún 25, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

MOST ez a valóság

Személyes tapasztalatom az, hogy az élet pillanataiban lévő csodának tudatos meglátásához és megéléséhez valamikor szembesülnünk kell a halál témakörével. Egy nap meg fogok halni. Ha nem fogom fel és érzem át, hogy minden anyagi célt, amiért az életemben küzdök egy nap saját magam mögött fogom hagyni, sokkal nehezebb rájönnöm arra, hogy mi az életem metafizikai küldetése. Ez a küldetés a valódi értelem az egyébként nagyon fontos, de valójában tökéletesen lényegtelen materiális dolgok mögött.

Eddigi jelentéktelen életem során számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amelyben úgy éreztem, hogy “na most meg vagyok lőve”. Ilyen esemény volt több olyan kisebb-nagyobb baleset, melynek műtét és hosszú hetek tehetetlen lábadozása lett a következménye, vagy a már sokszor emlegetett meghatározó pont az életemben, amikor tavaly nyáron elveszítettem az anyukámat. Amíg nem vállaltam felelősséget a saját érzelmeimért és az azokból fakadó gondolataimért, addig az ilyen helyzetekben mindig azt kérdeztem az égre nézve: “Most miért én?” Úgy érzem, hogy vagyunk így ezzel egy páran. Ennek talán az lehet az oka, hogy sokak szenvedéséről nem veszünk tudomást és csak akkor vesszük észre az érme másik oldalát, ha oda kerülünk. Különben meg „Elég nekem a magam baja!”, ugyi. (Ezt hívják egyébként kognitív disszonancia redukciónak = az elképzelt valóságunkba nem illeszkedő információkat kirekesztjük a tudati szintről és úgy viselkedünk, mint azok a kellemetlen dolgok nem volnának.) Nem akarok álszent lenni, ezért bevallom nektek, rengetegszer élem meg a mai napig azt, hogy csak a saját bajom érdekel. Részint önvédelem, részint érzéketlenség az oka. Ez is vagyok, hopp egy tükör. 🙂

“Amikor nehézségekkel szembesülsz és azon tűnődsz, hogy vajon hol lehet Isten, mindig emlékezz rá, hogy a tanár a teszt (=megmérettetés) közben csöndben van.”
– Ismeretlen –

A probléma szerintem ezzel a hozzáállással az, hogy a hárítással és a kognitív disszonancia rendszeres alkalmazásával nem jutunk el sem igazi önmagunkhoz, sem pedig a megoldásnak nevezett első lépéshez, amely után egy boldogabb, tisztább érzésekkel szegélyezett úton folytathatjuk tovább.

Éveken keresztül foglalkoztatott az, hogy a politikai és gazdasági élet valódi irányítói kik lehetnek. Nagyon sok megnézett dokumentumfilm és a témában íródott könyv elolvasása után azt tudom mondani, hogy a megszállott igazságkutatók véleménye az, hogy a látható irányítók mögött van egy láthatatlan erő, amely a valódi döntésekért felelős. Ezt hívják háttérhatalomnak, amely létezésének elfogadása azért lehet előremutató, mert akkor rájövünk, hogy a politikai pártok mögötti finanszírozás és szándék valójában nem annyira különböző az emberiség sorsát illető leglényegesebb döntéseket illetően, mint amennyire annak tűnik. A háttérhatalomról többek között J.F. Kennedy is beszélt (teljes beszéd magyarul itt: J.F.K. beszéde 1961-ből), azt hiszem, hogy amerikai elnökként hihetünk annak, hogy nem csak szellemeket látott. Mégis, ha ez a téma a széles körű nyilvánosság előtt előkerül, még mindig – vagy egyre inkább – a klasszikus összeesküvés-elmélet elnevezéssel bélyegzik meg az alternatívnak nevezett nézeteket a hivatalos “szakértők”. Mindezt annak ellenére, hogy a legtöbben nem veszik a fáradságot arra, hogy személyesen is utána nézzenek az állításoknak, pedig a vita akkor lenne igazán értelmes. (Amíg mindkét fél nem ismeri ugyanazokat az információkat, addig a vita nem lehet eredményes.) Ilyenkor valójában az történik, hogy elutasítom a puszta lehetőségét is annak, hogy az általam elképzelt, jó szándékúnak vélt és az emberiség javát szolgálni hivatott világrend mégsem annyira humánus. Ha kiderülne, hogy rengeteg, sokszor milliók halálát okozó események mögött önző személyes érdekek vannak, akkor kép-telen lennék boldog naivitással szemlélni a dolgokat. Ezzel ugyanis megsérülne a bizonyosságom és a világ jóságába vetett hitem, ami az egész hitrendszerem alapja. (Azt viszont nem merném állítani, hogy a jelenlegi, nem annyira humánus politikai és gazdasági döntések nem fognak hosszú távon az emberek felébredése által csodálatos jövőt eredményezni. Mint tudjuk, teher alatt nő a pálma.) Mindezekre csak azért tértem ki egy bekezdés erejéig, mert ez egy klasszikus példája annak, hogy sokak számára mennyire nehéz elfogadni a ridegséget és a történelmet alakító erők önző érdekeinek meglétét.

S ha már kognitív disszonancia és világméretű „összeesküvések” kérdésnél tartunk, ezt a videót láttátok már?

Teljesen hétköznapi példával élve egyébként a kognitív disszonancia a párkapcsolatok csalódásai terén is tettem érhető (pl. ordító negatív megnyilatkozások és cselekedetek ellenére az egyik fél nem tudja elképzelni, hogy a másik miért bánik vele méltatlanul és ezért továbbra is azt hazudja magának, hogy a rendszeres szop@atás és agresszió a kapcsolat javát szolgálja), de a munkahelyi viszonyaink vagy baráti kapcsolataink során is belefutunk abba, hogy az elképzelt valóságunk különbözik attól, ami a ténylegesen érzékelt realitás. Szeretnénk, ha úgy lenne, de máshogy van. (B@ssza meg.) Az illúzió erősebb…

Mi lehet ilyenkor egy bölcs hozzáállás?

Kiindulópontként azt tudom mondani, hogy a legfontosabb lépés annak elfogadása, hogy a világ és benne minden érzelem, gondolat és cselekedet az VAN. Minden, ami történt, történik és történni fog, az VAN. A múltat nem tudjuk alakítani, csak a róla kialakított képet, a jelen viszonyaira még van némi ráhatásunk nem csak gondolati, hanem cselekedeti szinten is, amelyből majd a jövő is kialakul. De akárhogy is formálódik a milliónyi pillanatból az időtengely, egy adott MOST állapot bármely minőségű eseményének közös nevezője a VANság. Nem, ez nagyon nem jelenti azt, hogy csupán külső szemlélők lennénk a folyamatokban (hiszen a nézőpontunk “mögötti” érzelmek energiája – ahogy a külső és belső eseményekhez viszonyulunk – folyamatosan teremt!), csak arra szeretnék utalni, hogy mivel minden cselekedetünket az érzelmeink hatására létrejövő – belső kommunikációnk általi – gondolatok határozzák meg, ezért a legpozitívabb és legnegatívabb események tudatos megéléséhez is az segít hozzá, ha elfogadjuk a VANság meglétét. Miután ezt megtettük, bárhogy dönthetünk a következő lépésről. Elfogadás, küzdelem, harc, bármi is legyen az.

És most akkor kibontom nektek, hogy ezzel a nézőponttal mit is lehet kezdeni. 🙂

Ha mélyen belegondoltok, furcsa szerzet az ember. A kérdések és magyarázatok leginkább akkor lesznek szükségesek mindannyiunk számára, amikor az elképzelt (illúzió) valóság és az érzékelt, a ténylegesen megtapasztalt realitás között egyre szélesebbé válik a távolság, és mindezt negatív módon(!) éljük meg. Ha csak kicsi a különbség, pl. 5-ös helyett 4-est kapok a suliban, akkor max. mérgelődöm egyet, de ha az elvárt 5-ös helyett megbuktatnak, akkor brutálisan kiakadok. Vagy ha beígérik a 14. havi nyugdíjat is, aztán a 13. havit is elveszik. Ugyanez pozitív irányban nem ugyanilyen intenzitású érzelmi szempontból, azt ugyanis, hogy valami jobban sül el az életünkben, mint amire számítottunk sokkal természetesebbnek vagyunk hajlandók venni. Ennek az az oka, hogy a pozitív kimenetelű helyzetek (“szerencsém volt”, “az Isten mégis csak velem van”, “a világ jó”) után nem teszünk fel további kérdéseket és nem keresünk magyarázatokat. (Pedig a VANság abban az esetben is ok és okozat együtt.)

Hogyan lehetséges elfogadni a VANságot és erőt szerezni ebből?

A VANság valójában a mindenség, a MOST-ra vetítve talán úgy lehetne definiálni, hogy egy múltbéli eseménysor végtelen számú potenciális megvalósulásából kialakult jelen pillanat. A VANság a valóság potencialitását teljességgel átható LÉT megnyilatkozása minden esetben. Most pedig megpróbálom ezt lefordítani magyarra. 🙂

Képzeld el a világot úgy, hogy az X (vízszintes) tengely az időnek érzékelt folyamat, az Y (függőleges) tengely pedig a pillanatok végtelen potencialitása. Az Y tengelyt úgy a legegyszerűbb elképzelni, hogy a végtelen függőleges tengelyen a következő időpillanat képkockái helyezkednek el. Állsz a függőleges tengely előtt és felfelé, lefelé végtelen számú „következő képkockát” látsz. A “végtelen potencialitás” azt jelenti, hogy bármely időpillanatnak végtelen mennyiségű következménye lehet. Jelen pillanatban pl. itt ülök a gép előtt és verem a billentyűzetet nyitott ablakkal, a következő pillanatban elindulhatok egy olyan “úton”, melynek “végén” kijutok a konyhába meginni egy pohár vizet, vagy megmosom az arcomat felfrissülés végett a fürdőszobában, de az is benne van a végtelen események potencialitásában, hogy a széket, amin ülök két kézzel belevágom a monitorba, vagy kiállok az erkélyre és a mélybe vetem magam, miközben torkamszakadtából ordítok, hogy “Moszkvics slusszkulcs!” 🙂 A végtelen potencialitásnak csak az szab határt, ami a fizikai univerzum törvényeivel szemben van. Pl. a következő időpillanatnak nem valós lehetősége az, hogy hirtelen 80 éves leszek, sem az, hogy felébredek Miss Angola mellett egy húsvét-szigeteki motelban. De lehet, hogy ez is csak a hitrendszerem miatt van így, és ha eleget edzeném a gondolataimat, akkor…

Viccet félretéve gondolj bele abba, hogy a jelenlegi pillanatban (=MOST) mennyire – elképesztő módon! – sokféle választási lehetőséged van az azt követő pillanat kialakítására. Úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amikor valaki ezt az erőt megérzi és megérti, akkor a Napnál is világosabbá válik számára, hogy mit jelent a felelősség. Én vagyok a forrás és bárhogy döntök, bárhogyan alakítom az életemet, az VAN. És ennek analógiájára az is VAN, ahogyan mások alakítják az övéket, és az is VAN, ahol ez a kettő összeér. A végtelen potencialitásból kiválasztottam valamit és mások is kiválasztanak valamit, s ezek a “lehetőség mezők” az életünk ösvényén folyamatosan találkoznak egymással és újabb felismerhető képkockákat helyeznek el a saját végtelen döntéseink filmjében. EZ AZ ÉLET.

A csoda ott kezdődik, hogy erre a folyamatra képes vagyok rátekinteni tudatosan, felvállalva azt a felelősséget, ami a saját magam és mások által kialakított VANsághoz kapcsolódó személyes megélésem. Gyakorlati példára lefordítva ez a következőt jelenti, ismételten a már korábban említett példával (bevallom, ez volt a villanykapcsoló!):

Amikor az édesanyám haldoklott és már tudtam, hogy csak napjai, hetei lehetnek hátra, akkor értettem meg azt, hogy a végtelen potencialitás képkockáiból kiválasztott (=felelősséggel felvállalt) film eredménye a jelen pillanat. Amikor este lefeküdtem aludni, reggel felkeltem és elkezdtem az életem egyik legmeghatározóbb embere közeledő halálának tükrében nevetségesen banális hétköznapi cselekedeimet elvégezni, akkor a vágtázó gondolataim és a tudat alatt rendkívül zaklatott és szomorúsággal, félelemmel teli lelkiállapotom közepette mindig az a „képkocka” ugrott be, hogy MOST EZ A VALÓSÁG. A végtelen potencialitásban az a történet is megvan, hogy az édesanyám 100 éves koráig egészségben él, de a realitás talaján az történik, hogy az élete egy bizonyos pontján ő tudatosan (de leginkább tudattalanul) egy olyan utat választott, aminek a következménye az lett, hogy sokkal fiatalabban hal meg. Ezzel pedig az én életem végtelen mennyiségű képkockájából is elvett egy csomót (valójában ez is a fájdalmam része!), melyben pl. ő boldog nagymamaként látja a gyermeke(i)met felnőni. De bárhogy is van, MOST EZ A VALÓSÁG, s a legtöbbet akkor tehetek önmagamért, ha ezt a ténylegesen érzékelt valóságot “teljes tudatossággal” megélem. (Jelen esetben ez a gyász és az áramolni akaró érzelmek tudatos megengedését jelentette.) Ha erre képessé válok, akkor nincs többé érzelmi tiltakozás, nincs szenvedés, ami megbénít és képes vagyok továbbra is teremtő üzemmódban létezni.

Ha megvizsgálom az életemet, ez a nézőpont valójában minden döntésemre alkalmazható. Anandagiri, a 2013 márciusában Magyarországra látogató fiatal indiai tanító pl. azt mutatta meg számos történeten keresztül, hogy a boldogtalanság forrása minden esetben az, hogy a fejünkben íródó, életünk minden egyes területére kivetített potenciális jövőbeli történet (=az események általam elképzelt és elvárt folyamata) nem úgy valósul meg, ahogyan arra számítottam. Elképzelem, hogy a munkából hazaindulok és 20 perc múlva otthon vagyok, de a 10. percben balról izomból belém jönnek, jó esetben „csak” combnyaktörést szenvedek és nem sokkal később már egy mentőautóban robogok a kórházba. Ilyenkor a szenvedés csak úgy kerülhető el, ha képes vagyok tudatos szintre hozni, azaz megfigyelni azt, hogy az elvárásaimtól eltérő valósághoz kapcsolt érzelmi állapotból fakadó gondolat okozza a szenvedést. A szenvedés eredője az, hogy nem tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy most ez a valóság. Márpedig a következő “képkocka” fölött akkor tudunk felelősséggel döntést hozni, ha nem vagyunk az érzelmeink által irracionális, a valóságot megfigyelni képtelen állapotban.

De hiszen minden egyes időpillanatban írom az életem elvárt történetét Józsi, mit kezdjek ezekkel az infókkal?

Csak annyit, hogy légy tudatában annak, hogy egy elképzelt, megálmodott sztori irányítja az életedet és amikor nem az történik, amit szeretnél, az is a tökéletes VANság része. Sok esetben sztereotípiák, elfogadott normák alapján kialakított sorsterveket kreálunk, amelyekhez aztán nagyon mély érzelmeket kapcsolunk, különben (úgy érezzük, hogy) nem lenne értelme felkelni reggel. Mindig az érzelem (és annak tudatos, vagy tudattalan megélése!) irányít, mert még ha sok esetben nem is tudjuk pontosan, hogy mit szeretnénk, abban biztosak vagyunk, hogy hogyan szeretnénk magunkat érezni a megvalósult terveink következtében. Azonban az életkörülményeimet alakító energiahalmaz megnyilatkozásaként létrejövő VANság minden esetben az, amit megkapok. Ez pedig nagyon sokszor nem az, amit látni, érezni szeretnék. Viszont VAN. 🙂

Ha tehát még nem találtad meg életed párját, ne keseredj el és ne vetítsd ki magadnak egy olyan képet, ahol ez nem valósulhat meg, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha még keresed azt a munkát, amelyben őszintén jól éreznéd magad, mert önmagadat adhatnád, de még nincsen meg, akkor ne keseredj el és ne legyenek olyan kivetítéseid, hogy ez nem lehetséges, csak mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” Ha elveszítettél valakit, akit nagyon szerettél, akkor ne vetítsd ki magadnak azt, hogy Te már soha nem leszel igazán boldog, hanem mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” És ha bármilyen életkörülményben más sztori jön létre, mint amit “előre megírtál” az elmédben, mindig mondd ki hangosan: “Most ez a valóság.” A legfontosabb azzal tisztában lenni – a saját érdekedben -, hogy a következő MOST kiválasztása a végtelen mennyiségű képkockából a Te döntésed és ez mindig felelősséggel jár. Ezért van az, hogy nem csak a gondolatok forrásai vagyunk, hanem a hatásai – azaz a gondolat eredményeként megszülető eredmény, következmény „elszenvedői” – is. Kapiss?

Az Isten / Univerzum végtelen bölcsessége nagyon okosan úgy alakította ki az érzelmek világát, hogy egy adott időre mindenből csak egy bizonyos mennyiséget adott. Figyeljétek meg! Ha bármilyen érzelem mennyisége “kifut”, újra működik a teremtő állapot. Ezért van az, hogy egy idő után nem tudunk többet szomorkodni, sírni, félni, sem örülni, mert az érzelem intenzitása elhalványul és kifut. Ezért működik a gyász, ezért képes egy tudatos ember 1000 kudarc után is felállni és ezért nem tudunk túl sokáig örülni annak, amit hosszú vágyakozás után megkaptunk. Minden érzelem mennyisége kifut. S ha ez megtörténik, kell egy kis idő, hogy újból feltöltődjön bennünk minden. Mondják, hogy az út a boldogság, nem a megérkezés. Talán pont ezért.

Nekem nagyon sokat segített a felvázolt érzelmi folyamat tudatossá tétele abban, hogy teremtő állapotban tudjak maradni, amikor csak szeretnék, és bátorkodom azt hinni, hogy ez a kis “gyakorlat” egy kivételesen remek “eszköz” arra, hogy a metafizikai felelősségünk (=életem minden cselekedete hatással van a lét egész-ségére) felvállalásával lényegesen éberebb világot teremtsek első sorban saját magam(!) számára, amely által aztán az EGÉSZ is egy sokkal tudatosabb létállapot felé halad. Pl. azzal is, hogy ezt a módszert megosztottam ezen a blogon.

Azzal, hogy tudatosan elfogadjuk azt, hogy bármely időpillanatban “most ez a valóság”, nem csak, hogy nem “feladjuk” egy másik potencialitás létrehozásának esélyét, hanem a pillanathoz kapcsolt érzelmeink tudatos megélését követően sokkal inkább erőt kaphatunk ahhoz, hogy a végtelen lehetőségekből a “következő képkocka” kiválasztásával kezünkbe és szívünkbe vegyük sorsunk tényleges irányítását.

S hogy miért fontos mindennek felismeréséhez a halál témakörét emésztgetni, ahogyan azt az első bekezdésben írtam? Egyrészt azért, mert a saját halálommal való szembesülés a vélt problémáim méretét “helyre teszi” (=igazából minden probléma eltörpül a halállal szemben és rájövök, hogy nincs fantasztikusabb annál, minthogy amíg élek, folyamatosan tapasztalok és dönthetek arról, hogy mire hogy tekintek!), másrészt egyre inkább azt érzem, hogy az élet nagy pillanatai a végtelen mennyiségű potencialitás közepette “visszafelé” legalább annyira jól – ha nem jobban – meghatározhatók, mint odafelé. De ez majd egy későbbi írás témája lesz.

A most következő “képkockában” viszont elkezdek felkészülni egy jóízű táplálkozásra, amelynek minden pillanatába az étel elfogyasztásának testemet és lelkemet tápláló VANságát írom bele ezerrel, mert az jó. 😉

Utóirat: Vigyázat, csapda! Ha a fenti „gyakorlatot” valaki nem jól értelmezi, akkor az rosszul sülhet el! Félreértés esetén pont az éberséget kapcsoljuk ki a történésekből! Vannak olyan értékek az életben, amelyekért mindig ki kell állni és harcolni kell! Ha tudom, hogy mi az igazság, nem lehet hátradőlni azt gondolván, hogy „most ez a valóság” (pl. tele van hazugsággal a világ, akkor én is hazudok) és kész, beletörődünk. A legfontosabb az, hogy éberség legyen! A MOST valóságának elfogadása a továbbhaladás képességének érdekében csak abban az esetben indokolt, ha a jelenlegi helyzet VANságáért ténylegesen nem a mi kezünkben volt az irányítás, vagy képesek vagyunk bevallani azt, hogy „ezt bizony elb@sztuk”! Ellenkező esetben – ha tehettünk volna valamit a jelenlegi helyzet igazságban történő megéléséért!!! -, akkor a „MOST ez a valóság” kimondása puszta magyarázkodássá válik és a felelősség áthárításává. Ezt ne felejtsük el! A jelen pillanat elfogadása tehát nem helyettesíti mindazt, amit megtehetünk / megtehettünk volna egy adott szituációban, de ha nem tettük meg, akkor először szembesítsük vele magunkat az elfogadás előtt, különben nem érkezünk el a megértéshez!

Születni tudni kell!

Születni tudni kell!

Szerző: | máj 21, 2013 | Blogbejegyzések 2011-2014

Születni tudni kell!

Vajon mennyire befolyásolja életünket az édesanyánk pocakjában eltöltött idő? Milyen hatással van a mindennapjainkban érzelmi intelligenciánk egészségére az, hogy hogyan jöttünk a világra? Mivel egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a világhoz (=fény) kapcsolódó érzelmi viszonyunk határozza meg gondolkodásmódunkon keresztül tetteinket, ezért úgy gondolom, hogy ezek lényeges kérdések. A modernnek tekintett, nyugati felfogás szerint sem egy magzat, sem egy újszülött nem nagyon érez, nem igazán hall és látni sem nagyon lát, így a csecsemőkorában, kisgyermekkorában és később elszenvedett hatásokon fog múlni (a szülőktől másolt mintákon túl), hogy felnőttkorára milyen emberré válik. De vajon életünk méhen belüli szakaszának és méhen kívüli kezdetének körülményei tényleg elhanyagolható fontossággal bírnak?

A bejegyzésem témáját az az örömteli esemény ihlette, hogy 2013. április 30-án, kedden este, az általam előre megálmodott módon megszületett a kisfiam, Ádám. Egészséges, életerős kis legényke, az édesanyja versenysúlyának mintegy 8%-át kitevő súllyal jött a világra, szóval nagy méretű ember lesz, mint apja, Józsi bácsi. Innentől fogva úgy érzem, hogy már metafizikai szempontból is rendben lesz az, hogy megosztom a gondolataimat a gyermeki lélek fejlődésének megfigyelésén keresztül az emberré válásunk folyamatával kapcsolatban.

Első gondolatként a bölcs természet egyensúlyra való törekvése jut eszembe. A változás kulcsa a nők szívében van c. írásomban utaltam arra a tényre, hogy háború után több fiú születik, mint lány. Valahonnan tudja a természet, hogy a háborúkban eltávozott férfienergiákat pótolni kell, ezért odafentről elkezdenek több kisfiút a földi tapasztalatszerzésre “leküldeni”. A személyes megélésem a természet egyensúlyra való törekvésével kapcsolatban édesanyám fénybe történő távozásához kapcsolódik, melyről A halál “értelme” az élet c. bejegyzés kapcsán ugyancsak megemlékeztem még tavaly nyáron. Az történt ugyanis, hogy bár már régebb óta szerettünk volna új életet teremteni az asszonnyal, ez a fizikai egészségünk megléte ellenére nem nagyon akart sikerülni (éveken át valami lelki terhet cipeltünk/tem), édesanyám távozása után 40 nappal viszont – amely a spirituális tanítások szerint a halál után földi szférában maradó étertest “utazásának” időtartama – azonnal beköszöntött hozzánk az új élet, pedig semmit nem csináltunk másként, mint előtte. A természet mindig egyensúlyra törekszik, most már személyes tapasztalatom is van erről. (A kisfiam ráadásul 8 nappal korábban – s így még anyák napja előtt(!) – született az előrejelzéshez képest, így az Univerzum még a kontinuitásról is “gondoskodott” lehetővé téve, hogy kisfiam édesanyját ünnepeljük május első vasárnapján, ha már a saját édesanyámat csak a gondolataimban tudom átölelni. Arról nem is beszélve, hogy édesanyám neve Katalin, s az év hivatalos Katalin napján kívül – mely november 25-re esik – április 30-án is ünnepelnek eme csodás női név viselői. Vajon ez véletlen vagy “üzenet odaátról”? Na de nem akarok túl romantikus lenni… :))

Visszatérve a kezdő bekezdés gondolataira, azóta foglalkoztatnak az áldott állapotban történő létezésünk és születésünk körülményeinek kérdései, amióta elkezdtem tanulmányozni az emberi természetet és az abból fakadó cselekedeteinket, amelyből az emberiség története íródik (megállás nélkül). Mivel hitem szerint minden, ami történik a világon hatással van az univerzum EGYségére, az abszolút létből kiszakadt, tapasztalati céllal létrejövő (vagy inkább megteremtett?) ÉLETre, ezért a kezdő bekezdésben feltett kérdésekre a válaszokat az életünk minőségét tekintve abban vélem megtalálni, hogy a szabad akaratunkat milyen szellemiség szolgálatába állítjuk. Mindent lehet, de nem mindent szabad. Mindezt a kezdetektől fogva. A kezdet pedig szüleink döntésétől indul. Rajtam (is) múlik, hogy a saját gyerekem milyen “kezdőcsomagot” kap.

„A példamutatás nem a legfontosabb dolog ahhoz, hogy másokra hatással legyünk. Az az egyetlen dolog.”
Albert Schweitzer

Miért látom így?

Többször írtam már, hogy az életünket alapvető szükségletek mentén éljük. A szükségletek közös nevezője a kapcsolódás. Akár a bizonyosságunk, fontosságunk, változatosságunk vagy a szeretet kielégítése a cél, tudat alatt mindegyikben a külvilág “visszaigazolása” általi kapcsolódást keressük. (Még a veszekedések és vitatkozások tudatalatti célja is ez.) Az ember fizikai fogantatása után 9 hónapon keresztül az édesanyjával van egységben. Ez 23 millió másodpercnyi folyamatos egységélmény. Ez alatt az időszak alatt az édesanya megélt érzelmei, gondolatai és úgy en bloc a nézőpontja állandó hatással van a fejlődő magzat életére. Személyes élményünk, hogy amikor az asszony kismama jógára járt a várandós időszakban és volt egy olyan feladat, hogy gondolatban simogassa meg a kisbaba fejét, a picurkánk mindig visszajelzett az édesanyjának egy rúgással, hogy Ő VAN. Mindig. Vajon hogyan lehetséges ez, ha – ahogy a nyugati tudomány tartja – születésünk előtt “teljes tudatlanságban” vagyunk? A szülész-nőgyógyász szakorvosunk is megerősítette, hogy a babák a méhen belül is állandóan kommunikálnak a szülőkkel. Számít-e akkor ennek tükrében, hogy az áldott 9 hónapban milyen lelkiállapotú az anya és az apa? Vannak, akik szerint igen. (Én is ide tartozom.)

“A széltől is óvd a várandós kismamát.”

A tudatos teremtés jóllehet nem csak a fogantatástól indul, hanem már jóval előtte. Mint ahogyan mi is éveken keresztül, a mai nyugati társadalmakban is nagyon sok fiatal pár küzd – pszichoszomatikus – meddőséggel, amely általában abból fakad, hogy az elképzelt valóságunk és az érzékelt valóságunk között jelentős eltérést tapasztalunk. (Ebből is látszik, hogy látszólag hiába szövegelek okosságokat ezen a blogon, a „saját keresztemet” nekem is cipelnem kell és meg kell tudnom élni azt, amiről beszélek.) A lelki gikszer szinte mindig abból fakad, hogy a „normálishoz” viszonyítunk és meg akarunk felelni bizonyos normáknak, ami stressz állapotot hoz létre még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy a lelki megfeszülés a szerveim működését sem hagyja figyelmen kívül. A stressz ugyanis a legtöbbször a teremtő energiák áramlásának az útjában áll, így jönnek létre az ún. blokkok, akadályok. Így a nőknél pl. a petesejt megtapadási / megtermékenyülési képességét vagy a férfiaknál a spermák fürgeségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen lelkiállapotban történik az összebújás. (Nem véletlen, hogy a még “mindenbe beleszaró” fiataloknál oly gyakori az éjszakai “baleset”, mert ők még nem megfelelni akarnak semmilyen normának, csak élvezni azt, hogy kapcsolódni jó.)

Néha szokták tőlem kérdezni, hogy mire alapozom azt a nézetet, miszerint az érzelmi viszonyulásaink és a konfliktuskezelő mechanizmusunk az, amelyik az EGÉSZ állapotunkat (=egészség) leginkább befolyásolja és erre általában vissza szoktam kérdezni 2 sokak által átélt személyes tapasztalattal. Volt-e olyan, hogy egy vizsga előtt az idegességtől hasmenésed volt? Volt-e olyan, hogy megkívántál valakit és erre a tested a férfiasságod merevedésével / nőiességed hüvelynedvesedésével reagált? Ha ezekre a válasz igen (és ez garantálható :)), akkor miért gondoljuk azt, hogy egyéb érzelmeinknek nincsen következménye a testi működésre, beleértve pl. a fogamzóképességet (de ahogy az Új Medicina / Germán Gyógytudomány több ezer esettanulmánnyal alátámasztotta, akár a rákot is)? S ha ez az összefüggés “véletlenül” lehetséges lenne, akkor vajon milyen mértékű a (leendő) anya lelkiállapotának hatása a szíve alatt hordott magzatra és a megszülető, fizikai léttel ismerkedő csecsemőre?

Bevallom nektek, nem egyszerű ezzel a tudattal végigcsinálni 9 hónapot, de még most is folyamatos kihívásokkal küzdök kisfiam születése után néhány héttel. Egyrészt férfiként némileg frusztráló az a helyzet, hogy a gyermekem természetes táplálása érdekében az édesanyja lelki támogatásán túl nem sokat tehetek (ez az én idiótaságom miatt frusztráló, mert szeretek mindenért személyesen felelősséget vállalni), másrészt pedig az élet bármely területéhez kapcsolódó, elfogadással járó érzelmi hullámzásaimat nem önthetem rá a kedvesemre (pedig jó dolog a kibeszélés), mert új medicinás és pszichológiai ismereteim birtokában tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a gyermekem egészségének függvénye az édesanyja lelkiállapotában keresendő. Ha az édesanya ideges (és mondjuk frusztrált, mert reklamálok a nem elegendő szex miatt :)), akkor a gyermekem is feszült lesz, az édesanya “jó partner vagyok-e?” kérdéskörrel kapcsolatos félelmei pedig folyamatosan megjelennek a gyermekben, amitől a baba beteg lehet. A gyerekbetegségek lélektani hátterét feltérképező alternatív (=anyatermészet logikai rendszerét figyelembe vevő) egészségmegközelítő nézetek egyre többször mutatnak rá arra, hogy egy kisgyermek 6 éves koráig (!) az édesanyja konfliktusainak következtében esik ki a saját egyensúlyi állapotából a helytelen táplálkozás mellett, ezért az egyik legfontosabb dolog az édesanya lelkének védelmezése és a szeretet energiájával történő táplálása. (Megfelelő kommunikáció és tisztelet esetén úgyis visszatér az egészséges szex néhány hónap után, de hiszem, hogy ennek erőltetése nem csak a kapcsolat, hanem a gyermek egészségének rovására is megy.) Figyelembe kell vennünk, hogy az embergyerek tulajdonképpen egy “koraszülött” lény, hiszen 9 hónap méhen belüli fejlődés után a külvilágba kikerülve sem tud önmagáról gondoskodni még évekig, így ez a kezdeti néhány éves időszak rendkívül meghatározó a lelki (és ebből fakadóan testi) egészséget illetően. Az édesanyával való lelki egységélmény a születés után még évekig eltart, ezért véleményem szerint különösen fontos az anyának a saját érzelmeit, lelki háborúságait kordában tartani, ha nem szeretné, ha a gyermeke beteg lenne.

Visszakanyarodva a születés élményéhez, melyre bejegyzésem címe is utal, kisfiam megszületésének pillanatában az örömkönnyeim nyeldesésén túl az az érzés kerített hatalmába, hogy az emberiség hosszú távú boldogulásának kulcsa ezen a ponton keresendő. Gondoltam megosztom veletek, hogy miért gondolom így.

Ahogy említettem, 9 hónap folyamatos kapcsolódással indul fizikai létünk. Egység élményt élünk át, úgy istenigazából, és valójában az egész életünk tudatalatti célja az ebbe az egységbe történő visszatérés. Öröm, bánat, izgatottság, aggodalom mind-mind benne vannak ebben a közös élményben, mely első körben a fogantatástól a születésig tart. Az anya táplálkozásának és a környezethez való viszonyának (=ahogy a külvilág eseményeiből odabent egy érzelmi térképet hoz létre) köszönhető energiaszintje folyamatosan hat a fejlődő babára, a rendszeres relaxáció ezért segíti a közös “munkát”. Sokat köszönhetünk a kismama jógán tanultaknak ezzel kapcsolatban, a természetes szemléletű szülész-nőgyógyászunknak és szülésznőnknek, akik gyógyszerek helyett mindig valami “alternatív” módszerrel (=nem mesterséges kemikáliák igénybe vételével) segítették az áldott állapotot, valamint pl. a svájci-amerikai fejlődéspszichológus Dr. Aletha J. Solter: Bölcs Baba c. könyvének, melyben a doktornő személyes tapasztalatait átadva megosztja az olvasókkal, hogy mi megy végbe életünk édesanyánkkal történt egységben leélt 9 hónapjában + az ezt követő 2.5 éves időszakban. (Érdekes volt számomra, hogy ez a könyv pl. a sírás jelentőségével sokat foglalkozik, mint stresszoldó “gyakorlat”, s a felnőttkori káros szenvedélyek jelentős részét is abban látja, hogy a babát mindenféle figyelemelterelő módszerrel leszoktatják a negatív érzelmei átéléséről. Magyarul sokszor érdemes sírni hagyni a babát – ha valóban nincs különösebb oka (!), csak a stressz levezetése – , de úgy, hogy végig ott vagyunk vele, mert ennek is egységben kell megtörténnie, ellenkező esetben a gyermek sorozatos elhagyatottsági konfliktusokat fog átélni!) Ami pedig magát a szülés folyamatát illeti, nagyon pozitív hatással volt ránk a több évtizedes tapasztalattal rendelkező francia szülész-nőgyógyász Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés c. könyve, mely a világra jövetelünk csendes körülményeinek előnyeiről mesél. Mi is lehetne fontosabb egy újszülött számára, mint a sötét, pihe-puha, anyuci szívhangjával biztonságot adó méhből történő küzdelmes megérkezés utáni csendes, meghitt szemlélődés az édesanya mellkasán (a kapcsolódás fenntartása céljából), szemben a modern kórházi körülmények között gyakran tapasztalható örömujjongó ordítással és vakító reflektorfénnyel(!), melyet az addigi életet jelentő köldökzsinór azonnali elvágása után azzal spékelnek meg, hogy a babát rögvest elviszik az anyjától, hogy “azt a csúnya” magzatmázt lemossák róla? Mi ez, ha nem azonnali “kínzás”? (Arról nem is beszélve, hogy a „felgyorsult” világunkban egyre kevesebb időt adnak a természetes szülésnek – a rendszer „kitalálói” nem tartják fontosnak az anyák ráhangolódását – és az egyszerűség kedvéért császármetszéssel zavarják le ezt a meghatározó és csodálatos folyamatot. Mindezt miért? Mert a császármetszésért az OEP több pénzt fizet…)

Talán kemények ezek a szavak, de ha logikusan belegondolunk és a szívünkkel is átérezzük(!) ezt az inzultust, ez a “vágóhídon megszokott futószalagos rendszer” azonnal belegázol egy újszülött lelkiállapotába. Mivel mi szerettünk volna a babánk első óráiban más körülményeket teremteni, ezért a kezdetektől tudatosan készültünk szinte mindenre, ami az áldott állapotú időszakkal kapcsolatos és mindent megtettünk lelkileg, hogy természetesen történjen meg a születés. Igen, várandósság és áldott állapot, NEM terhes állapot. Ha már itt tartunk, nem furcsa, hogy az egyébként csodás nyelvünkben pont ez a melléknév terjedt el a gyermeküket váró kismamák állapotára? Mit programoz az édesanyába az első pillanattól ez a hozzáállás? A gyermekem egy teher… Kell ennél nagyobb odab@szás (sic!) az életben történő induláshoz? Szerintetek csoda, hogy a sikerorientált világban már nagyon sokszor nem az anyák nevelik a gyermekeiket, hanem a baby sitter? (Most nem arról beszélek, hogy néha van egy segítő kéz, hogy az anya pihenni tudjon, hanem arról, hogy a nevelés jelentős részét nagyon sokan átpasszolják a “fejlett” nyugaton.) S vajon csoda, hogy ez a fejlett, nyugati szemlélet boldogtalan, gyógyszerfogyasztásban élen járó pszichiátriai eset embereket termel ki csőstül, akik számára a siker csak pénzben mérhető? Bocsánat, most ítélkeztem, de nehezen tudok elvonatkoztatni attól, amit a jelenlegi rendszerben tapasztalok „fejlődés” címén…

Számomra mindig is szimpatikus volt az otthon szülés gondolata annak ellenére, hogy a Geréb Ágnes esete kapcsán megjelent rengeteg ijesztgetés hatására bennem is sikerült megágyazni az azonnali orvosi segítségnyújtás lehetőségének hiányából fakadó aprócska félelemcsomagnak. Azért tartottam lényegesnek az “otthoni megérkezés” élményét kezdetektől fogva, mert abban nincsen semmilyen futószalag, csak meghittség, szelídség és leginkább jelenlét, amire az anyának és a gyermeknek is a legnagyobb szüksége van. Nem zavarnak a külső körülmények, a szakemberek ki-be rohangálásai, csak a kismama van (+ a bába), és a baba, aki “úgy döntött, hogy leszületik” tapasztalatot szerezni. Szerencsére a félelemcsomagos emberek számára vannak köztes megoldások is, ugyanis létezik olyan kórház Magyarországon, amelyben az otthon szülés körülményeihez sok mindenben hasonlító alternatív szülőszobán (=teljesen természetes körülmények) hozhatják világra picinyeiket az édesanyák, így a legnagyobb biztonság elérése végett ezt módszert választottuk.

Még amikor ismerkedtünk az előttünk álló kihívásokkal és megismertem egy ilyen intézmény egyetlen alternatív szülőszobáját, akkor is nagyon vágytam rá, hogy a kisfiam majdan ilyen körülmények közepette érkezzen meg az édesanyján kívüli fizikai valóságba, s lám-lám a vonzás törvénye olyannyira “nem” működik, hogy a születés pontosan azon a helyen és úgy történt meg, ahogy elterveztük. (Mire jó, ha sejtszinten rezged kifelé az Univerzumba, amit szeretnél? Nesze! 🙂 ) Mintegy 5 órányi vajúdás után – eleinte a kádban ülve, majd később az ágyon fekve – végül úgy született meg a kisbabánk, hogy én az alternatív szülőszoba franciaágyának szélén ültem, a párom a földön lévő matracon térdelve a nyakamba kapaszkodott, és egymást átölelve nagy levegőket véve “együtt” szültük meg a picit. (Így még a „jótékony” gravitációt igénybe tudtuk venni szemben a szigorúan fektetős szovjet módszerrel, ahol sokszor az anya hasára támaszkodva nyomják ki a gyereket az édesanyjából nem kis érzelmi konfliktust okozva ezzel a gyereknek. Van egy barátom, akivel ez megtörtént, azért merek róla ilyen bátran beszélni.) Leboyer könyvéből tanultak hatására a kedvesem (az én kedvesem 🙂 ) végig csendben volt, a megszületés pillanata után a mellkasára helyezték újszülött babánkat, majd így töltöttünk el több, mint 2 órát csendben, félhomályban, nyugalomban. A köldökzsinórt csak akkor vágtuk el, amikor az már nem lüktetett (kb. 15 perc múlva, így egy pillanatig sem volt oxigénhiányos a pici), a magzatmázat pedig hagytuk, hogy beszívja a kisfiunk bőre (az anyatermészet okosan kitalálta ezt, hogy ne száradjon ki a bőr még napokig!), s az első két órában egyetlen pillanatra nem volt az anyjától külön a kisbabánk. Felsírás is csak egyetlen volt, mikor Ádám legelőször levegőt vett, utána végig csendben szemlélődött és ismerkedett a külvilág furcsa formáival. (A mérleget és a centimétert 2.5 óra elteltével vettük elő, amikor már a “megérkezésen” túl voltunk.) Ekkor mondtam ki legelőször azt a mondatot, ami eme bejegyzés címe lett végül: Születni tudni kell!

Az igazán csodálatos kiegészítés a történethez még az, hogy a babánk minden külső segítség (intravénás oxitocin, epidurális érzéstelenítés, stb.) nélkül a legnagyobb természetességgel született, így még azt a pszichológiai előnyt(?) is „biztosítani tudtuk” a következő generációs porontyunknak, hogy meg kelljen egy kicsit küzdenie a megszületésért. Most már bele van “égetve” a baba tudatalattijába, hogy az igazi eredményekért küzdeni kell. 🙂 Talán mókásan hangzik, hogy ezt így kiemeltem, de több pszichológiai könyvben olvastam a természetes születés hosszú távú előnyeiről, mely a szoptatáshoz hasonlóan arra neveli a piciket, hogy “dolgozzanak meg” a megélhetésért. Hogy ez így lesz-e, az persze majd 20 év múlva kiderül, de mint ahogy korábban is említettem, nekem az a bizonyosságom, hogy a gyermek elindításának jelentős (pszichés) hatása van a későbbi életére. Aki mindent könnyen megkap, az nehezebben válik „harcossá”. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez az „előny” olyan, mint a tehetség, hiszen azok, akik nem így születnek és nevelkednek ugyanúgy motiválhatók a küzdelemre, a győzelem úgyis a harctéren – azaz a rendszeres gyakorlás által megszerzett képességeknek függvényében – dől el. (A kauzális asztrológia azt mondja, hogy a negatív sorskarmánkat az édesanyánk ágáról visszük tovább, így azok a sorsfeladatok, amelyeket az édesanya a saját életében megold pozitív következménnyel járnak majd a gyermeke életében is. S ebben benne van az anya szülés élménye is, amely egybeesik a baba világra jövetelének asztrológiai képletével.)

„Minden gyermekem kiállt önmagáért még mielőtt beszélni tudott volna, s bár ezt nem mindig a beleegyezésemmel tették, elvárom tőlük, hogy a jövőben is ugyanígy cselekedjenek.”
Gerald Ford

Talán az alábbi képen látható állapotra mondta volna a szcientológia megalapítója, L. Ron Hubbard az általa felállított érzelmi tónusskála legfelső, +40-es fokát: The Serenity of Beingness, azaz „A létezés békés nyugalma”. Ő VAN. (A képen Ádám kisfiam látható 6 napos korában. Remélem nem fog engem beperelni 18 évesen, hogy a hozzájárulása nélkül meztelen képeket tettem fel róla a netre. 😀 )

Fotó: Acyd (www.mariee.hu)

Hogy mi a legfontosabb üzenet, amit kisfiam születése kapcsán szeretnénk tanulságként átadni?

Talán az, hogy a szülés/születés akármennyire is természetes része az életünknek, csakúgy mint egy sikeres vállalkozást vagy a személyes márkánk felépítését, ezt is komolyan kell venni, érdemes rá szellemben és lélekben is felkészülni és ráhangolódni, ha szeretnénk elégedett “vevőt” (=gyermekünk) produkálni a folyamat végén. (Valószínűleg ezt ki lehet jelenteni a gyermeknevelés teljes folyamatáról…) Egy kisbaba receptorai még olyan kifinomultak, hogy lelkünk minden rezgését megérzik, az édesanya lelkiállapotát pedig különösen. Meglátásom szerint a szülői szerepre történő tudatos felkészülés, beleértve a táplálkozást és a lelki gyakorlatokat mind-mind hozzásegítik a gyermekünket ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes emberré válhasson. Ha ugyanis a tudatos törődés és felelősség mintáját adjuk neki tovább, akkor ő is így fog a világhoz, s benne minden élőlényhez kapcsolódni. A felsorolt szakirodalmon túl van még egy könyv, John Gray: A gyermekek az égből jönnek című műve, amely úgy gondolom, hogy nagy segítséget tud nyújtani az indulás utáni időszakhoz, jóllehet a puding próbája az evés, így az ebben a könyvben leírtak tényleges hatékonyságáról úgyszintén csak évek múltán fogok tudni nyilatkozni, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a cikkben említett összes könyvre egy természetes szemléletű orvos barátom, Dr. Gelléri Julianna hívta fel a figyelmemet (saját, személyes gyermeknevelési tapasztalataira támaszkodva) és nagyon hálás vagyok neki, hogy megtette. (Akit érint a gyermeknevelés téma, az rengeteg jó blogot – pl. Kismamablog.hu -, fórumot – pl. ezt – és szakirányú weblapot találhat a neten – pl. nagyon jók a La Leche Liga vonatkozó cikkei, vagy pl. az Új Medicinás „Szülés-születés” kurzus ízelítő hangoskönyve.)

Fontos hozzátennem, hogy minden igyekezetem „ellenére” a gyermekem egy önálló individuum saját célokkal és álmokkal, így a legtöbb, amit tehetek érte az az, hogy bölcs iránymutatással segítő kezet nyújtok neki minden téren az útjának kiválasztásában, és a legtávolabbról is elkerülöm azt a torzulást okozó helyzetet, hogy a saját meg nem valósult álmaimat akarjam viszontlátni őbenne.

„Rájöttem, hogy a legjobb tanács, amit a gyermekeidnek adhatsz az az, hogy kitalálod mivé szeretnének válni és segítesz nekik megvalósítani az álmukat.”
Harry S. Truman

Eddigi rövid szülői tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy az igazi változáshoz az emberiség tudatszintjének emelkedése terén jelentős mértékben hozzájárulhat az, ha a gyermekeink kezdőcsomagjába is olyan “termékeket” csomagolunk bele, amelyeknek “elfogyasztásával” az igazságra való folyamatos törekvést, az önmagával szembeni kíméletlen őszinteséget és a felebaráti szeretet képességét (=ne tégy olyat mással, amit önmagadnak sem kívánsz) sejtszinten kódolva viszi tovább a gyermek, s így a félig-meddig tudattalan mechanizmusai által is ő lehet az a változás, amit – feltehetően – látni szeretne (majd) a világban.

Első lépésben azonban – azt hiszem – azzal tehetem Ádám fiamnak a legnagyobb szívességet, ha megtanulom megérteni azt a nyelvet, amely által nyöszörgésben próbálja nekem/nekünk átadni a legfontosabb tudnivalókat az ő életéről. Úgyhogy feles helyett most bele is vetem magam Priscilla Dunstan: Baby Language (bébi nyelv) c. anyagába, hátha van esélyem a leghatékonyabb kommunikációs csatorna kialakítására… 🙂