Szelektív érzékelés

Szelektív érzékelés

Szerző: | máj 21, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Hogyan működik?, Tudatosság, Világkép

Szelektív érzékelés

A világot olyannak látom, amilyen én vagyok. Ezt már korábban is említettem, de az ismétlés fontos. A reklámokat sem egyszer nyomják le, ugyi… A világ számomra(!) olyan, amilyennek a bennem meglévő információk alapján azt értékelni és megítélni ÉN képes vagyok. Ennyi. Ez a legfontosabb puzzle darabka annak kibogozásában, hogy a szépségkirálynő választások győztesei által hangoztatott világbéke elérhető legyen. Ami persze nem cél. A vagyonátrendeződés békeidőben ugyanis nem működik. Ezért nem cél az sem, hogy a világot olyan szemüvegen keresztül nézd, amiről most írni fogok.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Mi a csudát tudunk a világról? c. filmet. Ez a 2004-ben készült, véleményem szerint remek alkotás leginkább azt az üzenetet igyekszik átadni a nézőnek, hogy az elme által kibocsájtott fókuszált energia teremti a valóságot: Amire nem nézek rá, aminek nem adok fókuszt, az nem létezik. A kvantumfizikus tudós bácsik legalábbis ezt állítják és én hiszek nekik. Lehet, hogy tévedek (mindig benne van a pakliban), de a jelenlegi világképemhez ez a nézet passzol a legjobban.

A valóságnak van egy közös szelete, melyet látszólag mindannyian ugyanúgy érzékelünk. Egy utca, egy ház, egy adott ember kinézete, vagy bármi, ami a fizikai valóságban megjelenik, arról képesek vagyunk egy olyan leírást adni, ami külsőleg mindenki számára ugyanaz. (Jóllehet, ha kvantumfizikai úton közelítem meg a látható valóságot, abból is csak annyi létezik a jelen pillanatban számomra, aminek épp figyelmet adok és minden más nincsen, de most az egyszerűség kedvéért egyezünk meg abban, hogy a fizikai valóság az akkor is van, ha nem nézek rá. :)) Ami azonban különbözik – és ebből mintegy 7 milliárd van jelenleg a földön -, az a nézőpont és az értelmezés. Ahogy Tony Robbins mondani szokta: nem az határozza meg az életedet, hogy mik történnek veled, hanem az, hogy ami történik azt hogyan fordítod le az elméd nyelvére, hogyan értelmezed önmagad számára. Ebben pedig véleményem szerint az is benne van, hogy szavakhoz, képekhez, szimbólumokhoz milyen jelentést csatolunk. Ezért nem mindegy az sem, hogy az előző cikkben említett szimbólumok milyen üzenetet hordoznak. Vajon mennyire érzékelem szelektíven a világot, azaz mennyire ragaszkodom ahhoz a valósághoz, amit én igaznak vélek?

A közelmúltban elvégeztem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek 4 napja alatt újabb összekötögethető pontok álltak össze a fejemben felismerésként. Az információ ugyan létezett, mint ahogy az összes, az emberiség általi felfedezésre váró csoda (és szenvedés!) megteremtésének ismerete már most megvan – hiszen egy valami csak olyan semmiből keletkezhet, melyben az összes létező potencialitás (=ebben az értelmében a történések lehetséges kimenetele) már benne van előre! -, csak oda kellett érjek tudati szinten, hogy az információ számomra jelentést és valóságtartalmat hordozzon. Ahhoz, hogy egy bizonyos “adatsor” számomra használható és értelmes információ legyen, “oda kell érnem” tudati szinten, vagy más szóval “fel kell nőnöm” az információhoz. Ha ezt nem teszem meg, az “adatsor” semmit nem ér. Az információ korában pedig ezt a hibát elkövetni nem annyira oké. (Az adatkezelés fontosságáról ajánlom figyelmedbe ezt a cikket Duncan Shelley tollából: Az utolsó év… II. rész)

Évekkel ezelőtt hallottam azt a példázatot, miszerint a buddhista kolostorokban a szellemi vezető (pl. egy bódhiszattva) mindig megkéri az újonnan érkezett szerzeteseket, hogy 3 évig ne tegyenek fel kérdéseket se, mert úgyis hülyeség hagyná el a szájukat. Végül is, igaz. Ha nem tudom “értelmezni az adatokat”, akkor a bennem már meglévő információkból származó feltételezésekbe tudok csak bocsátkozni, az meg tévútra vihet. És többnyire visz is.

A számomra(!) létező világról a saját érzékszerveimmel szerzett információk alapján alkotok képet (=világképem), ennek viszont a szűrője az az elmém (=ego), mellyel általában azonosulni kényszerülök, mert állati nehéz bevallani önmagamnak, hogy fogalmam sincs mi lehet az igazság és csak találgatok. Amikor megszületünk, teljesen nyitott ez az elme és mindent befogad. Nincsen benne előítélet és szűrő. Én és a világ egységben vagyunk. Olyan dolgokat is érzékelek, melyek említése esetén a felnőttek lehülyéznek és azt mondják rám, hogy “ez a gyerek még angyalokat lát”. Hisz ő még csak gyerek, beszél össze-vissza. Közben meg lehet, hogy tényleg angyalokat lát, vagy csak olyan energiákat, melyek a vörös színen innen és az ibolyán túl vannak. Mivel azonban állandóan lebeszélnek arról, hogy elhiggyem a saját tapasztalásom valóságát, kétségbe esek, ami a félelem előszobája. Irányító modul bekapcsolva. (Tanulság: ha tényleg tanulni akarsz, kérdezd meg a gyerekedet érdeklődve, hogy mit lát és az ő érdekében ne mondd neki, hogy képzelődik. Ha kételkedsz abban, hogy ennek van értelme, olvasd el a Vonzás törvénye nem működik c. cikket)

Agyullámaink 1-3 éves korunkig delta, 4-7 évben téta szinten rezegnek, 7-14 éves korunkig alfa szinten, fölötte pedig béta szinten. (Az alfa szint kb. 7-14 Hz-et is jelent, hogy könnyű legyen megjegyezni. Az alvás fázisai kapcsán ezekről a “görög” szintekről itt olvasható infó.) Sokan tudjuk már, hogy az alfa és annál mélyebb szintek elérése esetén a legfogékonyabb az elme az információra, vagyis ilyenkor a legkönnyebb egy fejlődő elmét befolyásolni. (Bizonyosan hallottál már a Relaxa nyelviskoláról, az is ezen a metóduson alapszik.) Ha a tudatbefolyásolás egyéb. pl. titkos kormányzati felhasználásáról is szeretnél olvasgatni, ajánlom figyelmedbe Drábik János: Tudatmódosítás c. könyvét. (Persze személyes kutatómunka nélkül nem kell mindent elhinni, de ha már 20% igaz, abból, ami a könyvben van, az is elég ébresztően hat. Mindenesetre ne elalvás előtt olvasgasd!) Ami azonban a példa szempontjából fontos, az most az alfa szint. A Silva-féle agykontroll esettanulmányaiból is tudjuk, hogy ha lemész alfába, fog az agyad, “mint a tinta”.

Nem véletlen tehát, hogy ma már az intézményesített oktatás neveli a gyerekeket kötelező jelleggel (alfa szinten pumpálják belénk a “ha nem kapsz jó jegyet, semmit nem érsz” c. mesét), nehogy még a végén a tapasztalati valóság által formálódjon egy ifjú lélek és így olyan “receptorai” is növekedésnek induljanak, amelyek így nem fejlődnek ki annak teljes potenciáljában. Mint például a jobb agyfélteke, ami alfa állapotban rendkívüli módon érzékeli a valóság azon tartományát is, amiről egyébként azt mondják, hogy nem kell róla tudomást venni. Mivel ma már mindent csak megérteni és nem megérezni kötelező, ezért az ember kreatív, intuitív képességei tulajdonképpen “mesterséges altatásban” leledzenek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rudolf Steiner, az antropozófikus szellemtudományok megalkotója és legismertebb alakja 13 éves koráig nem tudott olvasni, viszont annyi első kézből származó személyes tapasztalattal rendelkezett, hogy ihaj-csuhaj! Ha megnézzük a pasas munkásságát, nem mondható el róla, hogy óriási hátrányban lett volna emiatt.)

Némi óvatossággal és alázattal kijelenthető tehát, hogy a világból azt látom és azt hallom, vagyis azt érzékelem úgy ámblokk, amit az elmém “megenged” nekem. Amit az elme “leszabályoz”, az nincsen.

Visszatérve a jobb agyféltekés rajztanfolyamra, az oktató nagyon egyszerűen és nagyszerűen elmagyarázta, hogy az elménk hogyan ver át minket. Ez most viccesen hangzik, de tényleg így van, ezt már személyes tapasztalásból mondom, hiszen képes voltam többé-kevésbé pontosan lerajzolni egy arcot 4 nap után, pedig rajzból – mint tantárgy az iskolában – mindig is azért kaptam legalább 3-mast, hogy a többi jó jegy között (legtöbbször ügyesen visszaköhögtem a könyvet) ne csúfítsa el a bizonyítványomat egy 2-es alá. 🙂 Kutatások alapján bár a rajzolás a kreatív jobb agyféltekénk működéséhez tartozó képesség, a logikai rendszerekre és ok-okozati viszonyok feltérképezésére kialakított oktatási rendszerünk 80%-ban (de inkább még ennél is magasabb arányban) a bal agyfélteke használatára szoktat rá mindenkit, így logikusan tanulunk meg “meglátni” dolgokat. Olyan dolgokat, amiket egyébként alapból meglátnánk, ha nem lenne kondicionálva az agyunk bal agyféltekés működésre.

Az oktató elmondása szerint a rajzolás és úgy általánosságba véve a képzőművészeti oktatás akármennyire is a kreatív elménkbe nyúl bele, a formákat és vonalakat a bal agyféltekével tanítja meg a tehetséges “nebulóknak”, s ezért nem a valóságot (az apró részleteket!) meglátni tanulunk meg igazából, hanem logikai rendszerbe szedve, megfelelő mennyiségű gyakorlást követően megtanuljuk leképezni a valóságot az arra leginkább hasonlító szimbólumokká. Az emberek nagyobbik részéről ebből fakadóan azért mondható el, hogy nem tudnak rajzolni, mert a valóságról alkotott szimbólumok nem felelnek meg annak, amit tulajdonképpen látunk. (Pl. ha szemet rajzolok, nem félholdacskát rajzolok az írisz mellett úgy, ahogyan az valójában látszik, hanem húzok két elliptikus ívű vonalat egymással szemben és közé teszek egy kört.) Erről beszélek:

Az elménkben élő szimbólumok a valóságról tehát nem pontosak. (Ezzel szemben ha pontosan azt rajzolnám le, amit már a tudatomat is bekapcsolva érzékelek, közelebb kerülnék az igazsághoz. Vö. a valóság szívedben is érezhető természetét a média által közvetített bullshittel.)

A legfontosabb kérdéscsoportba bele is futok eme példa kapcsán:

Ha egy olyan egyszerű néhány vonalat, mint a szem, ennyire szelektív módon képezek le az agyamban, mi lehet a valóság többi részével? Mi van akkor, ha minden egyéb információt a világból is csak annyira látok “pontosan”, mint amennyire az elmémben az emberi szemről élő szimbólum képe él? Mi van akkor, ha azért nehéz fejlődni / változni, mert az elmém ragaszkodik a meglévő mintákba illeszkedő információhoz és elutasítja azokat, melyek kívül esnek eme mintá(ko)n?

Amikor valamit azért utasítunk el, mert nem illeszkedik a meglévő világképünkbe, akkor szerintem becsapjuk önmagunkat, mert bár az információ simán lehet hamis, az elménk kényelmi zónája miatt zárunk ki olyan “adatsorokat”, melyekben leledzhet némi igazság. Vagy akár megismerhetünk egy teljesen más képet a világról, pofont adva ezzel korábbi – esetleg korlátolt – paradigmánknak és olyan élményeket szerezhetünk, mely mentes a szokásos félelemre épülő valóságtól? Erre az egyik legjobb példa az általam már oly sokszor emlegetett Új Német Orvostudomány / Germán Gyógytudomány, mely az elváltozásokat (i.e. betegségek) biológiai (i.e. túlélés tükrében elkövetett) konfliktusok által kiváltott biologikus törvényszerűségeknek írja le, s melyek ún. megoldás utáni szakaszában (=gyógyulási fázis) az elváltozások tüneti súlyossága és a gyógyulási folyamat lefolyása pontosan előre meghatározható. Ez azért forradalmian új megközelítés véleményem szerint, mert ez egy olyan “egyenletre” épül, melyben a félelem nem szerepel változóként. Magyarul: A világban minden történésnek van egy olyan nézőpontja, melyből ki lehet iktatni a félelmet, mint tényezőt, ha megfelelő tudatossággal rendelkezünk. Szerintem itt van a kutya elásva a “bal agyfélteke túlsúlyos” rendszerben. (A jobb agyféltekét nem lehet félelembe taszítani, mert ő nem tudja, hogy az micsoda. :)) Ami a hamis információkat illeti, velük annyit lehet tenni, hogy először vizsgáljuk, csócsáljuk meg azokat is, aztán köpjük ki, ha nem ízlenek. A bal agyfélteke és a félelem kapcsolatáról egy elképesztően zseniális videó a TED.com-ról egy agykutató nőtől, Jill Bolte Taylortól. (18 perc, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy legyen ideje végignézni!)

(Az eredeti felvétel a TED.com oldalán itt található: Jill Bolte Taylor: Stroke of Insight)

A jobb agyféltekés rajzolás számomra azért volt egy újabb villanykapcsoló, mert ott jöttem rá arra, hogy mennyire fontos a kreatív, a jelen pillanatban élő elménk rezgésének beengedését megtanulni. Azt a közös(!) valóságot, mely által az emberiség minden tagja kapcsolatban van egymással és az EGY-MÁS által felszívott tudással. A Silva-féle agykontroll és megannyi meditációs technika is ugyanezt a képességünket fejleszti (különben nem működne egy csomó olyan módszer, amely esettanulmányok által bizonyítottan működik!) és egyre inkább meggyőződésem az, hogy a sokak által már elcsépelt módon emlegetett “dimenzióváltás” vagy “rezgésszám-változás” eme képességünk fejlődésének lesz köszönhető, ha végre bekövetkezik. Mivel a bal agyféltekés szelekció és megosztás egyértelműen nem vezet eredményre, érezzük, hogy változtatnunk kell és mi/ki máshoz nyúlhatnánk, mint a bennünk élő Istenhez? (Jill Bolte Taylor előadásának meghallgatása után szerintem nem kétséges, hogy a jobb agyféltekénk mire való!)

Nekem az a személyes véleményem, hogy a viták és nézeteltérések azért tudnak olyan hevessé válni (mint amennyire ez már tapasztalható), és az információ azért annyira szubjektív ma már, mert a nagy “szabad” világ eltüntette az emberek fejéből és szívéből a valóságnak azt a közös szeletét (=jobb agyfélteke ítéletmentes, “egy vagyok a világgal” rezgését), mely az Isteni rendből, az Abszolútumból indul ki. Ennek a lényege pedig a következő: “Más kárára nem akarok jobban élni és csak olyan növekedésben vagyok hajlandó részt venni, melyből mindenki fejlődik.” Ez ilyen egyszerű. 🙂 Azt hiszem, valamikor ezt hívták aranykornak, és ha igazak a jövendölések, akkor a jelenlegi harácsolásra, háborúzásra, eladósításra és modernkori rabszolgatartásra épülő pénzügyi és gazdasági rendszernek ez a gondolkodás fog véget vetni. (Hacsak be nem chip-elnek bennünket egy csodaszép kis “biztonságos” verichip-pel, melynek legfőbb célja szerintem pont az, hogy ne engedjen kilépni a megszokott félelem-alapú bal-agyféltekés világképből.) Ha érdekel egy nagyon érdekes előadás a 2012-es évről, klikk ide: Avatara és a 2012-es év történései. (A forrásait figyeljétek az előadónak!)

Ne feledjétek, hogy az “életet” nem a teljes valóságában tapasztaljuk meg soha, hanem csak azt a szeletét érzékeljük normálisnak, amelyhez kapcsolódási pontot érzünk a fejünkben lévő, sajátos rendszerbe szervezett adatsorok alapján. (Ez pedig azért változik sokszor az idővel, mert a folyamatos nehézségek hatására rákényszerít bennünket az élet, hogy olyan adatokhoz is hozzányúljunk, amelyeket korábban elvetettünk.) Hogyan lehet megtanulni azt, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami nem? Azt hiszem erre mindenkinek önmagának kell rájönni azzal, hogy megtanulja a saját életét érintő legfontosabb kérdéseket feltenni. Megfelelő kérdésekből megszületnek a megfelelő válaszok, azok által pedig fókuszba kerül minden, ami igazán fontos a saját fejlődésem(!) szempontjából.

Végezetül az a kérdés még felmerül bennem, hogy vajon mi mindent láthatnék, hallhatnék vagy bármilyen más módon érzékelhetnék a világból/valóságból, ha képes lennék teljesen ítéletmentesen elfogadni minden információt, amellyel kapcsolatba kerülök? Szerintetek?

Na megyek, becsapok egy felest és azért a Pistát is megkérdezem a kocsmában erről, mert lehet, hogy ő tudja a választ ezekre az egyszerű kérdésekre… 😉 Egészségetekre!

ui: Ha szeretnétek elvégezni Ti is egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot kedvezménnyel(!), szeretettel ajánlom Imre Dezsőt a már többször belinkelt weblapon. “Józsi bácsi” jeligére 15.990 Ft-ba kerül a 4 nap 24.990 Ft helyett! (És addig is, amíg nem mész el a tanfolyamra, hallgass ilyen zenéket: Jobb agyféltekét stimuláló zene)

Szabad vagy nem szabad (vagy)?

Szabad vagy nem szabad (vagy)?

Szerző: | ápr 8, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014

Szabad vagy nem szabad (vagy)?

Furcsán megrészegítő illúzió (=tévképzet) az szerintem, hogy az ember szabad, bár a fejlett világ leghangosabb jelszava a szabadság. Legtöbbször ez a fogalom manapság gazdasági és politikai értelmében kap hangsúlyt, a lényeges jelentése azonban elsikkad. Ha bármikor előkerül a szabadság és a vele szembeállított elnyomás kérdése, talán a legtöbbünk számára a diktatórikus kommunizmus képe ugrik be, melyben egy hatalmi erő által a népre erőltetett társadalmi rend elsősorban a cselekvések, az egyéni álmok megvalósulásának útjába áll. Ezzel szemben egy demokratikusnak nevezett világrendben, azt mondják, nincsen külső kényszer, mert az ember saját maga döntheti el azt, hogy milyen életet kíván élni. Ebben noha van igazság, megítélésem szerint a válasz mégsem ennyire egyértelmű.

Ha esetleg láttad az Élő Mátrix (Living Matrix) c. filmet, akkor ismerős lehet már számodra az az információ, hogy nem az elme vezérli a szívünket, hanem fordítva. Az elme egy számítógép, mely az érzelmeink hatására a tudatos és tudatalatti gondolataink révén kibocsájt egy vagy több bizonyos frekvenciájú rezgést, amely aztán a valóság teremtő folyamatának aktív részese lesz. Ezért van az is pl., hogy a bizonyosság érzése minden vágyott cél alapja, vagyis csak akkor lesz tényleges eredmény bármilyen célodból, ha már előre érzed azt, hogy a cél elérésére képes vagy. Ez lehet anyagi cél is, de akár egy betegségből való felépülés is ezen múlik. Érezd át, hogy már megvan, amit akarsz. (Napoleon Hill: Gondolkodj és gazdagodj! c. könyve tele van ezzel az alapvetéssel, bár ez a könyv főleg a pénzügyi gazdagság megszerzésére vágyókat veszi célba, mert az jó célpiac, mint tudjuk…)

Az érzelmek azonban nem csak önmaguktól születnek meg odabent, hanem a kondicionáltság is hozzájárul az irányukhoz. A bennünket körülvevő környezet értékrendje és kommunikációja rendkívüli mértékben befolyásolja azt, hogy milyen minőségű és intenzitású érzelmek születnek meg bennünk a velünk történő események hatására, így közvetett módon brutális mértékű az a befolyásoltság, mely az elménk valódi szabadságára hat. Ebben az értelemben pedig nem tekinthető az ember szabadnak, mert azt sehol senki nem tanítja – főleg a nyugati világ – hogy hogyan légy ura a saját érzelmeidnek és ezáltal hogyan teremts vagy ne teremts kívánt és nem kívánt “dolgokat”. Nekifutok egy kicsit távolabbról és kibontom ezt a témát.

Képzeld csak el, hogy kint ülsz egy mezőn. Elvileg szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Üldögélsz ott kint a napon, aztán egyszer csak rájössz arra, hogy éhes vagy. Megjelenik egy külső kényszer, mely cselekvésre ösztönöz. “Ennem kéne, mert már nem vagyok így jól, ahogy vagyok. Valamit csinálni akarok, hogy jobban érezzem magam.” Az éhség által megjelenő biológiai szükségleted “felülírja” a szabad akaratodat. Az éhségnek köszönhetően a puszta létezés megszűnik örömnek lenni. Vagy tegyük fel, hogy ugyanebben a helyzetben elered az eső / fázni kezdesz és megjelenik benned a motiváció, hogy egy védett helyre menj. A világ továbbra is csak van a benne lévő szükségszerű változással (hiszen, ha nem változna állandóan a környezet, akkor nem is tudna létezni, mert a csodálatos körforgása nem eredményezne terményeket, azt elfogyasztó lényeket, melyek aztán a salakanyagot visszaadják a Földnek, hogy újra termékeny legyen), de Te mégis cselekedni akarsz, mert a világképed szerint a mezőn fagyoskodni és megázni finoman szólva nem annyira oké. A szabad akaratodnak, mely a puszta vanságból fakad (“Kint ülök a mezőn, szarrá ázok és megfagyok, mi a probléma?”) tulajdonképpen “meszeltek”. A saját elméd működése és a “helyesnek” gondolt cselekedeted felülírja azt, hogy a dolgoknak valójában “nincsen minősége”. Többször említettem már, és azt hiszem ez egy rendkívül fontos megközelítése a valóságnak: A dolgok “egyszerűen csak” vannak. Se nem jók, se nem rosszak (még akkor sem, ha az “én”-re vetített hatása rossz, pl. éhezés, háború, halál), a saját elménk (és egy bizonyos módon történő! élni akarásunk) ad hozzá egy érzelmi töltetet és egy abból fakadó minőséget. A szabadság leginkább abban merül ki, hogy az ember a benne működő külső kényszerek és motivációs tényezők közül kiválaszthatja azt, hogy melyiknek milyen minőséget ad és minek fog egy adott helyzetben engedelmeskedni. Mondok egy példát:

Valakivel vitatkozol és a másik pofon vág téged. A hatás-ellenhatás bennünk lévő törvényszerűsége és a társadalmunkban megszokott válaszreakciók miatt nagy valószínűséggel visszaütsz. “Engem nem lehet csak úgy pofon vágni, hé!” Ugye? Pedig a pofon a végtelen potencialitásban (azaz egy adott időpillanatban benne lévő végtelen mennyiségű cselekvési lehetőségek közül) csak egyetlen választott út, mint ahogyan az is, ahogyan Te reagálsz. Erre mondtam a múltkor azt, hogy ha elküldenek anyádba mondd azt, hogy “szeretlek”. Az igazi szabadság ott kezdődik szerintem, hogy az ilyeneket tudatosan felismerem. Ráadásul azért gondolom azt, hogy ez működik, mert a bennünk lévő – sok esetben negatív, megosztást eredményező – reakcióktól való eltávolodás első számú eszköze az, hogy a szokásos mintákat megtörjük. A társadalom “ezt meg ezt” várná el, de én az ellenkezőjét teszem, mert képes vagyok önmagamra kívülről rátekinteni és ezért tudatosan döntök másként.

Tudom, teljesen megbuggyantam és csoda, hogy nem rámolták még ki a kérómat ilyen idióta felfogással egy “dog eat dog” (=kutya kutyát eszik) világban, amelyben az erősebb kutya él nemi életet és az lesz a “győztes”, aki okosabban túl tud járni a másik eszén. Azért mégis arra bátorítalak, hogy törd meg a saját mintádat néha és próbáld ki ezt a “játékot”. Meg fogsz lepődni az eredményeken. Főleg azon az eredményen, ami a létezés tudatos megélését önmagadban illeti.

Miért olyan fontos ez, egyáltalán mit boncolgatom én ezt a témát?

Visszatérve a korábbi “ülök a mezőn és egyszerűen csak megszűnök szabadnak lenni” példámhoz: Ha éhes vagyok ne egyek? Ha fázom, ne menjek fedett helyre? Teljes joggal szólhattok rám: “Ne filozofálj már Józsi (b@zdmeg), nyilván állandó külső kényszerek vesznek körül!” Ez azonban egy nagyon fontos pont azt illetően, hogy megértsük a világ jelenlegi állását. Azét a világét, melyről már rengetegen érezzük azt, hogy nem az emberi értékek, hanem a profit mentén halad előre, s mely egyre többünkben okoz kiüresedést, elkeseredést és boldogtalanságot. Az, hogy munkanélküliség – illetőleg pénznélküliség – van, hogy a 3. világháború fenyeget szinte már természetesnek vesszük, mint ahogyan azt is, hogy élünk egy 10 milliós országban, melyben teljesen mindegy, hogy ki kormányoz, állandóan folyik az anyázás, mert hagyjuk, hogy a média megosztása belemásszon a lelkünkbe. Szabad vagyok, mert hagyom, hogy hasson rám a külvilág és nem vagyok szabad, mert hagyom, hogy hasson rám a külvilág.

Mondok egy másik összetett példát, hogy képes legyél értékelni a dolgok puszta létezését, vanságának csodáját. A vanság élvezete természetesen nem jelenti azt, hogy birka módon fogadj el mindent, ami veled történik, vagy amit veled tesznek, csak ne haraggal és elkeseredéssel reagálj, mert azzal önmagadat bünteted. Ha valaki szembejön egy késsel, hogy leszúrjon, akkor határozottan vedd ki a kezéből a kést, de ne szúrd le!; ha pedig a farkas báránybőrben érkezik, akkor légy résen, de ne kezdj el utálkozni, mert a játék egyik célja a túlélés, csak mindenki más módszert választ hozzá. (Ajánlom tüzetes vizsgálódásra egyébként Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája c. művét!)

Na szóval…

Képzeld el, hogy a világban egészséges munkamegosztás van, melyben mindenki azt csinálja, amit szeret, nincs szegénység, mindenkinek jut kaja és az emberek kedvesek egymáshoz. Nincsenek társadalmi és vagyoni különbségek, mindenki egyenlő, minden ember örömmel dolgozik önmagáért és a közért, senki nem akarja a pénzt felhalmozni, mert tudja, hogy a pénz egyrészt csak egy egyezményes csereeszköz és értékközvetítő jel, másrészt nem etikus arra használni, hogy kizsákmányoljak és akaratukon kívül irányítsak másokat. Nincs háború, mert mindenki szereti egymást és békében akar élni, az emberek örömmel választanak egy közös hitet szerte a világon és minden földi lény egymás teljes tiszteletét figyelembe véve éli az életét. Nincs stressz, nincs nélkülözés, és legfőképpen nem szükséges kérdéseket feltenni, mert a békés és igazságos együttélés törvényeit – melyet minden élőlény elfogad – apáról fiúra (és anyáról lányra) adják tovább az egymást követő generációk. Mindezeken túl az emberek teljes egységben élnek a világegyetemmel és a tudatosan úgy tekintenek minden létezőre, mint önmaguk részére. “Ha másnak ártok, önmagamnak ártok.” Ez a felfogás vezérel.

Idilli képnek tűnik, ha jobban belegondolunk. Ahogy a világ folyását figyelem, egyre többször érzem azt, hogy sokan vágyunk egy ilyen világra. De mi van akkor, ha ez mégsem annyira idilli?

Ha a világ így működne, hol lenne az “izgalom”? Hol kapnánk fejlődési lehetőséget vagy motivációt, mitől akarnánk jobban megérteni a létezésünk miértjét? Nem állít(hat)om, hogy egy teljes tudatosságban eltöltött lét bármelyik pillanata unalmas lenne (hiszen nem ilyen társadalomban élünk és így összehasonlítási alapom sincs), és nem lehet azt sem kizárni, hogy az emberi természet előbb-utóbb kikényszerítene (némely egyénekben) egy megosztást eredményező változást, mert lennének olyanok, akik egyenlőbbek az egyenlőknél. (Ha olvastátok George Orwell: Állatfarm c. művét, pontosan tudjátok, hogy mire gondolok.)

A kérdésem tehát elsősorban az, hogy milyen pozitív változás várhatna az emberiségre abban az esetben, ha az életünk nélkülözne minden szükségszerű fejlődést és egy igazi “Aranykorban” élnénk állandóan?

Nem állíthatom, hogy egy igazi egységben élő tudatos társadalomban nincsen előrelépési lehetőség, de mivel az egyetlen állandóságnak a változást tartom, ezért bátorokodom feltételezni azt, hogy a különböző – még a ókori görögök által elnevezett – korok (arany, bronz és vaskor) ugyanolyan ciklikusan (=körforgásszerűen) működnek, mint minden más a világban. Tradicionális szerzők (mint pl. Hamvas Béla) sokszor emlegetik azt, hogy létezett egy aranykor, melyben az ember – metaforikusan kifejezve – nem aratott le több búzát, mint amire szüksége volt, vagyis tudatos egységben élt a világgal. Aztán jöttek, akik úgy gondolták, hogy érdemes lenne mégis többet aratni, mert a többletet el lehet adni és ezzel elkezdődött a “romlás” időszaka, melynek szükségszerű eredménye a jelen állapot és a felhalmozásból származó vagyoni különbségek. Mivel azonban a változás a jelenben is örök – pláne, hogy nincs is semmi más a jelen pillanaton kívül 🙂 -, ezért a tudatosság és az egyre lényegesebb kérdések feltevése által egyre többen ismerik fel az egység szükségességét és egyre inkább visszakanyarodunk az ún. “aranykor” felé. A rengeteg spirituális és tudatosságcentrikus iskola, a helyi pénzek és az egész-ség megértésének mélyebb vágya is mind mind ebbe az irányba mutatnak. A ciklus tehát nem áll meg és a folyamatos hullámzás eredménye egy egyre tudatosabbá váló társadalom. Én legalábbis így látom.

A vaskor, vagyis a materiális világnézet által uralt világrend – melyben jelenleg élünk – legnagyobb nehézségei és átkai nagyon gyakran a legnagyobb áldássá válnak, főleg ha megértjük a természet csodálatos körforgását. A Miben és kinek higgyek? c. írásomban már utaltam arra, hogy a végtelen potencialitás szintjén a dolgok determináltak (vagyis benne van a pakliban az, hogy minden egyes pillanat döntése egy végtelen döntési halmazban előre meghatározott következményekkel jár), ennek értelmében pedig az emberi szabadság merő illúzió. A szabadság illúziója azonban mégis magában rejti annak a lehetőségét, hogy a végtelen számú döntési helyzetben kiválasztott egyéni úton tanulhassak a belőlem fakadó és önmagamra visszatükröződő világ reakcióiból. És akkor most elmondom magyarul is, hogy ez mit jelent, mert már szinte én sem értem… 😀

Véleményem szerint az ember születése óta nem szabad (azaz a szabadság illúziójában él), mert úgy nő föl pici korától fogva, hogy szó szerint a fejébe verik a világ működésének tekintélyelvűség alapján elfogadott elméletét, melynek lényege, hogy a fontosnak gondolt emberek jobban tudják másoknál, hogy a “dolgok” hogyan és miért vannak és ezzel viselkedési mintákat (is) ültetnek belénk az érzelemvilágunkon keresztül. Legyen szó az evolúcióról, a tudomány fejlődéséről vagy akár művészetekről, létezik egy hivatalos, sokak által elfogadott igazság, melyet az oktatási rendszer és a média folyamatosan erősíteni igyekszik. (Még akkor is, ha számtalan tudományos bizonyítás létezik a jelenségek természetéről, soha nem hagyható ki a képletből az, hogy a tudományos eredményt a megfigyelő is befolyásolja, vagyis bármilyen igazság csakis részigazság lehet! Erre eklatáns példa Einstein megfigyelése, aki észrevette a saját tudományos kísérleteiben, hogy bizonyos részecskék csak akkor jelennek meg fizikai valóságban, amikor rájuk néz – vagyis energiát, figyelmet ad nekik -, máskor azonban nem mérhetők. Ha valakit érdekel ez a téma, olvassa el Michael Talbot: Holografikus Univerzum c. könyvét.) Az illúziónak van tehát egy közös szelete – amelyben az elfogadott dolgoknak mindannyian energiát és figyelmet adunk, ami által létezni fognak -, mely alapján mindannyian konstatáljuk, hogy a világ ilyen vagy olyan. És mivel az ember bármit hajlandó azért megtenni, hogy elfogadják és szeressék, így ehhez a közös szelethez igyekszem én is alkalmazkodni, különben kinéz a társadalom, az meg nem oké. Bármit is választok tehát a végtelen cselekvési lehetőségek közül, a közös szelet “igénye” a belém vert igazságok miatt folyamatosan jelen van és ennek köszönhető az az irányított közös gondolkodás, amely megteremti a jelen valóságát. A jelen valósága tehát azért olyan, amilyen (legyen az az aranykorra, a bronzkorra vagy a vaskorra jellemző értékrend), mert a társadalom szeretetéért cserébe feladom a szuverenitásomat, ami a valódi szabadság.

Ha egy picit megállsz és figyelmet adsz ennek a gondolatnak, itt jön be a szabadság elvesztésének – vagy más szóval az illúzió megvalósulásának – pillanata:

Csokira vágyom, ezért “ennem kell” egyet, félek az influenzától – hisz “járvány van” -, ezért beoltatom magam, szerzek minél több diplomát, mert akkor több lehetőségem lesz (és még sorolhatnám), és részt veszek a demokrácia nevű játékban, mert el akarom hinni, hogy a demokrácia az a szabadságot jelenti. Tudat alatt, az érzelmi befolyásoltságom hatására alkalmazkodom a valóság “közös szeletéhez”, mert ebben a világban, ebben a rendszerben van dolgom, ám ezzel feladom a valódi szabadságomat és eszközzé válok. És ezzel nincsen semmi baj, csak tudjunk róla, hogy ez így van. Egy eszköz vagyok a rendszerben és ez tökéletesen rendben van. 🙂

Miért olyan fontos ez az egész? Egyetlen aprócska oka van, ez pedig a bejegyzésem valódi célja, üzenete:

Ha körbenéztek a világban, valóságos harc folyik. Nézetek ütköznek, vélemények különböznek és magukat szabadnak gondoló, tekintéllyel rendelkező emberek próbálják az emberi lények viszonylag rendezetlen halmazának (=a tömegeknek) valódi szuverenitását megtörni azért, hogy a társadalmi rendszert olyan színűvé változtassák, amely a számukra kedvező. Ahol csak lehet, folyik az elme háborúja és a szabadság olyan fokú illúzióját tolják le az emberek torkán, hogy a tömegek tudattalan reakcióikkal sokkal inkább korlátozzák a szabad gondolkodást, mint az agymosásra szerződött vezetők. Egymást tartjuk kordában, vagy ahogy David Icke mondja: The sheep is herding the sheep. (=A birka tereli a birkát!) Mindennek pedig csak és kizárólag azért van bármilyen jelentősége, mert ha ezt megértjük és megérezzük, akkor leszünk képesek megtanulni azt, hogy mit is jelent az alázat, amely elvezet minket ahhoz a szabadsághoz, melyre véleményem szerint ténylegesen vágyunk.

Amikor ezt először megéreztem és rövid időkre képessé váltam a gondolataimat kívülről is megvizsgálni, rájöttem, hogy tele vagyok érzelmi és értelmi programozással, mások gondolataival. Ezek az érzelmek és gondolatok pedig elfoglalják és dolgoztatják az elmémet (akaratomon kívül – ha nem hiszed, csukd be a szemed és gondolj a semmire 10 mp-ig, de vigyázz, mert a semmire gondolás már egy tudatos elmeműködés és beszívtad :)), folyamatosan pörögnek benne és a közös szelet iránti megfelelés irányába terelnek, mert az illúzió erősebb, mint az elmém kiürítésének a vágya. Megmutatom, hogy mire gondolok:

A feladat tehát adott. Az érzelmeinken keresztül irányít bennünket az elme, s ez korlátozza azt a szellemi és lelki szabadságot, melynek megléte esetén képessé válunk a szellemi útra való rátalálásra. Ahogyan már korábban az “Én vagyok a hibás?” c. bejegyzésemben is utaltam rá, az elménk tele van szeméttel, melyek mint egy egyre koszosabbá váló szemüveg, eltakarják előlünk azt, ami a lényeg: Az ember több, mint egy fizikai teremtmény, ő maga is teremtő. A teremtés azonban a legtöbbször nem úgy működik, ahogy szeretnénk, mert az elménk börtönében a kulcs hiányára koncentrálunk ahelyett, hogy megnéznénk, tényleg bezárták-e azt az ajtót. 🙂

Húsvét alkalmával nem is lehetne jobb példázatot találni a szellemi felemelkedés és a valódi szabadság megtapasztalásának folyamatára, mint a Názáreti Jézus transzcendálását (=átváltozását) a Krisztusi létbe. Az ő szimbolikus története – melyben nyomon követhető a tudatos én vállalt szenvedésén keresztüli, szellemi énné történő átváltozása – 2000 éve mutatja az emberiségnek, hogy az életünk egyik legfontosabb célja a fizikai ember önmagán történő túllépése azért, hogy egy materiális szemléletű egyszerű halandóból szellemi emberré váljon. Ennek az útnak a folyamán pedig minden olyan “adósságot” sikerül letennünk, mely az elménk szabadságát korlátozza a legfőbb feladatok elvégzéséhez: megbocsájtás, alázat, univerzális szeretet, önkiüresítés (lásd kép fent), a szellemi igazságra való törekvés és mindezek egyetemes kisugárzása a világra, mert a világ több, mint én.

Van egy mondás mely így szól: Akkor kapsz meg mindent, ha már mindenről lemondtál. Húsvét alkalmából arra bátorítalak kedves komám, hogy lépj ki Te is velem együtt a megfelelésekkel teli illúzióvilágból és a szellemi úton való elinduláshoz tanuljuk meg saját érzéseinket és azon keresztüli teremtő folyamatainkat megfigyelni. Szerintem jó “játék”.

Áldott Ünnepet kívánok teljes szívemből és figyeljetek oda kedves férfitársaim, hogy lassan egyre érdemesebb tojást elfogadni, mert nagyon felment az ára. 🙂 És persze a felesekhez is sok örömet kívánok, ilyenkor igazán belefér akár +1-2 kupica is! Egészségetekre Isten áldásával!

Mindenki a saját szintjén “nyomorog”

Mindenki a saját szintjén “nyomorog”

Szerző: | márc 7, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014

Senkinek sincs igaza és mégis mindenkinek igaza van. Félrevezető, félreértelmezhető és borzasztóan általánosító kijelentés, amely legalább annyira igaz, mint amennyire hamis. Mégis mire gondolok, konkrétan?

Amióta blogolni kezdtem, egy nagyon érdekes tapasztalatra tettem szert. Ez a tapasztalat a címben olvasható kijelentés, ami rám ugyanúgy vonatkozik, mint mindenki másra: Mindenki a saját szintjén “nyomorog”. Bárhol is tartok, bármilyen szellemi magasságban szárnyalok vagy mélységben kapálózom, és bármilyen tudás birtokában vagyok, az a szint is egy szint. Egy szint a sok-sok közül, amely számomra most éppen tökéletes(nek tűnik), mert bizonyosság, bizonytalanság, változatosság, fontosság, szeretet, növekedés és hozzájárulás van benne. Azok az emberi szükségletek, melyeknek “furcsán visszatükröződő” szemüvegén keresztül pillantok a világra. A valóságot pontosan olyannak látom, amilyen én vagyok. Ha félelemben élek, akkor bizonytalannak, ha tettrekész vagyok, akkor kiszámíthatónak. Ez életem egyik legfontosabb felfedezése.

Az egyik mentorom azt mondta mindig, hogy nem tudatos és a tudatos ember között az a különbség, hogy míg az előbbi azt mondja a világ természetéről, hogy “ÉN ezt értettem meg”, addig a tudatos így fejezi ki magát: “eljutottam a megértésig”. Az egyikben egy ego által megtapasztalt valóság tükröződik vissza, a másikból a szelídség és az alázat. Ha eljutok a megértésig, akkor megjelenik bennem valami, amit igazából nem is tudok megosztani szavakban, mert a lényeg a megélés. Vicces ugyan, hogy mégis van bátorságom írni erről, ami egyértelműen egy ego működés (leírom, hogy én mit értettem meg! :)), de ez másképp nem megy. A végtelen vanságom csak figyel ki a fejemből és mosolyog azokon a tökéletes valóságot lemásolni akaró tökéletlen gondolatokon, amiket összehordok bitek formájában…

Eljutottam a megértésig. Megállok. Magam elé nézek, átélem a pillanatot és egyszerűen “csak” vagyok. Ítélet és megosztottság nélkül. A lelkem pucér és ez jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi az igazság.

Nézőpontok

Mit jelent az, hogy olyannak látom a valóságot, amilyen vagyok?

A világ az először is van. Bármennyire is nehéz elfogadni a természeti és emberi kéz okozta katasztrófákat, ezek közös tulajdonsága, hogy vannak, vagyis létezésünk részei. Véleményt alkothatunk róluk, de ez a vélemény leginkább azt fogja kifejezni, amilyenek vagyunk. Talán egy kicsit durva példa, de ha fegyvergyárad van, a háború nem olyan rossz buli, ha pedig bankod van, kifejezetten előnyös eladósítani mindenkit. Nézőpont kérdése az egész.

“Uram! Adj elég türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni.”

Aztán a világ másodszor nem “csak úgy” van. Aktív részvevői vagyunk a folyamatoknak, s bár rendkívül fontos ítélet nélkül elfogadni azt, ami már létrejött, nem szabad elfelejtenünk, hogy a jövőt a jelen pillanathoz való viszonyunk határozza meg. A jövő a jelen szándékainak okozata.

“Adj elég erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtani.”

A harmadik (számomra) lényeges pont, hogy a békés együttélés és ígéretes jövő kialakításának egyik legfontosabb axiómája (=alapigazság), hogy mindenki máshol tart. Amikor megszületünk, ártatlanul nézünk a világra és mindent befogadunk. Mindent. Elhisszük, hogy van Télapó, hogy Húsvétkor a nyuszi hozza a tojásokat és a csokit, és hogy ha nem fogadunk szót, akkor Jézuska nem hoz ajándékot Karácsonykor. Nincs bennünk előítélet. Aztán ez a mesevilág idővel elkezd fájni, mert rájövünk, hogy a világ nem úgy működik, ahogy mi szeretnénk. A helyzet azonban, hogy a felismeréseink nem egyszerre történnek és általában az élet teljesen eltérő területein. Mindenkinek a saját tempója szerint. Az ember halandó, az álmok nem mindig teljesülnek be, és a társadalmi vezetés “tök hülye”, mert ha nem így lenne, biztosan nem létezne szegénység és háború. Az előítéletek először saját csalódásaink tapasztalatából fakadnak, aztán ahogy elkezdünk hinni a tekintélyeknek – akik “tudják”, hogy mi miért van – , “dugig lesz vele a padlás”. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, nyitottság nélkül villámgyorsan belefutunk a kifelé mutogatás utcájába. (Erről írtam már az Én vagyok a hibás? c. cikkben is.) Mások is ezt csinálják, tuti ez a normális. 🙂

“És kérlek Uram, adj elég bölcsességet, hogy ezt a kettőt mindig meg tudjam különböztetni!”

Képzeld csak el a következő történetet:

Találkozol valakivel, beszélgetni kezdtek. Minden simán megy, a másik ember visszatükrözi azt a valóságot, amit Te is igaznak hiszel. Juhééé, jó érzés van, mert igazunk van. Egymás egójának a fényében fürdőzünk mindketten. Aztán a másik mond valamit, ami nem illik bele abba a világképbe, amit Te – bármilyen tanulmányokat vagy kutatásokat is végeztél – el tudsz fogadni. Elég hosszú ideje “dolgozol” a világképeden, nem létezik, hogy tévedsz. 🙂 Kialakul egy vita és a másik meggyőzése, hogy neked van igazad. Még az is lehet, hogy tényleg, mert ha a pl. gravitáció létezését kérdőjelezi meg veled szemben a másik, akkor elég gyorsan nyerni fogsz. Az igazság – bár nagyon sok esetben szubjektív – valahol mégis van (=tehát objektív) és minél több a valóságról alkotott képed és a belőlük származó, tapasztalati úton is “ellenőrizhető” logikai láncolat az elméletedben, annál biztosabb lehetsz abban, hogy a Te valóságod az valós. Lehet, hogy az. Lehet. De nem biztos.

Példa:

Az, hogy valaki távolról képes a gondolataival (meg)gyógyítani – pl. egy általa szeretett embert -, a tudomány által elfogadott módszerekkel nem mérhető és így “nem igaz”. Ha azonban elvégzel egy Agykontroll tanfolyamot, vagy beszélgetsz egyet az egyébként akadémikus orvoslásban nevelkedett Dr. Domján Lászlóval, akkor ő el fogja mondani neked, hogy márpedig ez tényleg lehetséges. Nem lesz rá kézzel fogható bizonyítéka, csak azoknak az embereknek a saját tapasztalatai (+ az ő saját tapasztalata), akik ezt megcsinálták és visszajelezték neki, hogy “Laci! Ez hihetetlen, meggyógyítottam az apám/anyám fekélyét több száz kilométerről!” A saját tapasztalat felülírja a széles körben elfogadott nézeteket. Ugye milyen furcsa? A valóságot olyannak látom, amilyen én magam vagyok.

Vagy ott van pl. az a képesség, hogy a bennünk lévő energia képes arra, hogy tárgyakat mozgasson fizikai kontaktus nélkül. Mintha egy azonos töltésű mágnes lenne a kezedben, odaviszed egy tárgyhoz és arrébb taszajtod. Ez elvileg lehetetlen. De ha rákeresel Nina Kulagina nevére vagy megnézed a YouTube-on a videókat róla, akkor el fogod hinni, hogy van ilyen. A newtoni törvények természetesen itt is érvényesek maradnak, csak belép a képbe az elménk brutális ereje. (Amire ő képes volt, azt úgy hívják egyébként, hogy pszichokinézis.)

Lehet, hogy azért vagyunk elménk börtönébe zárva, mert azt gondoljuk, hogy a tudományosan elfogadott nézeteknek van igaza mindig?

A tenger mélyén úszó halak nem látják a madarak szárnyalását. Nekem ez a véleményem.

Amióta jobban figyelem a gondolataimat, rájöttem, hogy folyamatosan támpontokat keresek. Van bennem egy belső hang, egy megérzés, mely látszólag random módon ide-oda taszigál az úton és azt sugdossa a fülembe, hogy “ez jó”, “ez nem jó”. Aztán vagy a könnyebb utat választom, vagy a nehezebbet, persze előre nem is tudhatom, hogy melyik milyen lesz. Az sem egyértelmű, hogy éppen melyik szolgálja azt, hogy több legyek, de választanom mindenképpen kell. Ahogyan a Mr. Nobody, azaz Senki Úr c. filmben elhangzik: “We cannot go back, that’s why it’s hard to choose. You have to make the right choice. As long as we don’t choose, everything remains possible.” (“Nem tudunk visszamenni, ezért nehéz választani. Helyes döntést kell hoznunk. Amíg nem döntünk, minden lehetséges.“) A filmet nézzétek meg(!), nagyon elgondolkodtató. Mondanám, hogy felhajítom valami szerverre, hogy könnyedén le tudjátok tölteni de az illegális és még a végén dá-dá lenne nekem. Látjátok? Konformista vagyok én is valahol… 🙂

Hogy mi alapján választok és mi alapján random (=véletlenszerű) ez a megérzés? Önmagam alapján. Amilyennek érzem magam, annak visszatükröződése alapján döntök. Ha jobban belegondolok, azokat az információkat hallom meg igazán, amelyek a saját világképembe beleillenek. Ha egy adat nem illik bele, átsiklunk felette és meg sem érint. (Sokszor az adatok helytelen kezelése okozza a balszerencsénket is!) Amíg pl. húst hússal ettem, “kitalációnak” és vicces divatnak találtam a növény alapú táplálkozásról írottakat. Az embernek biztos, hogy azért van mindenevő fogsora, mert húst ennie kell. De akkor mi van azokkal az atlétákkal, akik 20 éve vegetáriánusok, tökéletes egészségnek örvendenek? (Igen, tudom, a rendszeres testmozgás is benne van a pakliban, de nem csak az). Woody Harrelson amerikai színész pl. 23 éves kora óta nyers vegán koszton él, vagyis nem csak, hogy állati eredetű dolgokat nem eszik, hanem még főzött (növényi) ételt sem. Mégis, ha ránézel – idén 50 a pali és nem néz ki annyinak! -, nem az ugrik be, hogy valamit rosszul csinál. Vagy mégis ekkorát tévedne az “öreg” Woody? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de az mindenesetre bizonyos, hogy az ő világa azt igazolja vissza, amiben ő hisz. Ha pedig a saját tapasztalata az, hogy így jobban érzi magát, akkor neki igaza van. Ennyi.

A múlt héten megjelent A hosszú élet titka c. bejegyzésemre kaptam néhány nagyon bíráló megjegyzést, hogy szó szerint hülyeség egy csomó minden és valakitől még azt is megkaptam, hogy bevallottan közel 100 kilós emberként hogy van merszem egészség témában tanácsot adni. Az persze kimaradt a személyes vallomásomból, hogy ez a majdnem 1 mázsa 2 méteres magasságra jut, s hogy én még mínusz 15 fokban is biciklizek mindenhová (ha nem esik a hó), mert jól esik a mozgás. Mindezek mellett citrommal indítom a napot és 1 liter vízzel, délelőtt 10-ig csak gyümölcsöt eszem, és annak ellenére, hogy igen-igen ritka esetben eszem húst és max. csak kávéval iszom kevés tehéntejet, teljesen jó energiám van, állat jókat alszom, az emésztésem tökéletes, beállt a testsúlyom és a heti 2-3 alkalommal úgy végigjógázok 1,5 órát, hogy megőrül a testem a tobzódástól. Szóval lehet, hogy hülyeség, amiket írtam, de nekem bejön, mert a személyes tapasztalatom ellentmond annak, amit normálisnak vélnek sokan. Az ember akkor mindenevő, ha úgy dönt. Én pl. úgy döntöttem, hogy nem eszem meg mindent és így nekem jobb. Élek a szabad akarattal, amit a Teremtőtől kaptam. 🙂

Mindezeket csak azért írtam le, mert számos olyan terület van az életünkben, ahol van személyes tapasztalatunk és az “felülírja” a hivatalos nézeteket. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a tapasztalatok egyetemes igazságok lennének, de számomra attól még lehet igaz. De még ha nem is lenne igazam, mert pl. önpusztító döntéseket hozok, az is a múltban engem ért hatások és személyes tapasztalatok eredménye, amelyekhez legjobb esetben is csak szeretettel lehet közelíteni, nem elutasítással és lehülyézéssel. (És ebben az is benne van, hogy ha arra nevelt a társadalom – és én nem tettem fel kérdéseket – hogy egy orvos mindig jobban tudja, hogy mi a jó nekem. Pedig ha megtanulom a helyes kérdéseket feltenni önmagamnak és figyelem a testem, lelkem reakcióit, nincsen jobb életviteli tanácsadóm, mint én magam.)

Nekem az a meglátásom, hogy a viták és nézeteltérések egyetlen közös nevezője az elfogadásból táplálkozó jószándékú javaslattétel. Magyarul nem elutasítom a másikat és lehülyézem, hogy (ha szerintem) rosszul csinálja a dolgokat vagy az én meglátásom szerint(!) helytelenül gondolkodik, hanem átölelem és mutatok neki egy másik utat, ami lehet(!), hogy jobb. Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és utálja azt hallani, hogy “rossz úton” jár. Az ego már csak így működik, ragaszkodik ahhoz a valósághoz, amit igaznak hisz.

Hmm. A lelkem pucér és ez jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi az igazság és ez csodálatos érzés. Az én bizonyosságom az, hogy az igazság bármi lehet (és ezért nyitott vagyok – egy bizonyos szintig – bármilyen infóra). Ez nem jelenti azt, hogy nincs egy mindenkor kiválasztott út, amin járok (anélkül nem hiszem, hogy lehet létezni), hanem csak nyitott vagyok bevenni egy váratlan kanyart és bármikor képes vagyok felülírni korábbi meggyőződésemet, mert az egyetlen állandóság a változás.

A mindenki a saját szintjén “nyomorog” mondást egyébként társadalmi státuszra, anyagi helyzetre is szoktam használni. Attól, hogy valaki sokszoros milliomos pl., nem biztos, hogy nem küzd lelki gondokkal, mint ahogyan az sem vehető biztosra, hogy a csontszegény ember őszinte elengedése számára tényleges boldogságot okoz vagy csak önhazugságban vergődik. Az eddigi tapasztalatom az, hogy ha nem társul megfelelő tudatosság bármilyen anyagi vagy spirituális szint mellé, akkor így is úgyis “nyomorgás” lesz a vége, a kérdés csak az, hogy fizikai, lelki, vagy mindkettő és hogy milyen intenzitású lesz ez a “nyomor”. Rá kellett jönnöm (mert az élet úgy alakította “véletlenül”, hogy a felismerés elkerülhetetlen legyen), hogy értelmetlen másokat irigyelnem azért, mert látszólag benne van az életükben az, ami nekem hiányzik. (Soha nem tudhatom ugyanis, hogy milyen, számomra értékes tapasztalat elérhetetlen az általam irigyelt embertársam számára, vagy milyen lelki akadályokat képtelen meglépni, mert nincs meg hozzá a megfelelő tudatossága, amiről úgy gondolom, hogy én azt már “kipipáltam” vagy legalábbis “úton vagyok a megértés felé”.)

Buddha azt mondta, hogy a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság. Én ezt azzal egészíteném még ki, hogy ezen a boldogsághoz vezető úton mindenki máshol tart. Nincs két ember, aki a hosszú tapasztalati útnak pontosan ugyanazon helyzetében lenne. Az egyetlen közös nevező ezért az egyébként egyedül megtett személyes úton az, hogy a másik “helyzetét” szeretettel, elfogadással és megértéssel fogadom még akkor is(!), ha az ő döntése bennem kárt tesz vagy az életemre negatív hatással van. Sokan jóllehet úgy tartják, hogy gyorsabb eredményt lehet elérni azzal, ha szájba verem az ilyen embert (aki nekem kárt okoz), de ezzel csak azt bizonyítanám be, hogy képtelen vagyok önmagamban elfogadni a másik ember vanságának bizonyos szeletét. Ezzel meg nem lehet előre jutni, szerintem.

Szeretném leszögezni, hogy jómagam, I. (blogger) Józsi is a saját szintemen “nyomorgok”. Amiket leírok, az NEM az igazság, hanem a személyes tapasztalásaim és kutatásaim jelenlegi következtetése. Ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy én bármit jobban tudok, mint ő. Pontosabban ugyanúgy nem tudok semmit, mint régen, csak most egy másik szinten. 🙂 Meglátásom szerint a legfőbb dolog azt megérteni és elfogadni, hogy az élet különböző területein nem egyszerre fejlődünk másokkal, így nagyon is elképzelhető, hogy míg a saját szakterületemen én vagyok A tekintély, egy másik területen még igencsak kevés saját tapasztalatot szereztem, így jobban járok, ha észosztás helyett hallgatózom és tanulok. (A blogolás pedig azért jó, mert itt szabadon leírhatom, amit éppen gondolok és ezzel nem kényszerítem rá senkire azt, hogy igazságként kezelje a véleményemet.)

“Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál.” Honoré de Balzac

Végezetül engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy idézetet Kurt Tepperwein: A szellemi törvények c. könyvéből.

Kurt Tepperwein: A Te Életutad!

Senki nem ismeri az utat, amely előtted áll.
Még soha senki nem járt ezen az úton, és nem is fog más járni rajta, mert ez a te utad.

Olyan egyedülálló, mint amilyen egyedülálló te vagy.
Igen, egyedülálló vagy, és különleges, egyedülálló módon kell hozzájárulnod az élethez:
Ez a te igazi rendeltetésed.

Menj hát az utadon, menj azon az egyedülálló módon, amely csak a tiéd, de ne próbálj mielőbb célba érni. Mert nincsen cél. Maga az út a cél, a cél csak az út vége és egy új út kezdete.

Élvezd hát utadat, a te egyedülálló, csodálatos életutad.
Engedd, hogy az élet mindennap megajándékozzon, és ha készen állsz, engedd, hogy „belső mestered” vezessen.

Életed egyedülálló melódiáját eképpen fogod egyre tisztábban hallani magadban.
És énekelj!
Mert minden a te örömödre teremtetett. Az egész teremtés éretted van!

Érted. Érted? Nem vitatkozni, haragudni és neheztelni a másikra, hanem megköszönni, hogy a másik tükröt tart neked azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit nem tudsz önmagadban elfogadni. Csak ezzel tudod kilőni azt a poláris világot, mely a megosztottságot létrehozta. Igaz, ez is csak az én véleményem. Lehet, hogy a kalasnyikov a megoldás és a szöges baseball ütő… 🙂

Na megyek, becsapok egy felest, mert nem csak az egész teremtés, hanem még a kocsma is érettem van(!), különben nem is lenne ott, ahol van. Egészségetekre!

Örökké szeretni foglak (most)!

Szerző: | febr 14, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014

Valentin nap van, a szerelmesek napja, s bár én nem szoktam ünnepelni, azért elemzek egy kicsit megint. Ígérem nem az lesz a vége, hogy menjünk és költsünk egymásra sok pénzt, hogy a gazdaságnak jobb legyen! 🙂

Nem tudom ti hogy látjátok, de szerintem valami eltörött az emberi kapcsolatokban. Lehet, hogy korábban sem volt minden “nyalóka”, de mintha egyre több embert érintene a boldogtalan párkapcsolatok okozta depi. A válások aránya a világban egyre nagyobb, s bár a házasságok száma is csökken, a válások száma viszonylag állandó. Magyarországon 100 hivatalos egybekelésből minimum 50 végződik válással, de lehet, hogy 60. Kicsit ijesztő arány. (Akit érdekel egy kis statisztika, az töltse le ezt a 10 oldalas doksit.)

A statisztika azonban “csak” egy szám. Ami elgondolkodtató az sokkal inkább az a tény, hogy a számok tanúsága szerint a párkapcsolatok még a hivatalossá tétel ellenére sem maradnak tartósak. Egyszerűen nem értjük, hogy mit akar a másik nem, és mitől válhatnának választottjaink bizonyosan a másik igen-né. 🙂 A megoldás valószínűleg nem a papírban rejlik, a lényegen ugyanis nem változtat, hogy házasságban, élettársi kapcsolatban, vagy egy “mezei”, sima párkapcsolatban vagyunk. Ha elég volt, akkor elég volt. A nagy büdös helyzet az kedves komáim, hogy meglátásom szerint azért nem maradunk együtt hosszú távon (nagyon sokan), mert a képletből kimarad a legfontosabb változó, ami a Thalésznak tulajdonított, delphoi jósdához vezető útra is ki van írva: Gnóthi szeauton! (=Ismerd meg önmagad!) Elfelejtjük megismerni önmagunkat, ezért tudattalanul a másik embertől, a párunknak választott személytől várjuk el, hogy ezt az űrt kitöltse. Áááááá, öngól!

Vajon honnan indult el az a folyamat, aminek eredményeképpen egy olyan társadalom jött létre, melynek tagjai (legalábbis a többség) köszönőviszonyban sincsenek önmaguk ismeretével? Azzal a kérdéssel, hogy: Ki vagyok én? (Korábban már írtam arról, hogy Biegelbauer Pál mennyire felkapcsolta nálam a lámpát ezzel kapcsolatban.) Ez az összes dolog alfája és omegája, ebből kellene fakadnia mindennek, amit teremtünk: karrier, emberi kapcsolatok, hétköznapi tevékenységek stb. Ha erre a kérdésre nem adunk egy önmagunk számára értelmezhető, és pozitív érzelemmel feltöltő választ adni, akkor nagyon nehéz elindulni azon az úton, hogy mit (és kit) is szeretnék én valójában és általában azon az úton fogunk elindulni, ami mások szerint jó. Ahogy a világ változik körülöttünk (és mi vele együtt), a válasz is némileg módosul a Milyen vagyok én? c. kérdésre, de az alapkérdés, hogy Ki is vagyok, az marad. Lehetséges, hogy a saját magam számára kitűzött célok is azért fontosak, mert valamivel azonosulni szeretnék, ami (talán) én vagyok?

Vagyok olyan idióta, hogy ezzel kapcsolatban azért felmerül bennem egy felelősséget némileg kihelyező kérdés: Kinek kellene ezt a feladatot elvégezni és az általános oktatásnak miért nem része az önismeret? Van környezetismeret, anyagismeret, meg egy millió féle “köz”ismeret, de saját érzelemvilágunk és belőle fakadó – sok esetben – tudattalan cselekedeteink vizsgálata valamiért nem számít. Tudom, ez nem egy egzakt, könnyen tanítható “tudomány”, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a pénzügyi intelligencia alapvető tudnivalóihoz hasonlóan ez az ismeretanyag sem véletlenül hiányzik az iskolából. Ha rájönnék (vagy legalábbis elindulnék azon az úton), hogy ki vagyok valójában, lehet, hogy nem dőlnék be bizonyos dogmáknak és nem az alapján élném az életemet, hogy mások mit gondolnak rólam? Esetleg még az is lehet, hogy lélekben szabadabb lennék?

Talán igen, talán nem. Az emberi kapcsolatainkban és a párkapcsolatainkban viszont biztos vagyok benne, hogy más eredményt hozna, mint amit a statisztika mutat. Elmondom, hogy pontosan mire is gondolok:

Képzeld el azt az ideális állapotot, melyben tökéletesen tisztában vagy saját értékeiddel, bármikor szembesülni mersz saját érzelmeiddel és a világról alkotott képed (paradigmád) tudatos választás eredményeként létezik benned. Tudatos választás, mely IQ (intelligencia hányados) és EQ (érzelmi hányados) szempontjából is “felelősségvállalásból van”. Magyarul pontosan tudod (és képes vagy megfogalmazni legbelül és ki mered mondani!), hogy számodra milyen értékek fontosak, milyen emberek társaságát keresed és mit tartasz fontosnak azokban a közösségekben, amelyeknek tagjává szeretnél válni, mert az erősítené a benned lévő teremtő érzéseket. Még egyszerűbben fogalmazva: őszinte vagy önmagaddal szemben. Másokat átb@szhatok, önmagamat (valójában) lehetetlen! (Este, amikor lefekszem és lekapcsolom a villanyt, akkor nincs kinek kamuzni a sötétben, ezt már észrevettem…) Ha meg mégis megteszem, kapok egy betegséget a nyakamba, mert a természet az nem viccel. Szerintem ez már sokunknak ismerős…

Nagyon lényeges pont, hogy a “tükörbe nézés” alkalmával ne csak az analitikus (vagyis elemző, bal agyféltekés) vizsgálatot végezzük el, hanem szálljunk egy kicsit önmagukba is és érezzük meg (adjunk teret érzelmi intelligenciánknak!), hogy mitől lenne számunkra kerek a világ. Nem arra akarok utalni ezzel, hogy legyünk mindenáron deviánsak (=különcködők), s hogy mások építő intelmeit ne kövessük, hanem hogy a belénk vert igazságokat egészséges mértékben kérdőjelezzük meg. Ha ez a pont kimarad, akkor könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy a propaganda által elhintett értékrend alapján találjuk ki a “magunk” igazát. Mivel a legtöbben úgy növünk fel, hogy szinte belénk verik a követendő mintákat (amelyeket ráadásul a konzumtársadalom egyre inkább az eladhatóság alapján határoz meg, lásd megannyi színes magazin által sugallt értékrend), ezért folyamatos önvizsgálat és belső munka nélkül csakis azt az eredményt kaphatjuk, amit a társadalmi statisztikák feketén-fehéren bizonyítanak. Egy problémát nem tudsz ugyanazzal az elmével megoldani, mely létrehozta azt. (Einstein) Lehet próbálkozni, de ugyancsak Einstein mondta, hogy a legnagyobb ostobaság ismertető jele az, hogy ugyanazt csináljuk és más eredményt várunk el. (Ez a jelenlegi hitelpénzből működtetett gazdasági rendszerre igazabb, mint valaha! Mégis milyen megoldást látnak a nyugati világ kormányai? Újabb mentőcsomagok! Végül is, teljesen “érthető”…)

Az Indiában található Egység Egyetemének néhány budapesti előadásán ébredtem rá arra még évekkel ezelőtt, hogy az egész életünket a kapcsolataink minősége határozza meg, ezért a tudatos, gondolkodó ember egyik legfontosabb feladata azt megérteni és megérezni (odabent, ahol a lélek lakik), hogy mitől lesznek számunkra örömet adó emberi kapcsolataink. Önmagunk megismerése mellett ez a másik lényeges pont. Megfigyeltem pl., hogy ha “hasonló rezgésű” emberekkel vagyok körülvéve, akkor teljes vidámság és öröm van, ha meg energiavámpírok vesznek körül, akkor kész szenvedés a létezés. Persze csak, ha hagyom, ugyi…

Összerakosgatva a különböző emberi kapcsolatokat vizsgáló ismereteket az önismeret fontosságának képletével elég sok pontot sikerült összekötnöm azzal kapcsolatban, hogy a jól működő társas kapcsolatainknak melyek lehetnek az alapjai. Következzen a Hogyan találjam meg a “tökéletes” csajt / pasit? c. kérdésre adott válaszok Józsi bácsis verziója. 🙂

Először is, tökéletes ember nincsen, mert az nem lenne ember. A magazinokból visszakacsintó agyonphotoshopolt modellcsajok és kockahasú álompasik mind az illúzió részei, melyeknek célja, hogy más akarjál lenni, mint aki vagy. Nem a természetes szépség terjesztése és a célkitűzések elősegítése a cél, hanem az álomvilág. Ez most durván hangzik, tudom, de ha nem így lenne, akkor nem lenne szükség photoshopra (=képszerkesztő számítógépes program, mely egyszerű fotókból a képernyőről “leugrani akaró” képeket segít elkészíteni), mert el tudnánk fogadni, hogy a valóság nem makulátlan.

Ahogy “A vonzás törvénye nem működik” c. cikkben is írtam, csak azt tudod bevonzani, aki vagy, ezért meg kell tanulnod őszintének lenni önmagadhoz. Felejtsd el, hogy a haverjaid, barátnőid, anyád, apád és a közel álló jóakaró tanácsadóid milyen partnert látnának melletted szívesen, ha meg akarsz felelni, akkor zsákutcába érsz. Hallgass a szívedre és ne alkudj meg a benned lévő értékrendet illetően, mert ha megteszed, nem lesz kerek a világ számodra.

“A legtöbb ember egy másik ember. Gondolataik valaki más véleménye, életük utánzat, szenvedélyük idézet.” (Oscar Wilde)

Mielőtt bármilyen párkapcsolatba belemész, menj oda a tükörhöz és mondd magadnak: “Én egy tökéletes pici pont vagyok, amiből nem hiányzik semmi.” Semmi nem hiányzik belőlem. Ha azért szeretnél valakivel együtt lenni, hogy a másik tegyen téged boldoggá – és kitöltse azt az űrt, hogy azt sem tudod ki vagy – akkor épp a vihar felé indulsz. Vitorlákat fel és készítsd a páleszt, mert szükséged lesz rá. 🙂 Figyusz! Senki nem tud Téged boldoggá tenni, csak Te saját magadat! Ha tudatosan tudod, hogy nem hiányzik belőled semmi, akkor ráadásul magabiztos is leszel, ami egy imponáló tulajdonság és segíthet a partnerednek is megtalálni a saját útját.

Soha nem próbálj meg másnak látszani, mint aki vagy. Ha úgy érzed, hogy fejlődnöd kell, akkor ne sajnáld rá az időt. Jó pap holtig tanul. Ha úgy érzed, hogy elég volt a tudásból, az sem gond, csak légy őszinte önmagaddal. Abból még soha nem volt baj, hogy nem akarta mindenki megérteni a létezés misztériumát. Az sokkal nagyobb gondot okoz meglátásom szerint, hogy a tudattalan létezésben az emberek leszívják a másik energiáját, mert egymásnak feszülve a saját világképükre akarják formálni a partnerüket. Nem is beszélve arról a teherről, amit a szerepjátszás okoz. Fujj!

(Tulajdonképpen a párkapcsolat is az emberi szükségleteink kielégítésének “harca”. Mint ahogy azt A válságok valódi oka c. cikkben írtam a pénzügyi világválsággal kapcsolatban: Bizonyosság, változatosság, fontosság, szeretet, növekedés, hozzájárulás. Ezeknek a szükségleteknek igyekszünk “örömet szerezni”. Persze tudom, ez csak egyetlen közelítés a sok közül, de nekem sokat segített megérteni az együttműködő és széthúzó cselekedeteink közti különbséget. Emlékezz: Ha bármilyen tevékenységünkben kielégül 4 szükséglet egyszerre, akkor jön a függőség, szóval tudatosságra fel!)

Légy érdeklődő és tegyél fel kérdéseket! Ha beszélsz, tanítasz, ha hallgatsz, tanulsz. Ez az élet minden területén egy kulcsmondat, de a párkapcsolatok terén is rendkívül fontos. Minél többet tudsz meg egy másik emberről, annál jobban érezni fogod, hogy a saját világképedben milyen helyet tud elfoglalni a másik és van-e kapcsolódási pontotok, amin érdemes dolgozni. Szerencsére(!) mindenen szükséges dolgozni akkor is, ha az alapok már rendben vannak. Elárulok egy titkot: Jó hallgatóságnak lenni ritka kincs. Szinte minden ember tele van fájdalommal, félelemmel, problémával és szereti az ebből fakadó energiákat hallgató fülekkel megosztani. Én már csak tudom, mert egy időben rengeteget panaszkodtam és örültem ha meghallgattak. Aztán persze mondták a haverok a kocsmában: “Józsi, ne pofázz már annyit! Szerinted másnak nincs baja?” Aztán rájöttem, hogy igazuk van. Hallgatni és figyelni(!) arany. (Jó tudom, itt a blogon is rengeteget dumálok, de itt bármikor elkapcsolhatsz, nem bántasz meg vele. Ha megbántódnék, különben is magammal szúrnék ki, mert a fájdalom bennem van.)

Az ember szabadnak született, ezért tiszteld és szeresd a másik szárnyalását! A kreativitás, az inspiráció és a teremtés is csak akkor működik, ha nem vagyunk láncra verve. A félelem és a birtoklás rossz tanácsadó. Semmi nem a tiéd. El tudod ezt fogadni? Csodálatos és felemelő dolog egy harmonikus párkapcsolat, de van egy kijózanító hírem: egyedül jöttél és egyedül mész. Még akkor is, ha megtalálod a lélekpárod. (Erről kicsit lejjebb.) Nagyon sok ember egy párkapcsolat kialakulásakor elkezd rettegni, hogy “Jujj, nehogy elveszítsem a másikat, ez most jó!” és belemenekül a házasságba. Most őszintén, mennyire őszinte egy olyan kapcsolat, ami ennek kapcsán köttetik? (Számomra teljesen oké a házas és a házasság nélküli kapcsolat is, csak legyen őszinte, különben az idődet pazarolod!)

A féltékenység az egyik legmérgezőbb érzelem a párkapcsolatban. Ráadásul ha féltékeny vagy, az a te bajod – magaddal tolsz ki -, mert az is benned jelenik meg. Nem szeretetből, hanem fél-elemből táplálkozik, az a féltékenység szavunk tövében is tetten érhető. Észrevetted? A féltékenység azt jelenti, hogy nem vagy tisztában a saját értékeiddel. A fejlődés előtt mindig nyitva áll az út, ha éppen arra van szükség. Egy döntés az egész. Szem becsuk, képzeletbeli fal elképzel, nekitámaszkodsz és döntöd. Határ a csillagos ég! Különben is, nem lehet egész ember az, aki fél… 🙂 Az egész életünk egyetlen állandósága a folyamatos fejlődés és változás. A működő párkapcsolatok egyik kulcsa ebből fakadóan az együtt növekedés. Ha pedig ez nem megy, akkor meg kell tanulni elengedni.

“Aki Istent szereti benned, úgy őriz meg, hogy elenged. Aki csak önmagát szereti benned: úgy veszít el, hogy görcsösen ragaszkodik hozzád.” (Simon András)

A párkapcsolat egy hallgatólagos szerződés, megállapodás. Két ember önszántából úgy dönt, hogy közös utat választanak (egy időre) és amíg tart, bizonyos kompromisszumokat kötnek, hogy egymás emberi szükségleteit kielégítsék. Amikor ezt megtesszük, akkor tulajdonképpen csak annyit mondunk ki egymásnak, hogy “Örökké szeretni foglak (most)!” Semmi többet. Lehet, hogy ez az örökké a hátralévő életed, lehet, hogy 5 év, vagy 15 év. Teljesen mindegy, mert az örökké az mindig MOST van. A lényeg az, hogy a megállapodáson az élet folyamatos változásainak tükrében örömmel dolgozz. Mivel a nőnek biztonság kell a benne működő biológia és az utódlás miatt (ez egy kód), ezért a férfi legyen támasz. Ez nem jogtalan elvárás. A férfi szívéhez viszont az ösztönein keresztül vezet az út (ez is egy kód), ha értitek mire gondolok, hölgyek. 🙂 És ez sem jogtalan elvárás. Egy férfi legyen férfi, egy nő pedig legyen nő. Ha ezt fel merjük vállalni, a hallgatólagos szerződésben sokkal kevesebb sor lesz… A kulcs: Örömmel dolgozom önmagamon és önmagunkon(!) az állandó változások közepette. Ha már nincs kedved dolgozni rajta, akkor viszont igyekezz ezt lekommunikálni a pároddal, a felvállalt felelősséget (pl. gyerek) pedig soha ne feledd. Bizonyos dolgok nem visszacsinálhatók, viszont megfelelő tudatossággal menedzselhetők.

A jogos és a jogtalan elvárásokat nem ildomos összekeverni! Ebben benne van az anyagi biztonság mértéke, az életmód – sport, táplálkozás, szellemi út – megválasztásának az igénye, vagy pl. az öltözködés, vagy a világképünk “kialakítása”, s az, hogy mit hiszünk igaznak. Azért is fontos az önvizsgálat mindenek előtt, mert akkor ellentmondásokba sokkal nehezebben futunk bele. Ha a párod veled egy nyelvet beszél, akkor fél szavakból is megértitek egymást, és az csodálatos. Az ellentétek lehet, hogy vonzzák egymást, de az azonosságok maradnak együtt hosszú távon, mert az egy hullámhosszon levés erősíti fel a benned lévő boldogságot okozó érzéseket. (Érdemes elolvasni Anne Moir és David Jessel: Agyszex című könyvét, mely gyönyörűen elmagyarázza, hogy a férfias és nőies gondolkodásnak milyen biológiai alapjai vannak. A könyv sajnos ma már csak antikváriumban hozzáférhető, de egy tök jól megírt összegző cikk a következő helyen olvasható: Agyszex)

“Szeress, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem.” (Svéd közmondás)

 

Vannak olyan spirituális hitek, melynek követői azt mondják, hogy a lélek-egy-ség 64 darabban manifesztálódik a fizikai világban. Ez azt jelenti, hogy rajtad kívül 63 olyan lélekdarab van, amelyik hozzád illik. 31 a “te” oldaladon és 32 a “túloldalon” (mivel tkp. párokról beszélünk). Ezeket hívják duál vagy ikerléleknek. Azt mondják, hogy ha egy ilyen lélekkel találkozol, és abból párkapcsolat lesz, akkor hirtelen minden kerek lesz és a szexualitásban is ösztönösen megjelenik a kundalini energia. Főleg, ha a “túloldalon” van. Ugyanakkor nincs féltékenység, nincs megkötés és “láncraverés”, mert ezek az érzelmek értelmüket veszítik. Az ilyen kapcsolatban nincsen szükség hallgatólagos megállapodásra sem szinte, mert annyira egy rugóra jár a két ember, hogy minden természetes. Aki ezt megtalálta, az tudja, hogy az milyen. Sokan azonban nem találjuk meg, mégis kiegyensúlyozott és viszonylag boldog kapcsolatban élhetünk, akár életünk végéig is. Mindennek a kulcsa ugyanis a tudatosság és annak megélése, hogy a boldogságot én teremtem! (Ez persze akkor a legnehezebb, ha rájössz, hogy az esetleg fellelt lélekpárodat már “elvitte” valaki más.)

Lehetne még rengeteget írni arról, hogy mi egyéb szükséges egy harmonikus párkapcsolathoz és a szerelem mámorító illúziójáról is írhattam volna, de az alapok szerintem ezek (azzal kiegészítve, hogy a párok közötti kémia erősen ajánlott, különben nem tudod megtapasztalni a szexualitás felszabadító energiáit). Egy egészséges párkapcsolat elsősorban az önmagunkból örömmel adakozásról és az élmények, érzelmek kendőzetlen és őszinte megosztásáról szól, mindez jogtalan elvárások nélkül! És benne vannak olyan apró örömök, amitől az egész a “tiéd” lesz.

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy magazinban, melynek az volt a címe: Hová lettek a férfiak? Röviden arról szólt, hogy az igazi, magabiztos férfi minőség eltűnt, a bókok, a nőkkel szembeni tisztelet, udvariasság már szomorúan a múlté. Ebben persze van igazság, de véleményem szerint ez már csak az okozat. A ok, a dolgok eredője az, hogy az emancipáció és a brutális propagandával társadalomra erőltetett feminista mozgalmak következtében a nyugati, modern nő már férfi akar lenni. Persze ez nem véletlen, elmondom nektek a pofonegyszerű összefüggést:

A világ egy üzleti vállalkozás és ezért jobb, ha mindenki dolgozik, mint egy robot és életének értelmét soha nem kérdőjelezi meg, csak a pénz hajtja úton, útfélen. Elvileg a világ a karrierista nők és férfiak munkájának eredményeképpen fejlődik. Vagy mégsem egészen? Régen egy család fenntartásához elég volt, ha csak a férfi dolgozott, a nő szerepe az anyaság volt, az értékek tovább örökítése és a gyermekek szeretetben, jó rezgésben történő felnevelése. Volt nélkülözés, de volt összetartás; volt női “elnyomás”, de volt anyai megbecsülés. A feminista mozgalmak – melynek hivatalos célja a nők “felszabadítása” volt – eredményeként viszont a nők is nagyon korán dolgozni kezdtek szülés után, így a gyerekeket már egészen pici koruktól a társadalmi “norma” értékrendjére formálhatták az oktatási intézmények, a nőket pedig meg lehetett adóztatni. Félreértés ne essék, én helyeslem azt, hogy a nők egyenrangú partnerek legyenek (minden ember egy tökéletes pici pont, amiből nem hiányzik semmi), de ez nem jelenti azt, hogy a(z egyébként választott) szerepünkből lépjünk ki. Ez a szerep is a karma része!

Aztán jött az ügyesen hátulról megfinanszírozott szex, drogok és rock & roll “mozgalom”, melynek eredményeképpen az uralkodó elit elérte azt, hogy a szór-akozás által már ne közösségi, hanem önző célok megvalósításán dolgozzon a társadalom apraja-nagyja (vö: egy-ség, szór-akozás: ha valami szét van szórva, nem tud egy lenni), s látjuk is, hogy mennyire szétverte a belső harmóniánkat ez a törekvés. Soha nem volt még ennyi depressziós, érzelmileg beteg ember a nyugati világban mint most, szerintetek ez véletlen? Ez persze már az összeesküvés-elméletek sorába tartozik, de ha egy kicsit komolyabb kutatómunkát végzel, talán lehet, hogy te is rá fogsz jönni, hogy nem is annyira elmélet ez az egész. (Ajánlom figyelmetekbe Adam Curtis: The Century of Self c. filmjét – sajnos csak angolul van meg- , mely ugyan nagyon sok fontos részletet kihagy a képletből, de kiindulópontnak remek. Ha egy kicsit bővebben is érdekel a XX. század szexuális forradalma, akkor pedig ajánlom Henry Makow: Cruel Hoax [Kegyetlen becsapás] c. könyvét tanulmányozásra.)

Zárásként egy pozitív, szívet melengető idézettel szeretném összegezni ezt a hosszúra eresztett gondolatsort, melyet személyesen Balogh Bélától, a fantasztikus Végső Valóság és Tudatalatti tízparancsolata c. könyvek írójától hallottam: “Nem az a párod, akivel le tudsz élni egy egész életet, hanem az, aki nélkül nem.”

Kérdezzetek (elsősorban önmagatoktól) mindig eleget és soha ne felejtsetek odaállni a tükör elé reggelente és mondjátok ki hangosan, mert segít: “Én egy tökéletes pici pont vagyok, amiből nem hiányzik semmi!” 🙂

Na, be is nyomok gyorsan egy tökéletes pici felest erre a már egyébként is lélekmelegítő gondolatra! Egészségetekre!

A vonzás törvénye nem működik

A vonzás törvénye nem működik

Szerző: | jan 19, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014

2006. szeptembere volt, amikor az egyik ivócimborám a kocsmából kölcsönadta DVD lemezen A titok c. film eredetijét, amelyben még Esther és Jerry Hicks is megszólaltak. (A revidiált, világszerte elterjedt verzióba már nem kerültek bele, mert vagy túl sok pénzt kértek a megjelenésért vagy rájöttek arra, hogy a filmből kimarad a lényeg… :)) Akkoriban csak angol nyelven lehetett megnézni ezt a filmet, Magyarországon senki nem hallott még róla. Aztán nem sokkal később könyv is készült belőle, 2007-ben pedig megérkezett a film is és a könyv is kis hazánkba és azóta már tudjuk, hogy mekkora felhajtás övezi az egész vonzás témát.

Hazavittem tehát a lemezt, betettem a lejátszóba és érdeklődve néztem végig az igen hatásosan felépített információt. Bevallom őszintén, nagy hatást tett rám, ezért az ezt követő években sokat tanulmányoztam a vonzás törvényét és figyeltem az embereket, hogy kit hogyan és miként érint meg ez a téma. A fogadtatás vegyes volt, de kevés olyan ember volt, akiben ne kapcsolt fel volna egy lámpát az, hogy amire sokat gondolunk, az lesz a valóság.

Közel 5,5 év telt el azóta, és sajnos azt kell mondanom, hogy amennyi jót tett ez a film, annyi tévhitet, vagy inkább téves következtetést is belenyomott az emberekbe. Azok, akik A titok varázsát övező dicsfényből élnek a mai napig, talán most felháborodva olvassák ezeket a sorokat és azt mondják: “Ez a Józsi ez egy hülye! Nekem ne mondja már, hogy nem működik!” 🙂 Pedig én azt mondom, pontosabban azt állítom, hogy önmagában a gondolat kevés a vonzáshoz. Akkor gondoltam bele egy kicsit, hogy valami nem stimmel A titok körüli felhajtással kapcsolatban, amikor azt olvastam valahol, hogy Henry Kissinger kitüntette Rhonda Byrne-t. (Szó szerint megdöbbentett ez az infó, bár most, hogy a neten keresgélem a cikket, nem találom… Lehet, hogy csak összeesküvés-elmélet volt? :() Ha azonban ez mégis igaz, akkor az a Kissinger, aki azt mondta 1970-ben, hogy “Irányítsd az olajat, és országokat irányítasz. Irányítsd az ételt, és irányítod az embereket.” valamiért hálás lehet Ms. Byrne-nek. De vajon miért? (Igazából mindegy, hogy ez valóban így történt-e, mire a cikk végére érsz, rájössz, hogy miért irreleváns.)

Elmondom, hogy meglátásom szerint mi az a kulcsfontosságú információ, amit a könyv és a film is elhallgatott az olvasók elől, és amiről a mai napig nem túl sok helyen hallani megerősítéseket:

Képzeljétek el, hogy az egész világ egy nagy energiatenger. Minden, ami létező az nem más, mint különböző frekvencián rezgő energia, mely hangokban, színekben, és megannyi, érzékszerveinkkel is felfogható anyagban jelenik meg. Ha mikroszkóppal megvizsgálsz bármit, ami fizikailag létező, látni fogod, hogy atomi, vagy inkább kvark (=szub-atomi, azaz atomnál mélyebb) szinten “lüktet”. Ez alapján azt lehet tehát mondani, hogy a dolgok létezésének attribútuma (=el nem választható hozzátartozója) az, hogy egy bizonyos frekvenciájú rezgésből áll. Ami nem rezeg, az – legjobb tudásom szerint – nem létezik. Minden ami rezeg egy picit is, az van (=létező), ha érzékeljük éppen, ha nem.

Namármost. 🙂 Az ember sejtszinten folyamatosan rezeg és különböző rezgésű hullámokat bocsájt ki. Aki látott már aurát (=a testünket körbevevő energiamező) fotókon, az tudja, hogy ez a rezgés az auránkat különböző színűvé teszi attól függően, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk. Ennek jelentősége akkor jön elő, amikor találkozol valakivel, akinek a rezgése a tiéddel azonos, akkor ugyanis számodra az az ember szimpatikus lesz. Biztos éltél már át ilyet… 🙂 Az aurának a színeit az emberi testen lévő 7 db ún. csakrán (=cakra: szanszkrit szó, jelentése: kerék, korong) áramló energia minősége határozza meg. A csakrák tulajdonképpen energia “ki- és bejáratok”, ezeken keresztül jön-megy az érzelmeink által keltett, a tudatalattinkban rezgő információ. (Ez nem ezoterikus hókusz-pókusz, még mielőtt valaki ezt hinné, részletes leírás az auráról és a csakrákról itt és itt található. Nagyon érdemes elolvasni!)

Az aktuális lelkiállapotunk tehát pontos, műszerekkel is mérhető képet fest arról, hogy a hitvilágunk, bizonyosságunk miről “mesél”, bár ezt általánosítani csak számos mérés után szabad, ugyanis a pillanatnyi pozitív vagy negatív külső impulzusok (=benyomások) és azok személyes megélése, tapasztalata is hatással vannak a “szokásos” rezgésünkre. Igazából ez az a pont, ahol vissza kell térnünk a vonzáshoz. A vonzás törvénye ugyanis egy következmény (vagy ahogy Bob Proctor, egy amerikai motivációs edző mondta: egy “másodlagos” törvény), mégpedig annak a következménye, ahogy rezegni “szoktunk” (azaz a rezgés törvényének, ami az elsődleges). Ez pedig sokkal mélyebbről fakad, mint az, hogy most éppen “sok pénzre koncentrálok jó sokáig, mert azt szeretnék” (valójában nem is a pénz kell, hanem az általa megkapható kényelem és öröm elnyerése a cél), amikor gyerekkorom óta azt verik belém, hogy a pénzt nehéz megkeresni és a szegénység-identitásom az ablakon is kilóg. Ugyanez a helyzet pl. a betegségekből való meggyógyulással is, ahol pedig a nyugati világban kisgyerekkorunk óta belénk idomították, hogy ha beteg vagy, irány az orvos, keleten meg azt mondják, hogy a betegség áldás, mert figyelmeztet arra, hogy kibillent az egyensúlyod és gyere egy kicsit a jelenbe. 🙂 A belénk táplált hitek olyannyira a bizonyosságunk alapjai, hogy ez alapján múlik az, hogy hogyan rezgünk és rezgésünk által mit vagyunk képesek megteremteni.

Na és akkor most jön a lényeg:

A hitvilágunkat, bizonyosságunkat megváltoztatni nagyon nehéz, mert ahhoz olyan emberekkel és eszmékkel kell körbevennem magam folyamatosan, amely segít “átprogramozni” a bennem lévő, saját magam által felállított korlátokat. Csak akkor tudok bevonzani bármit, amit szeretnék, ha a tudatalatti működését alakítom át. A vonzás törvényét övező mítoszokkal az tehát a gond, hogy a tudatos döntéseinket akarja felhasználni arra a célra, aminek az elérése a tudatalatti hiedelmeitől függ. Érzitek az ellentmondást? Tudatos cselekvéssel akarunk megváltoztatni olyat, ami valójában egy mélyen gyökerező hiedelem, vagyis az akinek Te érzed/gondolod legbelül magad, ami pedig nem más, mint a folyamatos és szüntelen vanságod. Magyarul: Nem azt vonzod be, amire sokat gondolsz, hanem azt vonzod be, aki ténylegesen vagy! Ha te egész életedben egy kishitű csóringer voltál (bocs), akkor néhány tanfolyam és 1-2 jól megírt könyv nem fogja átprogramozni a tudatalattidat akkor sem ha naponta 50x elmondod magadnak, hogy “Hiszek magamban és abban, hogy lesz szép házam, autóm, nyaralás, stb.”. Ezt az egód mondja a tudatodnak. 🙂 Persze ezt sokan nem tudják, így remek piacot teremtett Rhonda Byrne az útkereső vágyakozóknak és a belőlük élő élelmes üzletembereknek, akik azáltal vonzották be a sikert, hogy újabb és újabb könyvet írtak a vonzás törvényéről.

Ne értsetek félre, nem tartom rossznak ezt a kezdeményezést és tudom, hogy nagyon sokakban kapcsolt fel lámpát (többek között bennem is), csak azt szeretném, ha a rengeteg sikertelen ember, aki nem érti azt, hogy neki miért nem jön össze kapjon egy reményt, hogy igenis lehetséges. Csak egy kicsit másképp kell megközelíteni a dolgokat.

Mégis mit lehet tenni, hogyan lehet a tudatalattit megváltoztatni a saját céljaink elérésére?

Erre a rövid válasz az, hogy SOK munkával és csak hosszabb idő alatt. A vonzás törvénye elnevezésű “mítosz” eladta az embereknek azt a szokásos “mesét”, hogy kevés befektetés (elolvasol néhány könyvet, elvégzel gyorstalpaló tanfolyamokat) és tuti az eredmény. Ilyen (sajnos) NINCS. Sehol sincs. Itt van az a pont meglátásom szerint, ahol a legtöbben átverik saját magukat és ahol a fogyasztói társadalom beszippantotta az arra fogékony embereket. (Ez személyes tapasztalatom, mert egy ideig engem is beszippantott teljesen, és ezt nem szégyellem bevallani sem! :))

Mondok egy példát, melyet a cikk végére érteni fogsz:

A jelenlegi pénzuralmi – fogyasztói társadalomra alapuló – világrendet kb. 300 év alatt rakták össze! Háromszáz év! Az minimum 12 emberöltő. Kitalálták, pontosan megtervezték a háborúkat, azok finanszírozását, a pénznyomtatás monopóliumának megszerzését, a nemzetállamok eladósítását és fokozatosan véghez vitték. Fokozatosan, lépésről lépésre. Leszarták, hogy több generáció kihal, mire a terv megvalósul, mindig egy kicsit beljebb mentek az ajtón. A kulcsszó a fokozatosság. (Ennek elképesztő jelentőségéről írni fogok egy teljes bejegyzést egy nap!) Ezalatt az idő – 300 év – alatt a népek gondolkodásmódját és a hitrendszerét átalakították olyanná, amely megteremtette azt a világot, amit ők akartak. Az emberekből fogyasztókat gyártottak, a XX. századi médiapropagandával telenyomták az elméket félelemmel és gyönyörű birkatársadalmat hoztak létre, mely a jó pásztortól várja a megoldást az életére. A saját gondolataid és érzelmeid felelősségét meg felejtsd el… (Erről szól Duncan Shelley Elme gyilkosai c. trilógiája, ami szerintem kötelező olvasmány!) Az egyéni szinten történő eredményekhez persze nem kell 300 év, de a tervezés ugyanilyen fontos!

Visszatérve a bejegyzésem címéhez a vonzás törvénye tapasztalatom szerint azért nem működik a legtöbb embernél, mert az egy hosszú folyamat egyetlen kiragadott részecskéje, ami egy következmény és ráadásul nem is az utolsó eleme a képletnek, csak egy közbülső állomás. Vagyis érteni kell az egész folyamatot ahhoz, hogy az legyen, amit szeretnénk. A folyamat pedig ott kezdődik, hogy megvizsgálom önmagamat: Ki vagyok én? (Az önmegismeréshez egy egész élet is kevés, de a legnemesebb feladat, amit önmagaddal szemben megtehetsz!)

A kritikus hangvétel után mindazonáltal szeretnék leírni néhány – talán hasznos – gondolatot, amely segíthet az útkeresésben és abban, hogy végül megtörténjen a vonzás, amire mindannyian vágyunk.

1. Kövesd figyelemmel olyan emberek életét, akiknek a személyiséget és életútját be szeretnéd vonzani. Olvasd el az önéletrajzukat, nézd meg, hogy mit, mikor és miért csináltak és csak olyan embereket válassz példaképnek, akiknek az életük és a cselekedeteik a példázat nem pedig az, amit szövegeltek. Manapság rengeteg ember azáltal lesz sikeres, hogy a siker képletét mások – nem a saját! – példaértékű életén keresztül tanítják, de azon kívül nem túl sok saját ötletet adnak a világnak. Őket is meg kell becsülni, mert kiváló ugródeszkák, csak tőlük nem fogod megtanulni azt, amit szeretnél. Hallgass azokra, akik azt élik, amit tanítanak és szenvedéllyel, belső tűzből akarj cselekedni Te is. (Bizonyosodj meg róla, hogy tényleg úgy élnek, ahogy mondják, mert rengeteg a szájkarate bajnok!) Én folyamatosan keresem és figyelem a hiteles embereket! Az egyik kedvenc időtöltésem!

2. A tanulás egy folyamatos feladat és egyszerre több szinten történik. Nincsen csak szellemi, csak lelki és csak testi fejlődés. Ha az egyiket túlzásba viszed, vagy háttérbe szorítod, az a másik rovására megy. Egymás mellett kell fejlesztened mindent, ha tartós eredményt akarsz. Aki nagyon okos, de egészségügyi korlátai vannak önnön hibájából (mert nem hajlandó mozogni), az nem fogja elérni a kívánt eredményt, mint ahogyan az sem, aki kicsattanó egészséggel, de alapvető lexikális tudás hiányával küzd. A tartós eredményt akkor lehet elérni, ha a test + lélek + szellem azonos időben és ütemben fejlődik. Megfelelő táplálkozás, mozgás, meditáció és fókusz. Ha a tanulás egyensúlyát folyamatosan betartod, automatikusan átalakulsz belülről és nem kell akarni azt, hogy más legyél, mint ami voltál. Egyszerűen megtörténik.

3. Legyen mindig “üres a poharad”. Amikor (állítólag!) Buddhát megkérdezték, hogy hogyan tett szert olyan nagy tudásra és bölcsességre, azt válaszolta: “Mindig üres a poharam.” Ez magyarul annyit jelent, hogy a bizonyosságod soha nem gyökerezik túl mélyen a földbe és mindig képes vagy feltenni magadnak a kérdést: Mi van, ha mégsem úgy van, ahogy gondolom? Ha pedig így gondolkozol, folyamatosan hagyod, hogy új, még ismeretlen információ is bejusson az elmédbe. Ha üres a poharad, akkor tanítható vagy, ha tele van, akkor már nem. Aztán ha már rendelkezel sok-sok infóval, majd sorba rendezed őket bölcsességgel. 🙂

4. Legyen terved a céljaid elérésére és minden nap tegyél hozzá egy kicsit az úthoz. A kulcs a fokozatosság, a kitartás és a folyamatos cselekvés. (Nem véletlenül említettem feljebb azt, hogy a jelenlegi világrend minek a következménye! Az elit mindig is tudta, hogy mit akar elérni, de ez időbe telik!) Cselekedeteid folyamatossága és minősége fogja meghatározni azt, hogy milyen gyorsan válsz “olyan rezgésű” emberré, akinek az életében azok a dolgok történnek meg, amelyekre vágyik.

A vonzás tehát egy folyamatos és megfelelő minőségű rezgésből fakad, mely egész lényed testi, lelki és szellemi átalakulásának az eredménye. Ha képes vagy alázattal elfogadni azt, hogy a változás időbe fog telni, akkor a te életedben is megtörténik az, amit én csak úgy nevezek, hogy a sikeres élet ösvénye (ezt persze nem a saját kisujjamból szoptam ki, hanem Kevin Trudeu: Your Wish is Your Command c. anyagából tanultam):

1. Eleinte tudattalan tudatlanságban élünk (azt sem tudjuk mit nem tudunk)
2. Később tudatos tudatlanságba kerülünk (amikor már tudjuk, hogy mit nem tudunk)
3. Aztán tudatos tudatosságba jutunk (amikor pontosan tudjuk, hogy mit tudunk)
4. Végül pedig tudattalan – tudat alatti! – tudatosságba érkezünk (amikor már a tudás életünk integrált része)

A 4. pont az az állapot, amikor nem kell akarnunk a megfelelő rezgést, nem kell folyamatosan koncentrálnunk arra, hogy az eredmények bevonzásához szükséges cselekedeteket végezzük és átalakuljunk, hanem egész lényünk és működési rendszerünk automatikusan azt teszi, ami szükséges a megfelelő minőségű rezgés létrehozásához. Olyan ez, mint amikor megkötöd a cipőfűződet reggelente és oda sem kell figyelned ahhoz, hogy jól csináld.

A cikk címében tehát hazudtam :), mert a vonzás törvénye valójában működik, csak tudni kell, hogy ez nem egy természeti csoda, hanem egy következménye annak a belső, tudatalatti rezgésnek, ahogyan a világot szemléljük és amely szemlélet alapján cselekszünk. Emlékeztek mit írtam a Miért halt meg Steve Jobs? c. cikkemben Bruce Lipton amerikai sejtbiológus “észlelés biológiája” c. tudományáról: a DNS a gondolatmintákat örökíti tovább, vagyis amilyen a hitrendszerünk, olyan lesz a valóságunk!

Persze nehogy azt higgyétek, hogy én már itt tartok. Egyelőre azon a szinten vagyok, hogy már feltérképeztem a megfelelő infókat a haladáshoz és ráléptem az útra, de még nagyon messze van az út vége. Persze nagyon kellemes az utazás, igazából az adja a boldogságot, hogy haladok előre. Az pedig, hogy ezt meg is tudom osztani itt veled, kedves olvasóm, külön öröm számomra!

Viszont a nagy haladásban lassan elérek a kocsmához is, úgyhogy betérek egy felesre izibe’! Egészségetekre! 🙂