Az „eladás” hazugsága

Az „eladás” hazugsága

Szerző: | okt 17, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Spiritualitás és metafizika, Tudatosság, Világkép

Az „eladás” hazugsága

Rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ellentmondok saját magamnak. 🙂 Ilyen sem volt még. Talán abból a szempontból mégis tanulságos egy ilyen nyílt vallomás, hogy megfelelő szemlélettel és nyitottsággal igenis lehetséges megváltozni akár néhány hét alatt is. Lehet, hogy ezt hívják kvantumugrásnak, amiről korábban végig azt hittem, hogy ilyen nincs. A saját tapasztalatom most már az, hogy – amennyiben ez tényleg az – van ilyen. Az előző bejegyzésem logikailag szerintem elég ügyesen felépített mondanivalóját, miszerint az “eladás” művészetén múlik minden, ezennel megcáfolom. Nem a folyamatot fogom megcáfolni – hiszen a kereskedelem-központú világunk tényleg mindent ezen keresztül igyekszik megvizsgálni -, hanem a mögötte rejlő tényleges igazságot.

De hiszen az igazság nézőpont kérdése… Mondja “régi önmagam” az “új önmagamnak”. 🙂 Hát, lehet, hogy mégsem az.

Az igazság, kedves barátaim, VAN. Éles késként hatolt a szívembe és fiziológiailag is megéreztem az erejét annak, amikor rájöttem, hogy igenis létezik objektív igazság. A világról alkotott nézőpontjaink és a tapasztalatainkból származó személyes igazságnak vélt valóságainkkal tehát nem összekeverhető ez a mindenek felett álló törvény, amely a szellemi világ, az abszolútum törvénye. Elmondom részletesen, hogy mire gondolok, bár bevallom nektek, ez az eddigi legnagyobb kihívásom, mert sokkal könnyebb volt eddig úgy élni az életemet, hogy minden relatív.

A mondás persze igaz, mert tényleg minden viszonyítás kérdése. A bennem történt változás azonban az, hogy bár valóban minden “relatív”, a viszonyítási pont nem változik. Erről szól ez a bejegyzés.

A világegyetem látszólag véletlenszerűen létrejött “szétszórtsága” mögött ott “figyel” egy láthatatlan, de érezhető rend, benne ugyan az állandó változással, de maga a rend nem megkérdőjelezhető. Látjuk, tapasztaljuk. Galaxisok vannak, benne naprendszerekkel, azokban csillagokkal és bolygókkal, melyet megmagyarázhatatlan forrásból származó gravitációs erőterek tartanak össze. A Föld egyes kontinensein a Naphoz viszonyított helyzetüktől függően annak megfelelő évszakok, vegetáció és állatvilág alakult ki, tökéletes biológiai rendszerben, gyönyörűen működő tápláléklánccal. Mindennek, ami a Földünkön létezik és “csak úgy” (véletlenül?) jött létre, megvan a szerepe. Ha egyetlen láncszem is kiesik, borul a mutatvány. Tapasztaltunk, tapasztalunk ilyet. Megvédjük magunkat egy kártevőtől és közben kipusztul egy madárfaj, aki ezt a kártevőt ette. (De persze enélkül is kipusztul napi 25 faj kb.) Rend van, melyben minden tettnek következménye van. Amit MOST teszünk, az alakítja az emberiség jövőjét.

A szellemi törvények és összefüggések megértése helyett felvilágosodott(?) modern emberként tudományosan belekotnyeleskedünk a természet folyamatába (GMO növények pl.) és helyrehozhatatlan károkat okozunk, mert tetteink által felborul az EGY, nem lesz (az) egy-en-súly. Mivel azonban minden tettnek következménye van, ennek meglesz a böjtje. A levegőből teremtett pénzeken alapuló pénzügyi rendszer következménye is ilyen. Van egy olyan érzésem, hogy a nem túl távoli jövőben nagyon is meg fogjuk érezni, hogy a “levegőből” történő fejlődés nem oké, akármennyire is kényelmet nyújt. A természeten túl létezik egy abszolút igazság, mely éberen figyeli, hogy mikor mit teszünk. És ha nem azt tesszük, ami az igazság felé visz, akkor kapjuk a jeleket. Ki-ki az egyéni szintjén, egy nemzet a nemzet polgárainak szintjén, az emberiség az ember szintjén. Aki tud olvasni ezekből, az fejlődik, aki nem, az pedig mérgelődik. Egyre tisztábban rajzolódik ki számomra az, hogy ezek a törvények vannak, és vagy elfogadjuk őket, vagy önmagunkkal kell majd háborúznunk egyre többet.

Mi tehát az abszolút igazság?

Erre a kérdésre válaszolni minimális metafizikai tanulmányok nélkül nem egyszerű, de megpróbálom elmondani a szokásos egyszerűséggel. Hiányos lesz, amit írni fogok, mert erről a témáról ilyen “alacsony” szinten írni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a beavatott emberek számára általában olyan nyelven írnak, amit nem mindenki ért meg, mert pont az a lényege ezeknek az írásoknak, hogy csak azok értsék, akik már “ott” tartanak. A magyarázataim tehát a teljesség igénye nélkül íródnak, mindössze egy aprócska utat szeretnék mutatni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy szeretnének többet tudni arról az igazságról, amit én abszolút igazságnak nevezek. Még ha ezen szavak hallatán tiltakozol is, hogy objektív igazság nem létezik, tégy egy “próbát”. Én úgy érzem, hogy csak gazdagodhatsz általa.

Amióta ember lakik a Földön, mindig törekedtünk arra, hogy valami tartós értéket teremtsünk a saját és jövendő nemzedék számára. Ha csak a barlangrajzokra gondolunk, már az ősember is tovább akart adni valamit a meglévő tudásból, mert fontosnak tartotta azt, hogy amire rájött az másoknak is értéket és felismerést hozzon az életébe. Az őskori ember azonban, még ahogyan az idő fejlődött és egyre több természeti összefüggést is fedezett fel, a lét rendjét végig tiszteletben tartotta. Tudta, hogy ha kihalássza a tengerből az összes halat, akkor nem lesz utánpótlás. Nem akart többet aratni, mint, amire szüksége volt, mert tisztában volt vele, hogy a Földnek is szüksége van megnyugvásra. Ma ez a gondolkodás kiveszőben van. Az őskori írások Herakleitosz, Hermész Triszmegisztosz és Platón tollából erről tanúskodnak. Ezt a képességet, mely a lélek intenzív érzékenysége arra vonatkozólag, hogy minden tettünknek metafizikai következménye van, hívja a tradíció éberségnek. Aki éber, annak bizonyossága van az abszolút igazságról, s így a fizikai világ teremtéséért felelős szellemi világ törvényeinek tiszteletén alapuló létállapotban él, melyben minden és mindenki EGY. (“Amint fent, úgy lent.”) Mindent lehet, de nem mindent szabad.

Az éberség tehát azt jelenti, hogy a lelkem érzékeny az igazságra. Tudatlanul, tudat alatt, önmagába kódolva ismeri azt. Ismeri az örök lélek szellemi igazságát. Lelki-ismerete van. Mondok néhány nagyon hétköznapi példát, hogy világos is legyen, hogy ez mit jelent.

Tegyük fel, hogy pénzügyi termékeket árusítok. Üzletkötő vagyok, nem elemző. Magát a terméket, annak működési mechanizmusát nem ismerem behatóan, és igényem sincs rá, hogy mélységeiben megismerjem, mert az úgyis túl bonyolult és az másnak a feladata. Én „csak” egy értékesítő vagyok – bár az érték teremtése(?) ebben az esetben nem tisztázott cselekedet – és a munkám célja, hogy eladjam a terméket, mert akkor keresek pénzt. A legkönnyebb út az eladáshoz a kommunikációs technikákon és az alapvető pszichológiai alapismereteken keresztül vezet. Amikor egy potenciális vevővel találkozom, azt mondom neki, amit hallani akar. Ha szangvinikus, akkor “jó fejnek és igazi kemény srácnak” fogom tartani azért, mert “gondoskodik a saját jövőjéről”, ha flegmatikus, akkor pedig “felelősségteljes embernek”, aki a “saját kezébe veszi a sorsát”. Hogy aláírja-e az emberünk a pontozott vonalat, az azon múlik, hogy éppen milyen szavakat használok a megfelelő személyiségtípusú emberrel. Ha ezt sokat és jól csinálom, sikeres vagyok és “élek, mint Marci Hevesen”.

A helyzet az, hogy a terméket mélységeiben nem ismerem, csak azokat a jellemzőit, amelyeket nekem a legfőképpen profitcéllal létrejött(!) anyacég fontosnak tart elmondani. Fogalmam sincsen, hogy az alapkezelő hogyan fekteti be a pénzt, és azt sem mondom el az ügyfélnek, hogy a díjakat rendszeresen vonják tőle attól függetlenül, hogy hozamot értek-e el az ő befektetésén vagy sem. Azt sem tudom (általában), hogy miért van szükség arra, hogy ilyen termékeket árusítani kelljen, csak azt érzem a saját bőrömön, hogy a természetes(nek) nevezett infláció miatt muszáj a pénzt is fialtatni, különben eltűnik a (vásárló)értéke. Ha azonban ezeket elmondom, vállalva azt, hogy a lelkem számára az igazság a döntő, nem írnak alá velem szerződést. Ha lelkiismeretes vagyok – vagyis a lelkem érzékennyé válik arra, hogy mi is az igazság abból, amit eladok – akkor nagy valószínűséggel felkopik az állam. Ez megfelelő hozzáállással nem törvényszerű és lehet is ezt tisztá(bba)n is csinálni. Csak általában nem ez történik.

Azért ördögi ez a mostani világrend, mert az őszinteség (a legtöbbször) nem kifizetődő, csak az a kommunikáció, amit szívesen hallanak azok, akik vásárolni akarnak. Pedig ez az egyetlen módja annak véleményem szerint, hogy pl. az egyébként teljességgel korrupt pénzügyi rendszer egy picikét is jobb irányba forduljon. Ettől persze még nem lesz köze a valódi igazsághoz (=a pénz csak egy jelrendszer és az infláció valójában nem természetes folyamat), de már legalább egy kis csírájában ott lesz a rend irányába történő szándék. A mostani helyzet különben is abból fakadt, hogy bizonyos szellemi törvényeket figyelmen kívül hagytunk és folyamatosan hagyunk. (Normálissá vált az, hogy a jövőt felzabálni és ingyen létrehozott pénzekre ezért folyamatosan növekvő kamatokkal fizetni oké. Pölö.)

Az abszolút igazság a fenti példában az, hogy hazudok önmagamnak. Azzal, hogy nem akarom megismerni a termék teljes működését, s hogy nem mondok el mindent az ügyfélnek arról, amit tud(hat)ok, ha egy picit is jobban képzem/képezném magam. Az ugyanis, hogy ezek a termékek valóban azt fogják-e eredményezni, amiért egyáltalán létjogosultságuk lehet, azon múlik, hogy a termékkel kapcsolatba kerülő szakemberek számára – akik között én is ott vagyok – mennyire fontos az ténylegesen(!), amit bizonyossággal állítanak róla. Tényleg mindenki “mindent” meg fog tenni, hogy a cél megvalósuljon, vagy csak értékesített marketing fogás az egész? (Ha egy sötét szobában teljesen egyedül vagyok és a síri csöndben felteszem magamnak ezt a kérdést, és figyelek, megérkezik a lélek válasza. Az igazság VAN, ami jelen esetben az, hogy 20 év alatt rengeteg minden változhat és aki nem igazán érdekelt, az nem fogja megtenni azt az én pénzemmel, amit nekem ígértek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a befektetés balgaság, csak nagyon sok benne a torz elem, mert nem tisztázottak az érdekek.)

Nézzünk egy másik – szinte banális – példát. Találkozom valakivel, akin egy olyan ruhadarab van, ami szerintem nagyon nem való rá. Ízlések és pofonok jóllehet különbözőek, ha őszinte akarok lenni önmagammal (!), akkor nem mondom neki azt, hogy “ez de jól áll neked!”, sőt, ha igazán(!) szeretem őt, akkor tisztelni fogom őt annyira, hogy megmondom neki azt, amit gondolok. Az abszolút igazság ebben a példában nem az, hogy az a ruhadarab valóban jól áll-e vagy sem (hiszen ez ízlés dolga), hanem az, hogy Én nem hazudok annak az embernek, aki számomra fontos, legfőképpen pedig önmagamnak. Nem választom a “kegyes” (de egyértelmű) hazugságot, hogy a másik számára örömet okozzak, amikor azt mondom, amit ő hallani akar. Magyarul nem adom el magam (a saját talmi kedvességemet, megcáfolva az előző cikkemben írt logikai okfejtést), hogy a jófejségemnek köszönhetően energiát kapjak a másik reakciójából (ugyanis egószinten egy energiaéhes lény vagyok). Ha nekem bizonyosságom van abban, hogy az a ruha nem jó (hiszen megjelent bennem, hogy “ez de gáz!”), akkor nem azzal segítek – leszek IGAZ önmagamhoz -, hogy ennek az ellenkezőjét állítom kedvességből. Ettől még a másik úgy dönthet szabadon, ahogy ő akar, abba ugyanis én nem nagyon tudok beleszólni. Ami a lényeg: Ha mindig azt adod az embereknek, amit hallani akarnak, akkor nem fognak fejlődni. Lehet eufemizálni és bújtatott célzásokat tenni, de az egyenes beszédet nem helyettesíti semmi. Amivel nem értek egyet, arról jófejségből sem állítom, hogy egyetértek vele.

Mivel azonban a világ már teljesen az “eladásról” szól, ezért a kommunikáció megváltozott és mindent elfogadunk, megértünk. Az oktatásban is inkább Ritalint adnak a gyereknek, csak ne kérdezzen túl sokat. A szigorú fegyelem nélküli oktatási rendszer teljesen eltűnt, s a jelenlegi liberálisnak vélt rendszerben persze taníthatom arra a gyerekeket – és szükséges is(!) -, hogy minden lehetséges, de azt is fontos megtanítani, hogy a minden-nel vissza lehet élni és ennek következményei vannak. S ha ezeket meggondolatlanul ki akarja használni egy ifjonc, akkor egy szelíd “elfenekeléssel” nem árt(hat) emlékeztetni őt, hogy ne felejtse el a szabályokat. Nekem is a fenekemre csaptak a szüleim, ha valamit nagyon nem akartam megérteni és szerintem – így utólag visszagondolva – jobb emberré tett engem, hogy eszembe vésték a morál jelentőségét. Mindez azért kell, hogy ne egy olyan világba érkezzünk el, ahol a tanárnak kell félni azért, ha a tudást – vagy az önfegyelem hiányát – nem értékeli. (Bizonyára Ti is hallottátok már, hogy egyes helyeken – Magyarországon! – a tanár már nem mer rossz jegyet adni a gyereknek, nehogy a szülő begorombuljon és mondjuk megfenyegesse őt. S ha már az igazságnál tartunk, nem vagyok rasszista és az általánosítást is utálom, de ilyen tetteket familiárisan hiperpigmentált embertársaink követnek el szinte kivétel nélkül. A „politikai korrektség(nek)” nevezett maszatolás szükségessége miatt „persze” hozzáteszem, hogy ezzel nem A romákat akarom en bloc bírálni, csak azokat közülük, akiknek ilyen az „értékrendjük”.)

És ha már itt tartunk, érdekes gondolatom van egyébként a Holt Költők Társasága c. filmmel kapcsolatban, mely sokáig a kedvenc filmem volt, tekintve, hogy pont arra tanít, hogyan vessük el a szabályokat és lépjünk ki a hagyományokból úgy, hogy a máBAN – és nem a máNAK – élünk. Carpe Diem, ugyi. Egyrészről persze továbbra tetszik az, hogy gondolkodás nélkül ne fogadjak el semmit és üdvözöljem a személyes tapasztalás értékét, másrészt viszont azt is sugallja a film (megfelelő metafizikai ismeretek nélkül), hogy ne is keressek abszolút igazságokat és mindenáron valósítsam meg önmagam (akár) másokra való tekintet nélkül is. Kicsit most(!) úgy érzem, hogy azért is tud egy ilyen film veszélyes lenni, mert azt a vékony határt, ami ebben az üzenetben az igazság és a hamisság között van, nem mutatja meg. Az öntudatlan ember ugyanis szeret (mert kényelmes) végletekben gondolkodni. “Ha kilépek a megszokásból, akkor 180 fokos fordulatot veszek, mert akkor tuti az lesz a jó.” És itt van a gond, mert ez így NEM IGAZ.

A minőségi (lelki) növekedés szinte mindig fájdalmakon keresztül történik. Ennek legszemléletesebb példája a sport. Ha azt a súlyt emelgeted / távot futod, úszod, stb. ami könnyű, akkor nem leszel jobb soha. Megrekedsz azon a szinten, ahol tartasz. Fejlődni mindig azoktól a súlyoktól fogsz, amit már csak úgy tudsz felemelni, ha majdnem besz@rsz. Kérdezz meg egy élsportolót, igazolni fogja ezt. Ha legyőzöd önmagad korlátait, s – metafizikai szempontból – el tudod fogadni azt is, hogy vannak az életedet befolyásoló olyan tényezők is, melyek nem láthatók, de a fájdalom által erősítenek téged – pl. az a hit, hogy egy bizonyos időnél gyorsabban is lehet futni még -, akkor egy magasabb szintre lépsz. Érdekes megfigyelés számomra, hogy pl. a sport esetén mindenki elfogadja, hogy a szigorú edzések, és sok-sok élvezetről való lemondás által lehet eredményeket elérni, de a pénzvilágban a korlátlan (könnyű) pénz létrehozásáról még a fősodrású közgazdászok is azt mondják, hogy a gazdasági egyensúly egyetlen útja. Érzitek az ellentmondást? (Mondom ezt persze úgy, hogy az a számítógép, amin ezeket a sorokat írom, többek között abból a levegőből teremtett fejlődésből lett olyan modern, amit hangosan bírálok.)

De még tovább megyek…

Volt-e már olyan az életedben, hogy nem azt tetted, amit ígértél? Nekem sokszor. Nem értem oda időben egy megbeszélt találkozóra, nem készítettem el időre a bevállalt feladatot és olyan célokat tűztem ki önmagam számára, amiket nem valósítottam meg. Mindezt azért, mert nem volt olyan fontos. Ez egy klasszikus példája annak, amikor nem maradok igaz önmagamhoz. A kimondott szó, az önmagamnak és másoknak tett ígéret az általam teremtett valóság részeként az egyetemes igazság részévé válik. Arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban, amikor valamit leírok, kimondok, amelyről később kiderül, hogy nem valósult meg az én hanyagságomból, nemtörődömségemből, akkor minden egyes magyarázkodással önmagamat csapom be. Ha magyarázkodsz azért, mert nem az történt meg, amit ígértél, akkor (elsősorban önmagadnak) hazudsz. Ha pedig útközben meggondolod magad, vállald be a döntést és a következményét is!

De ki tud így élni, Józsi? – jön a kérdés. (feltételezem)

A válasz pedig: az, aki úgy dönt, hogy mostantól IGAZ ember lesz. Aki tudja, hogy a kimondott szónak súlya van, mert bizonyosságot szerez arról, hogy szellemi törvények – pl. a rezonancia (rezgés) törvénye – vonatkoznak rá. Olyan ember képes erre, aki nem hazudik csak azért, hogy vegyenek tőle. Aki nem hangoztat jól hangzó politikai szlogeneket azért, hogy ő legyen a befutó, hogy aztán majd amikor be kéne azokat váltani, akkor magyarázkodnia kelljen és hazudoznia. Tudom, ez nagyon nehéz. Ezt magamnak mondom leginkább. Bevallom nektek, hogy bár mindig igyekszem és igyekeztem őszintén írni mindenről, ami ezen a blogon olvasható és úgy gondolom, hogy nem is hazudtam szánt szándékkal soha nektek, voltak olyan pontok, amikor azt mondtam, hogy na, erről nem írok “ilyen összefüggésekben”, mert ettől betámadnak azok, akik “így vagy úgy” gondolkodnak. És inkább azokat a részeket kihagytam. És ez nem jó, ezért változtatni szándékozom ezen. Ki fogom mondani, amit igaznak hiszek – és eddig az “ezt a témát inkább hagyjuk” érzés miatt inkább nem tettem – akkor is, ha az olvasóim fele itt hagy. 🙂 Amikor az Isten megteremtette a világot – vagy más szóval a szellem fizikailag manifesztálódott -, akkor nem úgy tervezte a dolgokat, hogy azok könnyűek legyenek, hanem úgy, hogy érdemes legyen igaz módon élni. Erre mondják a buddhisták azt, hogy az élet szenvedés. Azért “szenvedés”, mert önmagunkkal és másokkal szemben igaz módon élni bitang nehéz.

De ez csak a dolgok egyik része. Van ennél egy nagyobb, kozmikus igazság.

Ismeritek azt a mondást, hogy amikor valakit szerencsésnek tartanak, akkor azt mondják róla: “Ez az ember szerencsés csillagzat alatt született”. Szerencsés csillagzat… Vajon miért mondták ezt az őseink? Lehet, hogy ezt a szólást a hagyomány adta tovább? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a csillagállás tényleg meghatározza azt, hogy az életünket hogyan éljük? Mitől lesz valaki “szerencsés” más pedig “szerencsétlen” csillagzat alatt születő ember? Lehet, hogy a szerencsének köze van ahhoz, hogy a saját utamat járom-e vagy sem? Lehet, hogy feladatunk lenne kideríteni azt, hogy a saját csillagzatunk mit üzen nekünk? Lehet, hogy abból kiderülne a saját utam? Lehet, hogy megérteném a betegségeimet? Lehet, hogy megérteném, hogy mitől találtam rá életem párjára, vagy éppen miért nem találom meg? Egyáltalán mi lehet a “saját utam”, melyek azok a feladatok, amelyek megoldását nem kerülhetem el? Volt már olyan az életedben, mintha bizonyos feladatokat folyamatosan az utadba sodort volna az élet? Mi lehet ennek az oka?

1948 óta tudjuk, 1953 óta képünk is van róla, hogy létezik egy kis kettős fehérje spirál mindannyiunk szervezetében, mely az örökítőanyagok továbbadásáért felelős, s amely “csavarodik, tekeredik és pöndörödik” (ismeritek a viccet, amikor a parasztbácsi barkohbázik) és úgy hívják: dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS. Dr. Bruce Lipton – az “észlelés biológiája” élharcosának – kutatásai azt is kiderítették, hogy a DNS-ben lévő információ a gondolatainkkal átírható, vagyis senkinek a sorsát nem determinálja az végletesen, hogy milyen információkat örökölt a génjeiben. Tehát lehet rajta változtatni. Itt jön be a képbe a csillagzat és az öröklött gondolatminta kérdése. Vajon mit kell felismernem az öröklött mintákban és mit üzen nekem a saját csillagzatom azt illetően, hogy végre önmagammá váljak és ha úgy tetszik, megváltsam karmikus sorsomat, “kibogozzam” a lelkem fizikai csomóit? Melyek azok a genetikusan magamban hordott programok, amelyek tudatom nélkül alakítják a sorsomat? Ha felfedem őket, könnyebb lesz-e az életem? Erre egyik kedvenc amerikai sikercoach-om, Tony Robbins azt mondja: „Knowing the road ahead gives you the power of anticipation.” (=Az előtted álló út ismerete a megérzés erejével ruház fel téged.)

Tudjuk tehát, mert számtalan kísérletettel bizonyítást nyert, hogy a biológiai örökítőanyag ebben a kis kettős fehérje spirálban található. De mégis miből keletkezett – és mit örökített tovább – az első DNS azon túl a meglehetősen tudománytalan megállapításon túl, hogy a nagy semmiből az ősrobbanás által “egyszer csak” a maga tökéletességében létrejött? Mi az a megingathatatlan tudományos tény, amely bizonyító erővel szolgálna arra vonatkozólag, hogy ez NEM a szellemi világ akaratának következménye, ha úgy tetszik Isten „műve”, s az „első” örökítőanyagba belekódolták az összes olyan szellemi törvényt, mely utat mutat minden megszülető embernek a saját útjának megtalálásához? Ha ez nem így lenne, mitől működne rengeteg alternatív gyógyászati – pl. gyógynövények szerepére alapuló analitikus – módszer, a különböző konfliktus-típusok feltárására létrejött új medicina / germán gyógytudomány vagy pl. az évezredes, őskori hagyományra alapuló kauzális, azaz karmikus feladatok ok-okozati viszonyát vizsgáló asztrológia? (Aki nem hiszi, járjon utána, én készíttettem magamnak egy valódi – nem bulvár kamusta, hanem rengeteg személyes információra és az életem ok-okozati történéseire alapuló – részletes, kauzalitást vizsgáló horoszkópot, amely döbbenetes felismerésekre vezetett rá. Többek között ennek köszönhető az, hogy ezt a bejegyzést bátorkodtam megírni.)

Ha pedig a jelenlegi tudásunk és ismereteink szerint az evolúciós folyamat legelső láncszemének – az élet létrejöttének – a kezdetét nem tudjuk semmilyen tudományos ténnyel bizonyossággal alátámasztani, akkor mi az, ami kizárja azt, hogy a legelső “láncszem” a szellemi világ akaratából és törvényei szerint teremtetett? És ha ez így van – mert gondoljatok csak bele, hogy a fogalmunk sincs honnan származó(!) gondolataink és bennünk lévő intuíció micsoda teremtő erővel bírnak, hiszen azok következménye a teremtett világ összes vívmánya és szörnyűsége, amit nap, mint nap élvezünk és szenvedünk -, akkor érdemes-e vizsgálódás tárgyává tenni a szellemi világnak azokat a megismerhető törvényeit, amelyből a fizikai világ egyáltalán létrejöhetett?

“Józsi… tegyük fel, hogy igazat mondasz. Mégis mit kezdjek ezzel az információval?”

Félreértés ne essék, én is csak kapiskálom a témát egyelőre, de érzem benne az igazságot. Minden, ami a fizikai világban létezik, egy következmény. Akár gondolatok – melyekről soha nem lesz 100%-osan bizonyítható, hogy valóban az emberi agy termékei (s az agy nem csupán egy adó-vevő, mely a végtelen intelligenciából „táplálkozik” a rezgésszintjére beállt gondolatokkal) – , akár valamilyen “megmagyarázhatatlan” természeti és humán evolúció eredményeként jön létre a látható világ és annak legapróbb elemei, a rend nem “önmagából” származó, hanem valami természeten túli EGYség részeként létező következmény. A szellemi világ, a LÉT törvényei által “szabályozott”, melyben minden és mindenki EGY (a “mindegy” szó számtalan nyelvben magában rejti ezt az azonosságot: “mindegy”, “alles eins”, “all the same”, “lo mismo”, “tout de meme”), s ennek a szellemi világnak a törvényei vonatkoznak rá a benne élőkkel együtt. Egyre inkább az a hitem, hogy a “szabad akarat” csak egy eszköz (erről írtam már a Szabad vagy nem szabad (vagy) c. írásomban is), mely lehetőséget nyújt arra, hogy a saját utamat járjam a gondolataim és döntéseim felelősségének felvállalásával(!) és ha éppen nem teszem, akkor a saját felismeréseim által visszalépjek rá. Arra az útra, melyben ún. karmikus feladatokat kell megoldanom ahhoz, hogy azok feloldása által elérjek egy magasabb létrendi szintre. Ha úgy tetszik, erről szól a megváltás folyamata, ami a keresztény világképnek és Jézus történetének is legfontosabb üzenete. Ahogy Kurt Tepperwein írta a “Szellemi törvények” c. könyvében: “Senki nem ismeri az utat, ami előtted áll […] Ez a Te utad.”

Az, hogy a világegyetem és a benne lévő “dolgok” a véletlenszerűség eredményei, igen könnyen megkérdőjelezhető. És ezt nem csak azért mondom, mert ha pl. egy számítógépet szétszedsz és belerakod egy zacskóba, azt a büdös életben nem tudod addig rázni, hogy ismét számítógép legyen belőle “véletlenül” tökéletesen összeállva, hanem mert a tudomány számára az erkölcs, az intuíció és a lelkiismeret fogalmai soha nem lesznek megkérdőjelezhetetlenül bizonyíthatók még akkor sem, ha a test biokémiai folyamataiban a működésük bizonyos szinten leképezhető. (Mint ahogyan a szerelem érzését már sikeresen leképezték néhány örömhormon felszabadulásának eredményeként. Szevasz.) Ha a tudomány sokak által idézett jeles képviselőinek életrajzát megnézitek (köztük Albert Einsteinét is pl.), akkor látható tendencia az, hogy szinte mindannyian az életük végén hívő emberekké váltak, mert rájöttek, hogy bizonyos láncszemekre – akárhogy is vizsgálódnak – nem fognak tudni rálelni. A híres tudósok szellemi világ felé történő fordulásáról jóllehet a félelemre és végnélküli haszonra épülő materiális világnézet képviselői ritkán beszélnek, mert akkor lehet, hogy sokkal több irányíthatatlan boldog ember élne ezen a Földön, az meg nem buli. Nekem egyre inkább olybá tűnik, hogy minden olyan egyenlet, melyből kimaradnak a szellemi szféra törvényei (ha úgy tetszik, “az Isten”), valamilyen torzulásba fordul.

A szellemi törvények igazsága bár nem tapasztalható olyan közvetlenséggel, mint a gravitáció, mégis nap mint nap érezzük, hogy tényleg az árral úszunk-e, vagy éppen az ár ellen. Ha megtanulunk a MOST-ban élni, ez ott lüktet a szívünkben, mert az “üzenet” folyamatosan jön valahonnan. Meggyőződésem, hogy a tisztasággal átitatott boldogság és a valódi egyensúly érzete abból származik, hogy a megértéshez a személyes életfeladataink megoldása által érünk el. A lelkünk valójában mindig tudja azt, hogy a mindennapi tevékenységeinkkel valóban a saját utunkat járjuk-e vagy csak hagyjuk, hogy elteljen az élet valahogy. Ezt pedig leginkább úgy tudjuk lemérni (szerintem), hogy amikor menni kell az út végén, akkor nem félelemmel teli, hanem méltósággal fogadjuk el a halált, mely értelmet ad az egész utunknak itt a fizikai valóságban. A sorsszerűnek tűnő véletlen találkozások, a szinkronicitás jelensége és a lelkiismeret megléte pedig a legjobb útjelző táblák ezen az úton – legalábbis számomra -, és érdemes odafigyelni rájuk.

Végezetül egy kulcsfontosságú gondolat.

Minden emberben benne van egy ún. Lilith, a „kisördög” – ahogy a mondás is tartja -, s az elmúlt hetek intenzív önvizsgálatának köszönhetően bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legfőbb feladatunk megérteni azt, hogy ez a kicsi “ártatlannak” tűnő kisördög – a bennünk lévő ún. negatív pólus – hogyan szegődhet a szolgálatunkba, a karmikus feladatunk megértésében és feloldásában.

Bevallom, ez csupa-csupa feladat, ráadásul nem is a könnyebbik fajtából, de hát azért emelgetek nehéz súlyokat a kondi teremben, hogy fejlődjenek az izmaim. Különben nincs sok értelme lejárnom.

Most pedig egy finom pohár tiszta vízzel fogom befejezni ezt az elmélkedést, s kívánok nektek kicsattanó egészséget és örömteli kihívásokat! (S ha már ebben a bejegyzésben az igazságot feszegettem, közel 1 év elteltével kitettem a Ki az a Józsi bácsi? oldalra egy valódi fényképet arról, akiben az öreg „Józsi” él. 😉 )

Az „eladás” művészete

Az „eladás” művészete

Szerző: | szept 13, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Hogyan működik?, Pénz, Világkép

Az „eladás” művészete

Robert Redford a kritikusok által nem túl nagyra értékelt Tisztességtelen ajánlat c. filmben mondja azt a millárdos John Gage szerepében – miután 1 millió dollárt ajánl fel a gyönyörű és frissen házas Diana-nak (Demi Moore) egyetlen éjszakáért cserébe -, hogy a világon mindennek megvan az ára, vagyis minden eladó. Amikor a filmet láttam, akkor ezt a véleményt elutasítottam, azóta azonban találtam benne némi igazságot, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy bizony minden az „eladásról” és a kommunikációról szól. Minden. (A kommunikáció szó töve a kommun – i.e. communis – közös, általános jelentéssel bír, vagyis olyan jelrendszerre utal, melyet akkor tudunk értelmezni, ha van közös nevező.) Az eladás szót a bejegyzés további részében is „eladás” értelemben fogom használni, utalván arra, hogy ebben benne van a meggyőzés, a hatás gyakorlás és az összes ehhez hasonló „manipulatív” eszköz. 🙂

Nem sokkal eme blog indulása után 2 bejegyzést is írtam arról, hogy a világ egy üzleti vállalkozás, akkor azonban nem tértem ki részletesen arra, hogy az egész vállalkozás legfőbb feltétele – vagyis, hogy a célként meghatározott folyamatos cash-flow termelő tevékenység, legyen az tervezett avultatásból származó kényszerű termékcsere vagy az, hogy a nemzetállamok eladósításából élő nemzetközi pénzvilág tevékenysége megvalósuljon -, arról szól, hogy el tudom-e adni a terméket / szolgáltatást, vagy nem. Nézzetek csak körül a piacon, akárhová nézünk, szinte mindig el akarnak nekünk valamit adni. A reklámok és az ügyes marketing jóllehet ezt sokkal árnyaltabban csomagolja be számunkra, ugyanis tudat alatt a legtöbbünkben ott van egy belülről fakadó tiltakozás, hogy “ne akarjanak nekem eladni semmit!” (többek között ezért is olyan nagy az MLM hálózatokkal szembeni ellenérzés), viszont az is észrevehető, hogy vásárolni alapvetően sokan szeretnek (néha én is), mert az kielégít bizonyos alapvető szükségleteket. Például azt a változatosság iránti igényem szükségletét kiszolgáló belső „kivetítést”, hogy “nem vagyok elég” és egy tárgy / szolgáltatás által majd biztosan “elég” leszek. 🙂 Na jó, nem akarok ennyire cinikus lenni, én is szeretem a gyümölcsös sorbet-et a trópusi naplementében.

Az életünket körülvevő információáradat forrásainak célja – köztük nekem is! -, hogy a kommunikáció hatására az történjen, amit szeretné(ne)k. Minden kommunikáció célja a befolyásolás és valamilyen nézőpont eladása, a termékek és szolgáltatások kapcsán pl. a problématudat felkeltése által a megoldásra való rávilágítás. A megoldás pedig természetesen „mindig” az, amit „én” ajánlok, mert ha kórházként pl. a Gerzson-terápiát ajánlanám rák esetén, akkor ugyi nem keresnék lóvét a kemoterápiás szerek forgalmazásából. Az igazán profi eladási folyamatban egy cég / szervezet ügyesen kommunikálja le felém az ő egyedülálló megoldását arra a problémámra, amelyről nem is tudtam addig, amíg nem szóltak. 🙂

Ismét nem akarok cinikus lenni, mert a jó marketingnek is van pozitív eredménye, csak résen kell lenni, ha az eladási folyamat kapcsán nem tesszük fel a legfontosabb kérdést önmaguknak: Kitől származik az információ és milyen szándékkal találtak meg vele?

Évekkel ezelőtt hallottam azt a mondást a japán származású amerikai ingatlanmágus Robert Kiyosaki szájából, hogy “ha sikeres akarsz lenni az életben, meg kell tanulnod – valamit – eladni.” Ha körbenéztek az állásajánlatok között, értékesítői munkakörbe szinte folyamatos felvétel van, és sok esetben nem is teljes állásról van szó, hanem jutalékos rendszerben történő kifizetésről, mert így a cégnek sem kerülök pénzébe addig, amíg nem mutattam fel valamit. Vagyis ha el tudok adni, akkor lesz pénzem, ha nem tudok eladni, akkor éhezni fogok. Akárhogy is nézzük, ez bizony így van. És nem csak akkor, ha kenyeret vagy autót akarok eladni, hanem leginkább akkor, ha saját magamat. Az eladás során ugyanis mindig a kommunikáció(m) általi rezgést veszi meg a másik fél. Ha valaha láttad színpadon az Apple egykori vezérét, Steve Jobs-ot – és most tedd félre az ember arroganciáját és minden negatívumát -, akkor tudod, hogy miről beszélek. Megfelelő kommunikáció hozzásegít ahhoz, hogy a bizonyosságomból származó fellépésemre és az általam képviselt nézőponttal kapcsolatos hitemből származó rezgésszintre reagáljon a vevő. Az élet kedves barátaim adás-vétel. Kizárólag ebben a sorrendben. Ha jó rezgést adsz, és ügyesen kelted fel az igényt a világban, akkor lesznek vevők. Ha jó a terméked / szolgáltatásod, akkor vevőköröd is lesz. De ha csak a legjobb csajt / pasit akarod felcsípni, az is így működik. Minden azon múlik, hogy mennyire jól tudsz eladni, ami pedig azon múlik, hogy mennyire jól tudsz kommunikálni kifelé és befelé(!) egyaránt.

Ha el tudom adni saját magamat – amelynek függvénye az, hogy hogyan kommunikálok befelé, vagyis amikor a lelkem és az egóm kontruktívan! diskurál -, akkor van esélyem rá, hogy olyan hatással legyek a világra, amelynek eredményeként számomra is kedvező változás fog bekövetkezni. Nézzük csak meg a politikusokat. Sokan közülük valóban nem érdemesek arra, hogy kvalitásaik alapján választott vezetőink legyenek (sajnos), de mivel a pártjuk kommunikációja és jól megfizetett (eladott) ügyes propaganda által “kerülnek a piacra”, – a kisembert pedig az oktatási rendszer arra képzi ki, hogy ügyes követője legyen másoknak, hogy az életét majd kívülről valakik “biztosan” megoldják(?) – ezért elmegyünk és leadjuk rájuk a voksunkat. Már aki. (Az ország 50%-át ez már nem is érdekli.) A megfelelő kommunikáció azonban igaz a munkavállalás, a párkeresés és bármilyen üzleti vállalkozás esetén is, mert csak akkor lehetek hatással a világra, ha az „eladásra szánt eszmét” jól tudom becsomagolni.

Ha jól írok, olvasni fogják a gondolataimat egyre többen és azt fogják mondani: “Ez a Józsi, ez hiteles! Én tudom!” De ez csak látszat, mert lehet, hogy csak egy senki vagyok. 🙂 Mindenki csak azt tudja rólam, amit én át akarok adni magamból a világnak, ha ugyanis van fogalmam arról, hogy az emberi pszichológia hogyan működik, akkor úgy fogok “eladni” kifelé, hogy a “vevő” tudatalattija megvegye a nézőpontomat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a bejegyzéseimet manipulatív jelleggel írom, de – és itt ne haragudjatok rám – valójában erről is szó van, teljesen jó értelemben. Azon a szinten ahol éppen tartok, van bennem egy mély bizonyosság, hogy képes vagyok olyan értéket adni az olvasóimnak, amely által az életük – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – a megértés által pozitív irányba változik meg. Mindenki, aki ír, azt azzal a céllal teszi, hogy befolyásolja az olvasót. (Nézzétek csak meg a különböző pártállású napilapok vezércikkeit!) Jóllehet az én célom pont az EGYség és nem a kétség megteremtése… Minden ember életének célja, hogy tetteivel hatással legyen a világra. A hatás ugyanis ellenhatással jár – szinte mindig – és általa energiához fogok jutni. Ha lájkoltok, az nekem jól esik és visszaigazoljátok azt, hogy VAGYOK. 🙂

A legfontosabb kérdés: Kitől jön az infó és milyen szándékkal?

Meglátásom szerint érdemes feltennünk önmagunkban “legbelül” ezt a kérdést, akármilyen eladási folyamatba futunk bele. Ami persze naponta többször megtörténik. Mi az eladási folyamat eredménye? Kényelem? Szeretet? Közösség? Összetartás? Széthúzás? Egészség? Betegség? Bőség? Szükség? Micsoda? Valóban jobb, boldogabb, teljesebb emberré akar engem tenni a külvilág marketingje, illetőleg a tömegkommunikációt birtokoló “tőkés brigád” (vagy akár csak egy baráti beszélgetés során a beszélgetőpartnerem), vagy meg akarnak osztani, el akarják nekem adni, hogy a világ gonosz, mindenütt halál terem és – tulajdonképpen – nincs esélyem arra, hogy boldog legyek, mert a terrorizmus már az egész nyugati világot veszélyezteti és a szegénység elleni harc meddő? Ezzel kapcsolatban egy vicces angol szólás jut eszembe (amit inkább nem fordítok le… Így hangzik: Fighting for peace is like fucking for virginity…)

Ki és mit akar nekem eladni és milyen szándékkal teszi? Ez a kulcs.

Hogy visszatérjünk egy picit a filmes témához (a bejegyzésem értéknek szánt tartalmának eladása közben :)) – ha már ezzel kezdtem az egész cikket -, a forgatókönyveknek például előre kialakított felépítése van, melyben pontosan meg van határozva, hogy milyen elemeket kell egy filmnek tartalmazni ahhoz, hogy a végeredményt kajálja a nép. Meg kell határozni a környezet, a szereplők, mellékszereplők megjelenésének, bemutatásának módját, hogy mikor – melyik percben! – történik a fordulat a filmben, és mikor kell éppen felmelegíteni a nézőt, mielőtt éppen leforráznád, vagy fordítva. (Részletesen itt tudtok róla olvasni többet!) Ha maga a sztori jó, a szabályok betartása által nagy eséllyel élvezhető és figyelem lekötő lesz a filmed és ha nagyon jó a rendező, akkor még díj is jár egy ilyen művészi alkotásért. Vagyis amit eladsz, azt meg fogják venni. Ez a cél. Ezért van olyan hatalmas ereje a médiának és ezért keres 20 millió dollárt Leonardo di Caprio egy filmért és még többet James Cameron. (…és ezért vannak az éhenhalástól nem túl messze pl. a metafizikai tradíció jeles képviselői, mint pl. Dr. László András vagy évtizedekkel ezelőtt Hamvas Béla, akik munkájának köszönhetően értelmet nyer a létezés, mert közelebb kerülök ahhoz, hogy mit is keresek itt a Földön, ezek a rendkívüli emberek azonban nem akarják eladni a gondolataikat azzal, hogy a tömeg nyelvén beszélnek, mert akkor sérülne az üzenet. A szavak már így is eléggé torzítják a valóságot. Jóllehet ők nem is azért írnak bármit, hogy eladják, hanem azért, mert teremtő szavaikat meg akarják örökíteni az fizikai univerzumban. A mai világunk azonban arról szól, hogy csak azt fizetik meg nagylelkűen, akinek tevékenységéből plusz pénz és vagyonátrendeződés keletkezhet.) Aki az emberek érzelmi befolyásolásának mestere és rá tudja a tömegeket venni arra, hogy vásároljanak olyan dolgokat, amire nincs is szükségük, maga lesz a király. (A tömegtermékek eladásának egyik fellegvára pedig Hollywood. Amit a sztárok viselnek és használnak, az menő és “kell”.)

Ugorjunk vissza a bejegyzés elején említett filmrészletre:

A jelenet legfontosabb mondata az utolsó: “Minden világos. De nem mondok le őróla.” John Gage tudta, hogy van pénze, és ezért lesz még lehetősége villantani A nőnek. A világban ugyanez történik a gazdasági döntésekkel is. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem az ír szavazást a Lisszaboni Szerződésről. Az első körben a nép leszavazta. Az EU bürökrácia mögött háttérből irányító pénzügyi erők ebből nem azt szűrték le, hogy az ír embereknek nem kell a közös EU alkotmány, hanem azt, hogy “bizonyára rosszul kommunikáltunk”. (=nem mostuk ki az agyakat eléggé.) Ezért aztán a második körben az eladás része a félelem kapszula lett. Elhitették az ír néppel, hogy a Lisszaboni Szerződés nélkül az ország lemarad a fejlődő Európa mögött és az senkinek sem érdeke, legkevésbé a népnek, aki ugye jól akar élni. Jött egy újabb “eladás”, és másodszor megszavazták a csatlakozást. Az írek nem élnek jobban azóta, sőt. Viszont elképesztő mennyiségű adósságot halmoztak fel, ami az eredeti cél volt. Akié az adósság, az irányít mindent. Az erősebb – és ügyesebben ugató! – kutya él nemi életet. Ez ilyen egyszerű. A politikában rövid távon a kommunikáció a lényeg, hosszú távon pedig az a képesség, hogy megmagyarázd azt, hogy miért nem az történt, amit ígértél. Vagyis minden kommunikáció és a magyarázatok, eszmék eladása.

Miért rágom meg ennyire ezt a csontot, szinte már unalomig? Hiszen ezt mindenki tudja…

Nos, a tudás önmagában nem sokat ér. Az elméletek és a gyakorlat két külön pálya. Az iskola arra megy rá, hogy az elsőben legyél “büfé” (=nagyon jó), aztán a gyakorlati oldalát majd beléd idomítják később. A lényeg az, hogy ne tanuld meg túl korán tudatosan megfigyelni a saját érzelmeidet. (Persze ezt az oktatók sem tudják, mert ez már következmény.) A nem tudatosan megélt érzelem (pl. vágyakozás az után, amit a társadalom belém akar diktálni) ugyanis póráz, amin keresztül mindenkit rángatnak.

Visszatérve egy pillanatra megint a már említett filmhez, nézzük meg ezt a részletet:

Az üzletember az iskolában vágódik be azzal, hogy eladja a hétköznapiságát, majd 2 cukipofa kutyával varázsolja el a csajt – egy korábbi jelenetben pont a nő említi, hogy 2 kutyus kéne ebbe a házba -, a végén pedig a gyerekkori történet után már nem csak a nő hisz a palinak, hanem már a néző is. Színek, zene, csillogó, megértő női szemek. Kész. Tudjuk – ha végignézzük a filmet -, hogy a milliárdos pali szemét módon játszik a nő és a férje érzelmeivel és kihasználja őket, de itt mégis szeretjük egy kicsit. Mert egy kicsit ő is olyan, mint mi, hétköznapi emberek. Nem kapja meg azonnal, amit akar. És ezért megbocsájtunk neki.

„Hazudtunk reggel, éjjel meg este…” Végre(!) valaki kimondja az igazat. Ismerős? Pártállásra való tekintet nélkül egy ilyen lebukást(?) követően a vezető lemond minden normális országban. Ha viszont jó a kommunikációs tanácsadód, erre nincs szükség, mert minden eladás, csak a hazugságot kell becsomagolni másként. Ha el tudsz adni egy ilyen elkúr@st, akkor király vagy (és nagyon sokat fizetnek neked). Kérlek ne akadj bele ebbe, ha számodra egyébként az „öreg Ferkó” szimpi tag valami oknál fogva. Itt nem Gy. F. a lényeg. Lehetett volna bárki az ő székében, egyszerűen ügyesen eladták az “igazmondó” embert. Ennyi az egész. Ma már erről szól a politika.

A média manipulációjáról született egy remek német alkotás néhány évvel ezelőtt, Free Rainer, a tévéd hazudik címmel, amelyet nem reklámoztak agyon, talán nem véletlenül. Nézzétek meg ezt a 7 perces részletet, nagyon tanulságos:

(A film arról szól, hogy a nézettségi mutatókkal hogyan manipulálják azt, hogy a tömeg befolyásolható és igénytelen maradjon és hogy egy hős ezt hogyan szeretné megváltoztatni.)

Az előző cikkben említettem nektek a spiráldinamika modelljét, melynek lényege, hogy a tudati fejlődés különböző szintjein állunk mindannyian, és sokszor azért nem tudjuk egymást megérteni, mert a zöld szinten álló, már másokért is felelősséget vállalni akaró ember a törtető, még csak ego szinten működő pirosakat oktatja, arról, amit ő még nem érthet, mert nem “nőtt fel” az infóhoz. Ez nem tekinthető „hibának” a piros tudatosságú ember részéről, mindössze így működik a fejlődés. A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan repülő madarakat. Ha nincs közös nevező, nem értjük meg egymást. Ráadásul megfelelő tudatosság nélkül a legkisebb ellenállás irányába haladunk, mert az kényelmes. Popper Péter: Belső utak könyve c. művében így ír erről: “Minden lelki folyamat – hacsak művi szabályozás nemtörténik – spontán a legkisebb ellenállás irányába hat. Pszichés reakcióink is spontán a legkisebb ellenállás irányába fordulnak. Ezért szenvedik el pl. a legtöbb agresszivitást a gyerekek, a beosztottak, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, velük szemben a legkisebb a rizikó, ők jelentik a legkisebb ellenállás irányát.”

Legkisebb ellenállás, manipuláció, eladás, dezinformációk, irányított kommunikáció. Mégis, mit tudok ebből tanulni azon kívül, hogy ez “gáz”?

Először is azt, hogy ez a helyzet nem “gáz”, hanem VAN. Ez a valóság. Pont. A világ azért ilyen, mert ilyenné tettük. Aki gondolkodik, vezető lesz, aki nem, az követő. Ha hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljanak, mert bennem lévő változatosság iránti szükséglet miatt logikus, bal agyféltekés érveket keresek az érzelmi, jobb agyféltekés döntéseimre, akkor irányítanak engem. Ez persze nem feltétlenül baj, hogyha végig tudok róla. Hiszem, hogy az életben az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy tudatossá tegyük azokat a folyamatokat, amelyek hatására döntéseket hozunk.

Az élet adás-vétel. Ebben a sorrendben. Amit adsz, az jön vissza. Ha szeretném mások figyelmét megkapni Én is, meg kell tanulnom kommunikálni: őszintén egyetérteni, kedvesen – de határozottan – ellentmondani, szívből elnézést kérni, örömmel megdicsérni, felemelően elismerni mindent, és mindenkit, amit és akit képviselek. Mivel mindenki a saját szintjén “nyomorog”, ezért azzal nem jutok előrébb, ha büszkén és egóból nem értek egyet a másik ember nézeteivel. Ha megpróbálom megérteni azt, hogy “ő honnan jön” (=ilyenkor az történik, hogy a tudatalattim igyekszik megfejteni azt, hogy a másik ember pl. a spiráldinamika modellje szerint éppen „milyen színű” tudatállapotban van), akkor van esélyem arra, hogy a másiknak el tudjam adni a saját nézőpontomat. Ha a szeretet és az EGYség vezérel, akkor nem kihasználni fogom és lecsapolni az energiáit a másiknak, hanem egy olyan konstruktív (=építő) helyzetet teremtek, ahol az energia cserél és feltölt.

A háborúk, gazdasági és politikai csatározások – amelyeket gyönyörűen adnak el nekünk a médián keresztül -, és az egyre nehezebb általános életkörülmények + a terjedő közöny(!) lehet az oka annak, hogy egyre többen keresnek közösségeket, vagy lelki kapcsolatot olyan emberekkel, akik érzik, hogy ez a hedonista világkép nem annyira ötös. A létrejövő szerveződések azonban nehezen tudnak nagyok lenni, amelynek meglátásom szerint az az oka, hogy egyrészt a tömeg méretéhez képest a tudatosan gondolkodók száma nem túl sok, másrészt pedig sok esetben az önmagukat tudatosnak gondoló emberek egyszerűen nem tudnak eladni. Nem az a nagy mutatvány, ha azokra sikerül hatással lenned, akik úgy rezegnek ahogy Te, hanem az, ha olyanok szívét éred el, akik még egy másik létrendi szinten tapasztalják meg a vanságot.

Az eladás célja mindig az, hogy „a vevő” által tudat alatt feltett kérdésre, mely így szól: “Mi ebben a jó nekem?”, olyan választ adjunk, ami a fogadó felet érzelmileg megmozdítja. Az üzenetet mindig meg kell tudni tisztán, hatásosan szavakba és tettekbe önteni lehetőleg úgy, hogy az összefogás valamiért és ne valami ellen történjen. Én arra bíztatok mindenkit, aki változtatni akar a világon, hogy tanulmányozza az eladás művészetét, mert a dolgoknak nincsen minősége, csak annak, aki használja őket. Magyarul ha jól célt szolgálunk azzal, hogy eladunk egy ember- és szeretetközpontú eszmét, akkor a pozitív “manipuláció” (értsd befolyásolás) eredménye pluszos. Ha tehát mostantól fogva valakivel összefutsz és vitába keveredtek, bátran állj elé és kérdezd meg mosolyogva: “Na öreg, mit akarsz ma nekem eladni?” És ha olyan eszmét, amitől a világ a szeretet – és ahogy Hamvas Béla a történet előtti (=létállapot, melyben MI van ÉN helyett) időre vonatkoztatva a LÉT – irányába halad tovább – és Te hiszel abban, hogy ez Téged is épít -, akkor működjetek együtt. 🙂

Nagyon lényeges pontja az „eladásnak”, hogy nem pénz kell hozzá, hanem egy lényedből fakadó mély hit az eszmében, amit képviselsz. John Gage-nek – a fent említett filmben – ugyan egy bizonyos szintig ment az eladás folyamata, a történet végére azonban kiderül (mert Hollywood ezt akarta nekünk eladni!), hogy a pénz nem minden és van a léleknek egy olyan szintje, ahová nem érsz el akkor sem, ha tiéd az összes zsé a világon. Ettől függetlenül az, aki elér odáig (a lélek azon szintjéig), ugyancsak eladta magát azzal, hogy őszintén felvállalta önmagát és ezt megfelelő módon kommunikálta le a világ felé.

Próbáltam magam meggyőzni még korábban, hogy ez túl egyszerű magyarázat a világ irányának meghatározását illetően, de mindig ide lyukadtam ki, ezért gondoltam, hogy ezt leírom egy bejegyzésben. Tiéd lehet tehát a legfantasztikusabb, világrengető ötlet, ha nem tudnod eladni, nem sokra mész vele. (Tom Hopkins, Stephen R. Covey, Dale Carnegie sokat segíthetnek ebben neked.) Fontos megjegyzés: Sokszor a legmélyebb és leginkább sorsfordító írások, könyvek „reklámja” azért olyan gyenge, mert a tömeg nem érti az üzenetet és így nincs sok értelme népszerűsíteni azt.

Na elmegyek a kocsmába és hatással leszek egy kicsit a hozzám hasonló „kocsmatöltelék cimboráimra”, hogy megvegyék az eladásra szánt nézeteimet, különben még elmarad a visszaigazolása annak, hogy VAGYOK. 🙂 Egészségetekre nagyon sok szeretettel!

Vigyázat, csapda!!! (Kiegészítés 2012. szeptember 21-én): Az alább olvasható véleményeknek köszönhetően rájöttem, hogy a cikkben említett folyamat egy féligazság, ami valójában hazugság. A „minden az eladásról szól” c. világnézet ugyanis csak egy olyan valóságban nyer igazolást, amelyben az egyén nem törekszik a benne lévő metafizikai igazságra (valamiről nem mondom, hogy ez jó, amikor tudom, hogy az sz@r, akkor sem, ha jól tudom tálalni és így mások is egyetértenek velem), hanem önhazugságokkal nyugtatja önmagát, hogy az érvényesülés és a boldog élet titka a megfelelő kommunikáció. Ezzel kapcsolatban rövidesen írok egy újabb bejegyzést, mert fontosnak tartom, hogy a blog olvasói különbséget tudjanak tenni a szubjektív valóság és az objektív IGAZság között. Én is most értettem meg, hogy ez mit is jelent. (Erre az írásra való önreflexióként írtam egy „folytatást”: Az „eladás” hazugsága.)

Köszönöm Kozma Szilárdnak, Joó Violettának és Szabó Lindának a kíméletlen, engem az abszolút igazság felé irányító egyértelműen jó szándékú hozzászólásaikat!

Hogyan változtassuk meg a világot?

Hogyan változtassuk meg a világot?

Szerző: | aug 14, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Énismeret, Pszichológia, Tudatosság, Világkép

Hogyan változtassuk meg a világot?

A kérdés rossz. A világot megváltoztatni nem lehet. Olyannyira lehetetlen, mint a tenger fenekére bugyit húzni. A világ, kedves komám, az VAN. Pucér. Az összes gonoszsággal és jósággal, ami benne van egyszerűen maga a tökéletes visszatükröződése annak, amilyen maga az emberiség. Nem, nem az összeesküvést és gazdasági erőfölényt szerző hatalmi erők manipulatív cselekedeteinek eredménye, hanem az önnön működését megismerni lusta, alapvetően gyenge, kényelemre és szórakozásra (=szétszórt figyelem!) vágyó és könnyű életre szomjazó tömegek kívánsága, úgy tündököl. Igen, tudom, ítélkeztem. A kifelé mutogatás akkor is zsákutca. Pont.

„A világot nem a gonoszság fogja elpusztítani, hanem azok, akik végignézik a gonoszságokat és nem csinálnak semmit.” (Albert Einstein)

Nem olyan régen kitettem ezt az idézetet a “Józsi bácsi” facebook oldalra (az alább látható módon) és ahogy végignéztem a hozzászólásokat és azt, hogy hányan tették ki a saját üzenőfalukra ezt a beszédes mondatot, egy igen érdekes megállapítást tettem: ezt a jelentőségteljes közlendőt – mint ahogy MINDEN verbális és non-verbális kommunikációt – más-más módon értelmezték az olvasók. Van, aki számára a jelenleg regnáló politikai hatalom eltávolítása ugrott be, van, akinek a korábbi kormány tettei, van aki zsidózni kezdett, van, aki a szélsőjobbot gyalázta, és még sorolhatnám. Ahogy az ún. megosztásokhoz (=ahogyan a facebookon a képet valaki a saját üzenőfalára kiteszi) kapcsolt üzeneteket olvastam, furcsa érzés született meg bennem. Mérhetetlenül és kétségbeejtő módon tele vagyunk ítéletekkel és nem vagyunk gyávák használni őket. Persze a jó öreg Albert bácsival is lehet vitatkozni, főleg azon a ponton, hogy mit is jelenthet a “gonoszságok végignézése” az ő személyes értelmezésében. Mivel azonban ezt már nem fogjuk tudni megkérdezni tőle, ezért körbejárom a téma „józsi bácsis” nézőpontját.

Ahhoz, hogy a világot bármilyen szempontból képesek legyünk együtt, közösen megváltoztatni, ahhoz először egyéni szinten kell elvégezni a melót. Pl. többek között megérteni ezt is: “Az, hogy az emberek hogyan bánnak veled, az az ő karmájuk, ahogyan pedig Te reagálsz, az a tiéd.” (Wayne Dyer). A kérdés jóllehet felmerül ezen a ponton:

Min múlik az, hogy én hogyan fogok reagálni?

Tagadhatatlan tény, hogy a személyiségünk számos olyan elemből tevődik össze, melyet a környezetünk tudattalan reakciói hoznak létre bennünk. Én pl. amikor kisgyerek voltam, 3-4 éves koromig hosszú, egyenes, vállig érő tejfölszőke hajam volt (ha most belenézek a tükörbe, ezt nehéz elhinnem :)) és a szüleimmel együtt néha találkoztunk olyanokkal, akik kislánynak néztek emiatt. “De aranyos kislány!” – mondták. Édesanyám pedig kikérte magának és rávágta: “Ő kisfiú!” Én meg: “A lányok olyan anyámasszony katonája mind” – gondoltam, és kétségbeesve kapaszkodtam anyukám szoknyájába és szarul esett, hogy lánynak néznek, amikor nekem fütyim van. 🙂 S bár ez csak egy néhányszor előforduló aprócska mozzanat volt az életemben, bizony komoly komplexusokat okozott a későbbiekben is ez az “előélet”, ugyanis későn érő fiatal srácként vissza-visszatérő félelmem volt “belül”, hogy nem vagyok elég férfias és ezt a külvilág már valamikor (gyerekkoromban!) visszaigazolta! Ezen kívül sorolhatnék számos ”ezt szabad kisfiam – azt nem szabad kisfiam” elemből összetevődő belső korlátozottságot, melynek köszönhetően az lettem, aki vagyok, de ami a lényeg, hogy tudatosság nélkül(!) bizony még most is azt hinném, hogy az VAGYOK, akinek a világ visszatükröz. Pedig ez mellékvágány. Szerintem.

Ha azonban nincsen bennem tudatosság, ami azt jelenti, hogy nem vagyok képes önmagamra, a saját “működésemre” kívülről rátekinteni viszonylagos objektivitással (pl. ha egy katona ránézne önmagára kívülről, amikor épp egy “ellenséges”, fegyvertelen gyereket lő fejbe, talán elgondolkozna a tettein), akkor szinte lehetetlen változ(tat)ni bármit is, mert az egonak szüksége van arra, hogy bizonyossága legyen az általa elképzelt valóságban lévő igazság(?) megtapasztalásáról. S bár a kívülről való rátekintést is az elme végzi el, az ember képes arra, hogy úgymond “tükörből” tekintsen önmagára, amennyiben úgy dönt!

Mar egy jó ideje tanulmányozom az NLP (=neurolingvisztikus programozás) tudományát és abban van egy nagyon egyszerű eszköz, amelyet meta tükörnek hívnak. A gyakorlatot alkalmazó ember azt a szituációt igyekszik meggyógyítani, hogy “adott a problémám, melyet nem ért meg a világ és adott a világ, amely nem ért meg engem.” Mivel a világot megváltoztatni nem lehetséges, ezért csak azt tudom tenni, hogy a világ helyzetébe képzelem/helyezem önmagam és megvizsgálom kívülről, hogy miért nem értenek meg engem (“azok” a “hülyék”), majd kívülről ránézek önmagamra + a világra és rájövök, hogy milyen hitrendszer irányítja az életem. Magyarul a felismerés által önmagamat változtatom meg, amikor ezt teszem. Döbbenetes önmagunkkal való szembesülést okoz ez a gyakorlat, ugyanis amikor a világ szemszögébe helyezkedve nézek önmagamra, sokszor fájó felismerésként hatol át az elmémen a saját korlátozottságom. Ezt a gyakorlatot ráadásul úgy kell elvégezni a kellő hatékonyság eléréséhez, hogy közben változtatom a pozíciómat (pl. egyik sarokból beszélek én, majd átállok a másik sarokba, ahonnan „a világ” szólal meg, majd a harmadikba ahonnan pedig „a világra” és önmagamra kívülről tekintek egyszerre), mert így az elmém el tudja hinni azt, hogy a nézőpontom megváltozott.

A következő lépés ezen a ponton az, hogy mi az oka a saját “korlátozottságomnak”?

Erről részint már írtam jó régen a Nincs jobb és bal oldal c. bejegyzésemben és ennek röviden összefoglalva a lényege az, hogy “amit nem tudok a világban elfogadni, azt önmagamban nem tudom elfogadni.” (Ugyanis a világ az VAN, tehát csak az én hozzá-állásom lehet a bibi.) Továbbfűzve azonban ezt a gondolatot, újabb kérdés merül fel: ha el tudjuk azt fogadni, hogy a tudományos fejlődés és az abból következő környezeti és tudati változás mindenkit érint a világon, akkor miért van az, hogy valakik számára természetes megölni vadidegen embereket (pl. háború esetén), mások pedig képtelenek erre a szintre “süllyedni”. És ha már itt tartunk azt a kérdést is feltehetitek nekem: “Miért mondod azt a képtelen hülyeséget Józsi, hogy a vadidegen emberek gyilkolását önmagamban nem tudom elfogadni?” A kérdés jogosnak tűnik, ráadásul én is egy béke és emberszerető lény vagyok, aki a légynek se tudna ártani. Na jó, a légynek még igen, szóval van előttem fejlődési lehetőség. 🙂

A válasz pedig az, hogy Mindenki a saját szintjén “nyomorog” és megfelelő tudatosság nélkül(!) csak a saját szemüvegemen keresztül vagyok képes a világról véleményt alkotni. Az egyéni szemüvegek jóllehet bármennyire is egyéniek, mégsem teljes mértében azok, mert sok-sok ember van, aki mégicsak közös hullámhosszon rezeg velem és amikor ezt az ego szintjén megtapasztalom, akkor „örül a májam”, hogy igazam van. Valójában azonban “nincs igazam”, hanem a valóság egy adott tudatossági szintjén belül van igazam. Erre a felismerésre pedig Don Beck és Chris Cowan ébresztettek rá, akik létrehozták az ún. spiráldinamika modelljét. (Az, hogy erről ebben az összefüggésben billentyűt ragadtam egy nagyon kedves olvasómnak, Nagy Gábornak is köszönhetem, aki a 2012. augusztus 7-i HungaroPiacon történt előadásom után ezt a már általam ismert modellt rendkívül szemléletesen kielemezte nekem. Köszönöm Gábor!)

A spiráldinamika lényege az, hogy a világban élő emberek jelenleg 8 különböző tudatossági szinten működnek és ezek a szintek “spirálisan” felfelé, az ég felé mutatnak. Aki egy szinttel “feljebb” csúszott (akár csak az életének egy adott területén), az már nem tud visszacsúszni, mert aki elindult a fény felé, az nem vágyik a sötétségbe. (Jóllehet a sötétség állapota is tökéletes része a VANságnak és ezt nagyon fontos megérteni!) Az egyes tudatossági szinteken tehát vannak, akik még “újszülöttek” és teljesen ösztönlények, ők a “csak nekem legyen jó” típusú emberek, és sok szinttel feljebb vannak a közösségi felelősségvállalással felvértezett egyének, akik már megtapasztalták az önző én-valóság különböző szintjeit és úgy gondolják, hogy a környezet attól lesz a legszebb, ha a sajátomon túl mások életét is szebbé, örömtelibbé teszem. (Ezt a józsiblogot sokkal inkább ilyen szinten tartózkodó emberek olvassák, ugyanis az “alsóbb” szinteken lévők számára az, hogy én ingyen, mások tisztánlátásáért összefüggésekre mutatok rá, az maga a butaság non-plusz ultrája. :))

Az egyszerűség kedvéért a modell kitalálói az egyes tudatossági szinteket színekkel jelölték meg, így az ő értelmezésünkben a világot (alulról felfelé) bézs – bíbor – piros – kék – narancs – zöld – citrom – türkiz típusú emberek alkotják. Érdekessége a színek meghatározásának, hogy az élénk, tüzes (férfias) színeket a lágyabb (nőies) színek követik, ezzel is utalva arra, hogy a tudatosság fejlődése a bennünk lévő férfi és női energiák váltakozását egyaránt igényli, s a jelenleg(!) legfelsőnek tartott türkiz szín a belőle áramló nőies energiájával pedig arra enged következtetni, – amit még én is hónapokkal ezelőtt leírtam -, hogy jelenleg a nőies energiák kulcsfontosságúak a rezgésszám-változáshoz, mert az van a csúcson! Fontos azonban elmondani azt, hogy a türkiz szín csak jelenleg a legmagasabb szint, mert nagyon is elképzelhető, hogy azt egy bármilyen férfi energiájú szint követi majd, ha az emberiség tudatilag eléri azt a szintet. (Ezt a szintet az integrál pszichológiában korálnak hívják, de ez még “nem hivatalos”). Ami a lényeg, hogy minél feljebb vagyok a “színskálán”, annál inkább egységként tekintek a világra, mert MIND EGY. Ezt Hamvas Béla úgy hívja, hogy az ember felülemelkedve az individuális élet állapotán a mindenre kiterjedő lét állapotban a lélek intenzív érzékenységét éli meg. A lélek intenzív érzékenysége… Az öreg Béla tudta hogyan kell úgy fogalmazni, hogy letegyem a kupicát és elmerengjek egy pöttyet. 🙂 (Jóllehet Hamvas Béla a védikus megközelítés szerint a tudatosságot az ego varázslatának tartja, ugyanis míg a tudatos egyén önmagára és a világra reflektál, addig az isteni lét érzékenységével átitatott tudattalan – vagyis a tudat alatti – Én a lélek által kapcsolatban van az Egységben élő teremtéssel és ismeri önmagát. Erre utal a lelki-ismeret kifejezés, ugyanis a lélek mindig tudja, hogy mi az, ami Istentől való és mi az egó által kreált illúzió!)

Hogy is vannak tehát ezek a színek? Csak nagyon röviden, hogy tiszta legyen:

A bézs a legalsó szint, férfias energia és küzdelem jellemzi. Ez a “valami újat kell létrehozni” érzés. (Megszerzem a csajt!) A bíbor feminin energiát hordoz – sok esetben tele van miszticizmussal – és “gatyába rázza” a bézs által létrehozott újat, amelyben ezáltal csökken a káosz. (Oké, már összejöttünk, most ismerkedjünk meg jobban és puhítsuk a kapcsolatot.) A piros ismét férfias és a már “rendezett káoszt” nyers energiával kiterjeszti a világra. (Enyém a nő, ha hozzáérsz, véged!) A nőies kék kiegyenlíti ezt a hódító időszakot, az energiákat rendszerbe szedi a harmónia érdekében. (Boldogan élünk együtt.) A férfias narancs színű egyén kiterjeszti ezt a harmóniát és az élete egyéb részévé is akarja tenni. (Sikeressé akarok válni, én akarok lenni a király!), a zöld “befogadó” nőiessége viszont ezt a harmóniát közösségi szintre emeli. (Ha másnak jót teszek, nekem még jobb lesz!) A férfias energiájú (citrom)sárga a meglévő közösségi harmóniát magasabb szintre emelve létrehoz egy új, magasabb szintű rendet. (A férfierő teremt!) A türkiz pedig a maga nőiességével a megteremtett új rendet (mind EGY!) rendszerezi. Ez már egy beavatott szint, mert itt tisztában vagyok a teremtés metafizikai (=természeten túli) valóságával. Magyarul azzal a nem látható egységgel, amely mindent és mindenkit összekapcsol. Fontos megjegyezni, hogy ez a felfelé mutatóan spirális tudati “fejlődés” az élet minden kis szeletére jellemző és minél több területen van meg az éberségem (=a világra, mint elválaszthatatlan egységre tekintek), annál magasabb létrendi szintre kerülök. A magas létrendi szint pedig az össz-színvilágomat (spiráldinamikai értelmezésben) emeli. Magyarul akkor vagy a király, ha minden szinten türkiz vagy. De vigyázz, mert ha a türkiz „szint” illúziójában királynak érzed magad, akkor még igen csak narancs „szinten” vegetálsz. 🙂

Ha tehát valami számomra nem világos, vagy nem értem, akkor mindig jusson eszembe a következő mondat:

A tenger mélyén úszó halak nem látják a magasan szárnyaló madarakat!

Magyarul: egy adott tudatszintről egy lényegesen magasabb tudatszint nem értelmezhető. (Visszafelé azonban igen, és ezért is írom ezt a bejegyzést!)

Oké, oké, ez mind szép és jó, de mi a sz@rt kezdjek ezzel Józsi?

Hogy csakis önmagamról beszéljek, elképzelem, hogy az élet egy adott területén sokat foglalkozom az önmagamban lévő tudás fejlesztésén. Ezen a szakterületen Én egyre magasabb szintre kerülök, a bézsből indulva a megfelelő energia és figyelem (+cselekedet!) összpontosításának köszönhetően hamar a piros, majd kék, majd narancs, zöld és (jó esetben) feljebbi szintekre jutok. Élvezem, hogy “már értem (b@zdmeg!)” és rá szeretném kényszeríteni (=önzetlenül odaadni) másoknak is ezt a felismerést. Egy felismerést átadni azonban nem lehetséges (a felismerés lényege ugyanis pont az, hogy egyéni szinten történik!) és ez engem, ego szinten zavarni kezd. Az elmém korlátait nem meglátva eszembe sem jut, hogy az a másik ember ezen a szakterületen nem képezte magát (annyit vagy egyáltalán) és még mindig bézs vagy bíbor “szinten” áll, azonban mivel neki más a szakterülete, azon belül lehet, hogy már ő is narancs, zöld vagy még feljebbre jutott. Én meg megítélem a „korlátozottsága” miatt, pedig lehet, hogy az ő szempontjából meg bennem van a bibi. Jujj. 🙂

A saját speciális szakterületemen túl mindazonáltal vannak olyan általánosnak nevezhető ismeretek (például az önismeret, egészség, kommunikáció vagy akár pénzügyi- gazdasági ismeretek területén), amelyek a mindennapi létezéssel folyamatosan fejlődnek, tekintve, hogy híreket, elemzéseket, esettörténeteket olvasunk és hallunk nap, mint nap. Vagyis ha nem a világtól elzárva élem az életemet és eljut hozzám a környezet “zaja”, akkor akarva-akaratlanul változik a véleményem és megtanulom egy bizonyos – jó esetben egyre tisztább – szemüvegen keresztül szűrni az információt. Ha pedig ez a szemüveg egyre kevésbé az ÉN-ről és egyre inkább a MI-ről szól, akkor magasabb tudatszintre kerülök, mert ez a – ha lehet így nevezni – “tudati fejlődés” rendje. Hamvas Béla ezt a fejlődést hívja úgy, hogy egyre inkább elérjük az éberség állapotát. (Egyébként ennek az éberségnek a szimbóluma a még sok helyen templomtornyokon látható kakas, Aszklépiosz kakasa.)

Ebből a megközelítésből az következik, hogy a fejlett nyugat és a barbárnak nevezett 3. világbeli társadalmak alapvető különbsége az, hogy a benne élők egyéni tudatszintjének a “színe” határozza meg magának a népnek a tudatszintjét, vagyis minél több ember bocsájtja ki az egység rezgésszintjét, annál jobban közeledünk a türkiz felé. A nyugati világ valahol a narancs „szint” körül rezeg most, mely a profit elsődlegességét veszi alapul és ez alapján méri a sikert, míg pl. egyes afrikai országokban, ahol a természeti erőforrások feletti hatalom határozza meg egy ember státuszát, még sokkal inkább a bézs és piros „szintek” között élnek. India, vagy pl. Tibet bizonyos részein pedig már a türkizbe hajló helyek is lehetnek (melynek jellemzője a globális EGYségérzés), de pl. a Kulturális Kreatív mozgalmak is segítenek nekünk a narancsból a zöldbe átlépni. Ha az ember él és gondolkodik, akkor ez az ún. “spirális dinamizmus” az élet elkerülhetetlen velejárója.

Hogy hogyan tudom ezt az ismeretet a mindennapokban használni?

Nos, ez viszonylag egyszerű. Mivel mindenki a saját szintjén „nyomorog”, ezért a hétköznapi kapcsolatteremtéseink alkalmával kérdezni kell a másik embert (ha már zöld „szinten” vagy, teljesen világos, hogy “ő is Te vagy”, ugye…), hogy mit tart fontosnak az élet különböző területein. Amikor én kocsmázok például és egy olyan emberrel beszélgetek, akinek teljesen mindegy, hogy az általa választott foglalkozással esetleg mások átverése által szerez pénzt, akkor tudom, hogy ő még az alsóbb „szinteken” tart (ami úgy ahogy van, tökéletes!) és nem rabolom a saját időmet azzal, hogy erkölcsórákat tartok a zöld „szintű” közösségi gondolkodásról, mert úgy sem fog „átmenni”. A legtöbb, amit tehetek az az, hogy elmesélem neki a saját látásmódomat, hiszen én is azáltal jutottam / jutok “magasabbra”, hogy mások tapasztalataiból merítek bölcsességet.

Beszélgetsz tehát ismerősökkel és ismeretlenekkel és figyelsz. Amennyiben egy picit is tanulmányoztad ezt a modellt, fel fogod ismerni, hogy a másik éppen hol tart és önmagadban kuncoghatsz végtelen nagy szeretettel, hogy „hehe, a Béla még tök bézs„, miközben te már a kékből épp a narancsba fordulsz az adott témát – vagy éppen a VANságodat – illetően, máskor meg ha eléggé őszinte vagyok önmagamhoz, akkor Én fogom megállapítani azt, hogy „huhúú, ezen a szinten én még épp csak most léptem át a piros szintet!” (és ez tökéletesen rendben van), s ha ezt képes vagyok megtenni, akkor nem irigykedéssel és egoból fogok reagálni egy nálam „magasabb szinten” lévő ember gondolataira, hanem alázattal. És máris van esélyem fejlődni. Juhé. 🙂

A cikk címében feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy a világot azáltal változtatjuk meg, hogy nyitva tartjuk az elménket és a szívünket, a felismeréseinket pedig megosztjuk a világgal (és példát mutatunk velük!) – és ebben az értelmezésben már szerintem Albert bácsi is büszke lenne ránk, mert csinálunk valamit és nem csak passzívan szemlélődünk (bár a fókuszált szemlélődés az már teremtés is lehet!) -, mert ez hozza létre azt az energiaáramlást, amely másokra (=én+világ) hatással van/lesz, s amely által a világ változása pozitívabb irányt vesz apró lépésekben. Jóllehet a spiráldinamika modelljén kívül van még egy csomó másik, amelyik működőképes, de saját tapasztalatom az, hogy az életben mindenhez valamilyen „eszközt” használunk (és ha működik akkor bizonyosságunk is lesz benne!), legyen az egy bölcs ember hitvallása, egy tudós ember kutatásának rendkívüli eredménye, vagy akár csak a sarki „Józsi bácsi” kocsmafilozófiája. Szerény véleményem szerint tökmindegy, csak az a lényeg, hogy úgy érezd, közelebb kerültél az EGYséghez az „eszköz” által.

Azt hiszem, most elmegyek és a szokásos feles lehajítása mellett lecsekkolom a kocsmában a bíbor, piros, kék, narancs és zöld haverokat és megbeszélem velük, hogy esetleg keressünk egy olyan másik krimót, ahol sárgák és türkizek is megfordulnak. Bár kétlem, hogy egy „jó öreg” türkiz éppen az ágyas szilva mellett találná meg a megoldást, de sosem lehet tudni… 🙂 Egészségetekre!

Csak tegyük fel…

Csak tegyük fel…

Szerző: | júl 19, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Összeesküvés "elmélet"

Csak tegyük fel…

Tegyük fel, hogy Shakespeare-nek igaza volt abban, hogy “Színház (=színdarab) az egész világ és tényleg színész benne minden férfi és nő”. Tegyük fel, a legtöbben nem is igazi önmagunkat alakítjuk, hanem csak egy olyan képet, melyet a külvilág visszatükröződésében el akarunk fogadni önmagukról, mert ha belegondolunk a ténylegesen érzékelt és érzett valóságba, az fájdalommal jár(hat). Lehet, hogy tényleg félek; tényleg kishitű vagyok; tényleg nem vagyok vonzó; tényleg kisebbségi érzésem van stb. Ha a visszatükröződésben gyengének tűnünk, akkor erősödni akarunk pénzzel, pozícióval, hatalommal és külső növekedéssel (=fontosság emberi szükséglete birtoklási vágy kiteljesítése által), ha pedig túl erősek vagyunk, akkor mesterségesen gyengítünk önmagunkon, mert esetleg nem akarunk megsebezni olyanokat, akiket szeretünk.

Tegyük fel, hogy ezt a „színjátékot” nem is tudatosan választjuk, hanem mások szeretetéért vállaljuk a szerepünket az elfogadott realitásban és inkább nem teszünk fel kérdéseket. Se önmagunkkal, se a világunk működésével kapcsolatban. Tegyük fel, hogy mindezt csak azért, mert ez a kényelmesebb út és különben is ki az, aki azt szeretné, hogy hülyének nézzék?

Tegyük fel, hogy minden, amit érzékelünk az bár egy teljesen valódinak tűnő kép(zet), valójában csak egy színes, elménk által megteremtett illúzióvilág, melyhez különféle érzelmeket kapcsolunk annak megfelelően, hogy a szereplők éppen milyen monológot mondanak el a világról a színdarab során. Ha értjük, amit mondanak és „együtt rezeg” a külvilág kedvező visszatükröződésének köszönhetően általunk teremtett illúzióval az „új” információ, akkor megnyugvás születik odabent, ha pedig nem értjük vagy nem tudjuk értelmezni, akkor összezavarodunk és tiltakozni (esetleg félni) kezdünk. A bizonyosságomnak szüksége van arra az érzetre, hogy a világ olyan, amilyennek képzelem. Csak tegyük fel, hogy mégsem olyan…

Tegyük fel, hogy az Univerzum valóban ősrobbanással jött létre (ahogy mondják), de egy természetfeletti erő / Isten “parancsára” (tervei szerint) történt mindez, mert a cél az, hogy az anyagban megtapasztaljuk, felismerjük az anyag fölötti szellemi valóságot, mint elsődleges teremtőt. Évekkel ezelőtt elvégeztek egy kísérletet, melyben egy fotont (fényrészecskét) két részre szedtek, majd egy vezetéken egymástól 14 mérföldnyi távolságra küldtek. Amikor aztán az egyik kis részecskét külsőleg befolyásolták, akkor a benne bekövetkezett változás a másik, onnan 14 mérföldre lévő részecskére is hatással volt. (További részletek itt elolvashatók (angolul)!) Ebből arra következtettek, hogy a részecskék a szétválasztásuk után is kapcsolatban vannak egymással. Ez az a pont, ahol az ősrobbanás és Isten “verzió” tökéletes közös nevezőt kap, mert ha céllal történt a robbanás és a világegyetem minden egyes részecskéje kapcsolatban áll egymással, akkor az intuíciónak, a szív által történő, érzelmi fókusszal történő teremtésnek tudományos alapja is van! Ha a világnak ártok, magamnak ártok, ha jót teszek, magamnak teszek jót. Biztos hallottátok már ti is azt a kifejezést, hogy „felebaráti szeretet”. Az valami ilyesmi…

Tegyük fel – ha már itt tartunk – azt is, hogy Drunvalo Melchizedeknek van igaza, aki az Élet Virágának ősi titka c. könyvében azt írja, hogy a földi ember egy távoli civilizáció által lett a bolygónkra „helyezve” és ez az egész „emberi történelem” csak egy teszt. Egy teszt, semmi más. Annak a tesztje, hogy vajon képesek vagyunk-e arra, hogy tudatos lényekké váljunk és a külső-belső egyensúly megteremtése által tudatosan teremtsünk valóságo(ka)t? Egy teszt, hogy vajon képesek vagyunk-e meglátni önmagunkat a másik emberben és rájönni arra, hogy minden, amit a világban nem tudok elviselni, az bennem van, nem a külvilágban; hogy rájöjjünk arra, hogy a külső és belső teremtő összekapcsolódik, hogy van egy bizonyos szintű szabad akarat, mert arra kényszeríteni egy tudatos valakit, hogy mást gondoljon, mint amit gondolni akar, az egyszerűen lehetetlen…

Csak dőlj hátra, és képzeld el, hogy ez az igazság. Mit érzel? Tiltakozást, ítélkezést, elutasítást, dühöt? 1000%-osan bizonyos vagy abban, hogy ez semmiképpen sem történhetett így? Ha igen, milyen megkérdőjelezhetetlen kutatásokra alapozod a világképedet? Fontos: Én egy szóval sem mondom, hogy Mr. Melchizedeknek bármiben is igaza lenne. Csak tegyük fel…

Véleményem szerint bármi, ami érzéseket vált ki belőlem azon túl, hogy „a világ VAN”, azt Én teszem hozzá. És ha ehhez a furcsának tűnő gondolathoz félelmet, elutasítást, vagy a szerző tudatlanságát kapcsolom, muszáj észrevennem azt is, hogy mennyi program is fut a fejemben, amit teljesen igaznak hiszek, pedig a személyes tapasztalatom édeskevés mindennel kapcsolatban, amit Én személy szerint se nem kutattam, se nem áhítottam (eddig!) közelebbről megismerni.

Tegyük fel, hogy az emberiség rendelkezésére álló szent könyvek (Biblia, Korán, Védák, Misna), vagy akár Mahabharata és Ramayana hindu eposzok valahol mind-mind egy bizonyos „kódnyelven” íródtak és valójában tele vannak utalással arra vonatkozólag, hogy a gondolatainkon keresztül érzelmi tartalommal megtöltött, folyamatosan történő teremtő folyamatainkat felismerjük és rájöjjünk arra, hogy a gondolati és érzelmi felelősségünk kihelyezése a legnagyobb büntetést rója ránk. (Erről rengeteget írtam és még fogok is írni, mert azt gondolom, hogy a változás ott kezdődik, hogy máshogy értelmezem a velem történő eseményeket, mint eddig.) Csak tegyük fel, hogy a Bibliában pl. eredetileg benne volt a reinkarnáció (=újjászületés, a lélek folyamatos fejlődési útja) is, de aztán kivették belőle, mert a jelenlegi értelmezése jobban beleillik a félelemközpontú – és így irányításra alapozott – valóságunkba? (További részletek erről: pro és kontra.)

Csak tegyük fel, hogy az egyre többször emlegetett szabadkőműves és titkos társaságok – melyeket az összeesküvés-elméletek hívői a világ megrontásával „vádolnak” – , valójában olyan, egyébként némi kutatással könnyedén elérhető információktól tartanak vissza bennünket, melyeknek célja, hogy tudatosan, vagyis önmagunk működését kívülről is látva közelebb kerüljünk ahhoz a mindannyiunkat alkotó energiafolyamhoz, mely által folyamatos jelleggel teremtünk, akár tudunk róla, akár nem. (A tudatos, célirányos teremtést ők sem adják „ingyér” a páholytagoknak, ezért is van szükség beavatásokra az egyre magasabb szinteken. És ahogy az egyik korábbi cikkemben írtam, a tudáshoz, megértéshez fel kell nőni, ezért nem teszik ezt közhírré mindenkinek!) Mint a videójátékokban, ahol egyre nehezebb pályákra kerül az ember, itt is egyre több mentális akadállyal találkozunk, mely az elménket, a hitrendszerünket befolyásolja és elveszi a figyelmet és a fókuszt arról, ami a legfontosabb: az általam tapasztalt világot én hozom létre és bármi, aminek megfelelő gondolati és érzelmi energiát adok, az a célirányos cselekedeteimmel megvalósítható. Bármi.

Csak tegyük fel, hogy ezek a tudatos erők azért képviselik a negatívnak nevezett pólust, mert akkor fogalmunk sem lenne a pozitív pólusról, a bennünk élő Isteni valóságunkról? Tételezzük fel, hogy a polaritás, vagy ahogy emlegetni szokták, a “duális világ” (hideg-meleg, jó-rossz, kint-bent, fent-lent, stb.) célja az, hogy megtapasztaljuk a vanság minden szeletét. Ha nem tudunk az egyikről, fogalmunk sincs milyen a másik…

Mindezt csak azért mondom el és rágom meg ennyire, mert valahol legbelül azt érzem (valójában tudom), hogy ez a rengeteg negatív energia, amit az emberiség táplál a „gonosz irányítók” (politikusok és pénzemberek) irányába az jobban hozzájárul azok – vagyis a meglévő rend – fenntartásához, mint bármi más. Mivel az elme nem tud különbséget tenni a valós és elképzelt dolgok érzelmi megélése között (gondolj csak bele, hogy egy film milyen hatással van rád, pedig tudod, hogy az nem a valóság!), ezért, ha azt mondom neked, hogy „Ne gondolj a rózsaszín elefántra!”, akkor mire fogsz gondolni? Hmm… ugye érted már, hogy miért nem működik a gyűlölködés? (Természetesen – mint ahogyan én is teszem – ettől függetlenül szükség van az igazságnak hitt, nem fősodrású elméletek kimondására is, de fontosnak tartom, hogy a felismerés hassa át a mondandónkat és ne az elutasítás és a félelem!)

Tegyük fel tehát, hogy az összeesküvés-elméletek részint igazak és tulajdonképpen semmi titok nincsen bennük. Odarakják az orrunk elé a megfelelő szimbólumokat, s bár adnak a létezésükre egy bizonyos (megtévesztő) magyarázatot, mégis mi teremtjük meg a fizikai jelenlétük által azt a valóságot, amelyet az irányító hatalmak szeretnének, de egyedül kevesek hozzá. A teremtő energia ugyanis a tömegekből áramlik! (Amíg tiltakozunk és hangosan kiabálunk, addig mi vagyunk szívóágon!)

Csak tegyük fel, hogy amit a Beszédes szimbólumok, ostoba elméletek? c. bejegyzésemben írtam, az tulajdonképpen azért nem is lehet titok, mert a tudással rendelkező irányító erőknek ezeket az információkat el kell „mondaniuk” mindenkinek, különben semmit nem érnek. Ha elmondják, akkor ugyanis áramlik a szimbólumokból származó energia a fizikai megvalósulást elősegítendő. Hogy egy számomra teljesen logikus analógiával éljek, vizsgáljuk meg a Hamer-féle Új Medicinát / Germán Gyógytudományt, amely szerint a megbetegedések (elváltozások) minden esetben pszichoszomatikusak, vagyis heves érzelmi megrázkódtatással járó lelki konfliktusok eredményei, melyek bio-logikus természettörvényeken alapulnak. A megoldás (gyógyulás) minden esetben abból adódik, hogy felismerjük a konfliktus forrását, szembesülünk vele és a bennünk lévő tiltakozást az elfogadással feloldjuk. Az elfogadással és felismeréssel feloldjuk a konfliktust, és ezáltal megindul az elménk által akadályoztatott energiafolyam. Ez a kulcs. (És persze türelmesen kivárjuk, amíg a helyreállító folyamatok befejeződnek.) Abban a pillanatban, amikor az elfogadás (önmagunkkal történő szembesülés) megtörténik, a gyógyuló folyamat beindul és az elváltozás elkezd helyre állni. A felismerés, szembesülés által az energia áramlása helyre áll (feloldódik “a blokk”) és megindul a pozitív teremtés. A jelenlegi hitem szerint, sok-sok évi kutatás után úgy érzem, hogy a megoldás ennyire egyszerű. A nehézség abból fakad, hogy ehhez meg kell tanulnunk önmagunkkal szemben őszintének lenni…

Írhatnék még rengeteg „készpénznek” vett esetet (melyek a tömeg világképe szerint „tuti, hogy így vagy úgy vannak”, s amiket érdemes lenne górcső alá venni), de nem akarom túlzásba vinni. Természetesen nem szeretném azt sem, ha ennek az „örök szkeptikus” világnézetnek a hatására semmit nem hinnénk el, egy kiválasztott bizonyosság ugyanis mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az általam létrehozott MOST-ban el tudjak igazodni. Én csak azt mondom, hogy legyünk nyitottak, mert azzal csakis nyerhetünk! Az emberiség mindig az által lépett a következő lépcsőfokra tudásban, amikor a korábbi paradigmáját képes volt megkérdőjelezni.

És most egy kis feltételezés és hangos elmélkedés…

Csak tegyük fel az elmúlt évtized legnépszerűbb összeesküvés-elméletét megvizsgálva, hogy a 2001. szeptember 11-én történt New York és Washington D.C. elleni terrortámadások mögött nem (csak) Osama bin Laden volt, hanem az egészben benne volt az amerikai kormányzat is, mert az USA haderejének megerősítéséhez szükséges volt a „terror” elleni háborúra és ezt egy ilyen szörnyű támadás nélkül soha nem hagyta volna jóvá se az ENSZ, se a NATO (és tsi), a Freud által irracionális reakciójú tömegekről nem is beszélve. Kevesen tudják, mert ezt a hírekben soha nem mondták el, de 2000-ben létrejött egy Project for the New American Century elnevezésű szervezet, mely 2000 szeptemberében kiadott egy “Rebuilding Americas Defences” (Amerika védelmének újjáépítése) elnevezésű nyilvánosan is elérhető írást, melynek 51. oldalán a következő bekezdés található: “Further, the process of transformation, even if it brings revolutionary change, is likely to be a long one, absent some catastrophic and catalyzing event – like a new Pearl Harbor.” (Magyarul: “Ezen túlmenően a változás folyamata mentes lesz a Pearl Harborhoz hasonló katasztrófális és folyamatelindító eseményektől még akkor is ha a változás forradalmi lesz.”) Ez a kijelentés azért is érdekes 1 évvel a terroresemények előtt, mert az 9/11 után az akkori USA elnök, George W. Bush, pont új Pearl Harbor-ként aposztrofálta a történéseket. Ha valaki veszi a fáradtságot és végigolvassa ezt a 76 oldalas dokumentumot, akkor világos lesz számára, hogy az elmúlt 12 évben mi történt az USA védelmi (=érdekvédelmi) taktikáit illetően… (Afganisztán, Irak, Arab tavasz, stb.)

Az azonban „szög-egyszerű” Józsi bácsiként is nagyon elgondolkodató és furcsa számomra, hogy Osama bin Ladent állítólag 10 évig üldözte az “egész világ”, majd amikor végre megtalálták és egy tűzharc során lelőtték Pakisztánban, akkor 24 órán belül eltemették, mert a muszlim vallás miatt tekintettel voltak rá… A XXI. század eddigi legveszélyesebb terroristáját, aki elleni harcnak több millió civil áldozata is volt végül elkapják, de mivel meghalt szegény, tekintettel voltak arra, hogy az iszlám megköveteli a halottak 24 órán belüli temetését? Hmm…

Ha már 9/11, és meg kell mondani előre az igazságot – mert az energiának muszáj áramolnia! -, íme egy sorsfordító interjú a néhai amerikai filmrendezővel és producerrel, Aaron Russoval (aki mellesleg a Manhattan Transfer együttes és Bette Middler „felfedezője” is volt):

Aaron Russo és a beszélgetésben említett Nick Rockefeller a „lesz majd egy hatalmas esemény, aminek hatására katonák afganisztáni barlangokban fognak kutatni terroristák után” sztoriját (utalva a 9/11-es eseményekre) továbbgondolva csak tegyük fel, hogy az internet underground világában terjedő félelemkeltő híresztelések a 2012-es londoni olimpián történő támadásokról igaznak bizonyulnak esetleg… Szívből remélem, hogy ez nem válik valóra, de írnom kell róla, mert túl sok ezzel kapcsolatos infót találtam a neten olyan emberektől is, akik nem szoktak hülyeségeket beszélni…

Ha esetleg nem jutott el hozzád ez a rémhír, több forrás azt állítja, hogy az Isteni abszolútum (felebaráti szereteten alapuló világkép: „ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánsz”) helyébe lépő, évtizedek óta tudatosan épített materiális és pénzközpontú paragidma, az ún. Új Világrend (New World Order) megkoronázásaként, a jövő hét pénteken Londonban kezdődő 30. Olimpiai Játékokon valamikor (de legvalószínűbb, hogy az augusztus 12-i záróeseményen) egy váratlan terroresemény fog bekövetkezni. Az elrugaszkodottabb „elemzők” szerint ez akár egy űrtámadásnak szimulált lézerfegyveres támadás is lehet, mások szerint valami kisebb méretű atombomba fog robbanni. (Csak gondolj bele abba, hogy ha 2001. szeptember 10-én valaki azt mondja neked, hogy a WTC épületei össze fognak dőlni másnap és több, mint 3000 ember meghal, te mit mondtál volna? Valószínűleg azt, hogy „Neked elment a maradék eszed is…”)

Kérlek ne haragudjatok rám, hogy ilyenekről is írok – eszem ágában sincs félelmet ültetni senkibe! -, de most éppen ez foglalkoztat és azt hiszem, hogy talán érdemes tudni a történetek nem hivatalos verzióját is, vagy csak azt, hogy bizonyos emberek miként vélekednek a jövőről, ami persze lehet, hogy tök máshogy lesz. De mi van, ha mégse? Ahogy Ian R. Crane mondja az egyik belinkelt videóban: Semmit ne vegyetek készpénznek, amit a hírekben mondanak, bármi is történjen… (Ami nagyon remélem, hogy nem fog!)

Tudom, hogy semmilyen logikus érv nem szól amellett, hogy ezt hagyják (szerintem sem!), az azonban felettébb érdekes, hogy a Rockefeller Alapítvány által készített Scenarios for the Future of Technology and International Development (magyarul: A technológia és a nemzetközi fejlesztés jövőjének forgatókönyve) c. írás 34 oldalán a következő olvasható: „Devastating shocks like September 11, the Southeast Asian tsunami of 2004, and the 2010 Haiti earthquake had certainly primed the world for sudden disasters. But no one was prepared for a world in which large-scale catastrophes would occur with such breathtaking frequency. The years 2010 to 2020 were dubbed the “doom decade” for good reason: the 2012 Olympic bombing, which killed 13,000, was followed closely by an earthquake in Indonesia killing 40,000, a tsunami that almost wiped out Nicaragua, and the onset of the West China Famine, caused by a once-in-a-millennium drought linked to climate change.” (Magyarul: Pusztítóan sokkoló események, mint szeptember 11, vagy a 2004-es délkelet-ázsiai cunami, valamint a Haitiben történt földrengés felkészítették a hirtelen katasztrófákra a világot. De senki sincsen felkészülve olyan nagy léptékű katasztrófákra, amelyek ilyen lélegzetelállító gyakorisággal történnek. A 2010 és 2020 közötti időszakot a „végzet évtizedeként” aposztrofálják, jó okkal: a 2012-es olimpiai bombázás, amely 13 ezer embert ölt meg, aztán az ezt követő földrengés, mely Indonéziában 40 ezer emberéletet követelt; egy cunami, mely majdnem eltörölte a Nicaraguát a Föld színéről és a nyugat-kínai éhínség kezdete, amely a klímaváltozásnak köszönhetően az „1 millió évben egyszer” előforduló szárazság következménye.)

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de egy ilyen szervezet oldalán található írásról azért nem olyan könnyű azt állítani, hogy összesküvés-elmélet lenne. Vagy mégis? Hm…

És talán az sem véletlen, hogy a Londoni Olimpiai játékok logóját ha nem vízszintesen, hanem függőlegesen olvassuk ki, akkor azt a szót adja ki, hogy Zion.

London - Zion

Ha emlékeztek a Mátrix c. filmre, ott is Zion-nak hívták az utolsó emberek irányította várost… (Az erről szóló jelenet az egyik legfelpörgetősebb a trilógia 2. részében…) és nem mellesleg sok-sok feltételezés létezik arról, hogy a politikai értelemben vett cionizmusnak van köze ahhoz, ahogyan a világ eseményei alakulnak.

Csak tegyük fel kedves komám, hogy a shakespeare-i színház sakktábláján tényleg mi vagyunk a bábuk, mert nem teszünk fel kérdéseket és mert el akarunk hinni mindent, amit mondanak nekünk. Vagy csak furcsa, illuzórikus szinapszisok lennének az agyamban, és ezeknek az információknak valójában semmi köze nincs egymáshoz? Hmm.. Az is lehet.

Csak tegyük fel, hogy idióta tréfát űz velem az elmém, mert azt akarom a valóságból látni, ahogyan éppen most pörög az agyam. Mivel a végtelen lehetőségek között ez is benne van a pakliban, ezért ne is vegyetek túl komolyan! 🙂 (De azért az említett forrásokat bogarásszátok át, mert lehet, hogy tanultok belőle ezt-azt.) Hogy egy közhelyet mondjak: sosem lehet tudni…

Na, azt hiszem le is lassítom magam 1-2 felessel a kocsmában, mert ez a sok munka és elmélkedés már kezd az ivás rovására menni. 🙂 Egészségetekre!

Helyzetjelentés (2012. augusztus 13-án): Szerencsére a riogatás és félelemkeltés nem jött be és a londoni olimpia csodaszépen lezajlott. Ennek vagy az lehet az oka, hogy olyan sokat beszéltek a potenciális „akcióról”, hogy a végén a „szervezők” visszakoztak (és lefújták „a támadást”), vagy az egész alapból egy baromság volt. Bármi is legyen az ok, én végtelenül örülök, hogy minden jól sikerült és a nemzetek egy főre jutó éremtáblázatán Magyarország első helyezett lett! Gratulálok az olimpikonoknak!

A halál „értelme” az élet

A halál „értelme” az élet

Szerző: | júl 4, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Egészség, Spiritualitás és metafizika, Tudatosság, Világkép

A halál „értelme” az élet

A nyugati, modernnek nevezett materialista kultúra szomorú hiányossága, hogy a halál témáját tabuként kezeli. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a földi utazás egy nap minden ember számára véget ér, és ezért a legtöbbünket félelemmel tölt el és felkészületlenül ér az elmúlás ténye. Mivel ennek egyenes következménye az, hogy nem “tanulunk meg” meghalni, ezért a felkészületlenségből fakadóan sok esetben az életet sem a maga teljességében éljük át, hanem a határtalan hedonizmus megtapasztalása által hisszük azt, hogy “végrehajtottuk, amit nekünk szánt a sors”. Vásárolunk egy csomó felesleges tárgyat, ami sok esetben nem is nekünk kell (hanem a külvilág pozitív visszaigazolása által nyerik el “létjogosultságunkat”), legfőképpen azért mert azt érezzük, hogy ”nem vagyok elég”. Kell valami (ami több, mint én), ami visszatükrözi azt, hogy én vagyok. Ugye Te is éreztél már ilyet?

A létezés megtapasztalásához jóllehet hozzátartoznak az anyagi javakért történő munkálkodások is, mivel azonban pucéran jövünk és pucéran megyünk, a matériák felhalmozása nem tekinthető viszonylag rövid fizikai létünk legfőbb céljának. Saját elmúlásunk tényének elfogadása, és az elmúlásban rejlő tanulnivalók megértése és megélése viszont annál inkább. Meglátásom szerint ha kép-essé válunk életünkre az utolsó pillanatok szemszögéből visszatekinteni, egész más jelent fogunk teremteni a jelenben, mert rájövünk, hogy mi az, ami igazán fontos.

“Mindenki a mennyországba vágyik, de senki sem akar meghalni, hogy odakerüljön.” – mondta Steve Jobs, az Apple néhai elnöke a 2005-ös stanford egyetemi avatási beszédében. Nagyon mély, igazságot rejtő szavak. Szeretnénk örökké élni, pedig az teljességgel értelmetlenné tenne mindent, mert az elmúlás ténye az egyetlen okunk arra, hogy a fizikai lét és az ember teremtő képességének pillanatait csodaként éljük át. Mesék és fantáziatörténetek gyakori témája az örök élet elixírjének keresése, Szepes Mária Vörös oroszlán c. híres műve pl. a lélek fejlődésének útját többszörös inkarnáció által mutatja be, nagyon szemléletesen és rengeteg döbbenetes tanulsággal. (Ha én lennék az oktatási miniszter, ezt a könyvet biztos, hogy kötelező olvasmánnyá tenném.)

Ha már említettem Steve Jobs beszédét, hallgasd meg az ide vonatkozó részt, mert nagyon tanulságos gondolatokat hordoz:

(Ha a teljes videót szeretnéd végignézni, íme: Steve Jobs avatási beszéde, Stanford 2005)

Eme bejegyzés szomorú, személyes aktualitását az adja, hogy az egyetlen, csodálatos édesanyám – akinek gyógyításáért még közös meditációt is szerveztem ezen az oldalon Egy kvantumgyógyítás kísérlete címmel – hosszú, súlyos betegség után 2012. június 18-án létformát váltott és – ahogy az elmém kivetítőjén gondolni szoktam Rá – a Teremtő Tiszta Fénybe tovaszállt. Életének utolsó néhány hónapjában olyan érzelmi és tudati fejlődésre kényszerített rá engem az élet az ő betegsége kapcsán, amely számomra komoly tanulsággal szolgált arra vonatkozólag, hogy a nyugati materializmus gyermekeként mennyire nem vagyok képes szembenézni a szeretteim elmúlásával. Ráébresztett a valóság, hogy ezt is tanulni kell. Ebből az apropóból kifolyólag ez az írás a korábbiaktól eltérően számos személyes élményt és tapasztalatot is csokorba gyűjt, s ahelyett, hogy nálam sokkal okosabb szellemi tanítók munkáiról írnék a halál témáját illetően, azokat a szívemet szaggató leckéket osztom meg veletek inkább, melyeket drága édesanyám tanított az ő személyes szenvedése által.

Bevallom, nagyon nehéz erről viszonylagos objektivitással írni, de szeretném átadni a saját megélésem tanulságát, hogy esetleg azok, akik még az út elején állnak, időben fel tudjanak készülni arra, ami az élet elkerülhetetlen következménye. Nekem az az érzésem, hogy minden tanulható. Meghalni is meg tudunk tanulni, ha úgy állunk hozzá az élethez.

Steve Jobs kérdéseit feszegetve jutott eszembe, hogy édesanyám 2002-ben kezdődő krónikus betegsége óta vajon hányszor tehette fel önmagában ezt a kérdést: “Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon azt csinálnám-e, amit csinálok?” A választ persze nem tudom (de szerintem anyukám “igen”-t mondana), mert ő nem szeretett az elmúlással foglalkozni, az önmagából történő teremtésre azonban hihetetlen erővel hatott az, hogy még időt kapott a Teremtőtől. Az elmúlt 10 évben megtanult rajzolni, festeni, kosarat fonni, foltvarró (patchwork) munkákat csinálni és kerámiát égetni, így a korábbi kötött és varrott ruhák, gyermekjátékok és praktikus használati tárgyak mellett maga mögött hagyott annyi csodálatos alkotást, amelyet kevesen hozunk létre életünk során. Tudat alatt édesanyám érezte, hogy az élet egyik legfőbb célja az Isteni tehetségből származó teremtés, amely mindenkinek van. És tudta azt is, hogy amikor a teremtés pillanata áthatja a szívét-lelkét, akkor meg tudja élni az életet teljes valójában. Elnézve azt, hogy mennyi mindent teremtett önmagából, személyes bizonyosságom van arról, hogy ebből a szempontból pontosan tudta, hogy miért születünk erre a Földre.

Vajon mennyire használom ki az időt arra (én), hogy csodát teremtsek önmagamból? – teszem fel a kérdést a tükör előtt én is. A válasz pedig az, hogy én nem eléggé, s bár a teremtő cselekedeteimet igyekszem ezen a blogon keresztül is megtapasztalni, az igazság az, hogy sokkal többre lennék képes, ami nem csak önmagam, hanem a környezetem számára is értéket hordoz.

A halál „értelme” az élet, az élet értelme a teremtés, a teremtés értelme a tapasztalás, a tapasztalás értelme az, hogy én vagyok. Én pedig leginkább akkor vagyok, ha megtanulom megélni a jelen pillanatot, amely az egyetlen létező valóság.

Pár évvel ezelőtt láttam egy előadást a YouTube-on, melyben Dr. László András, a metafizikai tradícionalitás legnagyobb még élő alakja beszél a halál lehetséges megközelítési módjairól. Még akkor is, amikor nem volt közvetlen aktualitása az életemben, többször végignéztem az előadást, de bevallom nektek, hogy még nem sikerült olyan létrendi szintre kerülnöm, melyben a halál tényéhez ne kapcsolódjon számomra a megismerhetetlenségből származó félelem, bár való igaz, már sokkal előrébb tartok, mint 10 éve. Mivel azonban úgy érzem, hogy mindennek eljön az ideje a személyiségünk fejlődése során és ezzel a témával foglalkozni kell (folyamatosan) – mert ugye halandók vagyunk mindannyian -, ezért beszúrom ide ezt az 50 perces tanítást (Ajánlom minden zavaró tényező kikapcsolását a megtekintéshez. A 6 részre szedett előadás részei automatikusan követik egymást.): Dr. László András: A halál lehetséges megközelítési módjai

“Nem az gyógyul meg, aki nagyon szeretne, hanem az, aki biztos benne.” – mondja az előadásában Dr. László András. Talán az egyik legfontosabb gondolat, amely az egész életünkre érvényes. A dolgokat nem elég vágyni, hanem lényünk részévé kell tenni, még mielőtt megvalósulna a kívánt eredmény. (Valahol erről szólt A vonzás törvénye nem működik c. írásom is még januárban.) A termékeny, céllal teremtett lét kulcsa a megvalósulásba vetett bizonyosság. A halál kérdése pedig ebből a szemszögből nem csak a fizikai elmúlás szintjén lényeges, hanem a teremtő képességünk, a bennünk lakozó Isteni fény önkifejeződésének értelmében is. Minden egyes alkalommal, amikor lemondunk a teremtés bizonyosságáról, vállaljuk a tettek pici halálát. Erre azért érdemes emlékezni, amikor bármilyen külső okra hivatkozva feladjuk az álmainkat. A kis és nagy halál mindig emlékeztet arra, hogy amíg itt vagyunk, addig van lehetőségünk élni, tapasztalni.

Hogy egy személyes példát is mondjak a bizonyosságra – és most egy picit mesélek a kocsmán túli életemről is 🙂 – 25 évesen kitaláltam, hogy elmegyek körbeutazni a Földet, de pénzem nem volt, így évekre a tengeren túlra költöztem anyagi bázist építeni. Mivel egy pillanatig sem volt számomra kétséges, hogy a tervem sikerülni fog, így a bennem lévő bizonyosság úgy “alakította” a valóságot “körülöttem”, hogy folyamatosan a céljaim irányába mutató lehetőségek teremtődtek, így mintegy 4 év elteltével a földkörüli utazás meg is valósult. (Dr. László András után szabadon tehát azt tudom nektek mondani, hogy “Nem az megy el világkörüli útra, aki szeretne, hanem az, aki biztos benne…”) A földkerülő utam végén azonban történt egy váratlan fordulat, mely megváltoztatta az élethez és halálhoz való viszonyomat, s mely eme bejegyzés kapcsán némi aktualitást hordoz.

Indonéziában “bekaptam” egy aedes egypti nevű szúnyog által terjesztett vírust, mely 3 hét lappangási idő után Szingapúrban mutatta meg méregfogát és dengue-lázat okozva 1 teljes hétre 40 fokos lázas állapotot eredményezett. Erre a betegségre nincsen ellenszer, a gyógyulás kizárólag attól függ, hogy a szervezet elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze a kórokozókat egy idő után. A jó hír, hogy általában sikerül neki. Ahogy a 7. lázas nap után egyre rosszabb lett a véreredményem az állapotommal együtt és elkezdtem kételkedni abban, hogy jóra is fordulhatnak a dolgok, megkérdeztem a kórházban az orvost, hogy vajon túl fogom-e élni ezt a betegséget, mire ő azt válaszolta: “Hát, reméljük”. Vagyis az is lehet, hogy nem. Félelemmel teli realizációmnak (=az is benne van a pakliban, hogy szeretteim egy fekete nylonzsákban kapnak vissza) végül az a felismerés vetett véget, hogy a dolgok az én szándékaimon kívülre kerültek és egy végtelen belenyugvás érzésével elengedtem az életet az élőkkel együtt. Élesen emlékszem arra az érzésre, amikor rábíztam magam a „sors kegyére”, és a félelem energiáit kiengedtem a “csakráimon keresztül”. (Ekkor egyébként még nem tudtam, hogy mi az a csakra. :)) Csak feküdtem az ágyon, bekapcsoltam a tévét és elmerengtem, hogy “hát akkor lesz, ami lesz.” Aztán elkezdtem hálával visszagondolni az addigi életemre és úgy éreztem, hogy bármi is fog történni, jó kis kalandos utam volt.

Másnapra a lázam lement, 2 nappal később már az utcán sétáltam és a zárójelentésben az volt, hogy a vérképem is közelít a tökéleteshez. Akkor még nem értettem, hogy mi történt velem, az azóta eltelt évek során a sok-sok spirituális önfejlesztés azonban megmutatott nekem egy lehetséges utat, hogy mi is lehetett a “titok nyitja” a hirtelen javuláshoz. Az is lehetséges persze, hogy a “felismerésem” nélkül is ugyanez történt volna, de valahogy az elfogadás/elengedés érzelmi megélése annyira élő kép a szívemben mind a mai napig, hogy nehezen tudom különválasztani az okot az okozattól. A fájdalmas tanulság mégis az, hogy a tapasztalásból fakadó tudatosságszint emelkedés több szinten megy végbe. Van az egyéni szint, amikor a saját halálom a feladat és van, amikor egy szerettemé. Ez két külön szint.

Itt kapcsolódnék vissza oda, hogy szerintem mit is jelent(het) megtanulni a meghalást és az elmúlással való tudatos szembesülést.

Tapasztalatom szerint ennek van egy elméből fakadó tudatos megélése és egy szívből fakadó tudatalatti megélése. A kettő nem elválasztható egymástól, az érzelmi megélés ugyanis abból fakad, hogy a kultúra, amelyben felnőttünk mennyire kezeli természetes tényként azt, hogy az élet tökéletes velejárója a halál. A nyugati, modernnek nevezett kultúrkörökben ez nem így van. A halál, a végső megsemmisülés(nek tekintett állapot!) olyan számunkra, mintha minden értelmét veszítené. Pedig szerintem pont az ellenkezője az igaz. A legmotiválóbb, cselekvő erővé lehet fordítani azt az energiát, mely félelemként lopakodik bele az életünkbe a halálhoz kapcsolt érzelmeink kapcsán. (Emlékezzetek csak rá, hogy Steve Jobs is miről beszélt!)

Édesanyám betegsége kapcsán – mivel 10 év alatt folyamatosan kísértett bennünket az elmúláshoz kapcsolt félelem – többször szembe kellett néznünk azzal, hogy a dolgok az irányításunkon kívül kerültek. Aztán a hivatalos kezeléseken túli rengeteg alternatív módszer (amelyekről még írni fogok egy bejegyzést egy nap) némi bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozólag, hogy a dolgok nincsenek előre eldöntve. Amíg megvan a gyógyulásba vetett bizonyosságunk és a megfelelő eszközök, addig a testünkben tapasztalni vágyó lélek még élni akar. A túlélés azonban sokszor feladatot is ad mindannyiunk számára: lehet, hogy változnunk kell, máshogy kell reagálni a külvilágra és másként kell táplálnunk a testet, hogy a rendellenes működését kordában tudjuk tartani. A diéta megváltoztatása még a könnyebbik eset, de a belénk rögzült viselkedési mintákat, s ahogyan a világ eseményeit önmagunk számára lefordítjuk, bizony nagyon nehéz feladat megváltoztatni. Édesanyám egy fantasztikusan termékeny és aktív életet élt számos csodaszámba menő felgyógyulása után is, azonban a világhoz való viszonyát 60 év fölötti emberként már nehezen tudta megváltoztatni, mint ahogyan ez a saját életemben is emberfeletti feladatnak tűnik néha. Kutatások azt mondják, hogy 35 év felett a belénk rögzült érzelmi reakciók már automatizáltak és rendkívüli tudatosság kell ahhoz, hogy ezen változtassunk. (Pl: Szeressük azokat – mert a szeretet érzése bennünk teremt harmóniát és melengető érzéseket -, akik a profitéhségükből fakadóan tönkreteszik a környezetet és szegénységbe taszítanak milliókat. Nem egyszerű.)

Az igazi személyiségfejlődés ott kezdődött, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a “kört” már nem mi “nyerjük”, és szembe kellett néznünk nekünk, legközelebbi hozzátartozóknak is azzal, hogy rövidesen az életünk végérvényesen megváltozik. Egy új fejezet fog következni, melyben egy pótolhatatlan hiány lép majd fel. Az ego ilyenkor egy nagyon érdekes folyamaton megy keresztül, amit Elizabeth Kübler-Ross, német pszichológus nő 20 évnyi kutatás és személyes tapasztalatszerzés után a gyász fázisainak írt le. Ezt mind a súlyos beteg ember, mind a családtagok, közeli hozzátartozók átélik. Eleinte tiltakozunk (“ez nem lehet!”), majd dühösek leszünk (“miért pont velünk történik ez?”), aztán egyezkedni kezdünk (“megteszünk mindent, csak kérlek, még nem most!”), majd depresszióssá válunk (“a dolgok az irányításunkon kívül kerültek, ezt nem hiszem el”), végül belenyugszunk a MOST valóságába. (“ez VAN”). Érdemes végigolvasni ezt a folyamatot részleteiben is, mert sokat tanulhatunk belőle: A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából. Ezek a fázisok egyébként nem csak a fizikai elmúlás esetén lépnek fel nálunk, hanem a párkapcsolatok, a munkakapcsolatok és minden életünk részeként létező viszonyrendszer megváltozása esetén is. (Ha pl. valaki kirúgnak a munkahelyéről, akkor is átesik ezeken a fázisokon.)

Mégis hogyan kapcsolódnak össze ezek a folyamatok a saját („hirtelen”) gyógyulásomban és édesanyám emberfelettinek tűnő küzdelmében?

A közös pont az elengedés, egészen pontosan az élők elengedése, véleményem szerint. Az élettől búcsúzva a legnehezebb feladat hátrahagyni azokat az embereket, akiket szeretek. Féltem őket, átélem a fájdalmukat, hogy mi lesz velük, nélkülem. Amikor annak idején a szemembe mondta a doki a szingapúri kórházban, hogy belehalhatok a dengue-lázba, a legelső és rendkívül fájdalmas érzésem ahhoz kapcsolódott, hogy mit okozna ez az esemény azok számára, akik annyira szeretnek engem. Hogyan élnék túl a szüleim, a családtagjaim azt, hogy már nem vagyok többé a fizikai valóságuk része? Tapasztalatom szerint ez az a pont, ahol az elengedést az embernek azon a szinten kell megélnie, ahol éppen tart, és a tudatosságát arra kell felhasználnia, hogy azt tegye, ami a halállal szembesülő ember számára a legjobb. Elmondom, hogy ez pontosan mit is jelent.

Feltételezvén azt, hogy az édesanyám számára micsoda fájdalmas érzés lehetett szembesülni azzal egy idő után, hogy az egyre súlyosabbá váló állapotából már nem fog tudni felgyógyulni, az élet úgy kívánta, hogy megváltoztassam a korábbi, állandóan motiváló és megoldásokat felsorakoztató viselkedésemet egy, a valóságot nem tagadó, elfogadó viselkedéssé. (Ez kb. május utolsó hetében történt meg.)

Emlékszem arra a pontra, amikor rájöttem, hogy a legtöbbet most már csak akkor tudok tenni, ha minden „prédikáció” (mit kellene szerintem tennie anyukámnak ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni – mintha rajtam múlna…) nélkül pusztán szeretem őt teljes szívből és ezt minél többször szóban is elmondom neki. Az utolsó pár hétben, amikor meglátogattam őt, már csak ültem az ágya szélén, simogattam a kezét és megköszöntem neki, hogy ő az én csodálatos anyukám. Megköszöntem, hogy életet adott nekem, felnevelt, egy csodálatos gyerekkor megtapasztalásához segített hozzá, és csendben, az arcát puszilgatva a fülébe súgtam, hogy örökké szeretni fogom őt és ha úgy érzi, hogy mennie kell, repüljön a fénybe bátran. Mi vigyázunk magunkra, vigyázni fogunk egymásra. Aztán mikor ez többször megtörtént és drága anyukám álomba szenderült, kimentem a másik szobába és zokogtam egy sort. Van a tudatosságom, mely tudja, hogy mi a jó neki, s amely őszintén tudja őt engedni, s van a szívem valósága, melynek ő szerves és egyik legelemibb része, és amely soha nem akarja őt elveszíteni, mert nem képes rá. Ezen a ponton egy egyre növekvő feszültség keletkezik, s ennek feloldására a legemberibb “eszköz” a sírás, hogy ezt a feszültség-energiát valahogy átengedjük magunkon. “Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…” Amikor utoljára találkoztunk, megöleltem, magamba szívtam még egy kis anya illatot és búcsúzóul elénekeltem fülébe a kedvenc anyák napi dalomat. (Az alábbi felvételen én éneklem ezt a dalt 3 évesen).

Zelk Zoltán

készítette: Sárecz Iván "Józsi bácsi" 3 évesen (1978)

Sok spirituális mester úgy tartja, hogy a halál (is) csak egy illúzió, melyet a birtoklásra berendezkedett ego kreál, én mégis úgy érzem (főleg most), hogy néha az illúziókat is meg kell élnünk, mert azáltal nyerünk igazi, kézzel fogható saját tapasztalatot, ami az egész földi utunkat gazdagítja. (Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. művében is rengeteget foglalkozik a személyes tapasztalatszerzés csodájával!)

Attól függően, hogy milyen tudatossági szinten vagyunk az életünkben, az érzelmi megélés szintje változó. Még azokban a kultúrákban is megsiratják az elhunytat, ahol a halált teljesen természetes folyamatként kezelik, ennek ellenére van az a szint, melyről Dr. László András beszél az előadásában, s melynek lényege az, hogy az egész életünket a halál fékevesztett „shakti” erejével szemben éljük le, s így az elmúlás energiát megtanuljuk még életünkben kezelni, így úrrá leszünk rajtuk. Talán ez jelenti igazán azt, hogy az ember megtanul meghalni…

Számomra ez egy szívszorítóan fájdalmas, mégis óriási lecke volt, mert édesanyám búcsúzása által megtanultam megint sírni, megtanultam megtapasztalni azt, hogy gyengének lenni néha bátorság, s hogy az életünkben – bármilyen tudatosnak is gondoljuk magunkat – nincsen kvantumugrás és egy magasabb tudatossági szint eléréséhez az érzelmi tapasztaláson keresztül (is) vezet az út. A fájdalmat meg kell élni, teljes szívvel, mert csak akkor származik belőle felismerés. Ezen a ponton agyalásnak (bal agyfélteke) helye nincsen. És az is lehet, hogy ha ezt megélem, és az elmúlással szemben érzett félelem energiáját tudatosan az életre használom (mint ahogyan az aikido mesterek is a támadó energiáját használják fel a védekezésre!), akkor előbb-utóbb képessé válok arra, hogy felülkerekedjem rajta. De ha ez nem történik meg, akkor is a legtökéletesebb visszajelzést kapom arra, hogy élek, ember vagyok, és összetörtnek lenni a fájdalom megélése közben tökéletesen rendben van.

Az elmúlt hónapok során sokszor jutott eszembe egy furcsa analógia, mely szerint az élet folyamatát egy étterem napi körforgásán keresztül le lehet vezetni: Van, aki még csak most érkezik és ül le az asztalhoz, mások már a desszertet fogyasztják és van, aki éppen az ajtón sétál kifelé. Az érkező éhes ember nem foglalkozik a távozóval, mert neki még csak most jön a táplálkozás, és a főételt fogyasztó is csak odapillant a desszertet fogyasztókra, de valójában mindenki önmagával foglalkozik… Ez pedig mind arra utal, hogy minden embernek azzal kell foglalkoznia, ami a saját feladata éppen, abban a pillanatban!

Amikor jártam haza látogatni édesanyámat és fájdalommal a szívemben figyeltem a külvilág történéseit, melyben örömteli gyerekek és felnőttek játszottak egymással, fiatalok szerelmesen csókolóztak falhoz dőlve, mások pedig az autójukban felcsavart hangerő mellett a kedvenc dalukat énekelték, ez jutott eszembe: “MOST ez az én valóságom, melyben a fájdalmat, az elengedést kell megélnem, ők pedig a játszótéren / autóban / csókolózva csak önfeledten megélik az örömteli pillanatok egymásutánját és egyáltalán nem érdekli őket az, hogy egy távolban sétáló ember milyen szomorúságot cipel a szívében. És ez így van jól.” Az is eszembe jutott, hogy én hányszor tettem már ugyanezt a másik oldalról és sajnáltam a veszteségtől való fájdalmat megélőket, de nem tudtam teljesen azonosulni azzal, amin éppen keresztül kell menniük, mert az én akkori MOST-omban más dolgok történtek. És ez így van jól, mert a különböző szinten történő érzelmi tapasztalás mindenkinek a saját feladata. Enyhíteni és osztozni lehet mások fájdalmában és örömében egyaránt, de a megélés az egyéni szinten történik minden esetben. Ráadásul mindenki megkapja az élete során a különböző minőségű tapasztalati valóságokat, ezért az egyedüli „intelem” talán csak az, hogy az örömteli pillanatokat tudatosan éljük át, mert azok adják a napsütést, a fényt azokra az időszakokra is, amikor beborul. (Ahogy a The Byrds nevű együttes énekli a Turn, turn, turn, – mindennek megvan a saját évszaka – c. dalában énekli… “Van ideje a születésnek és van ideje a meghalásnak.”; vagy akár a Bibliában a Prédikátorok könyvében is megtalálható ez a gondolat.)

Végezetül eszembe jut egy történet még néhány évtizeddel ezelőttről…

16 éves voltam, amikor szerelmes lettem egy velem egykorú lányba egy nyári táborozás alkalmával, de a nagy távolság miatt a tinédzser szerelemből nem lehetett semmi végül. Sokat beszélgettem akkor édesanyámmal erről, s ő egyszer odajött, megölelt és azt mondta: “Drága kisfiam! Tudom, hogy ez nagyon fáj most neked, de sajnos az egész élet valahol egy búcsúzás. Mindig jön valami öröm az életünkbe, aztán egy idő után el kell búcsúznunk tőle, mert a világ nem áll meg….” Ez a mondata azóta is nagyon bennem maradt, s bár most éppen Tőle kell elbúcsúznom, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő fiaként van szerencsém megtapasztalni ezt a fizikai valóságot, mert az ő alkotni akarása mindig emlékeztetni fog arra, hogy a halál „értelme” maga az élet, az élet célja pedig a teremtés és a bennünk lévő fény kisugárzása. Köszönöm a tanítást drága Anyukám! Itt egy dal, Neked, amit mindig is énekeltél még annak idején, vasalás közben, ez már a Te dalod marad számomra, amíg élek…

Csak egy nap a világ

készítette: Emberek | Tábortűz

Ezúton szeretnék köszönetet minden kedves olvasómnak, hogy a 2012. április 22-én indult közös meditációk – a „kvantumgyógyítás” – alkalmával szeretetükkel és gyógyító energiájukkal segítették édesanyámat a gyógyulásban. Az energiaátvitel egy ideig sikeres is volt, ugyanis számos látható jele volt a javulásnak, azonban a helyzet súlyossága és a sok-sok évi fáradságos küzdelem után drága anyukám már valószínűleg elfáradt a további harcban és úgy döntött, hogy befejezi a földi tapasztalatszerzést. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt küldte neki a gyógyító energiákat!

Most pedig, ha van kedvetek, töltsetek egy pohárral a kedvenc italotokból, és koccintsunk egyet az életre! Egészségetekre!

Ui: Édesanyám búcsúztatása ma, 2012. július 4-én 17:00 órakor lesz, ha esetleg szeretnél segíteni a lelkének a továbblépésben, gyújts egy gyertyát érte! Köszönöm szépen!

Hogyan lesz a nézésből látás?

Hogyan lesz a nézésből látás?

Szerző: | jún 19, 2012 | Blogbejegyzések 2011-2014, Tudatosság, Világkép

Hogyan lesz a nézésből látás?

Szeretek fényképezni, mert az mindig emlékeztet arra, hogy az életünk pillanatokból áll. Olyanokból, melyek egyetlen egyszer gyönyörködtetnek a létezésükkel, aztán tovaszállnak. Még ha vannak is ismétlődő momentumok, semmi sem ugyanolyan többé, mint egyszer volt. A fotózás emlékeztet, hogy különböző nézőpontokból máshogy esik a fény a valóság elemeire (valahol erről szólt a Szelektív érzékelés c. bejegyzésem is), és a duális világunk szükségszerű kettősségére is felhívja a figyelmemet: ha a fény/foton, mint a teremtés alapegysége bármire rá-világ-ít, vagyis a “világ”-ot, mint univerzum – világ-egy-etem (=a fény egységében történő létezés!) – láthatóvá teszi, akkor ott lesz árnyék is.

Ami számomra nagyon érdekes, az az, hogy amikor megkérdeztem profi fényképészeket arról, hogy mikor jó fotózni, szinte mindegyikőjük azt mondta, hogy a legjobb képeket reggel és este lehet csinálni, amikor a napfény alacsony beesési szöge miatt élesebbek a kontrasztok, sokkal erősebbek az árnyékok. Ilyenkor ugyanis markánsabbak a vonalak és jobban kifejeződik a valóság. Erre még később visszatérek, mert ez egy nagyon fontos momentum.

Milyen érdekes összefüggés fedezhető fel a fényképezés és az életünk eseményei között? Lehetne-e következtetni bizonyos törvényszerűségekre azon információk alapján, amit a fénykép készítésének technikai tudnivalóiról már birtokol az emberiség?

Szerintem igen, és ebben a bejegyzésben ezt a gondolatsort fogom kibontani egy kicsit. Bevallom nektek, ezek a „pontok” egy közelmúltban történt békés szemlélődésem közben „kötődtek össze az elmémben” és bár lehet, hogy egy kicsit belemagyarázós, nekem nagyon logikusnak tűnik. A jó hírem az, hogy még ha nem is tudsz profi módon fényképezni, csak automata masinával kattogtatsz általában, eme bejegyzés végére érteni fogod nagyjából az alapokat és másképp fogsz tekinteni a világra. Szerintem. Mondjuk ez egy merész kijelentés, amiért bocsánatot kérek előre is, de most tényleg így érzem. És amit érzek, az VAN. 🙂

Mivel minden mindennel összefügg, itt is nagyon sok a megegyező pont, de csak akkor, ha tudatosan nézünk rá a fényképezésre. Mivel én az az elemző típusú Józsi bácsi vagyok és szeretem “szétszedni” a valóság elemeit darabokra, érdekes megfigyelést tettem. Ha megtanulunk tudatosan fényképezni, közelebb kerülünk az érzékelni kívánt valóság megteremtésének képességéhez. A fény-kép-ész (=akinek “van esze” képet csinálni a fényből) a valóság leképezését a fénnyel való rajzoláson (=foto-gráfia) éri el, az életünk pedig semmi más, mint a világ-egyetemből áradó fényenergia megfelelő irányítása az elménk és a szívünk segítségével. Vagyis valahol mindannyian foto-gráfusok vagyunk. 🙂 Az elménk is ugyanúgy kattingat, mint az alábbi lassított felvételen ez a masina. (Csak mi naponta több milliószor kattingatunk):

Kezdjük azzal, hogy egy jó fénykép készítéséhez 3 tényező alapismerete szükséges: 1. rekesz, 2. záridő és 3. ISO (=a film érzékenyésének tényezője). Alább részletesen kibontom, hogy mi mit jelent. Ha ennek a háromnak az összefüggéseit érted, már amatőr fotós vagy. A fényképezés lényege, hogy a lencse nyílásán keresztül (=rekesz) egy bizonyos idő alatt (=záridő) “a valóság képével átitatott” fény kerül egy adott érzékenységű filmre / digitális érzékelőlemezre (=ISO). (Egy megfelelően elkészített fényképnél ennek a 3 tényezőnek az egymáshoz való viszonya határozza meg az eredményt.) Egy analógiával (=hasonlat) élve az életünk lényege az, hogy az érzékszerveinken mennyi információt engedünk át egy adott idő alatt és mennyire hagyjuk, hogy a megszokásainkon keresztül bizonyos mértékben befolyásoljon bennünket az új „adatsor”. Lesz az összesfüggések kibontásában némi fotótechnikai magyarázat, úgyhogy ha friss a téma, lassan olvasd. Ígyekszem a legegyszerűbben elmagyarázni mindent, de néhány szakkifejezés nem kikerülhető.

Az ún. rekesz (vagy ahogy sokan használják: „blende”) azért felelős, hogy az objektív (=lencse a gép elején) mennyi fényt eresszen be és mekkora legyen a kompozícióban a kiemelt fókusz. (Vagyis mennyire lesz csak a lényeg éles és minden más homályos. Kiemelt fókusznak én azt hívom, amikor csak a lényeg éles, a háttér nem.) Minél nagyobbra tud kinyílni fényképezés közben ez a rekesz, annál több fényt tud beengedni abban a pillanatban, amikor a fényképezőgép exponál, vagyis elkészíti a valóság lenyomatát a filmre. Amikor a fény-képet elkészíted, akkor a rekesz egy pillanatra áll be arra a méretre, amit beállítasz. Összefoglalva: Minél kisebbre nyílik ki a rekesz, annál kevésbé lesz kiemelt fókuszban a kép tárgya, vagyis annál élesebb lesz minden a képen, akár közel van, akár távol; minél nagyobbra nyílik a rekesz, annál homályosabb lesz minden, ami nincs kiemelt fókuszban.

Amikor tehát úgy állítod be a fényképezőgépedet (ez automata gépeknél legtöbbször nem állítható, csak a makro – azaz közelről készült – felvételeknél látszik ennek hatása), hogy a rekesz nagy legyen, akkor meg tudod azt csinálni, hogy a képnek csak egy adott pontja legyen éles, minden más homályos lesz. Így készülnek a művészi képek, biztos láttál már ilyet. (Ezt úgy hívják szaknyelven, hogy a képnek kicsi az ún. „mélység élessége”.) Gyakorlat: Nézz most rá a jobb kezed mutatóujjának a körmére (vagy a számítógéped egerére, stb.) és tapasztald meg, amit leírtam. Csak az a pont van kiemelt fókuszban, amire ránézel, a többi körülötte ugyan látható, de kicsit homályos. Ugye? A valóságot ilyennek érzékeljük.

(Mint látható, fordítva működik a számolás, ugyanis minél kisebb a szám – az „f” a focal ratio-ra, azaz gyújtóponti arányra utal -, annál nagyobbra tud kinyílni a rekesz. Minél nagyobb rekeszt használunk, annál kisebb az ún. “mélység élesség”, amely lehetőséget biztosít arra, hogy pl. egy virágnak csak a bibéje legyen fókuszban, a többi nem. Fontos megjegyzés: a rekesz lehet nagyobb is, mint 2-es, a legnagyobb – tudtommal – 0.95-ös, a legkisebb pedig 64-es!)

Ha tehát a rekesz csak picit nyílik ki, akkor semmi sem lesz kiemelt fókuszban, hanem a közel és a távol lévő dolgok is ugyanolyan élességűek lesznek. Erre lehet persze azt mondani, hogy „De hiszen ez jó, Józsi b@zmeg minden éles a képen!”, de a helyzet az, hogy a valóság az nem ilyen, ha megfigyeled. Az emberi szem és az elme úgy működik, hogy ha mindenre fókuszál, akkor semmire sem fókuszál. (Az egyedüli módszer az egyenlő mértékű fókuszra számomra az, ha bambán nézek magam elé! Nem vagyok képes a szememmel / elmémmel élesnek látni mindent, amit látok! Próbáld ki!) Állj meg egy pillanatra most és gondold csak át, hogy az összes fejünkbe áramló felesleges információ mennyire “segít” fókuszálni arra, ami a lényeg! Vagy inkább pont elhomályosítja a tudatodat a sok-sok infó? Hogy is mondja a magyar nyelv, nagyon találóan? Szűk-látó-körű. És milyen érdekes, hogy lehet(!), hogy ez is fordítottan igaz. Vagyis nem akkor vagyok közelebb a valósághoz (teremtéshez), ha minden fókuszban van, vagyis minden éles, hanem akkor, ha tudod mire fókuszálj és a felesleges infókat elengeded… 🙂 Nézzétek csak meg az alábbi 2 képet (ha az életben igazán összpontosítasz valamire, akkor a bal oldali a valóság):

(A bal oldali képen nagyobb a rekesz – alacsonyabb a rekesz mérőszáma! – , így csak a virág van fókuszban, a háttér nem. A film érzékenysége állandó, ISO 200-as. Az első képen f1.4-es rekesz mellett a másodperc 1/640-edéig volt nyitva a lencse, a másik képen f/22-es, azaz sokkal kisebb rekesz mellett 0.4 mp-ig.)

Mit jelent ez az információ az életemre vetítve?

Ha jobban kinyitom a szemem a valóságra (=nagyobb rekeszt használok az elmémben), akkor jobban képes leszek kiemelten fókuszálni arra, ami a lényeg és képes leszek “kiszórni” azokat az információkat, amelyek az életem minősége szempontjából teljességgel feleslegesek. Nem szűk-látó-körű, hanem széles látó-körű leszek. Nézd meg ezt a képet: számít, hogy a háttérben nem vehetők ki a figurák normálisan vagy pont ettől jó?

A következő tényező az ún. záridő. Ez annyit jelent, hogy amikor lenyomod a gombot a fényképezéshez, akkor egy bizonyos időre (ez lehet akár a másodperc ezredrésze is) kinyílik a rekesz és bejut a filmre / digitális érzékelőlapra a fény. Ez a bizonyos idő a záridő. Fontos összefüggés, hogy egy kép megkomponálásához állandó fényviszonyok mellett(!) a rekesz és a záridő viszonya határozza meg, hogy milyen lesz a kép. Nagyon leegyszerűsítve magyarul: Nagy rekesz + kis záridő = kis rekesz + nagy záridő. (Ahogy a fenti virágos képen is látszik.) A különbség csak abban lesz, hogy az elsőnél kiemelt fókuszban lesz a lényeg (=ahogy már említettem, csak egy adott pontja lesz éles a képnek), a másodiknál meg nem (=minden éles lesz szinte). Tehát: ha azt akarom, hogy csak a kép egy adott pontja legyen éles, akkor a rekeszt nagyra állítom (ez számokban alacsonyat jelent, pl. 2.8 vagy kisebb) és ekkor a záridő rövidebb lesz a megfelelő képhez, ha azt szeretném, hogy minden éles legyen (nincs kiemelt fókusz), akkor pedig kicsi rekesszel hosszabb záridő kell. (Tükörreflexes gépeknél ez könnyen megoldható, akit érdekel ez az összefüggés bővebben: itt utánaolvashat. Még egy érdekes szemléltető videófilm a fénykép készítéséről pedig itt: Fényképezőgép expozíciója (lassított felvétel))

Hogyan illik ez az információ az általam fejtegetett összefüggésekbe?

Többször beszéltünk már arról, hogy nincs jövő, nincs múlt, csak a most, a jelen pillanat létezik. Ahogy Harry Palmer írja: „A múlt és a jövő nem létezik, hacsak szándékosan (vagy valamiképpen „tévedésből”) el nem határozom, hogy a jelenben létrehozok róluk egy emléket vagy képet. Nem a MÚLT a jelen forrása, hanem a JELEN a múlt és a jövő forrása.” Az idő kezdete tehát a jelen. (Ezzel nem az oly lényeges tradícionális szemlélet tiszteletét akarom elvenni, csak egy szerintem lényeges nézőpontra szeretnék rávilágítani!) A pillanat, a MOST igazából egy nem is mérhető időintervallum, mire feleszmélünk rá az elménkkel, már továbbszökkent. A jelen pillanat kiemelt fókuszának a megéléséhez ezért az szükséges, hogy tágra nyissuk az elménket és minden pillanatban minél rövidebb idő alatt beengedjük a tapasztalás csodáját. (Emlékezzetek a Szabad vagy nem szabad (vagy)? c. bejegyzésem végén található képre.) Tudjátok, a halogatásról leszokni nem lehet majd holnap… 🙂

A harmadik tényező a film érzékenysége, vagyis az ISO. Megfelelő nappali fényviszonyoknál a felbontás miatt (hogy ne legyen szemcsés a kép) a lehető legalacsonyabb ISO-t érdemes használni, ez a legtöbb gépen 100-as. Alacsony ISO nagy részletgazdagságot tesz lehetővé nagyításoknál is. Ha azonban olyan fényviszonyok vannak, hogy állvány nélkül(!) már nem lehet kézből fotót készíteni úgy, hogy ne mozduljon be a fényképezőgép – mint pl. szürkületben, felhős időben, vagy este -, akkor emelnünk kell a film érzékenységét. (Ezt automatára is lehet állítani és akkor a gép elvégzi helyettünk!) Magyarul: meghatározzuk, hogy mit szeretnénk élesnek látni a képen, ehhez beállítjuk a rekeszt, a záridőt és a film érzékenységet pedig beállítja a gép. A film érzékenységének az emelése azonban a részletek elveszítésével járhat (biztos láttál már szürkületben készült szemcsés fényképet), ezért érdemes – ha lehet – kézből szabályozni ezt a paramétert. Főleg ha a kép tárgya nem mozog(!) és van nálunk állvány. 🙂

Miért fontos azonban számunkra a film érzékenysége (=ISO) és hogyan függ ez össze az életünk eseményeivel?

Ahogy már egy korábbi bejegyzésben is írtam, az életünket nem a velünk történő események befolyásolják, hanem az, hogy ezeket az eseményeket hogyan értelmezzük a saját elménk számára. Az értelmezés kulcsa a saját rezgésünk, vagyis az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek vagy túl érzékenyek a valóság egy olyan aspektusára, mely a jelenlegi világképünket meghatározó adatsorokba nem illik bele (vagy akár beleillik). Hányszor történik olyan, hogy ugyanaz az információ hasonló körülmények között teljesen más hatást vált ki belőlünk: van, aki félni kezd a hatására, mások dühösek lesznek, valaki más pedig megnyugszik tőle, egyeseket meg nevetésre késztet. Pl. oltások, pénzügyi mentőcsomagok vagy a személyiségi jogaink védelme esetén ahány ember, annyi reakció… A fotózás gyönyörűen szemlélteti ezt a sokszínűséget, ugyanis ahogy az „elménk” be van állva arra, hogy mi a számunkra lényeges, úgy állítjuk be hozzá a masinát.

Mitől lesz tehát a nézésből látás?

Egy kép készítése – azaz a pillanat megragadása (carpe diem, kb. „élj a mában„, nem a mának) – előtt a rekesz beállítása kulcskérdés, mert a kép kompozíciója ettől függ annak köszönhetően, hogy mi lesz éles és mi lesz homályos a fotón. Amire az életben fókuszálunk, aminek valódi figyelmet szentelünk, annak adunk teremtő energiát, a többiről jó ha tudunk, de nem baj, ha egy picit homályosak. A sikeres emberek azt mondják, hogy látnom kell a végeredményét annak, ami a célom, ehhez viszont szelektálnom kell az elmémbe áramló sok szemétből, hogy mi fontos és mi nem! Túl sok mindenre figyelni úgy, hogy még a szívünket is beletegyük, az nem megy. Ha egy adott dolognak jelenlétet adunk, akkor merüljünk el minél előbb a tevékenységben, ilyenkor ugyanis megszűnik, felgyorsul az idő (biztos Te is tapasztaltad már, hogy jó szex közben gyorsan elmegy 1-2 óra :)) és nincs (zár)idő a halogatásra. Az érzékenység (ISO) kérdése pedig azért lényeges, mert azon múlik a részletgazdagság. Ha túlzottan érzékeny vagy a fényre (ami megfelelő tudatossággal persze kezelhető), akkor az érzelmi viharok (belső feszültségek) miatt nagyon sok részletből kimaradhatsz, mert elveszíted a figyelmed összpontosításának az esélyét.

Az első bekezdésben írtam, hogy az árnyékok valahol a segítőink, mert segítenek szebb képet komponálni a valóságról az erősebb kontrasztok által. Ha az árnyékokat behelyettesítjük a világban „a dolgok” árnyoldalával, vagyis a nem kívánt valóság (háború, éhínség, halál) elemeivel, ott is azt tapasztaljuk, hogy az igazi fájdalmak, félelmek és veszteségek (abból fakadóan, hogy az árnyékban lévő részekre nem esik rá a fény) a tényleges tanítóink, melyek segítenek fókuszba helyezni mindazokat a varázslatos pillanatokat, amelyekre igazán érdemes figyelni. Ha az egész élet csupa felülről ragyogó fénysugárból állna (mint a déli napsugár nyár közepén), nem is lennének árnyékok, így viszonyítási pontjaink sem azzal kapcsolatban, hogy a sorsunkat milyen módon tehetnénk szebbé és jobbá. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy az a fajta dualitás / polaritás (=szükségszerű kettősség), amely az elménk által teremtett valóságban jónak vagy rossznak érzékeli a történéseket, többek között a fotóművészetben is csodálatosan jelen való. S ha ennek tudatában rögzítjük életünk pillanatait filmre, képesek leszünk a fény hiányát is megszeretni és az árnyékokkal csodálatos dolgokat alkotni.

Ezen a ponton jóllehet jogos kérdések merülhetnek fel: Ne figyeljek másra, csak 1 dologra? Ne vizsgáljak meg dolgokat hosszabb ideig? Ne legyek érzékeny a világ történéseire? A válaszom pedig az, hogy nyugodtan csinálj mindent úgy, ahogy eddig tetted, csak légy tudatában annak, hogyan kerülsz igazán teremtő állapotba. Mindössze ennyi a lényeg, meglátásom szerint.

Jó cél lehet tehát az árnyékok megszeretése, elfogadása és a már többször emlegetett, jelen pillanatban való elmerülés, mert ezek egyrészt felhívják a figyelmemet a dualitás szükségszerű tanításaira (a nézőpontom határozza meg a valóságot és néha többet segít a markánsabb árnyék), másrészt megtanítanak arra, hogy dobjam ki azt a rengeteg információs szemetet az elmémből, ami elveszi a figyelmemet attól, hogy mit is teremthetnék a saját világomban, ha igazán tágra nyitnám azt a fucking rekeszt. 🙂

Benne van a pakliban, hogy ez az egész eszmefuttatás csak egy bulvárszintű kocsmafilozófia, de nekem, mint amatőr fotósnak olyan sok analógia villant fel az agyamban, hogy úgy éreztem írnom kell ezekről, mert általuk másképpen tekintek a világra. Most pedig tágra nyílt szemekkel bemegyek a kocsmába és széles látószöggel megörökítem a feles lecsúszásának pillanatát. Egészségetekre!